Readora

🔥Életem tíz évét szenteltem az egyetlen férfinak, akit valaha szerettem: az ex-vőlegényemnek, Brooks Sinclairnek. Az általános iskola nyolcadik osztálya óta mindig mellette voltam. Hozzá idomultam, hogy én legyek számára a tökéletes nő. Fekete fürtjeimet rövidre vágatva hordtam, pontosan úgy, ahogy ő szerette. Soha nem sminkeltem. Olyan ruhákba öltöztem, amiket ő jóváhagyott, mert nem szerette, ha más férfiak megnéznek. Tíz éven át mindent úgy tettem, ahogy ő akarta. A felesége készültem lenni. Mindenki tudta, hogy egymásnak vagyunk teremtve. Ezért sem volt semmi értelme annak, amikor hat hónappal ezelőtt mindent eldobott. „Mit mondtál?” – a hangom alig volt több suttogásnál. Brooks az éttermi asztal túloldaláról bámult rám, az arca kifürkészhetetlen volt. Ezt a foglalást hónapokkal ezelőtt intéztem a tízéves évfordulónkra. „Szerintem szakítanunk kellene” – mondta. Pislantottam. A szívem a torkomban dobogott. „Brooks, ez valami vicc akar lenni? Mert nem vicces, szívem.” „Nem viccelek, Adeline.” „De, biztosan csak viczelsz!” – a hangom kissé megemelkedett, és körbepillantottam. Az emberek minket néztek. Vettem egy mély levegőt, és az asztal felett a keze után nyúltam. Az eljegyzési gyűrűm még mindig ott volt az ujjamon. Soha nem akartam lehúzni. Még most sem. „Épp csak elkezdtük tervezni az esküvőt – mondtam, próbálva megőrizni a hangom nyugalmát. – Tudom, hogy stresszes, de pont ezért vállaltam magamra a munka nagy részét.” Nem válaszolt. „Ha ez túl sok, elhalaszthatjuk – tettem hozzá, bár a szavak méregként hatottak. Már így is évek óta halogattuk. De ha ezen múlt, hogy együtt maradjunk, egy szempillantás alatt megteszem. – Nem akarom, hogy nyomás alatt érezd magad.” Brooks élesen kifújta a levegőt. „Szóval nem akarod, hogy elvegyelek? Mert ez olyasmi, amit én nem akarok megtenni, Adeline.” A szavai felértek egy pofonnal. Elszorult a mellkasom. „Ezt nem gondolhatod komolyan.” „De, komolyan gondolom.” A hangja határozott volt. Hideg. Nyoma sem volt benne annak a férfinak, akibe beleszerettem. „Már nem szeretlek. Évek óta nem.” Elakadt a lélegzetem. „Csak azért maradtam, mert tudom, mennyivel tartozom neked – ismerte be. – De nem helyezhetlek többé a saját boldogságom elé.” „A kapcsolatokban vannak nehéz időszakok. Csak dolgoznunk kell rajta…” Brooks kihúzta a kezét az enyémből, és a hajába túrt. Mindig is jóképű volt. Világosbarna haj, aranybarna szemek és egy mosoly, amitől bárki elolvadt. Tudtam, milyen szerencsés vagyok, hogy ő az enyém. Bármelyik lányt megkaphatta volna. But he chose me. Ez csak jelentett valamit. Az ember nem dob el csak úgy tíz évet. De most nem mosolygott rám. Mogorván nézett. Felállt, és a tenyerét a combjába törölte, mintha az érintésem valami piszkos dolog lenne. „Nem akarok dolgozni semmin. Pláne nem veled. – A hangja élettelen volt. – Tíz év telt el, Addie. Ha egymásnak lennénk teremtve, nem házasodtunk volna már össze?” A becenév fájt. Lehorgasztott fejjel a tányéromat bámultam. „Csak azért nem vagyunk még házasok, mert a karrieredre kellett koncentrálnod…” „Nem. – A hangneme éles volt. – Azért, mert soha nem láttalak olyasvalakinek, akit feleségül tudnék venni.” A szavak gyomorszájon vágtak. „Lehet, hogy valakinek te vagy az esete, de az enyém nem, Adeline. Egyébként is, a legtöbb NHL-játékos nem nősül meg. De te ezt úgysem értenéd.” Értettem én. Nem akartam leélni az életemet anélkül, hogy valakinek a felesége lennék. De érte megpróbáltam volna. „Ne csinálj jelenetet, Brooks. Lehet, hogy riporterek is vannak itt.” Felnevetett. „Mindig is egy lábtörlő voltál, nem igaz?” – kissé felém hajolt. – „De fiatalabb korunkban szerettelek. Emiatt megtarthatod az eljegyzési gyűrűt. Nem kérem vissza.” Megfordult, hogy elinduljon, majd a válla felett visszanézett. „Ó, és nem lakhatunk tovább együtt. Ezt vágod, ugye? Szabad ember vagyok. Hadd hozhassam fel az alkalmi nőimet a saját kibaszott házamba.” Eltorzult a szája egy gúnyos mosolyra. „A kulcsot hagyd a virágcserépben.” Azzal elgyalogolt. És ezzel az egyszerű mozdulattal magával vitte az életemet is. 2 Hat hónap telt el azóta, hogy Brooks elhagyott. Eleinte nem viseltem jól. Kitett a lakásból, és nem volt hová mennem, amíg Katya, a legjobb barátnőm, le nem foglalta nekem az első New York-i járatot, és kényszerített, hogy költözzek hozzá. Az éjszakákat a kanapéján töltöttem, és a fürdőszobában sírtam, amíg ő dolgozott. Igyekeztem tudomást sem venni a kis pékségről – Katyával a „Bársonyos Morzsa” nevet adtuk neki, miután egy egyetemi éjszakán alaposan berúgtunk, és átéltünk egy általa „őrült felismerésnek” nevezett pillanatot. Brooks azután nyitotta meg nekem, hogy megkapta az első NHL-es fizetését. Hetekig képtelen voltam betenni oda a lábam. Aztán Katyának elegem lett belőlem. Lustának nevezett, azt mondta, csak pazarolom a könnyeimet egy „seggfej baromra”, és visszarángatott dolgozni. Tíz év rutinját levetkőzni nem volt egyszerű. Néhány éjszaka még mindig azon kapom magam, hogy a telefonomat bámulom, és egy olyan üzenetre várok, ami soha nem fog megérkezni. Várom, hogy Brooks azt mondja, hibázott. Hogy akar engem. De sosem teszi. Még az álmaimban sem. Péntek van, és a pékségben vagyok. Mindjárt kezdődik az alapszakasz. Onnan tudom, hogy hónapokkal ezelőtt betéve megtanultam Brooks menetrendjét. Akkoriban az ő napjaihoz igazítottam az enyéimet, ügyelve rá, hogy jusson időnk egymásra. Most már csak Katya miatt követem a hokit. Az utóbbi időben különösen elfoglalt. Ő az NYC Sentinels PR-menedzsere. Ez volt Brooks kedvenc csapata. Mindig arról álmodott, hogy oda draftolják. Ehelyett a Chicago Frostnál kötött ki. Az nehéz időszak volt nekünk. Nagyon dühös volt emiatt, és rajtam töltötte ki a mérgét. Minden erőmre szükségem volt, hogy egyben tartsam a kapcsolatunkat. Elhessegetem az emléket, és kiveszem a sütőből a második adag kekszet. Épphogy leteszem őket, a csengő megcsendül az ajtó felett, amitől elmosolyodom. Sullivanék az út túloldalán laknak. Minden reggel beugranak kekszért, és én mindig készülök valami extrával a számukra. – Jó reggelt, Miss Beaumont! – Willow, a kislányuk, rám vigyorog; két első foga hiányzik. Az apja kezét fogja, és ide-oda lóbálja. Elolvad a szívem. – Jó reggelt, Willow. Mr. Sullivan. Ma csak ketten jöttek? Mr. Sullivan bólint és mosolyog. – A feleségem tegnap szült. Beugrottunk némi finomságért neki. Kifejezetten az ön fánkjait kérte. Mrs. Sullivan mintha örökké várandós lett volna, vagy legalábbis úgy tűnt. Valójában körülbelül tizenkét hónapja volt terhes. Régebben gyakran ült a pékségemben, nézte, ahogy sütök, és panaszkodott, milyen nehéznek és fáradtnak érzi magát. Csak egy egészséges, boldog babát akart. Az orvosok szerint a hosszú terhesség szokatlan volt ugyan, de nem adtak okot aggodalomra. Hallva a hírt, nem tudtam visszafojtani az izgatottságomat. Felsikoltottam, Willow pedig kuncogott. – Gratulálok! Annyira örülök! – sugároztam. – Azonnal hozom a fánkokat. Sütöttem néhány cupcake-et is! Mintha csak tudtam volna, hogy valami jó van készülőben! Willow lelkesen bólintott. – Van egy kistesóm! Nagyon vörös és nem túl szép, de anya szerint minden baba így néz ki. – Ezt nem szép dolog mondani, Willow – dorgálta meg Mr. Sullivan gyengéden, miközben gyorsan becsomagoltam a cupcake-eket, fánkokat és néhány friss kekszet Mrs. Sullivannak. – De hát igaz! – durcázott Willow, és keresztbe fonta a karját. Erősítésért fordult felém. – Miss Beaumont, mondja meg apának, hogy igaz! A kezébe adtam a finomságokat Mr. Sullivannak, majd csípőre tettem a kezem, és megborzoltam Willow haját. – Egyetértek az apukáddal. Lehet, hogy egy kicsit vörös, de akkor is az öcséd. És mint a nővérének, most már az a dolgod, hogy megvédd. Különösen azoktól az emberektől, akik azt emlegetik, mennyire vörös. Willow egy teátrálisat sóhajtott. – Ez olyan nehéz lesz. Mr. Sullivan felnevetett. – Isten hozott a nővérek világában. Mosolyogva néztem utánuk. Az ilyen pillanatok emlékeztetnek rá, hogy nem minden kapcsolat esik szét. Néhány család tényleg boldog marad. De valamiért az én kapcsolataim sosem tartanak örökké. Nem számít, mennyit adok, sosem elég. Intek a távozó Sullivanéknek; boldogságuk úgy lengi be a teret, mint a frissen sült sütemény illata. Én is azt akartam, amijük nekik van: egy családot, amely törődik egymással. De azután, amit hét évvel ezelőtt tettem, tudtam, hogy nekem nincs hová hazamennem. A szüleim hónapok óta nem hívtak. A húgom szinte tudomást sem vesz a létezésemről. Régebben kevésbé fájt, amikor azt mondogattam magamnak, hogy megérdemlem. Hogy ez csak a hibáim ára. És nem számított, mennyit veszítettem, azt hittem, Brooks mindig mellettem lesz. De még abban is elbuktam. Patetikusan viselkedtem. Még olyan nő sem tudtam lenni, akit Brooks feleségül akart venni. Minden, amihez hozzáértem, szétesett, és semmit sem tehettem, hogy megállítsam. Megszólal a telefonom; egy gyors pillantás a kijelzőre elárulja, hogy Kat az. A mellkasomban lévő szorítás azonnal enyhül, amint meghallom a hangját. – Ugye nem a kanapén ülsz? – kérdezi olyan kétkedő hangon, hogy kitör belőlem a nevetés. – Nem, Kat. A pékségben vagyok. Még kekszet is sütöttem neked. Ebben a pillanatban megcsendül az ajtó feletti csengő, és belép Katya, győzedelmes mosollyal a magasba tartva a telefonját. – Nos, hála az égnek a kisebb csodákért. Katya és én az egyetem első éve óta vagyunk a legjobb barátnők. Nehéz időszak volt az nekem; követtem Brooksot a New York-i egyetemre, mert kért rá, de küzdöttem a beilleszkedéssel. Sosem szerette, ha túl sok barátom van, ezért nem voltam hozzászokva, hogy rajta kívül bárki másra támaszkodhassak. Aztán egy művészettörténet órán megismertem Katet. Ki nem állhatta Brooksot, és régebben gyűlöltem ezt benne. De valamiért ő mégis mellettem maradt. Elképesztően gyönyörű: platinaszőke haj, erdőzöld szemek és olyan hosszú lábak, amik után mindenki megfordul. Minden szempontból az ellentétem. Az ő bőre szinte természetellenesen sápadt, az enyém meleg barna. Az ő haja szögegyenes, az enyém egy kaotikus göndör fürtrengeteg. Neki mindenhol megvannak a domborulatai, ahol kell, míg én mindig is bizonytalan voltam a nem létező idomaim miatt. Az ő szemei lenyűgözőek, az enyémek pedig csak... barnák. Mellette én csak egy átlagos lány vagyok. És nemcsak külsőre, hanem személyiségre is. Amikor elmondta Brooksnak, hogy PR-menedzser lesz egy hokiklubnál, a férfi az arcába nevetett, és azt mondta, csak vesztegeti az idejét. Most pontosan azt csinálja, amit szeret, míg én még mindig itt ragadtam, és azon tűnődöm, merre tart az életem. Mielőtt Brooksszal randizni kezdtünk volna, arról álmodtam, hogy saját művészeti galériám lesz, de ő úgy gondolta, az nem elég jó. Szeretek sütni, és szeretem ezt a pékséget, de néha nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy csak azért vette meg nekem, hogy pontosan azt csináljam, amit ő akar. Kat odalép, átkarol, és puszikkal borít el, amitől kuncogni kezdek. Mindig is ilyen ragaszkodó volt. Ez kedves tőle. Aztán érzem, ahogy egy sóhajjal a hátamnak dől. – Soha nem fogod elhinni, mi történt. 3 Halkan dünnyögök, ajkaimon halvány mosoly bujkál. – Neked is szia. Ülj le nyugodtan, amíg megfőzöm a kávét. Flat white, fahéjjal a tetején, ugye? Elvigyorodik. – Imádlak, olyan jól ismersz. – Nyög egyet, és lerogy egy székre, karját az asztalra támasztva hajtja fejét a tenyerébe. Nekilátok a kávéfőzésnek, de szemöldökráncolva pillantok az órára. – Még csak délelőtt tíz van, Kat. Mit keresel itt? Nem a munkában kellene lenned? Hangosan felsóhajt. – De, ott kellene. De kiégtem. Hamarabb el kellett jönnöm. Felvonom a szemöldököm, miközben elkezdem dagasztani a tésztát. Délre beüt a csúcsforgalom, gyorsan kell dolgoznom. – Munkahelyi vészhelyzet? – Mikor van bármi más? Ma még csak vészhelyzetnek sem számít. Általában az egész csapat problémás, de ezúttal csak egyetlen emberről van szó! Na, már megint kezdődik. – Úgy hívják, hogy... Ryan, ugye? – kérdezem, próbálva visszaemlékezni. Kérdőn néz rám. – Szép próbálkozás, de ennél jobban kellene tudnod. Annyit panaszkodtam már rá, hogy mostanra már családtagnak kellene számítania. Reid Harrington. Együtt jártunk egyetemre. Emlékszel? Ez újdonság volt. – Együtt? – Persze, hogy együtt. Egy évvel felettünk járt. Brooksszal együtt játszott a hokicsapatban. Édes Istenem, Brooks annyira oda volt érte. Még az NYC Sentinelshez is csak azért akart kerülni, mert Reid is ott játszott. Emlékszel? Ez lett volna az oka, amiért Brooks annyira New Yorkba vágyott? Keresgélni kezdek az emlékeim között. Emlékszem, ahogy Brooks egy nap elvitt a hokimeccsére, mert nem akarta, hogy Kat vigyen el, így Kat kénytelen volt velünk jönni. Azt hiszem, akkor említett egy bizonyos Reidet. Tényleg kissé megszállottnak tűnt. Megrázom a fejem, ő pedig hatalmasat sóhajt. – Ne is törődj vele, annak a seggfejnek a mániája amúgy sem volt lényeges. – Elgondolkodva ráncolja a homlokát. – Mi is volt a probléma? – Munkahelyi vészhelyzet. – Tényleg! Az! – Püffög egyet, és újra kezdi felhúzni magát. Megmosom a kezem, megfogom a kávékat, és a kekszeket egy nagy tányérra teszem. Odalépek, átadom neki a kávéját, majd leülök vele szemben. – Egy elviselhetetlen nőcsábász! Értetlenül félrebillentem a fejem. – És... ez baj? – Általában nem. Nem a csapat dolga. De mostanában teljesen túltolja. Ő jelenleg a legnagyobb név a hokiban, és mivel mindjárt kezdődik az alapszakasz, az imázsát kellene csiszolgatnia, nem pedig rombolnia! Megvonom a vállam, nem igazán értem a dolgot. Megfújom a gőzölgő kávémat, és beleiszom. – De jól ki kellene jönnötök, nem? Az egyetemről ismeritek egymást. Úgy néz rám, mintha fogalmam sem lenne semmiről. – Ez nem a személyiségéről szól. Ha arról szólna, nem lenne gond, mert bájos és kedves. De a reklámszerződéseiben van egy erkölcsi záradék. Jó hírűnek kell maradnia, különben elveszíti őket. Még a klubszinten kötött szerződésében is ott van ez a feltétel. Ha így folytatja, elveszíti az állását. – Csak nem lehet annyira rossz a helyzet. – De, az! Még a menedzsmentje is a nyakán ül. Tudom, hogy talán keresztülmegy valamin, de ez nem mehet így tovább. Ismered Sienna Blairt? Az Elite Dynasty-ből? A kedvenc sorozatunk említésére felkapom a fejem. – Ki nem ismeri? – Pontosan! – Dühösen teszi hozzá: – Hivatalosan együtt kellene lenniük, boldog párként, de tegnap este képek jelentek meg róla, amint a lány sorozatbeli kolléganőjével randizik. Leesik az állam. – Megcsalta a NAGY Sienna Blairt? Kat felkap egy kekszet, és dühösen rágni kezdi. – Nem tudom. Túl elfoglalt voltam azzal, hogy dühöngjek: volt olyan hülye, hogy lefotózzák egy ilyen kritikus időszakban. Eszembe sem jutott megkérdezni. Mindenki ismeri Sienna Blairt! Az Elite Dynasty a legnézettebb sorozat mostanában. A rajongói megőrülnek, teljesen szétszedik a pasit a közösségi médiában. – Nos, megérdemli. A csaj amúgy is túl dögös hozzá. – Sosem láttam a pasit, de Sienna gyakorlatilag egy istennő. – Micsoda szemétláda. – Pedig tényleg jól néztek ki együtt. Két nevetségesen dögös ember megérdemli egymást, azt hiszem. És nem is igazán szemétláda. Valószínűleg a legjobb srác, akit ismerek – mondja bűnbánó mosollyal. – Utánad, természetesen. Reid csak keresztülmegy valamin, nem tudom min, de remélem, csendesebben intézi majd. Bólintok. – Szóval mi a terv? – Egyelőre válság-PR. Biztos vagyok benne, hogy a kolléganővel nem is randiztak valójában. A fenébe is, abban sem vagyok biztos, hogy Siennával tényleg jártak-e. Csak mindenki ezt feltételezte. Elköteleződési problémái vannak. Megvárjuk, amíg elül a vihar, Si-t valószínűleg megkérdezik majd a sajtókörútján, ő meg tisztázza a dolgot. Utána pedig ráállunk a komoly kapcsolat-vonalra. Összehozzuk egy kevésbé híres lánnyal egy álrandi-sorozatra, és amikor szakítanak, ő lesz a megtört szívű nőcsábász, és újra a média kedvence. Nem tudok elfojtani egy mosolyt. Persze, már mindent kitervelt. Amikor Brooks panaszkodott, csak olyan tanácsokat akart, amiket esze ágában sem volt megfogadni. De amikor Katya panaszkodik, az azért van, mert már pontosan tudja, mit kell tennie, csak kell neki valaki, aki meghallgatja. Kissé összerezzenek. Abba kellene hagynom a rágódást rajta. Hónapok teltek el. Valószínűleg egyszer sem jutottam az eszébe. Már hat hónapot töltöttem a gyászolásával. Itt az ideje továbblépni. Nem lesz könnyű, soha semmi nem az, de meg kell próbálnom. – Föld hívja Addie-t! – énekli Katya. Mosolyog, de látom a szemében az aggodalmat. – Egy pillanatra elvesztettelek. Jól vagy? Annyira elkalandoztam, hogy észre sem vettem: befejezte az evést. Elmosolyodom, és a keze után nyúlok. Egy rövid másodpercre megrettenek, hogy elhúzza és beletörli az öltönynadrágjába, pontosan úgy, ahogy Brooks tette. Mintha valami piszkos lennék. Valami undorító. De ő nem teszi. Ehelyett megszorítja a kezem, kitörölve a keserű emléket, amit a férfi hagyott maga után. – Egy garast a gondolataidért? Megrázom a fejem, gyűlölöm, hogy csípi a szememet a könny. – Csak arra gondoltam... itt az idő. Tovább kell lépnem. Egyszer és mindenkorra. A könnyek mégis kicsordulnak. Katya szeme is gyanúsan nedves, amikor magához ölel. – Ó, Istenem, Ade. Annyira büszke vagyok rád. Továbblépek. Végre magam mögött hagyom a seggfej exemet. Vagy legalábbis ez volt a terv. Egy hónappal később üzenetet kapok Brookstól. Egy esküvői meghívót. 4 Amikor először beköltöztem Katya lakásába, két gondolat szögezett le. Egy: Katya éppolyan igényes volt, mint az egyetemen. Minden a lakásában luxust sugárzott. Drága bútorok, dizájner dekoráció, az a fajta tökéletesen megkomponált tér, amiről az ember elgondolkodik, hogy vajon laknak-e ott valóban emberek. Örültem, hogy olyan munkája van, ami lehetővé teszi ezt az életmódot. Kettő: Katya lakása a világ legkényelmesebb helye volt ahhoz, hogy az ember szarul érezze magát. Bár berendezett nekem egy vendégszobát, a legrosszabb éjszakáimat a kanapéján töltöttem, egy túlárazott takaróba burkolózva, és közvetlenül az üvegből ittam a bort. Most pedig, ahogy a telefonomon lévő értesítést bámulom, pontosan tudom, mit kell tennem. Besétálok Katya konyhájába, kiveszek egy üveg vörösbort – valami drága márkát, amit nem ismerek –, és lerogyok a kanapéra. Kipattintom a dugót, és egy hosszú kortyot nyelek, mielőtt újra a telefonomra mernék nézni. Hónapokig vágytam erre. Imádkoztam, hogy keressen meg. Most pedig ez az utolsó dolog, amire szükségem van. Nyugodj meg, Adeline. Valószínűleg csak lezárás, vagy valami ilyesmi. Nem mintha egyetlen üzenet bármin is változtatna. Rányomok az értesítésre. A gyomrom görcsbe rándul, amikor rájövök, hogy sosem írtam át a nevét a névjegyzékben. Édesem Édesem Édesem Édesem Édesem A képernyőt bámulom, a szívem a torkomban dobog. Brooks megnősül?! Olyan tempóban döntöm magamba a bort, hogy elszédülök. Egy hónapos hajóút? Csak pároknak szóló hajóút? Ismét egy nagy kortyot iszom. Minden mód és ok közül, ahogy elképzeltem, hogy Brooks megkeres, ez sosem volt köztük. A palack felénél járok, amikor végre elerednek a könnyeim. Tíz év. Egy egész évtizedig voltunk együtt. És ezalatt az idő alatt sosem voltam elég neki. Sosem voltam valaki, akit érdemesnek látott volna a házasságra. De alig hét hónap alatt megtalálta a menyasszonyát. Valakit, akit imád. Valakit, akivel boldogan tervezi az esküvőjét, miközben nekem könyörögnöm kellett, hogy egyáltalán jelen legyen a miénknél. Egy hónapos hajóutat tartanak, hogy megünnepeljék a szerelmüket, még mielőtt összeházasodnának. Soha nem kértem semmi ilyen extravagánsat. Csak a figyelmét akartam. A szerelmét. Tizennégy évesek voltunk, amikor randizni kezdtünk. Minden felnőtt azt mondta körülöttünk, hogy nem fog tartani, hogy túl fiatalok vagyunk ahhoz, hogy bármit is tudjunk a szerelemről. Az egyetlen ember, aki hitt bennünk, a bátyám volt. Még a rágondolástól is jobban sírok, ezért elhessegetem a gondolatot. Egy nap majd ki kell nyitnom ezt a szelencét – már hét éve halogatom –, de nem a mai az a nap. Brooks és én rácáfoltunk az esélyekre. Együtt csináltuk végig a középiskolát, majd az egyetemet. A csapattársai gyakran szólítottak Mrs. Sinclairnek. Mindenki látta, hogy hosszú távra tervezünk. Mindenki, kivéve Brooksot, azt az embert, akinek az én oldalamon kellett volna játszania. Az egyetlen embert, aki tényleg számított nekem. Sosem érdekelt igazán a névcsere vagy az, hogy a gyűrűje az ujjamon legyen; csak az övé akartam lenni. Mindörökké. Kat egyszer azt mondta, az egyetlen ok, amiért ennyire hozzá akartam menni, az volt, hogy mindenki más ezt várta el. Talán igaza volt. Katyának mindig igaza van. Ez a gondolat pontosan akkor hasít belém, amikor rájövök, hogy részeg vagyok. A borosüveg sehol, és miközben próbálom megkeresni, sikerül legurulnom a kanapéról egyenesen a padlóra. Nyögve tapogatózom a telefonom után, a kezem ügyetlen és remeg. Katya. Ő tudni fogja, mit kell tenni. Mindig tudja. A hívás alig csörög ki, már fel is veszi; hangja meleg és biztos, mint egy mentőkötél. – Szia, édesem. Nincs még kicsit korán a helyzetjelentéshez? – Brooks megnősül. – A hangom szánalmasan kásásan jön ki, miközben próbálom levakarni magam a padlóról. Ködös tekintettel pislogok körbe a szobában. Hová a fenébe tűnt a kanapé? Még mindig a kanapét keresem, amikor – BUMM! Beleütöm a lábujjam Katya dohányzóasztalába. – A francba! – káromkodom hangosan, markolva a lábfejemet, mintha le akarna esni. A fájdalom éles, de az ittas agyam csak egy másodperccel később dolgozza fel. Miközben próbálom visszanyerni az egyensúlyomat, teljesen elszámolom magam és hátrafelé dőlök – Pontosan arra a kanapéra, amit kerestem. Gyanakodva méregetem. Esküdni mernék, hogy egy másodperccel ezelőtt még nem volt ott. Meg kell mondanom Katyának, hogy a kanapéja időnként köddé válik. – Micsoda?! – Kat szinte beleüvölt a telefonba. Tompa hangokat hallok a háttérben, mielőtt lehalkítja a hangját. – Sajnálom, bent vagyok a munkában, de jól hallottam? – Jól! – jelentem be teátrálisan. – Küldött egy meghívót az esküvőjére. És egy egy hónapos, csak pároknak szóló hajóútra az esküvő előtt, Kat! Mivel én egyértelműen képtelen vagyok továbblépni, neked kell lenned a partneremnek. Úgy kacagok, mint egy őrült, aztán hirtelen elhallgatok. Várjunk csak. Min is nevettem? – Kat? – Bandzsítok a telefonra. – Itt vagy még? A hangja olyan lágy lesz, amitől görcsbe rándul a gyomrom. – Igen, itt vagyok. Csak... maradj ott, ahol vagy, oké? Hamarabb otthon leszek, mint gondolnád. És ne idd meg az összes boromat, édesem, az a cucc drága volt. Szünetet tart. Elég hosszút ahhoz, hogy érezzem a hallgatása súlyát. – És Ade... azt hiszem, valami fontosat kell mondanom neked. Aztán a hívás megszakad. 5 Eltelik néhány óra, de Kat még mindig nincs sehol. Azon tűnődöm, mi lehet az a dolog, ami ennyire fontos. Miután kijózanodom, lezuhanyozom, fogat mosok, és a lakás kitakarításával foglalom le magam. Próbálok nem Brooksra gondolni, de nem megy. Újra megnyitom az e-mailt, bámulom az esküvői meghívót és a páros hajóutat. Aztán meglátom a nevemet a rossz helyen. A gyomrom megfordul, és épphogy beérek a fürdőszobába, mielőtt hánynék. Később valami még rosszabbat teszek. Rákeresek a lányra a Google-ön. A menyasszonya modell. Tökéletes. Gyönyörű. Minden, ami én nem vagyok. Persze, hogy egy ilyen nőért hagyott el. Épp vizet döntök magamba – életemben először tényleg megfogadva Kat tanácsát –, amikor végre belép az ajtón. Fintorogva néz körbe, de amikor rám pillant, csak sóhajt egyet, és halvány, szomorú mosolyra húzódik a szája. – Azt hittem, rosszabb állapotban leszel – mondja, és mellém telepszik a kanapéra. A vállára hajtom a fejem, és felmutatom a vizespalackot. – Ha nem szedem össze magam, te megtetted volna helyettem. Megtanultam megválogatni a harcaimat. – Az biztos. – Megrángatja kicsit a hajamat. – Van kedved elmenni vacsorázni? Nyílt egy új thai hely az irodám közelében. Azt mondják, nagyon jó a kaja. Rásandítok. – Utálod a thai kaját. Mi folyik itt? Felnevet, és egy másodpercre elfelejtem, milyen nyomorultul érzem magam. Gyönyörű, és minden erőfeszítés nélkül az. Ha én is jobban hasonlítanék rá, vagy az új menyasszonyára, talán Brooks még mindig az enyém lenne. Kat arca hamar elkomolyodik. – Oké, elkaptál. Csak... nem tudtam, hogyan mondjam el. – Habozik, majd a szemembe néz. – Brooks egy seggfej, Ade. Soha nem érdemelt meg téged. Keserűen felnevetek. – Ezt már mondtad. – És komolyan is gondoltam. Emlékszel, amikor draftolták, és gyakorlatilag belekényszerített, hogy költözz Chicagóba vele? Megrázom a fejem. – Nem ez történt. – De igen – erősködik. – Csak azért vette neked azt a pékséget, mert azt hitte, New Yorkba draftolják. Emlékszel a tervünkre? Ha nem oda kerül, közösen veszünk itt ki egy lakást. És amikor megmondtad neki, hogy velem maradsz, jelenetet rendezett. Megforgatom a szemem. – Nem jelenetet rendezett. Meg volt bántva. Kat felhorkan. – Ja? Szóval neki is bántania kellett téged? Ade, te nem is akartál elköltözni. Bezárva tartott a lakásában, hogy szemmel tarthasson. Évente kétszer láttalak, és azt is csak akkor, amikor Chicago New Yorkkal játszott. – Ez nem az ő hibája. Én nem akartam elmenni. Nem akartam dolgozni. Elvoltam azzal, hogy rá támaszkodom... – És azzal is elvoltál, hogy sosem látsz engem? – Megcsuklik a hangja, de gyorsan palástolja. Kinyitom a számat, hogy mondjak valamit, bármit, de félbeszakít. – Nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy onnan, hogy alig láttalak, eljutottunk oda, hogy minden nap itt vagy. Amikor azt mondtam, hogy addig maradhatsz, ameddig csak akarsz, komolyan gondoltam, Ade. Szeretem, hogy itt vagy. A szavai mélyebben érintenek, mint számítottam rá. Mikor volt utoljára, hogy valaki tényleg azt mondta: akarja, hogy a közelében legyek? Brooks sosem tette. Eltűrt, persze. De sosem akart igazán. Kat megfogja a kezem, és gyengéden megszorítja. – Kicsit felvezetlek valamihez, ami fel fog dühíteni. – Mi... – Tudtam, hogy Brooks megnősül. – Hadarja el gyorsan, mint aki egy sebtapaszt ránt le. – Egy hónapja tudtam meg. Szó szerint ez a munkám, hogy tudjam az ilyeneket. De te már amúgy is össze voltál törve, és tudtam, hogy ha rájössz, valami olyasmi baromságot csinálsz, mint hogy visszakönyörgöd magad hozzá. Megmerevedem. Tudta. Igaza van, persze. De ha elmondta volna, megállíthattam volna. Elérhettem volna, hogy visszajöjjön hozzám. Ez az ő hibája. – Ezt nem tehetted volna meg helyettem. – A hangom remeg a dühtől. Bólint. – Igazad van. Nem tehettem volna. És sajnálom, Ade. De meg kell értened, hogy ha ilyen gyorsan továbblépett, akkor soha nem is jött volna vissza. – Ezt nem tudhatod! – Kirántom a kezem, de ő nem ereszti. – Engedj el, Katya. Megrázza a fejét. – Nem. Mert még nem is ez az, ami igazán fel fog dühíteni. Abbahagyom a szabadkozást. Van még más is? – Mi a fene, Katya? Figyelmen kívül hagyja a pillantásomat, és folytatja. – Nem jön vissza, Adeline. Nem láttad a közös képeiket, és nem hallottad, hogyan beszél róla az interjúkban. Azt hittem, a legnagyobb fájdalom az volt, amikor Brooks elhagyott. Tévedtem. Mert ez? Ez olyan, mintha a szívem beomlana. De nem sírok. Nem tudok. – Miért mondod ezt nekem, Kat? – A hangom alig több egy suttogásnál. Lehajtom a fejem. Képtelen vagyok ránézni. Túl nagy a szégyenem. Megszorítja a kezem. – Mert sokkal többet érsz, mint az a seggfej, akihez tíz évig láncoltad magad. És ha ezt nem hiszed el, hidd el ezt: soha, de soha nem fogok hazudni neked, Adeline. Még ha néha el is hallgatom az igazságot a te érdekedben. Mély levegőt vesz. – Emlékszel, amikor meséltem a PR-stratégiámról azzal az idióta játékossal a klubomnál? Lassan bólintok. Emlékszem. Csak azt nem tudom, ez most miért jön elő. – Nagyszerűen halad a dolog. Az imázsa javul, de fenn kell tartanunk a lendületet. Emlékszel, mondtam, hogy randiznia kellene egy csinos lánnyal, hogy jövőbeli családapának tűnjön? Most nem bólintok. Utálom, amerre ez tart. Katya habozik, majd túlságosan is jókedvűen elvigyorodik. – Egytől Hadész segglyukáig terjedő skálán mennyire lennél mérges, ha azt mondanám, hogy téged ajánlottalak a feladatra? 6 A szép napokon imádom a legjobb barátnőmet. A kifejezetten rossz napokon pedig emlékeztetem magam, hogy jót akar. De ma? Ma pocsék napom van, és dühöngök. A „Hadész segglyuka” skála nem is elég magas. Kirántom a kezeimet az övéiből, a dühöm olyan forró, hogy komolyan fontolóra veszem, hogy lelököm a kanapéról – egészen addig, amíg észre nem veszem, milyen közel van a dohányzóasztal, és el nem rándulok. Mérges vagyok. De nem annyira, hogy sérülést okozzak neki. Még nem. – Ezt nem hiszem el! – pattanok fel a kanapéról, és a hálószobám felé viharzom. Katya szorosan a nyomomban van. – Túlreagálod, Ade. Ez nem is olyan rossz dolog! Lerúgom a bal papucsomat és a feje felé hajítom, de neki baseballos reflexei vannak az apjával töltött gyerekkori labdázásokból – és könnyedén elhajol. Rám mered, és úgy mutat rám az ujjával, mintha egy rosszalkodó kiskutyát akarna megdorgálni. – Mondj egyetlen érvényes okot, amiért dühös vagy, és békén hagylak. Gyűlölöm, amikor ezt csinálja. Váratlanul ér, az agyam rövidzárlatot kap, ő pedig egyszerűen átgázol rajtam, amíg rá nem bólintok az akaratára. – Most szakítottam Brooksszal! – Hozzáférés megtagadva. – Sorolni kezdi az ujjain. – Egy: ő egy szemétláda. Kettő: tovább kellene lépned. Három: megnősül, és szó szerint meghívott az esküvőjére. Egy átkozott hajóútra. Keresztbe fonja a karját, és úgy néz rám, mintha én lennék az, aki helyette hoz döntéseket. – Adeline Louise Beaumont. Ezt te sem gondolhatod komolyan. Utána hajítom a második papucsomat is, és ezúttal célba találok – pontosan a vállán landol. – Ne hívj így! – fortyanok fel. – És ez elvi kérdés! Mindig arról papolsz, milyen irányító típus volt Brooks, de te pont olyan vagy! El kellett volna mondanod, hogy eljegyezték. Nem volt jogod elhallgatni előlem, és meg kellett volna kérdezned, mielőtt bármire is benevezel! – Ne merj bűntudatot kelteni bennem. – Most már ő is forrong. – Nem neveztelek be semmire a fenébe is, csak javasoltam valamit. És ne merj ahhoz a semmirekellő alakhoz hasonlítani. Vesz egy mély levegőt, majd olyan komolyan néz rám, hogy nem tudok elfordulni. – Mondd csak, mi a terved? Egy hónapos esküvői hajóutat tart. Ismerlek. Sosem fogod visszautasítani a meghívást. Elmész, kínozod magad, aztán hazajössz, és elvárod, hogy én rakjam össze a darabjaidat. Összeszorítom az ajkam. Nincs mit mondanom. Kifújja a levegőt, mintha tudná, hogy megnyerte a vitát. – Nem megyek el veled. De ha belemész az ötletembe – mert soha nem kényszerítenélek semmire –, akkor nemcsak hogy lesz kísérőd az egész útra, de az egészet az öntelt, seggfej képébe dörgölheted. Közelebb hajol, a szemei csillognak. – Képzeld csak el, Ade. Az exmenyasszonya... a kedvenc hokijátékosával randizik. Nem kellett PR-menedzsernek – vagy gondolatolvasónak – lennem, hogy lássam, ez hogy festene. Brooks megszállottja volt Reid Harringtonnak. Ennyire emlékszem. Még az egyetemen egyszer nem engedte, hogy az autója első ülésére üljek, mert Reid pár órával azelőtt ott ült, és nem akarta, hogy „elrontsam a szerencsehozó kabaláját”. Azt hittem, viccel, és mégis beültem. Hatalmasat veszekedtünk. Aztán a csapata elvesztette a meccset, ő pedig teljesen kikelt magából, és rajtam töltötte ki a mérgét, ordítva, hogy „nem tarthat maga mellett egy olyan nőt, aki képtelen az istenverte szóra hallgatni”. Az emléktől keserű íz támad a számban. Emlékszem, ahogy Katyának sírtam, azon tűnődve, miért nem randizik egyszerűen Reiddel, ha ennyit jelent neki. Kat szorosan figyel, még mindig huncutul vigyorog, de látom, hogy belül még mindig tiszta ideg. Épphogy csak tartja magát. Aztán szó nélkül megfordul, és a szobája felé indul. Valószínűleg le akar higgadni, és ez valószínűleg így is van jól. Ha maradna, csak újra elkezdenénk veszekedni. Megáll az ajtóban. – Gondolkozz rajta, amennyit csak akarsz, de ma este Reiddel vacsorázom. Ott lesz, abban a thai étteremben, amit említettem. – Rám pillant. – Nem akarlak sürgetni, de ha benne vagy, ez lehetne az első hivatalos randitok a nyilvánosság előtt. Megmondhatom Reidnek, hogy hagyja el a napszemüveget és a maszkot. Öltözz ki. De csak ha te is akarod, oké? A tekintete meglágyul, mintha látna valamit az arcomon, amiről én magam sem tudok. – Szeretlek, Adeline. Még ha néha nem is úgy tűnik. Aztán eltűnik a szobájában, és halkan becsukja maga mögött az ajtót. És végre, ma először, kapok levegőt. ____ Sosem voltam jó a sminkelésben. Megnyitok egy YouTube-videót a szempillaspirálozásról, és szinte elolvadok az ágyamon. Katya tökéletesen manikűrözött egyik kezén meg tudnám számolni, hányszor viseltem egyáltalán sminket – és azt is csak titkos kimenőkön vele, amikről Brooks sosem tudott. Leültetett, felemelte az államat, és „kipofozott”, ahogy ő hívta. Tudom, hogy most is kopoghatnék az ajtaján, kérhetnék segítséget, és elmoshatnám a köztünk lévő feszültséget. De nem akarom. Még nem. Brooks gyűlölte, ha sminkeltem. Néha már azért is kiabált, ha csak egy szájfényt talált a táskámban. Megrázom a fejem. Ez szánalmas kifogás arra, hogy még egy szempillaspirált sem tudok felvinni. Emlékszem, milyen fejet vágott Kat, amikor először mondtam neki, hogy miatta kerülöm a sminket. Most itt ülök az ágyamon, a legszebb ruhámban – egy gyönyörű fehér darab, amit Kat vett nekem a tavalyi születésnapomra. Karika fülbevalókat teszek be, majd egy egyszerű lófarokba fogom a fürtjeimet. Úgyis könnyen összeugranak, felesleges lenne kiengedni őket. A YouTube-videót könnyebb volt követni, mint hittem. Kiderült, hogy a legtöbb termékem már megvolt, hála Katyának. És amikor a tükörbe nézek, úgy gondolom, egész tisztességes munkát végeztem. Aztán bevillan egy gondolat. Megérte? Azokat az éveket azzal tölteni, hogy úgy tettem, mintha nem szeretném a sminket. Úgy tettem, mintha nem akarnék olyan szép lenni, mint a lányok a közösségi médiában. Azt hiszem, Brooks távozásának vannak előnyei. Most már megtehetek ilyen dolgokat anélkül, hogy azon aggódnék, ő jóváhagyja-e. Felkapok egy fekete táskát, és vetek magamra egy utolsó pillantást a tükörben. Elakad a lélegzetem. Csinos... vagyok. A szemem ég a visszafojtott könnyektől. Mikor tetszettem utoljára magamnak? Mikor volt utoljára szabad törődnöm ezzel? Kinyitom az ajtót. Katya ott áll kint, a keze a levegőben megfagyva, épp kopogni készült. Meglát, és megtorpan, ajkai kissé elnyílnak, de nem szól semmit. Így hát én szólalok meg helyette. – Készen állok. – Felemelem az állam. – Elérem, hogy az a seggfej megbánja, hogy elpazarolt tíz évet az életemből. Katya a világ legnagyobb, legpimaszabb vigyorára húzza a száját. 7 Az étterem kisebb és bensőségesebb, mint vártam. Alig érkeztünk meg, de Kat gyorsan elhessegeti a pincért, mondván, hogy még várunk valakire. Megpróbálok nem arra gondolni, mikor voltam utoljára étteremben – hét hónappal ezelőtt. Életem legkínosabb, legszívszorítóbb napján. Kat azóta többször is próbált kimozdítani, de én minden alkalommal azonnal leállítottam. Biztosan gyanakodott, de sosem firtatta. Ez többet jelentett nekem, mint azt ő valószínűleg hitte. – Legalább megpróbálhatnál nem úgy kinézni, mint aki épp be akar szarni – mormogja Kat, mielőtt beleiszik a vizébe. Lenyűgözően néz ki, mint mindig. A gyomrom ugyanúgy görcsbe rándul a közelében, ahogy szokott – az irigység mardosó érzése –, de elhessegetem. – Csak Reidről van szó – mondja lazán. – Komolyan, ő az utolsó ember, aki miatt idegeskedned kellene. Inkább azon aggódj, hogy be akar-e majd mászni a bugyidba. Horkantok egyet, de a vicc nem talál be. Mert most a gyomrom már egy egészen más okból rándul görcsbe. Hülyeség az egész. De talán Brooks hirtelen házassága bekavart nálam, mert a szavak hamarabb kicsúsznak a számon, minthogy megállíthatnám őket. – Azon is aggódnom kellene, hogy mással is megteszi? – Vagy veled? Mint egy nyomkövető kutya, vagy csak mint valaki, aki jobban ismer engem, mint én saját magamat, meghallja a ki nem mondott kérdést is. Kat egy pillanatig meredten néz rám, majd váratlanul kitör belőle a nevetés. Csak nevet és nevet, amíg köhögni nem kezd, nekem pedig meg kell paskolnom a hátát. Amikor végre abbahagyja, egyetlen pillantást vet az arcomra, és bocsánatot kér, de a kár már megtörtént. Az arcom ég a megalázottságtól. Istenem. Nem hiszem el, hogy ennyire bizonytalanná váltam. Még a saját legjobb barátnőmre is féltékeny vagyok. Mi ütött beléd, Adeline? A szeme még mindig csillog a nevetéstől, miközben megveregeti a vállamat. – Azt mondtam, hogy dögös, édesem. Nem azt, hogy egy tízméteres bottal is hozzáérnék. Teljesen a tiéd. Komolyan. Felnyögök, és az arcomat a tenyerembe temetem. Újra felnevet, de ezúttal van valami lágyabb a hangjában. Nem térek magamhoz. Ennyire kikészülök egy sráctól, akivel még nem is találkoztam? Általában elzárom magamban a féltékeny, bizonytalan énemet, különösen Kat környezetében. Mindig ő volt a megerőltetés nélkül tökéletes, én meg mindig... nos, én. De mostanában minden túl soknak tűnik. Talán túl érzékeny lettem. Mégis. Basszus, Adeline. Amikor végre összeszedem a bátorságomat, hogy újra ránézzek, komolyan tekint vissza rám. – Sajnálom – mormogom. És komolyan is gondolom. De ő csak megvonja a vállát. – Semmiért nem kell bocsánatot kérned. Aztán megrezzen a telefonja. Rápillant a képernyőre, és szélesen elvigyorodik. – Itt vannak! Itt vannak? Többen? Az étterem ajtaja kitárul, és én valahogy – egyszerűen csak tudom –, hogy ő az. Reid úgy sétál be, mintha övé lenne a hely. Nem nagyképűen, csak... mintha bárhová is menne, oda tartozna. Magas, széles vállú, és árad belőle az az erőfeszítés nélküli, vonzó, „szomszéd srác” sárm. Szőke haja enyhén kócos, mintha épp csak végigtúrt volna benne, mielőtt belépett, és amikor világoskék szeme rám téved, a mosolya egy pillanatra megtorpan – felfedve két apró gödröcskét, amitől kihagy a szívem egy ütemet –, majd meleg barátságossággá szelídül. Dögös. Nagyon, nagyon dögös. De nem abban az öntelt vagy modoros stílusban, mint Brooks, hanem mint egy aranyifjú, akinek minden karizmája az ujjaiban van. A vonzereje nyilvánvaló, nehéz elfordítani róla a tekintetet. Vagy talán csak a tartása teszi. Hát, azt hittem, Kat csak szórakozik velem, amikor azt mondta, együtt jártunk egyetemre. De a kisugárzása annyira vakító és ismerős, hogy tudom, igazat beszélt. – Szia – mondja, és úgy huppan le a velem szemközti székre, mintha már százszor megtettük volna. – Adeline, ugye? Bólintok, és hirtelen kínosan tudatára ébredek annak, hogyan ülök, hogyan pihen a kezem az asztalon, és hogyan néz rám. Mielőtt bármit mondhatnék, a barátja teátrális sóhajjal vágódik le a mellette lévő székre. – Oké, azta – mondja a srác, rám pislogva. – Senki nem mondta, hogy ma este egy istennővel vacsorázunk. Kifejezetten alulöltözöttnek érzem magam. Kat felhorkant. – Adeline, ismerd meg Garryt, New York fél-kompetens kapusát. Garry, ez a görög istennő mellettem pedig a legjobb barátnőm, Adeline. – Úgy teszek, mintha ezt nem hallottam volna, Kitty Kat – Katya szeme megrándul. Garry elkapja róla a tekintetét, és felém fordul. – Csak Garry – javítja ki, rám villantva egy vigyort. – És szögezzük le az elején: én vagyok a vicces srác, Reid az aranyifjú, Kat pedig, feltételezem, a káosz. – Egyértelműen – válaszolja Kat simán. Reid megrázza a fejét, de még mindig rám figyel. – Sajnálom őt – mondja halkabb hangon, csak nekem. – Nem tud parancsolni magának. Garryre pillantok, aki épp úgy tanulmányozza az étlapot, mintha az személyesen megsértette volna. – Majd boldogulok vele – mondom, magamat is meglepve. Reid mosolya elmélyül, mintha tetszene neki a válasz. – Ő pedig itt Reid, de biztos kitaláltad már – Kat mosolya jelzi, hogy nem felejtette el a korábbi beszélgetésünket, én pedig mélyebbre süllyedek a székemben. – Kitaláltam. Örülök a találkozásnak – nézek Reidre, és őszintén mondom. Büszke vagyok rá, hogy nem vesztem el teljesen abban a tekintetben. Mellettünk Garry és Katya egyszerre horkannak fel. Reid úgy néz rám, mintha valami furcsát mondtam volna, de túllép rajta, és rám villant egy vakító mosolyt. Elakad a lélegzetem, úgy látszik, képtelen vagyok beszélni, ha azok a gödröcskék ilyen közel vannak. – Csak szörnyűségeket hallhattál rólam, feltételezem. Már épp tagadni készülnék – mert nem volt teljesen igaz –, de Katya az orra alatt mormogja: – Természetesen. – Felvonom a szemöldököm; egyértelmű, hogy nagyra tartja a srácot. – Szóval – szólal meg Garry, becsapva az étlapot, és előrehajol. – Mi a terv? Megpecsételjük ezt a kamukapcsolatot egy drámai kézfogással? Esetleg némi homlokpuszi gyakorlásképpen? Megfulladok a köhögéstől. Mi van? Reid felnyög, és végigsimít az arcán. Ebből leszűröm, hogy ez náluk normális. – Az isten szerelmére, Garry, hagyd abba. Garry tudomást sem vesz róla. – Csak azt mondom, hogy ha belevágunk a dologba, csináljuk rendesen. Nyilvános érzelemnyilvánítás, becenevek... ó! Reid nagyon jó ebben a „védelmező pasi” szerepben, hagynod kellene, hogy bedobja a vállra borulós mozdulatot... – Ki foglak hajítani ebből az étteremből – fenyegeti meg Reid, de inkább csak bosszúság van a hangjában, nem valódi harag. Garry vigyorog, láthatóan nem hatja meg a dolog. – Profi tanács: remekül tud színlelni. Abszolút csúcsminőségű pasialapanyag. Még jó reggelt üzenetet is küld majd, mintha komolyan gondolná. Oldalra döntöm a fejem. – Ezt vegyem figyelmeztetésnek? Hogy „ő a legalkalmasabb arra, hogy elcsavarja a fejem, aztán összetörje a szívem”? Reid „nemet” mond, pontosan ugyanakkor, amikor Garry azt, hogy „határozottan”, és a pillantás, amit Reid vet rá, olyan intenzív, hogy Garry megadóan felemeli a kezét. – Jól van, jól van, viselkedem. Egyelőre. – Aztán visszafordul hozzám, a szeme huncutul csillog. – Szóval, Adeline, te mit nyersz ezen? Mert Reid hatalmasat kaszál azzal, hogy veled mutatkozhat, és csak biztos akarok lenni benne, hogy ez egy tisztességes üzlet. Pislogok. – Ööö... Kat, az áruló, csak kortyolgatja a vizét, mintha ez lenne az elmúlt hetek legjobb szórakozása. Reid azonban nem veszi le rólam a szemét. – Nem kell erről most beszélnünk – mondja halkan, de határozottan. – Semmi kényszer. És bár az egész helyzet nevetséges, és bár alig ismerem őt, érzem, ahogy kifújom a levegőt. Mert valahogy ahogy mondja, elhiszem neki. De persze Kat szétpukkasztja a buborékot. – Tulajdonképpen jogilag is lepecsételjük a dolgot. – Előhúz két összetűzött papírt, és átcsúsztatja őket az asztalon. – A szerződést a lehető legegyszerűbbre fogalmaztam, de elmondom a lényeget. Reid és én összenézünk, mielőtt felvennénk a papírokat. – Brooks Sinclair esküvője és a hajóút rendkívül nagyszabású esemény lesz – folytatja Kat. Nem azt mondja, hogy az exed esküvője, és bár értékelem a tapintatát, ez nem igazán enyhíti a fájdalmat. Reid Brooks csapattársa volt – persze, hogy tudja, hogy jártunk. És ahogy rám néz, pontosan tudja azt is, hogyan lett vége. – A nyilvános érzelemnyilvánítás nem kötelező, de erősen ajánlott. Minél meggyőzőbb, annál jobb. A hajón nem lesz média, de ha mindenki elhiszi, hogy fülig szerelmesek vagytok? Az nagy plusz pont. – Megáll egy pillanatra. – A megállapodás egy évre szól, de korábban is véget érhet, ha mindketten megkaptátok, amire szükségetek van. Reid egy gyönyörű barátnővel jelenik meg a hajón... – Ó, köszönöm – mormogom. Kat elvigyorodik. – ...Adeline pedig eléri, hogy Reid úgy tűnjön, mint egy összetört szívű szívtipró. Épp csak annyira, hogy a közvélemény szimpátiája az ő oldalára álljon. Felvonom a szemöldököm Reidre nézve. – Összetört szívű szívtipró, mi? Vigyorog, ellenállhatatlan sármmal. – Tragikus, nem igaz? Kat összecsapja a kezét. – A hajóút után elvárás, hogy tartsátok fenn a boldog pár látszatát a szerződés lejártáig. Aláírtok egy titoktartási nyilatkozatot is, ami azt jelenti, hogy a logisztikai csapaton kívül senkinek sem beszélhettek a részletekről. Kérdés? Mindketten megrázzuk a fejünket. – Remek! – Sugárzik. – Adjátok vissza az aláírt szerződést, amikor csak akarjátok, én pedig elkezdem kidolgozni az időbeosztásotokat. Időbeosztás? Reid és én átfutjuk a szerződést. Rövid és lényegre törő – nincsenek kiskapuk, nincs apróbetűs rész. Csak egy kamukapcsolat lejárati dátummal. Aláírjuk, és visszaadjuk Katnek. Elteszi őket, majd elvigyorodik. – Gratulálok, gerlepár. Hivatalosan is jártok! 8 REID – Nem úgy volt, hogy te valami A-listás sztár vagy? – kérdezi Adeline a homlokát ráncolva. Megmozdul, próbál egyensúlyba kerülni, én pedig nem tudom megállni, hogy ne vigyorogjak. Egy fejjel magasabb vagyok nála, és valahányszor leeresztem a fejem, hogy találkozzon a tekintetünk, ő összehúzza a szemöldökét. Minden alkalommal megnevettet. – Csak hokis körökben – javítom ki. – De valószínűleg már most is paparazzók figyelnek minket. Ez nem is kérdés – tudom, hogy így van. Hetek óta téma vagyok, amióta az a zűr volt Siennával. Hiába erősítette meg, hogy sosem jártunk, a kár már megtörtént. Most már az utcára sem tudok kilépni anélkül, hogy ne követnének. A menedzsmentem le sem száll rólam, az edző pedig? Többször mosott már fejet nekem, mint amennyit számon tudnék tartani. Kimerítő. Én csak hokizni akarok. Sosem érdekelt a hírnév, vagy hogy magyarázkodnom kelljen a médiának, főleg most, hogy megkaptam a „hoki fenegyereke” címkét, aki képtelen a nadrágjában tartani. Én nem tartok fenn kapcsolatokat. Nevezzenek bárminek, sosem hazudtam erről. Velem ellentétben Adeline láthatóan nem számított erre a válaszra. Azonnal bűntudatom támad, amikor elfehéredik az arca. – Ó. Megborzong, én pedig gondolkodás nélkül ledobom a zakómat, és a vállára terítem. A szemöldöke felszalad, szinte eltűnik a hajvonalában. Felnevetek. – Szerelmesek vagyunk, emlékszel? – Ó – mondja újra, ezúttal kicsit halkabban. Fájdalmasan nyilvánvaló, mennyire ideges – fészkelődik, babrál valamivel, alig mer a szemembe nézni. Cuki. Ő maga is cuki. Már az egyetemen is így gondoltam. Adeline-nek mindig is megvolt ez a csendes, természetes szépsége – nagy, sötétbarna szemek, ajkak, amik természetesen Ámor-íj formájúak, és meleg, barna bőr, ami valahogy jobban ragyog, mint amire emlékeztem. Mindenre emlékszem vele kapcsolatban, ezért is találtam furcsának, amikor úgy nyomta le az „örülök a találkozásnak” dumát, mintha nem venné észre, hogy évek óta kísérti a gondolataimat. Talán furcsa ennyi mindent észrevenni a régi csapattársam hosszú távú barátnőjén, de nem tehettem róla. Már akkor sem értettem, mit látott benne. Brooks egy gőgös, fennhéjázó seggfej volt – nem abban a szórakoztató stílusban, mint Grant, hanem abban a hajtépős fajtában, amit valahogy tökélyre fejlesztett. És Adeline-nel sem bánt különösebben jól. Láttam már rengeteg srácot, akik bunkók az öltözőben, de angyallá változnak a csajuk mellett. Brooks nem ilyen volt. Ő velejéig seggfej volt. Egy apró, bűntudatos csomó képződik a gyomromban. Régen reméltem, hogy szakítanak Brooksszal. Most, hogy megtörtént, tudom, hogy szemétnek kellene éreznem magam, amiért ezt kívántam. De nem vagyok annyira jó ember. A parkolóban vagyunk, várjuk, hogy Garry és Katya befejezzék, amit éppen csinálnak. Késő van, a levegő csípős, Adeline pedig előttem áll, és úgy babrál, mintha próbálná elfoglalni magát. Még mindig a zakómmal küzd, a karjaival nem találja az ujját, én pedig szórakozottan figyelem, ahogy frusztráltan mormog az orra alatt. A ruhája gyönyörű – elegáns, testhezálló –, de ujjatlan, és a hideg láthatóan kezdi kikezdeni. Sóhajtok egyet, ellököm magam az autómtól – egy fekete Porsche, amit szeretettel csak Angelnek hívok –, és felé lépek. – Ide süss – mondom, megragadva a zakó gallérját, és bevezetem a karját az ujjába. – Ez nem egy ördöglakat, tudod. Puffog egyet, az arca enyhén piros, nem tudom, a zavartól-e vagy a hidegtől. – Furcsán volt összehajtva – ellenkezik. – Persze – húzom el a szót, elfojtva egy vigyort, miközben megigazítom a vállán a zakót. Szinte elnyeli őt, az ujjai túlnyúlnak a kézfején, és valamiért ez a látvány valami különös érzést kelt a mellkasomban. Ekkor felnéz rám, az ajkai kissé elnyílnak, mintha mondani akarna valamit. De mielőtt megszólalhatna, egy éles fütty hasít a levegőbe. – A mindenit, haver, te aztán gyorsan dolgozol. Garry. Természetesen. Adeline szinte elugrik mellőlem, én pedig a fejemet rázva fordulok meg, hogy lássam őt, amint Katyával az oldalán felénk sétál. Mindketten túlságosan is jól szórakoznak a kedvemhez képest. Garry vigyorog, és keresztbe fonja a karját. – Szóval, miről maradtunk le? Adeline sietve mormogja: „Semmiről”, pontosan ugyanakkor, amikor én azt mondom: „Adeline-nel épp azt terveztük, hogy elmegyünk valahova.” Garry és Katya is felvonja a szemöldökét. – Terveztük? – kérdezi Adeline felém fordulva. – Terveztétek? – visszhangozza Katya, keresztbe font karral. Visszafojtok egy mosolyt Adeline zavarán, és Garry felé bökök a fejemmel. – Vidd haza Katyát épségben. Katya a homlokát ráncolja. – Alig múlt hét óra. Hová viszed? – Nem vagy az anyám, Kat – vág közbe Adeline a szemét forgatva. – És nincs takarodóm. Garry halkan kifújja a levegőt. – A mindenit. Akkor azt hiszem, törődünk a saját dolgunkkal. Katya sóhajt, de nem firtatja tovább. Ehelyett olyan pillantást vet rám, ami egyértelműen azt üzeni: Ne légy idióta. Vettem. Mielőtt Adeline-nel beszállnánk az autóba, száraz pillantást vetek Katyára. – Legalább megpróbálhatnának diszkrétek lenni. Úgy viselkednek, mintha te személyesen szóltál volna nekik. Az egyik parkoló autó mögül egy férfi felemeli a fényképezőgépét, és lefotózza, amint Adeline beszáll. Katya megvonja a vállát, cseppet sem zavartatva magát. – Mindegy. Csak vidd el valahova, ahol igazán jó képeket tudnak készíteni. Horkantok egyet. – Szörnyű ember vagy. Elvigyorodik. – Viszontlátásra, lúzer. Elköszönünk, és beindítom az autót anélkül, hogy konkrét úti cél lenne a fejemben. Adeline kényelembe helyezi magát az anyósülésen, úgy állítgatja a rádiót, mintha már ezerszer ült volna itt. Végigpörgeti az állomásokat, mielőtt megállna egy rap számnál, és halk ütemre bólogatni kezd. Rápillantok, felvont szemöldökkel. – Te Kendrick Lamart hallgatsz? Oldalról rám néz. – Te talán nem?

🔥Életem tíz évét szenteltem az egyetlen férfinak, akit valaha szerettem: az ex-vőlegényemnek, Brooks Sinclairnek. Az általános iskola nyolcadik osztálya óta mindig mellette voltam. Hozzá idomultam, hogy én legyek számára a tökéletes nő. Fekete fürtjeimet rövidre vágatva hordtam, pontosan úgy, ahogy ő szerette. Soha nem sminkeltem. Olyan ruhákba öltöztem, amiket ő jóváhagyott, mert nem szerette, ha más férfiak megnéznek. Tíz éven át mindent úgy tettem, ahogy ő akarta. A felesége készültem lenni. Mindenki tudta, hogy egymásnak vagyunk teremtve. Ezért sem volt semmi értelme annak, amikor hat hónappal ezelőtt mindent eldobott. „Mit mondtál?” – a hangom alig volt több suttogásnál. Brooks az éttermi asztal túloldaláról bámult rám, az arca kifürkészhetetlen volt. Ezt a foglalást hónapokkal ezelőtt intéztem a tízéves évfordulónkra. „Szerintem szakítanunk kellene” – mondta. Pislantottam. A szívem a torkomban dobogott. „Brooks, ez valami vicc akar lenni? Mert nem vicces, szívem.” „Nem viccelek, Adeline.” „De, biztosan csak viczelsz!” – a hangom kissé megemelkedett, és körbepillantottam. Az emberek minket néztek. Vettem egy mély levegőt, és az asztal felett a keze után nyúltam. Az eljegyzési gyűrűm még mindig ott volt az ujjamon. Soha nem akartam lehúzni. Még most sem. „Épp csak elkezdtük tervezni az esküvőt – mondtam, próbálva megőrizni a hangom nyugalmát. – Tudom, hogy stresszes, de pont ezért vállaltam magamra a munka nagy részét.” Nem válaszolt. „Ha ez túl sok, elhalaszthatjuk – tettem hozzá, bár a szavak méregként hatottak. Már így is évek óta halogattuk. De ha ezen múlt, hogy együtt maradjunk, egy szempillantás alatt megteszem. – Nem akarom, hogy nyomás alatt érezd magad.” Brooks élesen kifújta a levegőt. „Szóval nem akarod, hogy elvegyelek? Mert ez olyasmi, amit én nem akarok megtenni, Adeline.” A szavai felértek egy pofonnal. Elszorult a mellkasom. „Ezt nem gondolhatod komolyan.” „De, komolyan gondolom.” A hangja határozott volt. Hideg. Nyoma sem volt benne annak a férfinak, akibe beleszerettem. „Már nem szeretlek. Évek óta nem.” Elakadt a lélegzetem. „Csak azért maradtam, mert tudom, mennyivel tartozom neked – ismerte be. – De nem helyezhetlek többé a saját boldogságom elé.” „A kapcsolatokban vannak nehéz időszakok. Csak dolgoznunk kell rajta…” Brooks kihúzta a kezét az enyémből, és a hajába túrt. Mindig is jóképű volt. Világosbarna haj, aranybarna szemek és egy mosoly, amitől bárki elolvadt. Tudtam, milyen szerencsés vagyok, hogy ő az enyém. Bármelyik lányt megkaphatta volna. But he chose me. Ez csak jelentett valamit. Az ember nem dob el csak úgy tíz évet. De most nem mosolygott rám. Mogorván nézett. Felállt, és a tenyerét a combjába törölte, mintha az érintésem valami piszkos dolog lenne. „Nem akarok dolgozni semmin. Pláne nem veled. – A hangja élettelen volt. – Tíz év telt el, Addie. Ha egymásnak lennénk teremtve, nem házasodtunk volna már össze?” A becenév fájt. Lehorgasztott fejjel a tányéromat bámultam. „Csak azért nem vagyunk még házasok, mert a karrieredre kellett koncentrálnod…” „Nem. – A hangneme éles volt. – Azért, mert soha nem láttalak olyasvalakinek, akit feleségül tudnék venni.” A szavak gyomorszájon vágtak. „Lehet, hogy valakinek te vagy az esete, de az enyém nem, Adeline. Egyébként is, a legtöbb NHL-játékos nem nősül meg. De te ezt úgysem értenéd.” Értettem én. Nem akartam leélni az életemet anélkül, hogy valakinek a felesége lennék. De érte megpróbáltam volna. „Ne csinálj jelenetet, Brooks. Lehet, hogy riporterek is vannak itt.” Felnevetett. „Mindig is egy lábtörlő voltál, nem igaz?” – kissé felém hajolt. – „De fiatalabb korunkban szerettelek. Emiatt megtarthatod az eljegyzési gyűrűt. Nem kérem vissza.” Megfordult, hogy elinduljon, majd a válla felett visszanézett. „Ó, és nem lakhatunk tovább együtt. Ezt vágod, ugye? Szabad ember vagyok. Hadd hozhassam fel az alkalmi nőimet a saját kibaszott házamba.” Eltorzult a szája egy gúnyos mosolyra. „A kulcsot hagyd a virágcserépben.” Azzal elgyalogolt. És ezzel az egyszerű mozdulattal magával vitte az életemet is. 2 Hat hónap telt el azóta, hogy Brooks elhagyott. Eleinte nem viseltem jól. Kitett a lakásból, és nem volt hová mennem, amíg Katya, a legjobb barátnőm, le nem foglalta nekem az első New York-i járatot, és kényszerített, hogy költözzek hozzá. Az éjszakákat a kanapéján töltöttem, és a fürdőszobában sírtam, amíg ő dolgozott. Igyekeztem tudomást sem venni a kis pékségről – Katyával a „Bársonyos Morzsa” nevet adtuk neki, miután egy egyetemi éjszakán alaposan berúgtunk, és átéltünk egy általa „őrült felismerésnek” nevezett pillanatot. Brooks azután nyitotta meg nekem, hogy megkapta az első NHL-es fizetését. Hetekig képtelen voltam betenni oda a lábam. Aztán Katyának elegem lett belőlem. Lustának nevezett, azt mondta, csak pazarolom a könnyeimet egy „seggfej baromra”, és visszarángatott dolgozni. Tíz év rutinját levetkőzni nem volt egyszerű. Néhány éjszaka még mindig azon kapom magam, hogy a telefonomat bámulom, és egy olyan üzenetre várok, ami soha nem fog megérkezni. Várom, hogy Brooks azt mondja, hibázott. Hogy akar engem. De sosem teszi. Még az álmaimban sem. Péntek van, és a pékségben vagyok. Mindjárt kezdődik az alapszakasz. Onnan tudom, hogy hónapokkal ezelőtt betéve megtanultam Brooks menetrendjét. Akkoriban az ő napjaihoz igazítottam az enyéimet, ügyelve rá, hogy jusson időnk egymásra. Most már csak Katya miatt követem a hokit. Az utóbbi időben különösen elfoglalt. Ő az NYC Sentinels PR-menedzsere. Ez volt Brooks kedvenc csapata. Mindig arról álmodott, hogy oda draftolják. Ehelyett a Chicago Frostnál kötött ki. Az nehéz időszak volt nekünk. Nagyon dühös volt emiatt, és rajtam töltötte ki a mérgét. Minden erőmre szükségem volt, hogy egyben tartsam a kapcsolatunkat. Elhessegetem az emléket, és kiveszem a sütőből a második adag kekszet. Épphogy leteszem őket, a csengő megcsendül az ajtó felett, amitől elmosolyodom. Sullivanék az út túloldalán laknak. Minden reggel beugranak kekszért, és én mindig készülök valami extrával a számukra. – Jó reggelt, Miss Beaumont! – Willow, a kislányuk, rám vigyorog; két első foga hiányzik. Az apja kezét fogja, és ide-oda lóbálja. Elolvad a szívem. – Jó reggelt, Willow. Mr. Sullivan. Ma csak ketten jöttek? Mr. Sullivan bólint és mosolyog. – A feleségem tegnap szült. Beugrottunk némi finomságért neki. Kifejezetten az ön fánkjait kérte. Mrs. Sullivan mintha örökké várandós lett volna, vagy legalábbis úgy tűnt. Valójában körülbelül tizenkét hónapja volt terhes. Régebben gyakran ült a pékségemben, nézte, ahogy sütök, és panaszkodott, milyen nehéznek és fáradtnak érzi magát. Csak egy egészséges, boldog babát akart. Az orvosok szerint a hosszú terhesség szokatlan volt ugyan, de nem adtak okot aggodalomra. Hallva a hírt, nem tudtam visszafojtani az izgatottságomat. Felsikoltottam, Willow pedig kuncogott. – Gratulálok! Annyira örülök! – sugároztam. – Azonnal hozom a fánkokat. Sütöttem néhány cupcake-et is! Mintha csak tudtam volna, hogy valami jó van készülőben! Willow lelkesen bólintott. – Van egy kistesóm! Nagyon vörös és nem túl szép, de anya szerint minden baba így néz ki. – Ezt nem szép dolog mondani, Willow – dorgálta meg Mr. Sullivan gyengéden, miközben gyorsan becsomagoltam a cupcake-eket, fánkokat és néhány friss kekszet Mrs. Sullivannak. – De hát igaz! – durcázott Willow, és keresztbe fonta a karját. Erősítésért fordult felém. – Miss Beaumont, mondja meg apának, hogy igaz! A kezébe adtam a finomságokat Mr. Sullivannak, majd csípőre tettem a kezem, és megborzoltam Willow haját. – Egyetértek az apukáddal. Lehet, hogy egy kicsit vörös, de akkor is az öcséd. És mint a nővérének, most már az a dolgod, hogy megvédd. Különösen azoktól az emberektől, akik azt emlegetik, mennyire vörös. Willow egy teátrálisat sóhajtott. – Ez olyan nehéz lesz. Mr. Sullivan felnevetett. – Isten hozott a nővérek világában. Mosolyogva néztem utánuk. Az ilyen pillanatok emlékeztetnek rá, hogy nem minden kapcsolat esik szét. Néhány család tényleg boldog marad. De valamiért az én kapcsolataim sosem tartanak örökké. Nem számít, mennyit adok, sosem elég. Intek a távozó Sullivanéknek; boldogságuk úgy lengi be a teret, mint a frissen sült sütemény illata. Én is azt akartam, amijük nekik van: egy családot, amely törődik egymással. De azután, amit hét évvel ezelőtt tettem, tudtam, hogy nekem nincs hová hazamennem. A szüleim hónapok óta nem hívtak. A húgom szinte tudomást sem vesz a létezésemről. Régebben kevésbé fájt, amikor azt mondogattam magamnak, hogy megérdemlem. Hogy ez csak a hibáim ára. És nem számított, mennyit veszítettem, azt hittem, Brooks mindig mellettem lesz. De még abban is elbuktam. Patetikusan viselkedtem. Még olyan nő sem tudtam lenni, akit Brooks feleségül akart venni. Minden, amihez hozzáértem, szétesett, és semmit sem tehettem, hogy megállítsam. Megszólal a telefonom; egy gyors pillantás a kijelzőre elárulja, hogy Kat az. A mellkasomban lévő szorítás azonnal enyhül, amint meghallom a hangját. – Ugye nem a kanapén ülsz? – kérdezi olyan kétkedő hangon, hogy kitör belőlem a nevetés. – Nem, Kat. A pékségben vagyok. Még kekszet is sütöttem neked. Ebben a pillanatban megcsendül az ajtó feletti csengő, és belép Katya, győzedelmes mosollyal a magasba tartva a telefonját. – Nos, hála az égnek a kisebb csodákért. Katya és én az egyetem első éve óta vagyunk a legjobb barátnők. Nehéz időszak volt az nekem; követtem Brooksot a New York-i egyetemre, mert kért rá, de küzdöttem a beilleszkedéssel. Sosem szerette, ha túl sok barátom van, ezért nem voltam hozzászokva, hogy rajta kívül bárki másra támaszkodhassak. Aztán egy művészettörténet órán megismertem Katet. Ki nem állhatta Brooksot, és régebben gyűlöltem ezt benne. De valamiért ő mégis mellettem maradt. Elképesztően gyönyörű: platinaszőke haj, erdőzöld szemek és olyan hosszú lábak, amik után mindenki megfordul. Minden szempontból az ellentétem. Az ő bőre szinte természetellenesen sápadt, az enyém meleg barna. Az ő haja szögegyenes, az enyém egy kaotikus göndör fürtrengeteg. Neki mindenhol megvannak a domborulatai, ahol kell, míg én mindig is bizonytalan voltam a nem létező idomaim miatt. Az ő szemei lenyűgözőek, az enyémek pedig csak... barnák. Mellette én csak egy átlagos lány vagyok. És nemcsak külsőre, hanem személyiségre is. Amikor elmondta Brooksnak, hogy PR-menedzser lesz egy hokiklubnál, a férfi az arcába nevetett, és azt mondta, csak vesztegeti az idejét. Most pontosan azt csinálja, amit szeret, míg én még mindig itt ragadtam, és azon tűnődöm, merre tart az életem. Mielőtt Brooksszal randizni kezdtünk volna, arról álmodtam, hogy saját művészeti galériám lesz, de ő úgy gondolta, az nem elég jó. Szeretek sütni, és szeretem ezt a pékséget, de néha nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy csak azért vette meg nekem, hogy pontosan azt csináljam, amit ő akar. Kat odalép, átkarol, és puszikkal borít el, amitől kuncogni kezdek. Mindig is ilyen ragaszkodó volt. Ez kedves tőle. Aztán érzem, ahogy egy sóhajjal a hátamnak dől. – Soha nem fogod elhinni, mi történt. 3 Halkan dünnyögök, ajkaimon halvány mosoly bujkál. – Neked is szia. Ülj le nyugodtan, amíg megfőzöm a kávét. Flat white, fahéjjal a tetején, ugye? Elvigyorodik. – Imádlak, olyan jól ismersz. – Nyög egyet, és lerogy egy székre, karját az asztalra támasztva hajtja fejét a tenyerébe. Nekilátok a kávéfőzésnek, de szemöldökráncolva pillantok az órára. – Még csak délelőtt tíz van, Kat. Mit keresel itt? Nem a munkában kellene lenned? Hangosan felsóhajt. – De, ott kellene. De kiégtem. Hamarabb el kellett jönnöm. Felvonom a szemöldököm, miközben elkezdem dagasztani a tésztát. Délre beüt a csúcsforgalom, gyorsan kell dolgoznom. – Munkahelyi vészhelyzet? – Mikor van bármi más? Ma még csak vészhelyzetnek sem számít. Általában az egész csapat problémás, de ezúttal csak egyetlen emberről van szó! Na, már megint kezdődik. – Úgy hívják, hogy... Ryan, ugye? – kérdezem, próbálva visszaemlékezni. Kérdőn néz rám. – Szép próbálkozás, de ennél jobban kellene tudnod. Annyit panaszkodtam már rá, hogy mostanra már családtagnak kellene számítania. Reid Harrington. Együtt jártunk egyetemre. Emlékszel? Ez újdonság volt. – Együtt? – Persze, hogy együtt. Egy évvel felettünk járt. Brooksszal együtt játszott a hokicsapatban. Édes Istenem, Brooks annyira oda volt érte. Még az NYC Sentinelshez is csak azért akart kerülni, mert Reid is ott játszott. Emlékszel? Ez lett volna az oka, amiért Brooks annyira New Yorkba vágyott? Keresgélni kezdek az emlékeim között. Emlékszem, ahogy Brooks egy nap elvitt a hokimeccsére, mert nem akarta, hogy Kat vigyen el, így Kat kénytelen volt velünk jönni. Azt hiszem, akkor említett egy bizonyos Reidet. Tényleg kissé megszállottnak tűnt. Megrázom a fejem, ő pedig hatalmasat sóhajt. – Ne is törődj vele, annak a seggfejnek a mániája amúgy sem volt lényeges. – Elgondolkodva ráncolja a homlokát. – Mi is volt a probléma? – Munkahelyi vészhelyzet. – Tényleg! Az! – Püffög egyet, és újra kezdi felhúzni magát. Megmosom a kezem, megfogom a kávékat, és a kekszeket egy nagy tányérra teszem. Odalépek, átadom neki a kávéját, majd leülök vele szemben. – Egy elviselhetetlen nőcsábász! Értetlenül félrebillentem a fejem. – És... ez baj? – Általában nem. Nem a csapat dolga. De mostanában teljesen túltolja. Ő jelenleg a legnagyobb név a hokiban, és mivel mindjárt kezdődik az alapszakasz, az imázsát kellene csiszolgatnia, nem pedig rombolnia! Megvonom a vállam, nem igazán értem a dolgot. Megfújom a gőzölgő kávémat, és beleiszom. – De jól ki kellene jönnötök, nem? Az egyetemről ismeritek egymást. Úgy néz rám, mintha fogalmam sem lenne semmiről. – Ez nem a személyiségéről szól. Ha arról szólna, nem lenne gond, mert bájos és kedves. De a reklámszerződéseiben van egy erkölcsi záradék. Jó hírűnek kell maradnia, különben elveszíti őket. Még a klubszinten kötött szerződésében is ott van ez a feltétel. Ha így folytatja, elveszíti az állását. – Csak nem lehet annyira rossz a helyzet. – De, az! Még a menedzsmentje is a nyakán ül. Tudom, hogy talán keresztülmegy valamin, de ez nem mehet így tovább. Ismered Sienna Blairt? Az Elite Dynasty-ből? A kedvenc sorozatunk említésére felkapom a fejem. – Ki nem ismeri? – Pontosan! – Dühösen teszi hozzá: – Hivatalosan együtt kellene lenniük, boldog párként, de tegnap este képek jelentek meg róla, amint a lány sorozatbeli kolléganőjével randizik. Leesik az állam. – Megcsalta a NAGY Sienna Blairt? Kat felkap egy kekszet, és dühösen rágni kezdi. – Nem tudom. Túl elfoglalt voltam azzal, hogy dühöngjek: volt olyan hülye, hogy lefotózzák egy ilyen kritikus időszakban. Eszembe sem jutott megkérdezni. Mindenki ismeri Sienna Blairt! Az Elite Dynasty a legnézettebb sorozat mostanában. A rajongói megőrülnek, teljesen szétszedik a pasit a közösségi médiában. – Nos, megérdemli. A csaj amúgy is túl dögös hozzá. – Sosem láttam a pasit, de Sienna gyakorlatilag egy istennő. – Micsoda szemétláda. – Pedig tényleg jól néztek ki együtt. Két nevetségesen dögös ember megérdemli egymást, azt hiszem. És nem is igazán szemétláda. Valószínűleg a legjobb srác, akit ismerek – mondja bűnbánó mosollyal. – Utánad, természetesen. Reid csak keresztülmegy valamin, nem tudom min, de remélem, csendesebben intézi majd. Bólintok. – Szóval mi a terv? – Egyelőre válság-PR. Biztos vagyok benne, hogy a kolléganővel nem is randiztak valójában. A fenébe is, abban sem vagyok biztos, hogy Siennával tényleg jártak-e. Csak mindenki ezt feltételezte. Elköteleződési problémái vannak. Megvárjuk, amíg elül a vihar, Si-t valószínűleg megkérdezik majd a sajtókörútján, ő meg tisztázza a dolgot. Utána pedig ráállunk a komoly kapcsolat-vonalra. Összehozzuk egy kevésbé híres lánnyal egy álrandi-sorozatra, és amikor szakítanak, ő lesz a megtört szívű nőcsábász, és újra a média kedvence. Nem tudok elfojtani egy mosolyt. Persze, már mindent kitervelt. Amikor Brooks panaszkodott, csak olyan tanácsokat akart, amiket esze ágában sem volt megfogadni. De amikor Katya panaszkodik, az azért van, mert már pontosan tudja, mit kell tennie, csak kell neki valaki, aki meghallgatja. Kissé összerezzenek. Abba kellene hagynom a rágódást rajta. Hónapok teltek el. Valószínűleg egyszer sem jutottam az eszébe. Már hat hónapot töltöttem a gyászolásával. Itt az ideje továbblépni. Nem lesz könnyű, soha semmi nem az, de meg kell próbálnom. – Föld hívja Addie-t! – énekli Katya. Mosolyog, de látom a szemében az aggodalmat. – Egy pillanatra elvesztettelek. Jól vagy? Annyira elkalandoztam, hogy észre sem vettem: befejezte az evést. Elmosolyodom, és a keze után nyúlok. Egy rövid másodpercre megrettenek, hogy elhúzza és beletörli az öltönynadrágjába, pontosan úgy, ahogy Brooks tette. Mintha valami piszkos lennék. Valami undorító. De ő nem teszi. Ehelyett megszorítja a kezem, kitörölve a keserű emléket, amit a férfi hagyott maga után. – Egy garast a gondolataidért? Megrázom a fejem, gyűlölöm, hogy csípi a szememet a könny. – Csak arra gondoltam... itt az idő. Tovább kell lépnem. Egyszer és mindenkorra. A könnyek mégis kicsordulnak. Katya szeme is gyanúsan nedves, amikor magához ölel. – Ó, Istenem, Ade. Annyira büszke vagyok rád. Továbblépek. Végre magam mögött hagyom a seggfej exemet. Vagy legalábbis ez volt a terv. Egy hónappal később üzenetet kapok Brookstól. Egy esküvői meghívót. 4 Amikor először beköltöztem Katya lakásába, két gondolat szögezett le. Egy: Katya éppolyan igényes volt, mint az egyetemen. Minden a lakásában luxust sugárzott. Drága bútorok, dizájner dekoráció, az a fajta tökéletesen megkomponált tér, amiről az ember elgondolkodik, hogy vajon laknak-e ott valóban emberek. Örültem, hogy olyan munkája van, ami lehetővé teszi ezt az életmódot. Kettő: Katya lakása a világ legkényelmesebb helye volt ahhoz, hogy az ember szarul érezze magát. Bár berendezett nekem egy vendégszobát, a legrosszabb éjszakáimat a kanapéján töltöttem, egy túlárazott takaróba burkolózva, és közvetlenül az üvegből ittam a bort. Most pedig, ahogy a telefonomon lévő értesítést bámulom, pontosan tudom, mit kell tennem. Besétálok Katya konyhájába, kiveszek egy üveg vörösbort – valami drága márkát, amit nem ismerek –, és lerogyok a kanapéra. Kipattintom a dugót, és egy hosszú kortyot nyelek, mielőtt újra a telefonomra mernék nézni. Hónapokig vágytam erre. Imádkoztam, hogy keressen meg. Most pedig ez az utolsó dolog, amire szükségem van. Nyugodj meg, Adeline. Valószínűleg csak lezárás, vagy valami ilyesmi. Nem mintha egyetlen üzenet bármin is változtatna. Rányomok az értesítésre. A gyomrom görcsbe rándul, amikor rájövök, hogy sosem írtam át a nevét a névjegyzékben. Édesem Édesem Édesem Édesem Édesem A képernyőt bámulom, a szívem a torkomban dobog. Brooks megnősül?! Olyan tempóban döntöm magamba a bort, hogy elszédülök. Egy hónapos hajóút? Csak pároknak szóló hajóút? Ismét egy nagy kortyot iszom. Minden mód és ok közül, ahogy elképzeltem, hogy Brooks megkeres, ez sosem volt köztük. A palack felénél járok, amikor végre elerednek a könnyeim. Tíz év. Egy egész évtizedig voltunk együtt. És ezalatt az idő alatt sosem voltam elég neki. Sosem voltam valaki, akit érdemesnek látott volna a házasságra. De alig hét hónap alatt megtalálta a menyasszonyát. Valakit, akit imád. Valakit, akivel boldogan tervezi az esküvőjét, miközben nekem könyörögnöm kellett, hogy egyáltalán jelen legyen a miénknél. Egy hónapos hajóutat tartanak, hogy megünnepeljék a szerelmüket, még mielőtt összeházasodnának. Soha nem kértem semmi ilyen extravagánsat. Csak a figyelmét akartam. A szerelmét. Tizennégy évesek voltunk, amikor randizni kezdtünk. Minden felnőtt azt mondta körülöttünk, hogy nem fog tartani, hogy túl fiatalok vagyunk ahhoz, hogy bármit is tudjunk a szerelemről. Az egyetlen ember, aki hitt bennünk, a bátyám volt. Még a rágondolástól is jobban sírok, ezért elhessegetem a gondolatot. Egy nap majd ki kell nyitnom ezt a szelencét – már hét éve halogatom –, de nem a mai az a nap. Brooks és én rácáfoltunk az esélyekre. Együtt csináltuk végig a középiskolát, majd az egyetemet. A csapattársai gyakran szólítottak Mrs. Sinclairnek. Mindenki látta, hogy hosszú távra tervezünk. Mindenki, kivéve Brooksot, azt az embert, akinek az én oldalamon kellett volna játszania. Az egyetlen embert, aki tényleg számított nekem. Sosem érdekelt igazán a névcsere vagy az, hogy a gyűrűje az ujjamon legyen; csak az övé akartam lenni. Mindörökké. Kat egyszer azt mondta, az egyetlen ok, amiért ennyire hozzá akartam menni, az volt, hogy mindenki más ezt várta el. Talán igaza volt. Katyának mindig igaza van. Ez a gondolat pontosan akkor hasít belém, amikor rájövök, hogy részeg vagyok. A borosüveg sehol, és miközben próbálom megkeresni, sikerül legurulnom a kanapéról egyenesen a padlóra. Nyögve tapogatózom a telefonom után, a kezem ügyetlen és remeg. Katya. Ő tudni fogja, mit kell tenni. Mindig tudja. A hívás alig csörög ki, már fel is veszi; hangja meleg és biztos, mint egy mentőkötél. – Szia, édesem. Nincs még kicsit korán a helyzetjelentéshez? – Brooks megnősül. – A hangom szánalmasan kásásan jön ki, miközben próbálom levakarni magam a padlóról. Ködös tekintettel pislogok körbe a szobában. Hová a fenébe tűnt a kanapé? Még mindig a kanapét keresem, amikor – BUMM! Beleütöm a lábujjam Katya dohányzóasztalába. – A francba! – káromkodom hangosan, markolva a lábfejemet, mintha le akarna esni. A fájdalom éles, de az ittas agyam csak egy másodperccel később dolgozza fel. Miközben próbálom visszanyerni az egyensúlyomat, teljesen elszámolom magam és hátrafelé dőlök – Pontosan arra a kanapéra, amit kerestem. Gyanakodva méregetem. Esküdni mernék, hogy egy másodperccel ezelőtt még nem volt ott. Meg kell mondanom Katyának, hogy a kanapéja időnként köddé válik. – Micsoda?! – Kat szinte beleüvölt a telefonba. Tompa hangokat hallok a háttérben, mielőtt lehalkítja a hangját. – Sajnálom, bent vagyok a munkában, de jól hallottam? – Jól! – jelentem be teátrálisan. – Küldött egy meghívót az esküvőjére. És egy egy hónapos, csak pároknak szóló hajóútra az esküvő előtt, Kat! Mivel én egyértelműen képtelen vagyok továbblépni, neked kell lenned a partneremnek. Úgy kacagok, mint egy őrült, aztán hirtelen elhallgatok. Várjunk csak. Min is nevettem? – Kat? – Bandzsítok a telefonra. – Itt vagy még? A hangja olyan lágy lesz, amitől görcsbe rándul a gyomrom. – Igen, itt vagyok. Csak... maradj ott, ahol vagy, oké? Hamarabb otthon leszek, mint gondolnád. És ne idd meg az összes boromat, édesem, az a cucc drága volt. Szünetet tart. Elég hosszút ahhoz, hogy érezzem a hallgatása súlyát. – És Ade... azt hiszem, valami fontosat kell mondanom neked. Aztán a hívás megszakad. 5 Eltelik néhány óra, de Kat még mindig nincs sehol. Azon tűnődöm, mi lehet az a dolog, ami ennyire fontos. Miután kijózanodom, lezuhanyozom, fogat mosok, és a lakás kitakarításával foglalom le magam. Próbálok nem Brooksra gondolni, de nem megy. Újra megnyitom az e-mailt, bámulom az esküvői meghívót és a páros hajóutat. Aztán meglátom a nevemet a rossz helyen. A gyomrom megfordul, és épphogy beérek a fürdőszobába, mielőtt hánynék. Később valami még rosszabbat teszek. Rákeresek a lányra a Google-ön. A menyasszonya modell. Tökéletes. Gyönyörű. Minden, ami én nem vagyok. Persze, hogy egy ilyen nőért hagyott el. Épp vizet döntök magamba – életemben először tényleg megfogadva Kat tanácsát –, amikor végre belép az ajtón. Fintorogva néz körbe, de amikor rám pillant, csak sóhajt egyet, és halvány, szomorú mosolyra húzódik a szája. – Azt hittem, rosszabb állapotban leszel – mondja, és mellém telepszik a kanapéra. A vállára hajtom a fejem, és felmutatom a vizespalackot. – Ha nem szedem össze magam, te megtetted volna helyettem. Megtanultam megválogatni a harcaimat. – Az biztos. – Megrángatja kicsit a hajamat. – Van kedved elmenni vacsorázni? Nyílt egy új thai hely az irodám közelében. Azt mondják, nagyon jó a kaja. Rásandítok. – Utálod a thai kaját. Mi folyik itt? Felnevet, és egy másodpercre elfelejtem, milyen nyomorultul érzem magam. Gyönyörű, és minden erőfeszítés nélkül az. Ha én is jobban hasonlítanék rá, vagy az új menyasszonyára, talán Brooks még mindig az enyém lenne. Kat arca hamar elkomolyodik. – Oké, elkaptál. Csak... nem tudtam, hogyan mondjam el. – Habozik, majd a szemembe néz. – Brooks egy seggfej, Ade. Soha nem érdemelt meg téged. Keserűen felnevetek. – Ezt már mondtad. – És komolyan is gondoltam. Emlékszel, amikor draftolták, és gyakorlatilag belekényszerített, hogy költözz Chicagóba vele? Megrázom a fejem. – Nem ez történt. – De igen – erősködik. – Csak azért vette neked azt a pékséget, mert azt hitte, New Yorkba draftolják. Emlékszel a tervünkre? Ha nem oda kerül, közösen veszünk itt ki egy lakást. És amikor megmondtad neki, hogy velem maradsz, jelenetet rendezett. Megforgatom a szemem. – Nem jelenetet rendezett. Meg volt bántva. Kat felhorkan. – Ja? Szóval neki is bántania kellett téged? Ade, te nem is akartál elköltözni. Bezárva tartott a lakásában, hogy szemmel tarthasson. Évente kétszer láttalak, és azt is csak akkor, amikor Chicago New Yorkkal játszott. – Ez nem az ő hibája. Én nem akartam elmenni. Nem akartam dolgozni. Elvoltam azzal, hogy rá támaszkodom... – És azzal is elvoltál, hogy sosem látsz engem? – Megcsuklik a hangja, de gyorsan palástolja. Kinyitom a számat, hogy mondjak valamit, bármit, de félbeszakít. – Nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy onnan, hogy alig láttalak, eljutottunk oda, hogy minden nap itt vagy. Amikor azt mondtam, hogy addig maradhatsz, ameddig csak akarsz, komolyan gondoltam, Ade. Szeretem, hogy itt vagy. A szavai mélyebben érintenek, mint számítottam rá. Mikor volt utoljára, hogy valaki tényleg azt mondta: akarja, hogy a közelében legyek? Brooks sosem tette. Eltűrt, persze. De sosem akart igazán. Kat megfogja a kezem, és gyengéden megszorítja. – Kicsit felvezetlek valamihez, ami fel fog dühíteni. – Mi... – Tudtam, hogy Brooks megnősül. – Hadarja el gyorsan, mint aki egy sebtapaszt ránt le. – Egy hónapja tudtam meg. Szó szerint ez a munkám, hogy tudjam az ilyeneket. De te már amúgy is össze voltál törve, és tudtam, hogy ha rájössz, valami olyasmi baromságot csinálsz, mint hogy visszakönyörgöd magad hozzá. Megmerevedem. Tudta. Igaza van, persze. De ha elmondta volna, megállíthattam volna. Elérhettem volna, hogy visszajöjjön hozzám. Ez az ő hibája. – Ezt nem tehetted volna meg helyettem. – A hangom remeg a dühtől. Bólint. – Igazad van. Nem tehettem volna. És sajnálom, Ade. De meg kell értened, hogy ha ilyen gyorsan továbblépett, akkor soha nem is jött volna vissza. – Ezt nem tudhatod! – Kirántom a kezem, de ő nem ereszti. – Engedj el, Katya. Megrázza a fejét. – Nem. Mert még nem is ez az, ami igazán fel fog dühíteni. Abbahagyom a szabadkozást. Van még más is? – Mi a fene, Katya? Figyelmen kívül hagyja a pillantásomat, és folytatja. – Nem jön vissza, Adeline. Nem láttad a közös képeiket, és nem hallottad, hogyan beszél róla az interjúkban. Azt hittem, a legnagyobb fájdalom az volt, amikor Brooks elhagyott. Tévedtem. Mert ez? Ez olyan, mintha a szívem beomlana. De nem sírok. Nem tudok. – Miért mondod ezt nekem, Kat? – A hangom alig több egy suttogásnál. Lehajtom a fejem. Képtelen vagyok ránézni. Túl nagy a szégyenem. Megszorítja a kezem. – Mert sokkal többet érsz, mint az a seggfej, akihez tíz évig láncoltad magad. És ha ezt nem hiszed el, hidd el ezt: soha, de soha nem fogok hazudni neked, Adeline. Még ha néha el is hallgatom az igazságot a te érdekedben. Mély levegőt vesz. – Emlékszel, amikor meséltem a PR-stratégiámról azzal az idióta játékossal a klubomnál? Lassan bólintok. Emlékszem. Csak azt nem tudom, ez most miért jön elő. – Nagyszerűen halad a dolog. Az imázsa javul, de fenn kell tartanunk a lendületet. Emlékszel, mondtam, hogy randiznia kellene egy csinos lánnyal, hogy jövőbeli családapának tűnjön? Most nem bólintok. Utálom, amerre ez tart. Katya habozik, majd túlságosan is jókedvűen elvigyorodik. – Egytől Hadész segglyukáig terjedő skálán mennyire lennél mérges, ha azt mondanám, hogy téged ajánlottalak a feladatra? 6 A szép napokon imádom a legjobb barátnőmet. A kifejezetten rossz napokon pedig emlékeztetem magam, hogy jót akar. De ma? Ma pocsék napom van, és dühöngök. A „Hadész segglyuka” skála nem is elég magas. Kirántom a kezeimet az övéiből, a dühöm olyan forró, hogy komolyan fontolóra veszem, hogy lelököm a kanapéról – egészen addig, amíg észre nem veszem, milyen közel van a dohányzóasztal, és el nem rándulok. Mérges vagyok. De nem annyira, hogy sérülést okozzak neki. Még nem. – Ezt nem hiszem el! – pattanok fel a kanapéról, és a hálószobám felé viharzom. Katya szorosan a nyomomban van. – Túlreagálod, Ade. Ez nem is olyan rossz dolog! Lerúgom a bal papucsomat és a feje felé hajítom, de neki baseballos reflexei vannak az apjával töltött gyerekkori labdázásokból – és könnyedén elhajol. Rám mered, és úgy mutat rám az ujjával, mintha egy rosszalkodó kiskutyát akarna megdorgálni. – Mondj egyetlen érvényes okot, amiért dühös vagy, és békén hagylak. Gyűlölöm, amikor ezt csinálja. Váratlanul ér, az agyam rövidzárlatot kap, ő pedig egyszerűen átgázol rajtam, amíg rá nem bólintok az akaratára. – Most szakítottam Brooksszal! – Hozzáférés megtagadva. – Sorolni kezdi az ujjain. – Egy: ő egy szemétláda. Kettő: tovább kellene lépned. Három: megnősül, és szó szerint meghívott az esküvőjére. Egy átkozott hajóútra. Keresztbe fonja a karját, és úgy néz rám, mintha én lennék az, aki helyette hoz döntéseket. – Adeline Louise Beaumont. Ezt te sem gondolhatod komolyan. Utána hajítom a második papucsomat is, és ezúttal célba találok – pontosan a vállán landol. – Ne hívj így! – fortyanok fel. – És ez elvi kérdés! Mindig arról papolsz, milyen irányító típus volt Brooks, de te pont olyan vagy! El kellett volna mondanod, hogy eljegyezték. Nem volt jogod elhallgatni előlem, és meg kellett volna kérdezned, mielőtt bármire is benevezel! – Ne merj bűntudatot kelteni bennem. – Most már ő is forrong. – Nem neveztelek be semmire a fenébe is, csak javasoltam valamit. És ne merj ahhoz a semmirekellő alakhoz hasonlítani. Vesz egy mély levegőt, majd olyan komolyan néz rám, hogy nem tudok elfordulni. – Mondd csak, mi a terved? Egy hónapos esküvői hajóutat tart. Ismerlek. Sosem fogod visszautasítani a meghívást. Elmész, kínozod magad, aztán hazajössz, és elvárod, hogy én rakjam össze a darabjaidat. Összeszorítom az ajkam. Nincs mit mondanom. Kifújja a levegőt, mintha tudná, hogy megnyerte a vitát. – Nem megyek el veled. De ha belemész az ötletembe – mert soha nem kényszerítenélek semmire –, akkor nemcsak hogy lesz kísérőd az egész útra, de az egészet az öntelt, seggfej képébe dörgölheted. Közelebb hajol, a szemei csillognak. – Képzeld csak el, Ade. Az exmenyasszonya... a kedvenc hokijátékosával randizik. Nem kellett PR-menedzsernek – vagy gondolatolvasónak – lennem, hogy lássam, ez hogy festene. Brooks megszállottja volt Reid Harringtonnak. Ennyire emlékszem. Még az egyetemen egyszer nem engedte, hogy az autója első ülésére üljek, mert Reid pár órával azelőtt ott ült, és nem akarta, hogy „elrontsam a szerencsehozó kabaláját”. Azt hittem, viccel, és mégis beültem. Hatalmasat veszekedtünk. Aztán a csapata elvesztette a meccset, ő pedig teljesen kikelt magából, és rajtam töltötte ki a mérgét, ordítva, hogy „nem tarthat maga mellett egy olyan nőt, aki képtelen az istenverte szóra hallgatni”. Az emléktől keserű íz támad a számban. Emlékszem, ahogy Katyának sírtam, azon tűnődve, miért nem randizik egyszerűen Reiddel, ha ennyit jelent neki. Kat szorosan figyel, még mindig huncutul vigyorog, de látom, hogy belül még mindig tiszta ideg. Épphogy csak tartja magát. Aztán szó nélkül megfordul, és a szobája felé indul. Valószínűleg le akar higgadni, és ez valószínűleg így is van jól. Ha maradna, csak újra elkezdenénk veszekedni. Megáll az ajtóban. – Gondolkozz rajta, amennyit csak akarsz, de ma este Reiddel vacsorázom. Ott lesz, abban a thai étteremben, amit említettem. – Rám pillant. – Nem akarlak sürgetni, de ha benne vagy, ez lehetne az első hivatalos randitok a nyilvánosság előtt. Megmondhatom Reidnek, hogy hagyja el a napszemüveget és a maszkot. Öltözz ki. De csak ha te is akarod, oké? A tekintete meglágyul, mintha látna valamit az arcomon, amiről én magam sem tudok. – Szeretlek, Adeline. Még ha néha nem is úgy tűnik. Aztán eltűnik a szobájában, és halkan becsukja maga mögött az ajtót. És végre, ma először, kapok levegőt. ____ Sosem voltam jó a sminkelésben. Megnyitok egy YouTube-videót a szempillaspirálozásról, és szinte elolvadok az ágyamon. Katya tökéletesen manikűrözött egyik kezén meg tudnám számolni, hányszor viseltem egyáltalán sminket – és azt is csak titkos kimenőkön vele, amikről Brooks sosem tudott. Leültetett, felemelte az államat, és „kipofozott”, ahogy ő hívta. Tudom, hogy most is kopoghatnék az ajtaján, kérhetnék segítséget, és elmoshatnám a köztünk lévő feszültséget. De nem akarom. Még nem. Brooks gyűlölte, ha sminkeltem. Néha már azért is kiabált, ha csak egy szájfényt talált a táskámban. Megrázom a fejem. Ez szánalmas kifogás arra, hogy még egy szempillaspirált sem tudok felvinni. Emlékszem, milyen fejet vágott Kat, amikor először mondtam neki, hogy miatta kerülöm a sminket. Most itt ülök az ágyamon, a legszebb ruhámban – egy gyönyörű fehér darab, amit Kat vett nekem a tavalyi születésnapomra. Karika fülbevalókat teszek be, majd egy egyszerű lófarokba fogom a fürtjeimet. Úgyis könnyen összeugranak, felesleges lenne kiengedni őket. A YouTube-videót könnyebb volt követni, mint hittem. Kiderült, hogy a legtöbb termékem már megvolt, hála Katyának. És amikor a tükörbe nézek, úgy gondolom, egész tisztességes munkát végeztem. Aztán bevillan egy gondolat. Megérte? Azokat az éveket azzal tölteni, hogy úgy tettem, mintha nem szeretném a sminket. Úgy tettem, mintha nem akarnék olyan szép lenni, mint a lányok a közösségi médiában. Azt hiszem, Brooks távozásának vannak előnyei. Most már megtehetek ilyen dolgokat anélkül, hogy azon aggódnék, ő jóváhagyja-e. Felkapok egy fekete táskát, és vetek magamra egy utolsó pillantást a tükörben. Elakad a lélegzetem. Csinos... vagyok. A szemem ég a visszafojtott könnyektől. Mikor tetszettem utoljára magamnak? Mikor volt utoljára szabad törődnöm ezzel? Kinyitom az ajtót. Katya ott áll kint, a keze a levegőben megfagyva, épp kopogni készült. Meglát, és megtorpan, ajkai kissé elnyílnak, de nem szól semmit. Így hát én szólalok meg helyette. – Készen állok. – Felemelem az állam. – Elérem, hogy az a seggfej megbánja, hogy elpazarolt tíz évet az életemből. Katya a világ legnagyobb, legpimaszabb vigyorára húzza a száját. 7 Az étterem kisebb és bensőségesebb, mint vártam. Alig érkeztünk meg, de Kat gyorsan elhessegeti a pincért, mondván, hogy még várunk valakire. Megpróbálok nem arra gondolni, mikor voltam utoljára étteremben – hét hónappal ezelőtt. Életem legkínosabb, legszívszorítóbb napján. Kat azóta többször is próbált kimozdítani, de én minden alkalommal azonnal leállítottam. Biztosan gyanakodott, de sosem firtatta. Ez többet jelentett nekem, mint azt ő valószínűleg hitte. – Legalább megpróbálhatnál nem úgy kinézni, mint aki épp be akar szarni – mormogja Kat, mielőtt beleiszik a vizébe. Lenyűgözően néz ki, mint mindig. A gyomrom ugyanúgy görcsbe rándul a közelében, ahogy szokott – az irigység mardosó érzése –, de elhessegetem. – Csak Reidről van szó – mondja lazán. – Komolyan, ő az utolsó ember, aki miatt idegeskedned kellene. Inkább azon aggódj, hogy be akar-e majd mászni a bugyidba. Horkantok egyet, de a vicc nem talál be. Mert most a gyomrom már egy egészen más okból rándul görcsbe. Hülyeség az egész. De talán Brooks hirtelen házassága bekavart nálam, mert a szavak hamarabb kicsúsznak a számon, minthogy megállíthatnám őket. – Azon is aggódnom kellene, hogy mással is megteszi? – Vagy veled? Mint egy nyomkövető kutya, vagy csak mint valaki, aki jobban ismer engem, mint én saját magamat, meghallja a ki nem mondott kérdést is. Kat egy pillanatig meredten néz rám, majd váratlanul kitör belőle a nevetés. Csak nevet és nevet, amíg köhögni nem kezd, nekem pedig meg kell paskolnom a hátát. Amikor végre abbahagyja, egyetlen pillantást vet az arcomra, és bocsánatot kér, de a kár már megtörtént. Az arcom ég a megalázottságtól. Istenem. Nem hiszem el, hogy ennyire bizonytalanná váltam. Még a saját legjobb barátnőmre is féltékeny vagyok. Mi ütött beléd, Adeline? A szeme még mindig csillog a nevetéstől, miközben megveregeti a vállamat. – Azt mondtam, hogy dögös, édesem. Nem azt, hogy egy tízméteres bottal is hozzáérnék. Teljesen a tiéd. Komolyan. Felnyögök, és az arcomat a tenyerembe temetem. Újra felnevet, de ezúttal van valami lágyabb a hangjában. Nem térek magamhoz. Ennyire kikészülök egy sráctól, akivel még nem is találkoztam? Általában elzárom magamban a féltékeny, bizonytalan énemet, különösen Kat környezetében. Mindig ő volt a megerőltetés nélkül tökéletes, én meg mindig... nos, én. De mostanában minden túl soknak tűnik. Talán túl érzékeny lettem. Mégis. Basszus, Adeline. Amikor végre összeszedem a bátorságomat, hogy újra ránézzek, komolyan tekint vissza rám. – Sajnálom – mormogom. És komolyan is gondolom. De ő csak megvonja a vállát. – Semmiért nem kell bocsánatot kérned. Aztán megrezzen a telefonja. Rápillant a képernyőre, és szélesen elvigyorodik. – Itt vannak! Itt vannak? Többen? Az étterem ajtaja kitárul, és én valahogy – egyszerűen csak tudom –, hogy ő az. Reid úgy sétál be, mintha övé lenne a hely. Nem nagyképűen, csak... mintha bárhová is menne, oda tartozna. Magas, széles vállú, és árad belőle az az erőfeszítés nélküli, vonzó, „szomszéd srác” sárm. Szőke haja enyhén kócos, mintha épp csak végigtúrt volna benne, mielőtt belépett, és amikor világoskék szeme rám téved, a mosolya egy pillanatra megtorpan – felfedve két apró gödröcskét, amitől kihagy a szívem egy ütemet –, majd meleg barátságossággá szelídül. Dögös. Nagyon, nagyon dögös. De nem abban az öntelt vagy modoros stílusban, mint Brooks, hanem mint egy aranyifjú, akinek minden karizmája az ujjaiban van. A vonzereje nyilvánvaló, nehéz elfordítani róla a tekintetet. Vagy talán csak a tartása teszi. Hát, azt hittem, Kat csak szórakozik velem, amikor azt mondta, együtt jártunk egyetemre. De a kisugárzása annyira vakító és ismerős, hogy tudom, igazat beszélt. – Szia – mondja, és úgy huppan le a velem szemközti székre, mintha már százszor megtettük volna. – Adeline, ugye? Bólintok, és hirtelen kínosan tudatára ébredek annak, hogyan ülök, hogyan pihen a kezem az asztalon, és hogyan néz rám. Mielőtt bármit mondhatnék, a barátja teátrális sóhajjal vágódik le a mellette lévő székre. – Oké, azta – mondja a srác, rám pislogva. – Senki nem mondta, hogy ma este egy istennővel vacsorázunk. Kifejezetten alulöltözöttnek érzem magam. Kat felhorkant. – Adeline, ismerd meg Garryt, New York fél-kompetens kapusát. Garry, ez a görög istennő mellettem pedig a legjobb barátnőm, Adeline. – Úgy teszek, mintha ezt nem hallottam volna, Kitty Kat – Katya szeme megrándul. Garry elkapja róla a tekintetét, és felém fordul. – Csak Garry – javítja ki, rám villantva egy vigyort. – És szögezzük le az elején: én vagyok a vicces srác, Reid az aranyifjú, Kat pedig, feltételezem, a káosz. – Egyértelműen – válaszolja Kat simán. Reid megrázza a fejét, de még mindig rám figyel. – Sajnálom őt – mondja halkabb hangon, csak nekem. – Nem tud parancsolni magának. Garryre pillantok, aki épp úgy tanulmányozza az étlapot, mintha az személyesen megsértette volna. – Majd boldogulok vele – mondom, magamat is meglepve. Reid mosolya elmélyül, mintha tetszene neki a válasz. – Ő pedig itt Reid, de biztos kitaláltad már – Kat mosolya jelzi, hogy nem felejtette el a korábbi beszélgetésünket, én pedig mélyebbre süllyedek a székemben. – Kitaláltam. Örülök a találkozásnak – nézek Reidre, és őszintén mondom. Büszke vagyok rá, hogy nem vesztem el teljesen abban a tekintetben. Mellettünk Garry és Katya egyszerre horkannak fel. Reid úgy néz rám, mintha valami furcsát mondtam volna, de túllép rajta, és rám villant egy vakító mosolyt. Elakad a lélegzetem, úgy látszik, képtelen vagyok beszélni, ha azok a gödröcskék ilyen közel vannak. – Csak szörnyűségeket hallhattál rólam, feltételezem. Már épp tagadni készülnék – mert nem volt teljesen igaz –, de Katya az orra alatt mormogja: – Természetesen. – Felvonom a szemöldököm; egyértelmű, hogy nagyra tartja a srácot. – Szóval – szólal meg Garry, becsapva az étlapot, és előrehajol. – Mi a terv? Megpecsételjük ezt a kamukapcsolatot egy drámai kézfogással? Esetleg némi homlokpuszi gyakorlásképpen? Megfulladok a köhögéstől. Mi van? Reid felnyög, és végigsimít az arcán. Ebből leszűröm, hogy ez náluk normális. – Az isten szerelmére, Garry, hagyd abba. Garry tudomást sem vesz róla. – Csak azt mondom, hogy ha belevágunk a dologba, csináljuk rendesen. Nyilvános érzelemnyilvánítás, becenevek... ó! Reid nagyon jó ebben a „védelmező pasi” szerepben, hagynod kellene, hogy bedobja a vállra borulós mozdulatot... – Ki foglak hajítani ebből az étteremből – fenyegeti meg Reid, de inkább csak bosszúság van a hangjában, nem valódi harag. Garry vigyorog, láthatóan nem hatja meg a dolog. – Profi tanács: remekül tud színlelni. Abszolút csúcsminőségű pasialapanyag. Még jó reggelt üzenetet is küld majd, mintha komolyan gondolná. Oldalra döntöm a fejem. – Ezt vegyem figyelmeztetésnek? Hogy „ő a legalkalmasabb arra, hogy elcsavarja a fejem, aztán összetörje a szívem”? Reid „nemet” mond, pontosan ugyanakkor, amikor Garry azt, hogy „határozottan”, és a pillantás, amit Reid vet rá, olyan intenzív, hogy Garry megadóan felemeli a kezét. – Jól van, jól van, viselkedem. Egyelőre. – Aztán visszafordul hozzám, a szeme huncutul csillog. – Szóval, Adeline, te mit nyersz ezen? Mert Reid hatalmasat kaszál azzal, hogy veled mutatkozhat, és csak biztos akarok lenni benne, hogy ez egy tisztességes üzlet. Pislogok. – Ööö... Kat, az áruló, csak kortyolgatja a vizét, mintha ez lenne az elmúlt hetek legjobb szórakozása. Reid azonban nem veszi le rólam a szemét. – Nem kell erről most beszélnünk – mondja halkan, de határozottan. – Semmi kényszer. És bár az egész helyzet nevetséges, és bár alig ismerem őt, érzem, ahogy kifújom a levegőt. Mert valahogy ahogy mondja, elhiszem neki. De persze Kat szétpukkasztja a buborékot. – Tulajdonképpen jogilag is lepecsételjük a dolgot. – Előhúz két összetűzött papírt, és átcsúsztatja őket az asztalon. – A szerződést a lehető legegyszerűbbre fogalmaztam, de elmondom a lényeget. Reid és én összenézünk, mielőtt felvennénk a papírokat. – Brooks Sinclair esküvője és a hajóút rendkívül nagyszabású esemény lesz – folytatja Kat. Nem azt mondja, hogy az exed esküvője, és bár értékelem a tapintatát, ez nem igazán enyhíti a fájdalmat. Reid Brooks csapattársa volt – persze, hogy tudja, hogy jártunk. És ahogy rám néz, pontosan tudja azt is, hogyan lett vége. – A nyilvános érzelemnyilvánítás nem kötelező, de erősen ajánlott. Minél meggyőzőbb, annál jobb. A hajón nem lesz média, de ha mindenki elhiszi, hogy fülig szerelmesek vagytok? Az nagy plusz pont. – Megáll egy pillanatra. – A megállapodás egy évre szól, de korábban is véget érhet, ha mindketten megkaptátok, amire szükségetek van. Reid egy gyönyörű barátnővel jelenik meg a hajón... – Ó, köszönöm – mormogom. Kat elvigyorodik. – ...Adeline pedig eléri, hogy Reid úgy tűnjön, mint egy összetört szívű szívtipró. Épp csak annyira, hogy a közvélemény szimpátiája az ő oldalára álljon. Felvonom a szemöldököm Reidre nézve. – Összetört szívű szívtipró, mi? Vigyorog, ellenállhatatlan sármmal. – Tragikus, nem igaz? Kat összecsapja a kezét. – A hajóút után elvárás, hogy tartsátok fenn a boldog pár látszatát a szerződés lejártáig. Aláírtok egy titoktartási nyilatkozatot is, ami azt jelenti, hogy a logisztikai csapaton kívül senkinek sem beszélhettek a részletekről. Kérdés? Mindketten megrázzuk a fejünket. – Remek! – Sugárzik. – Adjátok vissza az aláírt szerződést, amikor csak akarjátok, én pedig elkezdem kidolgozni az időbeosztásotokat. Időbeosztás? Reid és én átfutjuk a szerződést. Rövid és lényegre törő – nincsenek kiskapuk, nincs apróbetűs rész. Csak egy kamukapcsolat lejárati dátummal. Aláírjuk, és visszaadjuk Katnek. Elteszi őket, majd elvigyorodik. – Gratulálok, gerlepár. Hivatalosan is jártok! 8 REID – Nem úgy volt, hogy te valami A-listás sztár vagy? – kérdezi Adeline a homlokát ráncolva. Megmozdul, próbál egyensúlyba kerülni, én pedig nem tudom megállni, hogy ne vigyorogjak. Egy fejjel magasabb vagyok nála, és valahányszor leeresztem a fejem, hogy találkozzon a tekintetünk, ő összehúzza a szemöldökét. Minden alkalommal megnevettet. – Csak hokis körökben – javítom ki. – De valószínűleg már most is paparazzók figyelnek minket. Ez nem is kérdés – tudom, hogy így van. Hetek óta téma vagyok, amióta az a zűr volt Siennával. Hiába erősítette meg, hogy sosem jártunk, a kár már megtörtént. Most már az utcára sem tudok kilépni anélkül, hogy ne követnének. A menedzsmentem le sem száll rólam, az edző pedig? Többször mosott már fejet nekem, mint amennyit számon tudnék tartani. Kimerítő. Én csak hokizni akarok. Sosem érdekelt a hírnév, vagy hogy magyarázkodnom kelljen a médiának, főleg most, hogy megkaptam a „hoki fenegyereke” címkét, aki képtelen a nadrágjában tartani. Én nem tartok fenn kapcsolatokat. Nevezzenek bárminek, sosem hazudtam erről. Velem ellentétben Adeline láthatóan nem számított erre a válaszra. Azonnal bűntudatom támad, amikor elfehéredik az arca. – Ó. Megborzong, én pedig gondolkodás nélkül ledobom a zakómat, és a vállára terítem. A szemöldöke felszalad, szinte eltűnik a hajvonalában. Felnevetek. – Szerelmesek vagyunk, emlékszel? – Ó – mondja újra, ezúttal kicsit halkabban. Fájdalmasan nyilvánvaló, mennyire ideges – fészkelődik, babrál valamivel, alig mer a szemembe nézni. Cuki. Ő maga is cuki. Már az egyetemen is így gondoltam. Adeline-nek mindig is megvolt ez a csendes, természetes szépsége – nagy, sötétbarna szemek, ajkak, amik természetesen Ámor-íj formájúak, és meleg, barna bőr, ami valahogy jobban ragyog, mint amire emlékeztem. Mindenre emlékszem vele kapcsolatban, ezért is találtam furcsának, amikor úgy nyomta le az „örülök a találkozásnak” dumát, mintha nem venné észre, hogy évek óta kísérti a gondolataimat. Talán furcsa ennyi mindent észrevenni a régi csapattársam hosszú távú barátnőjén, de nem tehettem róla. Már akkor sem értettem, mit látott benne. Brooks egy gőgös, fennhéjázó seggfej volt – nem abban a szórakoztató stílusban, mint Grant, hanem abban a hajtépős fajtában, amit valahogy tökélyre fejlesztett. És Adeline-nel sem bánt különösebben jól. Láttam már rengeteg srácot, akik bunkók az öltözőben, de angyallá változnak a csajuk mellett. Brooks nem ilyen volt. Ő velejéig seggfej volt. Egy apró, bűntudatos csomó képződik a gyomromban. Régen reméltem, hogy szakítanak Brooksszal. Most, hogy megtörtént, tudom, hogy szemétnek kellene éreznem magam, amiért ezt kívántam. De nem vagyok annyira jó ember. A parkolóban vagyunk, várjuk, hogy Garry és Katya befejezzék, amit éppen csinálnak. Késő van, a levegő csípős, Adeline pedig előttem áll, és úgy babrál, mintha próbálná elfoglalni magát. Még mindig a zakómmal küzd, a karjaival nem találja az ujját, én pedig szórakozottan figyelem, ahogy frusztráltan mormog az orra alatt. A ruhája gyönyörű – elegáns, testhezálló –, de ujjatlan, és a hideg láthatóan kezdi kikezdeni. Sóhajtok egyet, ellököm magam az autómtól – egy fekete Porsche, amit szeretettel csak Angelnek hívok –, és felé lépek. – Ide süss – mondom, megragadva a zakó gallérját, és bevezetem a karját az ujjába. – Ez nem egy ördöglakat, tudod. Puffog egyet, az arca enyhén piros, nem tudom, a zavartól-e vagy a hidegtől. – Furcsán volt összehajtva – ellenkezik. – Persze – húzom el a szót, elfojtva egy vigyort, miközben megigazítom a vállán a zakót. Szinte elnyeli őt, az ujjai túlnyúlnak a kézfején, és valamiért ez a látvány valami különös érzést kelt a mellkasomban. Ekkor felnéz rám, az ajkai kissé elnyílnak, mintha mondani akarna valamit. De mielőtt megszólalhatna, egy éles fütty hasít a levegőbe. – A mindenit, haver, te aztán gyorsan dolgozol. Garry. Természetesen. Adeline szinte elugrik mellőlem, én pedig a fejemet rázva fordulok meg, hogy lássam őt, amint Katyával az oldalán felénk sétál. Mindketten túlságosan is jól szórakoznak a kedvemhez képest. Garry vigyorog, és keresztbe fonja a karját. – Szóval, miről maradtunk le? Adeline sietve mormogja: „Semmiről”, pontosan ugyanakkor, amikor én azt mondom: „Adeline-nel épp azt terveztük, hogy elmegyünk valahova.” Garry és Katya is felvonja a szemöldökét. – Terveztük? – kérdezi Adeline felém fordulva. – Terveztétek? – visszhangozza Katya, keresztbe font karral. Visszafojtok egy mosolyt Adeline zavarán, és Garry felé bökök a fejemmel. – Vidd haza Katyát épségben. Katya a homlokát ráncolja. – Alig múlt hét óra. Hová viszed? – Nem vagy az anyám, Kat – vág közbe Adeline a szemét forgatva. – És nincs takarodóm. Garry halkan kifújja a levegőt. – A mindenit. Akkor azt hiszem, törődünk a saját dolgunkkal. Katya sóhajt, de nem firtatja tovább. Ehelyett olyan pillantást vet rám, ami egyértelműen azt üzeni: Ne légy idióta. Vettem. Mielőtt Adeline-nel beszállnánk az autóba, száraz pillantást vetek Katyára. – Legalább megpróbálhatnának diszkrétek lenni. Úgy viselkednek, mintha te személyesen szóltál volna nekik. Az egyik parkoló autó mögül egy férfi felemeli a fényképezőgépét, és lefotózza, amint Adeline beszáll. Katya megvonja a vállát, cseppet sem zavartatva magát. – Mindegy. Csak vidd el valahova, ahol igazán jó képeket tudnak készíteni. Horkantok egyet. – Szörnyű ember vagy. Elvigyorodik. – Viszontlátásra, lúzer. Elköszönünk, és beindítom az autót anélkül, hogy konkrét úti cél lenne a fejemben. Adeline kényelembe helyezi magát az anyósülésen, úgy állítgatja a rádiót, mintha már ezerszer ült volna itt. Végigpörgeti az állomásokat, mielőtt megállna egy rap számnál, és halk ütemre bólogatni kezd. Rápillantok, felvont szemöldökkel. – Te Kendrick Lamart hallgatsz? Oldalról rám néz. – Te talán nem?

🔥Életem tíz évét szenteltem az egyetlen férfinak, akit valaha szerettem: az ex-vőlegényemnek, Brooks Sinclairnek. Az általános iskola nyolcadik osztálya óta mindig mellette voltam. Hozzá idomultam, hogy én legyek számára a tökéletes nő. Fekete fürtjeimet rövidre vágatva hordtam, pontosan úgy, ahogy ő szerette. Soha nem sminkeltem. Olyan ruhákba öltöztem, amiket ő jóváhagyott, mert nem szerette, ha más férfiak megnéznek. Tíz éven át mindent úgy tettem, ahogy ő akarta. A felesége készültem lenni. Mindenki tudta, hogy egymásnak vagyunk teremtve. Ezért sem volt semmi értelme annak, amikor hat hónappal ezelőtt mindent eldobott. „Mit mondtál?” – a hangom alig volt több suttogásnál. Brooks az éttermi asztal túloldaláról bámult rám, az arca kifürkészhetetlen volt. Ezt a foglalást hónapokkal ezelőtt intéztem a tízéves évfordulónkra. „Szerintem szakítanunk kellene” – mondta. Pislantottam. A szívem a torkomban dobogott. „Brooks, ez valami vicc akar lenni? Mert nem vicces, szívem.” „Nem viccelek, Adeline.” „De, biztosan csak viczelsz!” – a hangom kissé megemelkedett, és körbepillantottam. Az emberek minket néztek. Vettem egy mély levegőt, és az asztal felett a keze után nyúltam. Az eljegyzési gyűrűm még mindig ott volt az ujjamon. Soha nem akartam lehúzni. Még most sem. „Épp csak elkezdtük tervezni az esküvőt – mondtam, próbálva megőrizni a hangom nyugalmát. – Tudom, hogy stresszes, de pont ezért vállaltam magamra a munka nagy részét.” Nem válaszolt. „Ha ez túl sok, elhalaszthatjuk – tettem hozzá, bár a szavak méregként hatottak. Már így is évek óta halogattuk. De ha ezen múlt, hogy együtt maradjunk, egy szempillantás alatt megteszem. – Nem akarom, hogy nyomás alatt érezd magad.” Brooks élesen kifújta a levegőt. „Szóval nem akarod, hogy elvegyelek? Mert ez olyasmi, amit én nem akarok megtenni, Adeline.” A szavai felértek egy pofonnal. Elszorult a mellkasom. „Ezt nem gondolhatod komolyan.” „De, komolyan gondolom.” A hangja határozott volt. Hideg. Nyoma sem volt benne annak a férfinak, akibe beleszerettem. „Már nem szeretlek. Évek óta nem.” Elakadt a lélegzetem. „Csak azért maradtam, mert tudom, mennyivel tartozom neked – ismerte be. – De nem helyezhetlek többé a saját boldogságom elé.” „A kapcsolatokban vannak nehéz időszakok. Csak dolgoznunk kell rajta…” Brooks kihúzta a kezét az enyémből, és a hajába túrt. Mindig is jóképű volt. Világosbarna haj, aranybarna szemek és egy mosoly, amitől bárki elolvadt. Tudtam, milyen szerencsés vagyok, hogy ő az enyém. Bármelyik lányt megkaphatta volna. But he chose me. Ez csak jelentett valamit. Az ember nem dob el csak úgy tíz évet. De most nem mosolygott rám. Mogorván nézett. Felállt, és a tenyerét a combjába törölte, mintha az érintésem valami piszkos dolog lenne. „Nem akarok dolgozni semmin. Pláne nem veled. – A hangja élettelen volt. – Tíz év telt el, Addie. Ha egymásnak lennénk teremtve, nem házasodtunk volna már össze?” A becenév fájt. Lehorgasztott fejjel a tányéromat bámultam. „Csak azért nem vagyunk még házasok, mert a karrieredre kellett koncentrálnod…” „Nem. – A hangneme éles volt. – Azért, mert soha nem láttalak olyasvalakinek, akit feleségül tudnék venni.” A szavak gyomorszájon vágtak. „Lehet, hogy valakinek te vagy az esete, de az enyém nem, Adeline. Egyébként is, a legtöbb NHL-játékos nem nősül meg. De te ezt úgysem értenéd.” Értettem én. Nem akartam leélni az életemet anélkül, hogy valakinek a felesége lennék. De érte megpróbáltam volna. „Ne csinálj jelenetet, Brooks. Lehet, hogy riporterek is vannak itt.” Felnevetett. „Mindig is egy lábtörlő voltál, nem igaz?” – kissé felém hajolt. – „De fiatalabb korunkban szerettelek. Emiatt megtarthatod az eljegyzési gyűrűt. Nem kérem vissza.” Megfordult, hogy elinduljon, majd a válla felett visszanézett. „Ó, és nem lakhatunk tovább együtt. Ezt vágod, ugye? Szabad ember vagyok. Hadd hozhassam fel az alkalmi nőimet a saját kibaszott házamba.” Eltorzult a szája egy gúnyos mosolyra. „A kulcsot hagyd a virágcserépben.” Azzal elgyalogolt. És ezzel az egyszerű mozdulattal magával vitte az életemet is. 2 Hat hónap telt el azóta, hogy Brooks elhagyott. Eleinte nem viseltem jól. Kitett a lakásból, és nem volt hová mennem, amíg Katya, a legjobb barátnőm, le nem foglalta nekem az első New York-i járatot, és kényszerített, hogy költözzek hozzá. Az éjszakákat a kanapéján töltöttem, és a fürdőszobában sírtam, amíg ő dolgozott. Igyekeztem tudomást sem venni a kis pékségről – Katyával a „Bársonyos Morzsa” nevet adtuk neki, miután egy egyetemi éjszakán alaposan berúgtunk, és átéltünk egy általa „őrült felismerésnek” nevezett pillanatot. Brooks azután nyitotta meg nekem, hogy megkapta az első NHL-es fizetését. Hetekig képtelen voltam betenni oda a lábam. Aztán Katyának elegem lett belőlem. Lustának nevezett, azt mondta, csak pazarolom a könnyeimet egy „seggfej baromra”, és visszarángatott dolgozni. Tíz év rutinját levetkőzni nem volt egyszerű. Néhány éjszaka még mindig azon kapom magam, hogy a telefonomat bámulom, és egy olyan üzenetre várok, ami soha nem fog megérkezni. Várom, hogy Brooks azt mondja, hibázott. Hogy akar engem. De sosem teszi. Még az álmaimban sem. Péntek van, és a pékségben vagyok. Mindjárt kezdődik az alapszakasz. Onnan tudom, hogy hónapokkal ezelőtt betéve megtanultam Brooks menetrendjét. Akkoriban az ő napjaihoz igazítottam az enyéimet, ügyelve rá, hogy jusson időnk egymásra. Most már csak Katya miatt követem a hokit. Az utóbbi időben különösen elfoglalt. Ő az NYC Sentinels PR-menedzsere. Ez volt Brooks kedvenc csapata. Mindig arról álmodott, hogy oda draftolják. Ehelyett a Chicago Frostnál kötött ki. Az nehéz időszak volt nekünk. Nagyon dühös volt emiatt, és rajtam töltötte ki a mérgét. Minden erőmre szükségem volt, hogy egyben tartsam a kapcsolatunkat. Elhessegetem az emléket, és kiveszem a sütőből a második adag kekszet. Épphogy leteszem őket, a csengő megcsendül az ajtó felett, amitől elmosolyodom. Sullivanék az út túloldalán laknak. Minden reggel beugranak kekszért, és én mindig készülök valami extrával a számukra. – Jó reggelt, Miss Beaumont! – Willow, a kislányuk, rám vigyorog; két első foga hiányzik. Az apja kezét fogja, és ide-oda lóbálja. Elolvad a szívem. – Jó reggelt, Willow. Mr. Sullivan. Ma csak ketten jöttek? Mr. Sullivan bólint és mosolyog. – A feleségem tegnap szült. Beugrottunk némi finomságért neki. Kifejezetten az ön fánkjait kérte. Mrs. Sullivan mintha örökké várandós lett volna, vagy legalábbis úgy tűnt. Valójában körülbelül tizenkét hónapja volt terhes. Régebben gyakran ült a pékségemben, nézte, ahogy sütök, és panaszkodott, milyen nehéznek és fáradtnak érzi magát. Csak egy egészséges, boldog babát akart. Az orvosok szerint a hosszú terhesség szokatlan volt ugyan, de nem adtak okot aggodalomra. Hallva a hírt, nem tudtam visszafojtani az izgatottságomat. Felsikoltottam, Willow pedig kuncogott. – Gratulálok! Annyira örülök! – sugároztam. – Azonnal hozom a fánkokat. Sütöttem néhány cupcake-et is! Mintha csak tudtam volna, hogy valami jó van készülőben! Willow lelkesen bólintott. – Van egy kistesóm! Nagyon vörös és nem túl szép, de anya szerint minden baba így néz ki. – Ezt nem szép dolog mondani, Willow – dorgálta meg Mr. Sullivan gyengéden, miközben gyorsan becsomagoltam a cupcake-eket, fánkokat és néhány friss kekszet Mrs. Sullivannak. – De hát igaz! – durcázott Willow, és keresztbe fonta a karját. Erősítésért fordult felém. – Miss Beaumont, mondja meg apának, hogy igaz! A kezébe adtam a finomságokat Mr. Sullivannak, majd csípőre tettem a kezem, és megborzoltam Willow haját. – Egyetértek az apukáddal. Lehet, hogy egy kicsit vörös, de akkor is az öcséd. És mint a nővérének, most már az a dolgod, hogy megvédd. Különösen azoktól az emberektől, akik azt emlegetik, mennyire vörös. Willow egy teátrálisat sóhajtott. – Ez olyan nehéz lesz. Mr. Sullivan felnevetett. – Isten hozott a nővérek világában. Mosolyogva néztem utánuk. Az ilyen pillanatok emlékeztetnek rá, hogy nem minden kapcsolat esik szét. Néhány család tényleg boldog marad. De valamiért az én kapcsolataim sosem tartanak örökké. Nem számít, mennyit adok, sosem elég. Intek a távozó Sullivanéknek; boldogságuk úgy lengi be a teret, mint a frissen sült sütemény illata. Én is azt akartam, amijük nekik van: egy családot, amely törődik egymással. De azután, amit hét évvel ezelőtt tettem, tudtam, hogy nekem nincs hová hazamennem. A szüleim hónapok óta nem hívtak. A húgom szinte tudomást sem vesz a létezésemről. Régebben kevésbé fájt, amikor azt mondogattam magamnak, hogy megérdemlem. Hogy ez csak a hibáim ára. És nem számított, mennyit veszítettem, azt hittem, Brooks mindig mellettem lesz. De még abban is elbuktam. Patetikusan viselkedtem. Még olyan nő sem tudtam lenni, akit Brooks feleségül akart venni. Minden, amihez hozzáértem, szétesett, és semmit sem tehettem, hogy megállítsam. Megszólal a telefonom; egy gyors pillantás a kijelzőre elárulja, hogy Kat az. A mellkasomban lévő szorítás azonnal enyhül, amint meghallom a hangját. – Ugye nem a kanapén ülsz? – kérdezi olyan kétkedő hangon, hogy kitör belőlem a nevetés. – Nem, Kat. A pékségben vagyok. Még kekszet is sütöttem neked. Ebben a pillanatban megcsendül az ajtó feletti csengő, és belép Katya, győzedelmes mosollyal a magasba tartva a telefonját. – Nos, hála az égnek a kisebb csodákért. Katya és én az egyetem első éve óta vagyunk a legjobb barátnők. Nehéz időszak volt az nekem; követtem Brooksot a New York-i egyetemre, mert kért rá, de küzdöttem a beilleszkedéssel. Sosem szerette, ha túl sok barátom van, ezért nem voltam hozzászokva, hogy rajta kívül bárki másra támaszkodhassak. Aztán egy művészettörténet órán megismertem Katet. Ki nem állhatta Brooksot, és régebben gyűlöltem ezt benne. De valamiért ő mégis mellettem maradt. Elképesztően gyönyörű: platinaszőke haj, erdőzöld szemek és olyan hosszú lábak, amik után mindenki megfordul. Minden szempontból az ellentétem. Az ő bőre szinte természetellenesen sápadt, az enyém meleg barna. Az ő haja szögegyenes, az enyém egy kaotikus göndör fürtrengeteg. Neki mindenhol megvannak a domborulatai, ahol kell, míg én mindig is bizonytalan voltam a nem létező idomaim miatt. Az ő szemei lenyűgözőek, az enyémek pedig csak... barnák. Mellette én csak egy átlagos lány vagyok. És nemcsak külsőre, hanem személyiségre is. Amikor elmondta Brooksnak, hogy PR-menedzser lesz egy hokiklubnál, a férfi az arcába nevetett, és azt mondta, csak vesztegeti az idejét. Most pontosan azt csinálja, amit szeret, míg én még mindig itt ragadtam, és azon tűnődöm, merre tart az életem. Mielőtt Brooksszal randizni kezdtünk volna, arról álmodtam, hogy saját művészeti galériám lesz, de ő úgy gondolta, az nem elég jó. Szeretek sütni, és szeretem ezt a pékséget, de néha nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy csak azért vette meg nekem, hogy pontosan azt csináljam, amit ő akar. Kat odalép, átkarol, és puszikkal borít el, amitől kuncogni kezdek. Mindig is ilyen ragaszkodó volt. Ez kedves tőle. Aztán érzem, ahogy egy sóhajjal a hátamnak dől. – Soha nem fogod elhinni, mi történt. 3 Halkan dünnyögök, ajkaimon halvány mosoly bujkál. – Neked is szia. Ülj le nyugodtan, amíg megfőzöm a kávét. Flat white, fahéjjal a tetején, ugye? Elvigyorodik. – Imádlak, olyan jól ismersz. – Nyög egyet, és lerogy egy székre, karját az asztalra támasztva hajtja fejét a tenyerébe. Nekilátok a kávéfőzésnek, de szemöldökráncolva pillantok az órára. – Még csak délelőtt tíz van, Kat. Mit keresel itt? Nem a munkában kellene lenned? Hangosan felsóhajt. – De, ott kellene. De kiégtem. Hamarabb el kellett jönnöm. Felvonom a szemöldököm, miközben elkezdem dagasztani a tésztát. Délre beüt a csúcsforgalom, gyorsan kell dolgoznom. – Munkahelyi vészhelyzet? – Mikor van bármi más? Ma még csak vészhelyzetnek sem számít. Általában az egész csapat problémás, de ezúttal csak egyetlen emberről van szó! Na, már megint kezdődik. – Úgy hívják, hogy... Ryan, ugye? – kérdezem, próbálva visszaemlékezni. Kérdőn néz rám. – Szép próbálkozás, de ennél jobban kellene tudnod. Annyit panaszkodtam már rá, hogy mostanra már családtagnak kellene számítania. Reid Harrington. Együtt jártunk egyetemre. Emlékszel? Ez újdonság volt. – Együtt? – Persze, hogy együtt. Egy évvel felettünk járt. Brooksszal együtt játszott a hokicsapatban. Édes Istenem, Brooks annyira oda volt érte. Még az NYC Sentinelshez is csak azért akart kerülni, mert Reid is ott játszott. Emlékszel? Ez lett volna az oka, amiért Brooks annyira New Yorkba vágyott? Keresgélni kezdek az emlékeim között. Emlékszem, ahogy Brooks egy nap elvitt a hokimeccsére, mert nem akarta, hogy Kat vigyen el, így Kat kénytelen volt velünk jönni. Azt hiszem, akkor említett egy bizonyos Reidet. Tényleg kissé megszállottnak tűnt. Megrázom a fejem, ő pedig hatalmasat sóhajt. – Ne is törődj vele, annak a seggfejnek a mániája amúgy sem volt lényeges. – Elgondolkodva ráncolja a homlokát. – Mi is volt a probléma? – Munkahelyi vészhelyzet. – Tényleg! Az! – Püffög egyet, és újra kezdi felhúzni magát. Megmosom a kezem, megfogom a kávékat, és a kekszeket egy nagy tányérra teszem. Odalépek, átadom neki a kávéját, majd leülök vele szemben. – Egy elviselhetetlen nőcsábász! Értetlenül félrebillentem a fejem. – És... ez baj? – Általában nem. Nem a csapat dolga. De mostanában teljesen túltolja. Ő jelenleg a legnagyobb név a hokiban, és mivel mindjárt kezdődik az alapszakasz, az imázsát kellene csiszolgatnia, nem pedig rombolnia! Megvonom a vállam, nem igazán értem a dolgot. Megfújom a gőzölgő kávémat, és beleiszom. – De jól ki kellene jönnötök, nem? Az egyetemről ismeritek egymást. Úgy néz rám, mintha fogalmam sem lenne semmiről. – Ez nem a személyiségéről szól. Ha arról szólna, nem lenne gond, mert bájos és kedves. De a reklámszerződéseiben van egy erkölcsi záradék. Jó hírűnek kell maradnia, különben elveszíti őket. Még a klubszinten kötött szerződésében is ott van ez a feltétel. Ha így folytatja, elveszíti az állását. – Csak nem lehet annyira rossz a helyzet. – De, az! Még a menedzsmentje is a nyakán ül. Tudom, hogy talán keresztülmegy valamin, de ez nem mehet így tovább. Ismered Sienna Blairt? Az Elite Dynasty-ből? A kedvenc sorozatunk említésére felkapom a fejem. – Ki nem ismeri? – Pontosan! – Dühösen teszi hozzá: – Hivatalosan együtt kellene lenniük, boldog párként, de tegnap este képek jelentek meg róla, amint a lány sorozatbeli kolléganőjével randizik. Leesik az állam. – Megcsalta a NAGY Sienna Blairt? Kat felkap egy kekszet, és dühösen rágni kezdi. – Nem tudom. Túl elfoglalt voltam azzal, hogy dühöngjek: volt olyan hülye, hogy lefotózzák egy ilyen kritikus időszakban. Eszembe sem jutott megkérdezni. Mindenki ismeri Sienna Blairt! Az Elite Dynasty a legnézettebb sorozat mostanában. A rajongói megőrülnek, teljesen szétszedik a pasit a közösségi médiában. – Nos, megérdemli. A csaj amúgy is túl dögös hozzá. – Sosem láttam a pasit, de Sienna gyakorlatilag egy istennő. – Micsoda szemétláda. – Pedig tényleg jól néztek ki együtt. Két nevetségesen dögös ember megérdemli egymást, azt hiszem. És nem is igazán szemétláda. Valószínűleg a legjobb srác, akit ismerek – mondja bűnbánó mosollyal. – Utánad, természetesen. Reid csak keresztülmegy valamin, nem tudom min, de remélem, csendesebben intézi majd. Bólintok. – Szóval mi a terv? – Egyelőre válság-PR. Biztos vagyok benne, hogy a kolléganővel nem is randiztak valójában. A fenébe is, abban sem vagyok biztos, hogy Siennával tényleg jártak-e. Csak mindenki ezt feltételezte. Elköteleződési problémái vannak. Megvárjuk, amíg elül a vihar, Si-t valószínűleg megkérdezik majd a sajtókörútján, ő meg tisztázza a dolgot. Utána pedig ráállunk a komoly kapcsolat-vonalra. Összehozzuk egy kevésbé híres lánnyal egy álrandi-sorozatra, és amikor szakítanak, ő lesz a megtört szívű nőcsábász, és újra a média kedvence. Nem tudok elfojtani egy mosolyt. Persze, már mindent kitervelt. Amikor Brooks panaszkodott, csak olyan tanácsokat akart, amiket esze ágában sem volt megfogadni. De amikor Katya panaszkodik, az azért van, mert már pontosan tudja, mit kell tennie, csak kell neki valaki, aki meghallgatja. Kissé összerezzenek. Abba kellene hagynom a rágódást rajta. Hónapok teltek el. Valószínűleg egyszer sem jutottam az eszébe. Már hat hónapot töltöttem a gyászolásával. Itt az ideje továbblépni. Nem lesz könnyű, soha semmi nem az, de meg kell próbálnom. – Föld hívja Addie-t! – énekli Katya. Mosolyog, de látom a szemében az aggodalmat. – Egy pillanatra elvesztettelek. Jól vagy? Annyira elkalandoztam, hogy észre sem vettem: befejezte az evést. Elmosolyodom, és a keze után nyúlok. Egy rövid másodpercre megrettenek, hogy elhúzza és beletörli az öltönynadrágjába, pontosan úgy, ahogy Brooks tette. Mintha valami piszkos lennék. Valami undorító. De ő nem teszi. Ehelyett megszorítja a kezem, kitörölve a keserű emléket, amit a férfi hagyott maga után. – Egy garast a gondolataidért? Megrázom a fejem, gyűlölöm, hogy csípi a szememet a könny. – Csak arra gondoltam... itt az idő. Tovább kell lépnem. Egyszer és mindenkorra. A könnyek mégis kicsordulnak. Katya szeme is gyanúsan nedves, amikor magához ölel. – Ó, Istenem, Ade. Annyira büszke vagyok rád. Továbblépek. Végre magam mögött hagyom a seggfej exemet. Vagy legalábbis ez volt a terv. Egy hónappal később üzenetet kapok Brookstól. Egy esküvői meghívót. 4 Amikor először beköltöztem Katya lakásába, két gondolat szögezett le. Egy: Katya éppolyan igényes volt, mint az egyetemen. Minden a lakásában luxust sugárzott. Drága bútorok, dizájner dekoráció, az a fajta tökéletesen megkomponált tér, amiről az ember elgondolkodik, hogy vajon laknak-e ott valóban emberek. Örültem, hogy olyan munkája van, ami lehetővé teszi ezt az életmódot. Kettő: Katya lakása a világ legkényelmesebb helye volt ahhoz, hogy az ember szarul érezze magát. Bár berendezett nekem egy vendégszobát, a legrosszabb éjszakáimat a kanapéján töltöttem, egy túlárazott takaróba burkolózva, és közvetlenül az üvegből ittam a bort. Most pedig, ahogy a telefonomon lévő értesítést bámulom, pontosan tudom, mit kell tennem. Besétálok Katya konyhájába, kiveszek egy üveg vörösbort – valami drága márkát, amit nem ismerek –, és lerogyok a kanapéra. Kipattintom a dugót, és egy hosszú kortyot nyelek, mielőtt újra a telefonomra mernék nézni. Hónapokig vágytam erre. Imádkoztam, hogy keressen meg. Most pedig ez az utolsó dolog, amire szükségem van. Nyugodj meg, Adeline. Valószínűleg csak lezárás, vagy valami ilyesmi. Nem mintha egyetlen üzenet bármin is változtatna. Rányomok az értesítésre. A gyomrom görcsbe rándul, amikor rájövök, hogy sosem írtam át a nevét a névjegyzékben. Édesem Édesem Édesem Édesem Édesem A képernyőt bámulom, a szívem a torkomban dobog. Brooks megnősül?! Olyan tempóban döntöm magamba a bort, hogy elszédülök. Egy hónapos hajóút? Csak pároknak szóló hajóút? Ismét egy nagy kortyot iszom. Minden mód és ok közül, ahogy elképzeltem, hogy Brooks megkeres, ez sosem volt köztük. A palack felénél járok, amikor végre elerednek a könnyeim. Tíz év. Egy egész évtizedig voltunk együtt. És ezalatt az idő alatt sosem voltam elég neki. Sosem voltam valaki, akit érdemesnek látott volna a házasságra. De alig hét hónap alatt megtalálta a menyasszonyát. Valakit, akit imád. Valakit, akivel boldogan tervezi az esküvőjét, miközben nekem könyörögnöm kellett, hogy egyáltalán jelen legyen a miénknél. Egy hónapos hajóutat tartanak, hogy megünnepeljék a szerelmüket, még mielőtt összeházasodnának. Soha nem kértem semmi ilyen extravagánsat. Csak a figyelmét akartam. A szerelmét. Tizennégy évesek voltunk, amikor randizni kezdtünk. Minden felnőtt azt mondta körülöttünk, hogy nem fog tartani, hogy túl fiatalok vagyunk ahhoz, hogy bármit is tudjunk a szerelemről. Az egyetlen ember, aki hitt bennünk, a bátyám volt. Még a rágondolástól is jobban sírok, ezért elhessegetem a gondolatot. Egy nap majd ki kell nyitnom ezt a szelencét – már hét éve halogatom –, de nem a mai az a nap. Brooks és én rácáfoltunk az esélyekre. Együtt csináltuk végig a középiskolát, majd az egyetemet. A csapattársai gyakran szólítottak Mrs. Sinclairnek. Mindenki látta, hogy hosszú távra tervezünk. Mindenki, kivéve Brooksot, azt az embert, akinek az én oldalamon kellett volna játszania. Az egyetlen embert, aki tényleg számított nekem. Sosem érdekelt igazán a névcsere vagy az, hogy a gyűrűje az ujjamon legyen; csak az övé akartam lenni. Mindörökké. Kat egyszer azt mondta, az egyetlen ok, amiért ennyire hozzá akartam menni, az volt, hogy mindenki más ezt várta el. Talán igaza volt. Katyának mindig igaza van. Ez a gondolat pontosan akkor hasít belém, amikor rájövök, hogy részeg vagyok. A borosüveg sehol, és miközben próbálom megkeresni, sikerül legurulnom a kanapéról egyenesen a padlóra. Nyögve tapogatózom a telefonom után, a kezem ügyetlen és remeg. Katya. Ő tudni fogja, mit kell tenni. Mindig tudja. A hívás alig csörög ki, már fel is veszi; hangja meleg és biztos, mint egy mentőkötél. – Szia, édesem. Nincs még kicsit korán a helyzetjelentéshez? – Brooks megnősül. – A hangom szánalmasan kásásan jön ki, miközben próbálom levakarni magam a padlóról. Ködös tekintettel pislogok körbe a szobában. Hová a fenébe tűnt a kanapé? Még mindig a kanapét keresem, amikor – BUMM! Beleütöm a lábujjam Katya dohányzóasztalába. – A francba! – káromkodom hangosan, markolva a lábfejemet, mintha le akarna esni. A fájdalom éles, de az ittas agyam csak egy másodperccel később dolgozza fel. Miközben próbálom visszanyerni az egyensúlyomat, teljesen elszámolom magam és hátrafelé dőlök – Pontosan arra a kanapéra, amit kerestem. Gyanakodva méregetem. Esküdni mernék, hogy egy másodperccel ezelőtt még nem volt ott. Meg kell mondanom Katyának, hogy a kanapéja időnként köddé válik. – Micsoda?! – Kat szinte beleüvölt a telefonba. Tompa hangokat hallok a háttérben, mielőtt lehalkítja a hangját. – Sajnálom, bent vagyok a munkában, de jól hallottam? – Jól! – jelentem be teátrálisan. – Küldött egy meghívót az esküvőjére. És egy egy hónapos, csak pároknak szóló hajóútra az esküvő előtt, Kat! Mivel én egyértelműen képtelen vagyok továbblépni, neked kell lenned a partneremnek. Úgy kacagok, mint egy őrült, aztán hirtelen elhallgatok. Várjunk csak. Min is nevettem? – Kat? – Bandzsítok a telefonra. – Itt vagy még? A hangja olyan lágy lesz, amitől görcsbe rándul a gyomrom. – Igen, itt vagyok. Csak... maradj ott, ahol vagy, oké? Hamarabb otthon leszek, mint gondolnád. És ne idd meg az összes boromat, édesem, az a cucc drága volt. Szünetet tart. Elég hosszút ahhoz, hogy érezzem a hallgatása súlyát. – És Ade... azt hiszem, valami fontosat kell mondanom neked. Aztán a hívás megszakad. 5 Eltelik néhány óra, de Kat még mindig nincs sehol. Azon tűnődöm, mi lehet az a dolog, ami ennyire fontos. Miután kijózanodom, lezuhanyozom, fogat mosok, és a lakás kitakarításával foglalom le magam. Próbálok nem Brooksra gondolni, de nem megy. Újra megnyitom az e-mailt, bámulom az esküvői meghívót és a páros hajóutat. Aztán meglátom a nevemet a rossz helyen. A gyomrom megfordul, és épphogy beérek a fürdőszobába, mielőtt hánynék. Később valami még rosszabbat teszek. Rákeresek a lányra a Google-ön. A menyasszonya modell. Tökéletes. Gyönyörű. Minden, ami én nem vagyok. Persze, hogy egy ilyen nőért hagyott el. Épp vizet döntök magamba – életemben először tényleg megfogadva Kat tanácsát –, amikor végre belép az ajtón. Fintorogva néz körbe, de amikor rám pillant, csak sóhajt egyet, és halvány, szomorú mosolyra húzódik a szája. – Azt hittem, rosszabb állapotban leszel – mondja, és mellém telepszik a kanapéra. A vállára hajtom a fejem, és felmutatom a vizespalackot. – Ha nem szedem össze magam, te megtetted volna helyettem. Megtanultam megválogatni a harcaimat. – Az biztos. – Megrángatja kicsit a hajamat. – Van kedved elmenni vacsorázni? Nyílt egy új thai hely az irodám közelében. Azt mondják, nagyon jó a kaja. Rásandítok. – Utálod a thai kaját. Mi folyik itt? Felnevet, és egy másodpercre elfelejtem, milyen nyomorultul érzem magam. Gyönyörű, és minden erőfeszítés nélkül az. Ha én is jobban hasonlítanék rá, vagy az új menyasszonyára, talán Brooks még mindig az enyém lenne. Kat arca hamar elkomolyodik. – Oké, elkaptál. Csak... nem tudtam, hogyan mondjam el. – Habozik, majd a szemembe néz. – Brooks egy seggfej, Ade. Soha nem érdemelt meg téged. Keserűen felnevetek. – Ezt már mondtad. – És komolyan is gondoltam. Emlékszel, amikor draftolták, és gyakorlatilag belekényszerített, hogy költözz Chicagóba vele? Megrázom a fejem. – Nem ez történt. – De igen – erősködik. – Csak azért vette neked azt a pékséget, mert azt hitte, New Yorkba draftolják. Emlékszel a tervünkre? Ha nem oda kerül, közösen veszünk itt ki egy lakást. És amikor megmondtad neki, hogy velem maradsz, jelenetet rendezett. Megforgatom a szemem. – Nem jelenetet rendezett. Meg volt bántva. Kat felhorkan. – Ja? Szóval neki is bántania kellett téged? Ade, te nem is akartál elköltözni. Bezárva tartott a lakásában, hogy szemmel tarthasson. Évente kétszer láttalak, és azt is csak akkor, amikor Chicago New Yorkkal játszott. – Ez nem az ő hibája. Én nem akartam elmenni. Nem akartam dolgozni. Elvoltam azzal, hogy rá támaszkodom... – És azzal is elvoltál, hogy sosem látsz engem? – Megcsuklik a hangja, de gyorsan palástolja. Kinyitom a számat, hogy mondjak valamit, bármit, de félbeszakít. – Nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy onnan, hogy alig láttalak, eljutottunk oda, hogy minden nap itt vagy. Amikor azt mondtam, hogy addig maradhatsz, ameddig csak akarsz, komolyan gondoltam, Ade. Szeretem, hogy itt vagy. A szavai mélyebben érintenek, mint számítottam rá. Mikor volt utoljára, hogy valaki tényleg azt mondta: akarja, hogy a közelében legyek? Brooks sosem tette. Eltűrt, persze. De sosem akart igazán. Kat megfogja a kezem, és gyengéden megszorítja. – Kicsit felvezetlek valamihez, ami fel fog dühíteni. – Mi... – Tudtam, hogy Brooks megnősül. – Hadarja el gyorsan, mint aki egy sebtapaszt ránt le. – Egy hónapja tudtam meg. Szó szerint ez a munkám, hogy tudjam az ilyeneket. De te már amúgy is össze voltál törve, és tudtam, hogy ha rájössz, valami olyasmi baromságot csinálsz, mint hogy visszakönyörgöd magad hozzá. Megmerevedem. Tudta. Igaza van, persze. De ha elmondta volna, megállíthattam volna. Elérhettem volna, hogy visszajöjjön hozzám. Ez az ő hibája. – Ezt nem tehetted volna meg helyettem. – A hangom remeg a dühtől. Bólint. – Igazad van. Nem tehettem volna. És sajnálom, Ade. De meg kell értened, hogy ha ilyen gyorsan továbblépett, akkor soha nem is jött volna vissza. – Ezt nem tudhatod! – Kirántom a kezem, de ő nem ereszti. – Engedj el, Katya. Megrázza a fejét. – Nem. Mert még nem is ez az, ami igazán fel fog dühíteni. Abbahagyom a szabadkozást. Van még más is? – Mi a fene, Katya? Figyelmen kívül hagyja a pillantásomat, és folytatja. – Nem jön vissza, Adeline. Nem láttad a közös képeiket, és nem hallottad, hogyan beszél róla az interjúkban. Azt hittem, a legnagyobb fájdalom az volt, amikor Brooks elhagyott. Tévedtem. Mert ez? Ez olyan, mintha a szívem beomlana. De nem sírok. Nem tudok. – Miért mondod ezt nekem, Kat? – A hangom alig több egy suttogásnál. Lehajtom a fejem. Képtelen vagyok ránézni. Túl nagy a szégyenem. Megszorítja a kezem. – Mert sokkal többet érsz, mint az a seggfej, akihez tíz évig láncoltad magad. És ha ezt nem hiszed el, hidd el ezt: soha, de soha nem fogok hazudni neked, Adeline. Még ha néha el is hallgatom az igazságot a te érdekedben. Mély levegőt vesz. – Emlékszel, amikor meséltem a PR-stratégiámról azzal az idióta játékossal a klubomnál? Lassan bólintok. Emlékszem. Csak azt nem tudom, ez most miért jön elő. – Nagyszerűen halad a dolog. Az imázsa javul, de fenn kell tartanunk a lendületet. Emlékszel, mondtam, hogy randiznia kellene egy csinos lánnyal, hogy jövőbeli családapának tűnjön? Most nem bólintok. Utálom, amerre ez tart. Katya habozik, majd túlságosan is jókedvűen elvigyorodik. – Egytől Hadész segglyukáig terjedő skálán mennyire lennél mérges, ha azt mondanám, hogy téged ajánlottalak a feladatra? 6 A szép napokon imádom a legjobb barátnőmet. A kifejezetten rossz napokon pedig emlékeztetem magam, hogy jót akar. De ma? Ma pocsék napom van, és dühöngök. A „Hadész segglyuka” skála nem is elég magas. Kirántom a kezeimet az övéiből, a dühöm olyan forró, hogy komolyan fontolóra veszem, hogy lelököm a kanapéról – egészen addig, amíg észre nem veszem, milyen közel van a dohányzóasztal, és el nem rándulok. Mérges vagyok. De nem annyira, hogy sérülést okozzak neki. Még nem. – Ezt nem hiszem el! – pattanok fel a kanapéról, és a hálószobám felé viharzom. Katya szorosan a nyomomban van. – Túlreagálod, Ade. Ez nem is olyan rossz dolog! Lerúgom a bal papucsomat és a feje felé hajítom, de neki baseballos reflexei vannak az apjával töltött gyerekkori labdázásokból – és könnyedén elhajol. Rám mered, és úgy mutat rám az ujjával, mintha egy rosszalkodó kiskutyát akarna megdorgálni. – Mondj egyetlen érvényes okot, amiért dühös vagy, és békén hagylak. Gyűlölöm, amikor ezt csinálja. Váratlanul ér, az agyam rövidzárlatot kap, ő pedig egyszerűen átgázol rajtam, amíg rá nem bólintok az akaratára. – Most szakítottam Brooksszal! – Hozzáférés megtagadva. – Sorolni kezdi az ujjain. – Egy: ő egy szemétláda. Kettő: tovább kellene lépned. Három: megnősül, és szó szerint meghívott az esküvőjére. Egy átkozott hajóútra. Keresztbe fonja a karját, és úgy néz rám, mintha én lennék az, aki helyette hoz döntéseket. – Adeline Louise Beaumont. Ezt te sem gondolhatod komolyan. Utána hajítom a második papucsomat is, és ezúttal célba találok – pontosan a vállán landol. – Ne hívj így! – fortyanok fel. – És ez elvi kérdés! Mindig arról papolsz, milyen irányító típus volt Brooks, de te pont olyan vagy! El kellett volna mondanod, hogy eljegyezték. Nem volt jogod elhallgatni előlem, és meg kellett volna kérdezned, mielőtt bármire is benevezel! – Ne merj bűntudatot kelteni bennem. – Most már ő is forrong. – Nem neveztelek be semmire a fenébe is, csak javasoltam valamit. És ne merj ahhoz a semmirekellő alakhoz hasonlítani. Vesz egy mély levegőt, majd olyan komolyan néz rám, hogy nem tudok elfordulni. – Mondd csak, mi a terved? Egy hónapos esküvői hajóutat tart. Ismerlek. Sosem fogod visszautasítani a meghívást. Elmész, kínozod magad, aztán hazajössz, és elvárod, hogy én rakjam össze a darabjaidat. Összeszorítom az ajkam. Nincs mit mondanom. Kifújja a levegőt, mintha tudná, hogy megnyerte a vitát. – Nem megyek el veled. De ha belemész az ötletembe – mert soha nem kényszerítenélek semmire –, akkor nemcsak hogy lesz kísérőd az egész útra, de az egészet az öntelt, seggfej képébe dörgölheted. Közelebb hajol, a szemei csillognak. – Képzeld csak el, Ade. Az exmenyasszonya... a kedvenc hokijátékosával randizik. Nem kellett PR-menedzsernek – vagy gondolatolvasónak – lennem, hogy lássam, ez hogy festene. Brooks megszállottja volt Reid Harringtonnak. Ennyire emlékszem. Még az egyetemen egyszer nem engedte, hogy az autója első ülésére üljek, mert Reid pár órával azelőtt ott ült, és nem akarta, hogy „elrontsam a szerencsehozó kabaláját”. Azt hittem, viccel, és mégis beültem. Hatalmasat veszekedtünk. Aztán a csapata elvesztette a meccset, ő pedig teljesen kikelt magából, és rajtam töltötte ki a mérgét, ordítva, hogy „nem tarthat maga mellett egy olyan nőt, aki képtelen az istenverte szóra hallgatni”. Az emléktől keserű íz támad a számban. Emlékszem, ahogy Katyának sírtam, azon tűnődve, miért nem randizik egyszerűen Reiddel, ha ennyit jelent neki. Kat szorosan figyel, még mindig huncutul vigyorog, de látom, hogy belül még mindig tiszta ideg. Épphogy csak tartja magát. Aztán szó nélkül megfordul, és a szobája felé indul. Valószínűleg le akar higgadni, és ez valószínűleg így is van jól. Ha maradna, csak újra elkezdenénk veszekedni. Megáll az ajtóban. – Gondolkozz rajta, amennyit csak akarsz, de ma este Reiddel vacsorázom. Ott lesz, abban a thai étteremben, amit említettem. – Rám pillant. – Nem akarlak sürgetni, de ha benne vagy, ez lehetne az első hivatalos randitok a nyilvánosság előtt. Megmondhatom Reidnek, hogy hagyja el a napszemüveget és a maszkot. Öltözz ki. De csak ha te is akarod, oké? A tekintete meglágyul, mintha látna valamit az arcomon, amiről én magam sem tudok. – Szeretlek, Adeline. Még ha néha nem is úgy tűnik. Aztán eltűnik a szobájában, és halkan becsukja maga mögött az ajtót. És végre, ma először, kapok levegőt. ____ Sosem voltam jó a sminkelésben. Megnyitok egy YouTube-videót a szempillaspirálozásról, és szinte elolvadok az ágyamon. Katya tökéletesen manikűrözött egyik kezén meg tudnám számolni, hányszor viseltem egyáltalán sminket – és azt is csak titkos kimenőkön vele, amikről Brooks sosem tudott. Leültetett, felemelte az államat, és „kipofozott”, ahogy ő hívta. Tudom, hogy most is kopoghatnék az ajtaján, kérhetnék segítséget, és elmoshatnám a köztünk lévő feszültséget. De nem akarom. Még nem. Brooks gyűlölte, ha sminkeltem. Néha már azért is kiabált, ha csak egy szájfényt talált a táskámban. Megrázom a fejem. Ez szánalmas kifogás arra, hogy még egy szempillaspirált sem tudok felvinni. Emlékszem, milyen fejet vágott Kat, amikor először mondtam neki, hogy miatta kerülöm a sminket. Most itt ülök az ágyamon, a legszebb ruhámban – egy gyönyörű fehér darab, amit Kat vett nekem a tavalyi születésnapomra. Karika fülbevalókat teszek be, majd egy egyszerű lófarokba fogom a fürtjeimet. Úgyis könnyen összeugranak, felesleges lenne kiengedni őket. A YouTube-videót könnyebb volt követni, mint hittem. Kiderült, hogy a legtöbb termékem már megvolt, hála Katyának. És amikor a tükörbe nézek, úgy gondolom, egész tisztességes munkát végeztem. Aztán bevillan egy gondolat. Megérte? Azokat az éveket azzal tölteni, hogy úgy tettem, mintha nem szeretném a sminket. Úgy tettem, mintha nem akarnék olyan szép lenni, mint a lányok a közösségi médiában. Azt hiszem, Brooks távozásának vannak előnyei. Most már megtehetek ilyen dolgokat anélkül, hogy azon aggódnék, ő jóváhagyja-e. Felkapok egy fekete táskát, és vetek magamra egy utolsó pillantást a tükörben. Elakad a lélegzetem. Csinos... vagyok. A szemem ég a visszafojtott könnyektől. Mikor tetszettem utoljára magamnak? Mikor volt utoljára szabad törődnöm ezzel? Kinyitom az ajtót. Katya ott áll kint, a keze a levegőben megfagyva, épp kopogni készült. Meglát, és megtorpan, ajkai kissé elnyílnak, de nem szól semmit. Így hát én szólalok meg helyette. – Készen állok. – Felemelem az állam. – Elérem, hogy az a seggfej megbánja, hogy elpazarolt tíz évet az életemből. Katya a világ legnagyobb, legpimaszabb vigyorára húzza a száját. 7 Az étterem kisebb és bensőségesebb, mint vártam. Alig érkeztünk meg, de Kat gyorsan elhessegeti a pincért, mondván, hogy még várunk valakire. Megpróbálok nem arra gondolni, mikor voltam utoljára étteremben – hét hónappal ezelőtt. Életem legkínosabb, legszívszorítóbb napján. Kat azóta többször is próbált kimozdítani, de én minden alkalommal azonnal leállítottam. Biztosan gyanakodott, de sosem firtatta. Ez többet jelentett nekem, mint azt ő valószínűleg hitte. – Legalább megpróbálhatnál nem úgy kinézni, mint aki épp be akar szarni – mormogja Kat, mielőtt beleiszik a vizébe. Lenyűgözően néz ki, mint mindig. A gyomrom ugyanúgy görcsbe rándul a közelében, ahogy szokott – az irigység mardosó érzése –, de elhessegetem. – Csak Reidről van szó – mondja lazán. – Komolyan, ő az utolsó ember, aki miatt idegeskedned kellene. Inkább azon aggódj, hogy be akar-e majd mászni a bugyidba. Horkantok egyet, de a vicc nem talál be. Mert most a gyomrom már egy egészen más okból rándul görcsbe. Hülyeség az egész. De talán Brooks hirtelen házassága bekavart nálam, mert a szavak hamarabb kicsúsznak a számon, minthogy megállíthatnám őket. – Azon is aggódnom kellene, hogy mással is megteszi? – Vagy veled? Mint egy nyomkövető kutya, vagy csak mint valaki, aki jobban ismer engem, mint én saját magamat, meghallja a ki nem mondott kérdést is. Kat egy pillanatig meredten néz rám, majd váratlanul kitör belőle a nevetés. Csak nevet és nevet, amíg köhögni nem kezd, nekem pedig meg kell paskolnom a hátát. Amikor végre abbahagyja, egyetlen pillantást vet az arcomra, és bocsánatot kér, de a kár már megtörtént. Az arcom ég a megalázottságtól. Istenem. Nem hiszem el, hogy ennyire bizonytalanná váltam. Még a saját legjobb barátnőmre is féltékeny vagyok. Mi ütött beléd, Adeline? A szeme még mindig csillog a nevetéstől, miközben megveregeti a vállamat. – Azt mondtam, hogy dögös, édesem. Nem azt, hogy egy tízméteres bottal is hozzáérnék. Teljesen a tiéd. Komolyan. Felnyögök, és az arcomat a tenyerembe temetem. Újra felnevet, de ezúttal van valami lágyabb a hangjában. Nem térek magamhoz. Ennyire kikészülök egy sráctól, akivel még nem is találkoztam? Általában elzárom magamban a féltékeny, bizonytalan énemet, különösen Kat környezetében. Mindig ő volt a megerőltetés nélkül tökéletes, én meg mindig... nos, én. De mostanában minden túl soknak tűnik. Talán túl érzékeny lettem. Mégis. Basszus, Adeline. Amikor végre összeszedem a bátorságomat, hogy újra ránézzek, komolyan tekint vissza rám. – Sajnálom – mormogom. És komolyan is gondolom. De ő csak megvonja a vállát. – Semmiért nem kell bocsánatot kérned. Aztán megrezzen a telefonja. Rápillant a képernyőre, és szélesen elvigyorodik. – Itt vannak! Itt vannak? Többen? Az étterem ajtaja kitárul, és én valahogy – egyszerűen csak tudom –, hogy ő az. Reid úgy sétál be, mintha övé lenne a hely. Nem nagyképűen, csak... mintha bárhová is menne, oda tartozna. Magas, széles vállú, és árad belőle az az erőfeszítés nélküli, vonzó, „szomszéd srác” sárm. Szőke haja enyhén kócos, mintha épp csak végigtúrt volna benne, mielőtt belépett, és amikor világoskék szeme rám téved, a mosolya egy pillanatra megtorpan – felfedve két apró gödröcskét, amitől kihagy a szívem egy ütemet –, majd meleg barátságossággá szelídül. Dögös. Nagyon, nagyon dögös. De nem abban az öntelt vagy modoros stílusban, mint Brooks, hanem mint egy aranyifjú, akinek minden karizmája az ujjaiban van. A vonzereje nyilvánvaló, nehéz elfordítani róla a tekintetet. Vagy talán csak a tartása teszi. Hát, azt hittem, Kat csak szórakozik velem, amikor azt mondta, együtt jártunk egyetemre. De a kisugárzása annyira vakító és ismerős, hogy tudom, igazat beszélt. – Szia – mondja, és úgy huppan le a velem szemközti székre, mintha már százszor megtettük volna. – Adeline, ugye? Bólintok, és hirtelen kínosan tudatára ébredek annak, hogyan ülök, hogyan pihen a kezem az asztalon, és hogyan néz rám. Mielőtt bármit mondhatnék, a barátja teátrális sóhajjal vágódik le a mellette lévő székre. – Oké, azta – mondja a srác, rám pislogva. – Senki nem mondta, hogy ma este egy istennővel vacsorázunk. Kifejezetten alulöltözöttnek érzem magam. Kat felhorkant. – Adeline, ismerd meg Garryt, New York fél-kompetens kapusát. Garry, ez a görög istennő mellettem pedig a legjobb barátnőm, Adeline. – Úgy teszek, mintha ezt nem hallottam volna, Kitty Kat – Katya szeme megrándul. Garry elkapja róla a tekintetét, és felém fordul. – Csak Garry – javítja ki, rám villantva egy vigyort. – És szögezzük le az elején: én vagyok a vicces srác, Reid az aranyifjú, Kat pedig, feltételezem, a káosz. – Egyértelműen – válaszolja Kat simán. Reid megrázza a fejét, de még mindig rám figyel. – Sajnálom őt – mondja halkabb hangon, csak nekem. – Nem tud parancsolni magának. Garryre pillantok, aki épp úgy tanulmányozza az étlapot, mintha az személyesen megsértette volna. – Majd boldogulok vele – mondom, magamat is meglepve. Reid mosolya elmélyül, mintha tetszene neki a válasz. – Ő pedig itt Reid, de biztos kitaláltad már – Kat mosolya jelzi, hogy nem felejtette el a korábbi beszélgetésünket, én pedig mélyebbre süllyedek a székemben. – Kitaláltam. Örülök a találkozásnak – nézek Reidre, és őszintén mondom. Büszke vagyok rá, hogy nem vesztem el teljesen abban a tekintetben. Mellettünk Garry és Katya egyszerre horkannak fel. Reid úgy néz rám, mintha valami furcsát mondtam volna, de túllép rajta, és rám villant egy vakító mosolyt. Elakad a lélegzetem, úgy látszik, képtelen vagyok beszélni, ha azok a gödröcskék ilyen közel vannak. – Csak szörnyűségeket hallhattál rólam, feltételezem. Már épp tagadni készülnék – mert nem volt teljesen igaz –, de Katya az orra alatt mormogja: – Természetesen. – Felvonom a szemöldököm; egyértelmű, hogy nagyra tartja a srácot. – Szóval – szólal meg Garry, becsapva az étlapot, és előrehajol. – Mi a terv? Megpecsételjük ezt a kamukapcsolatot egy drámai kézfogással? Esetleg némi homlokpuszi gyakorlásképpen? Megfulladok a köhögéstől. Mi van? Reid felnyög, és végigsimít az arcán. Ebből leszűröm, hogy ez náluk normális. – Az isten szerelmére, Garry, hagyd abba. Garry tudomást sem vesz róla. – Csak azt mondom, hogy ha belevágunk a dologba, csináljuk rendesen. Nyilvános érzelemnyilvánítás, becenevek... ó! Reid nagyon jó ebben a „védelmező pasi” szerepben, hagynod kellene, hogy bedobja a vállra borulós mozdulatot... – Ki foglak hajítani ebből az étteremből – fenyegeti meg Reid, de inkább csak bosszúság van a hangjában, nem valódi harag. Garry vigyorog, láthatóan nem hatja meg a dolog. – Profi tanács: remekül tud színlelni. Abszolút csúcsminőségű pasialapanyag. Még jó reggelt üzenetet is küld majd, mintha komolyan gondolná. Oldalra döntöm a fejem. – Ezt vegyem figyelmeztetésnek? Hogy „ő a legalkalmasabb arra, hogy elcsavarja a fejem, aztán összetörje a szívem”? Reid „nemet” mond, pontosan ugyanakkor, amikor Garry azt, hogy „határozottan”, és a pillantás, amit Reid vet rá, olyan intenzív, hogy Garry megadóan felemeli a kezét. – Jól van, jól van, viselkedem. Egyelőre. – Aztán visszafordul hozzám, a szeme huncutul csillog. – Szóval, Adeline, te mit nyersz ezen? Mert Reid hatalmasat kaszál azzal, hogy veled mutatkozhat, és csak biztos akarok lenni benne, hogy ez egy tisztességes üzlet. Pislogok. – Ööö... Kat, az áruló, csak kortyolgatja a vizét, mintha ez lenne az elmúlt hetek legjobb szórakozása. Reid azonban nem veszi le rólam a szemét. – Nem kell erről most beszélnünk – mondja halkan, de határozottan. – Semmi kényszer. És bár az egész helyzet nevetséges, és bár alig ismerem őt, érzem, ahogy kifújom a levegőt. Mert valahogy ahogy mondja, elhiszem neki. De persze Kat szétpukkasztja a buborékot. – Tulajdonképpen jogilag is lepecsételjük a dolgot. – Előhúz két összetűzött papírt, és átcsúsztatja őket az asztalon. – A szerződést a lehető legegyszerűbbre fogalmaztam, de elmondom a lényeget. Reid és én összenézünk, mielőtt felvennénk a papírokat. – Brooks Sinclair esküvője és a hajóút rendkívül nagyszabású esemény lesz – folytatja Kat. Nem azt mondja, hogy az exed esküvője, és bár értékelem a tapintatát, ez nem igazán enyhíti a fájdalmat. Reid Brooks csapattársa volt – persze, hogy tudja, hogy jártunk. És ahogy rám néz, pontosan tudja azt is, hogyan lett vége. – A nyilvános érzelemnyilvánítás nem kötelező, de erősen ajánlott. Minél meggyőzőbb, annál jobb. A hajón nem lesz média, de ha mindenki elhiszi, hogy fülig szerelmesek vagytok? Az nagy plusz pont. – Megáll egy pillanatra. – A megállapodás egy évre szól, de korábban is véget érhet, ha mindketten megkaptátok, amire szükségetek van. Reid egy gyönyörű barátnővel jelenik meg a hajón... – Ó, köszönöm – mormogom. Kat elvigyorodik. – ...Adeline pedig eléri, hogy Reid úgy tűnjön, mint egy összetört szívű szívtipró. Épp csak annyira, hogy a közvélemény szimpátiája az ő oldalára álljon. Felvonom a szemöldököm Reidre nézve. – Összetört szívű szívtipró, mi? Vigyorog, ellenállhatatlan sármmal. – Tragikus, nem igaz? Kat összecsapja a kezét. – A hajóút után elvárás, hogy tartsátok fenn a boldog pár látszatát a szerződés lejártáig. Aláírtok egy titoktartási nyilatkozatot is, ami azt jelenti, hogy a logisztikai csapaton kívül senkinek sem beszélhettek a részletekről. Kérdés? Mindketten megrázzuk a fejünket. – Remek! – Sugárzik. – Adjátok vissza az aláírt szerződést, amikor csak akarjátok, én pedig elkezdem kidolgozni az időbeosztásotokat. Időbeosztás? Reid és én átfutjuk a szerződést. Rövid és lényegre törő – nincsenek kiskapuk, nincs apróbetűs rész. Csak egy kamukapcsolat lejárati dátummal. Aláírjuk, és visszaadjuk Katnek. Elteszi őket, majd elvigyorodik. – Gratulálok, gerlepár. Hivatalosan is jártok! 8 REID – Nem úgy volt, hogy te valami A-listás sztár vagy? – kérdezi Adeline a homlokát ráncolva. Megmozdul, próbál egyensúlyba kerülni, én pedig nem tudom megállni, hogy ne vigyorogjak. Egy fejjel magasabb vagyok nála, és valahányszor leeresztem a fejem, hogy találkozzon a tekintetünk, ő összehúzza a szemöldökét. Minden alkalommal megnevettet. – Csak hokis körökben – javítom ki. – De valószínűleg már most is paparazzók figyelnek minket. Ez nem is kérdés – tudom, hogy így van. Hetek óta téma vagyok, amióta az a zűr volt Siennával. Hiába erősítette meg, hogy sosem jártunk, a kár már megtörtént. Most már az utcára sem tudok kilépni anélkül, hogy ne követnének. A menedzsmentem le sem száll rólam, az edző pedig? Többször mosott már fejet nekem, mint amennyit számon tudnék tartani. Kimerítő. Én csak hokizni akarok. Sosem érdekelt a hírnév, vagy hogy magyarázkodnom kelljen a médiának, főleg most, hogy megkaptam a „hoki fenegyereke” címkét, aki képtelen a nadrágjában tartani. Én nem tartok fenn kapcsolatokat. Nevezzenek bárminek, sosem hazudtam erről. Velem ellentétben Adeline láthatóan nem számított erre a válaszra. Azonnal bűntudatom támad, amikor elfehéredik az arca. – Ó. Megborzong, én pedig gondolkodás nélkül ledobom a zakómat, és a vállára terítem. A szemöldöke felszalad, szinte eltűnik a hajvonalában. Felnevetek. – Szerelmesek vagyunk, emlékszel? – Ó – mondja újra, ezúttal kicsit halkabban. Fájdalmasan nyilvánvaló, mennyire ideges – fészkelődik, babrál valamivel, alig mer a szemembe nézni. Cuki. Ő maga is cuki. Már az egyetemen is így gondoltam. Adeline-nek mindig is megvolt ez a csendes, természetes szépsége – nagy, sötétbarna szemek, ajkak, amik természetesen Ámor-íj formájúak, és meleg, barna bőr, ami valahogy jobban ragyog, mint amire emlékeztem. Mindenre emlékszem vele kapcsolatban, ezért is találtam furcsának, amikor úgy nyomta le az „örülök a találkozásnak” dumát, mintha nem venné észre, hogy évek óta kísérti a gondolataimat. Talán furcsa ennyi mindent észrevenni a régi csapattársam hosszú távú barátnőjén, de nem tehettem róla. Már akkor sem értettem, mit látott benne. Brooks egy gőgös, fennhéjázó seggfej volt – nem abban a szórakoztató stílusban, mint Grant, hanem abban a hajtépős fajtában, amit valahogy tökélyre fejlesztett. És Adeline-nel sem bánt különösebben jól. Láttam már rengeteg srácot, akik bunkók az öltözőben, de angyallá változnak a csajuk mellett. Brooks nem ilyen volt. Ő velejéig seggfej volt. Egy apró, bűntudatos csomó képződik a gyomromban. Régen reméltem, hogy szakítanak Brooksszal. Most, hogy megtörtént, tudom, hogy szemétnek kellene éreznem magam, amiért ezt kívántam. De nem vagyok annyira jó ember. A parkolóban vagyunk, várjuk, hogy Garry és Katya befejezzék, amit éppen csinálnak. Késő van, a levegő csípős, Adeline pedig előttem áll, és úgy babrál, mintha próbálná elfoglalni magát. Még mindig a zakómmal küzd, a karjaival nem találja az ujját, én pedig szórakozottan figyelem, ahogy frusztráltan mormog az orra alatt. A ruhája gyönyörű – elegáns, testhezálló –, de ujjatlan, és a hideg láthatóan kezdi kikezdeni. Sóhajtok egyet, ellököm magam az autómtól – egy fekete Porsche, amit szeretettel csak Angelnek hívok –, és felé lépek. – Ide süss – mondom, megragadva a zakó gallérját, és bevezetem a karját az ujjába. – Ez nem egy ördöglakat, tudod. Puffog egyet, az arca enyhén piros, nem tudom, a zavartól-e vagy a hidegtől. – Furcsán volt összehajtva – ellenkezik. – Persze – húzom el a szót, elfojtva egy vigyort, miközben megigazítom a vállán a zakót. Szinte elnyeli őt, az ujjai túlnyúlnak a kézfején, és valamiért ez a látvány valami különös érzést kelt a mellkasomban. Ekkor felnéz rám, az ajkai kissé elnyílnak, mintha mondani akarna valamit. De mielőtt megszólalhatna, egy éles fütty hasít a levegőbe. – A mindenit, haver, te aztán gyorsan dolgozol. Garry. Természetesen. Adeline szinte elugrik mellőlem, én pedig a fejemet rázva fordulok meg, hogy lássam őt, amint Katyával az oldalán felénk sétál. Mindketten túlságosan is jól szórakoznak a kedvemhez képest. Garry vigyorog, és keresztbe fonja a karját. – Szóval, miről maradtunk le? Adeline sietve mormogja: „Semmiről”, pontosan ugyanakkor, amikor én azt mondom: „Adeline-nel épp azt terveztük, hogy elmegyünk valahova.” Garry és Katya is felvonja a szemöldökét. – Terveztük? – kérdezi Adeline felém fordulva. – Terveztétek? – visszhangozza Katya, keresztbe font karral. Visszafojtok egy mosolyt Adeline zavarán, és Garry felé bökök a fejemmel. – Vidd haza Katyát épségben. Katya a homlokát ráncolja. – Alig múlt hét óra. Hová viszed? – Nem vagy az anyám, Kat – vág közbe Adeline a szemét forgatva. – És nincs takarodóm. Garry halkan kifújja a levegőt. – A mindenit. Akkor azt hiszem, törődünk a saját dolgunkkal. Katya sóhajt, de nem firtatja tovább. Ehelyett olyan pillantást vet rám, ami egyértelműen azt üzeni: Ne légy idióta. Vettem. Mielőtt Adeline-nel beszállnánk az autóba, száraz pillantást vetek Katyára. – Legalább megpróbálhatnának diszkrétek lenni. Úgy viselkednek, mintha te személyesen szóltál volna nekik. Az egyik parkoló autó mögül egy férfi felemeli a fényképezőgépét, és lefotózza, amint Adeline beszáll. Katya megvonja a vállát, cseppet sem zavartatva magát. – Mindegy. Csak vidd el valahova, ahol igazán jó képeket tudnak készíteni. Horkantok egyet. – Szörnyű ember vagy. Elvigyorodik. – Viszontlátásra, lúzer. Elköszönünk, és beindítom az autót anélkül, hogy konkrét úti cél lenne a fejemben. Adeline kényelembe helyezi magát az anyósülésen, úgy állítgatja a rádiót, mintha már ezerszer ült volna itt. Végigpörgeti az állomásokat, mielőtt megállna egy rap számnál, és halk ütemre bólogatni kezd. Rápillantok, felvont szemöldökkel. – Te Kendrick Lamart hallgatsz? Oldalról rám néz. – Te talán nem?

🔥Életem tíz évét szenteltem az egyetlen férfinak, akit valaha szerettem: az ex-vőlegényemnek, Brooks Sinclairnek. Az általános iskola nyolcadik osztálya óta mindig mellette voltam. Hozzá idomultam, hogy én legyek számára a tökéletes nő. Fekete fürtjeimet rövidre vágatva hordtam, pontosan úgy, ahogy ő szerette. Soha nem sminkeltem. Olyan ruhákba öltöztem, amiket ő jóváhagyott, mert nem szerette, ha más férfiak megnéznek. Tíz éven át mindent úgy tettem, ahogy ő akarta. A felesége készültem lenni. Mindenki tudta, hogy egymásnak vagyunk teremtve. Ezért sem volt semmi értelme annak, amikor hat hónappal ezelőtt mindent eldobott. „Mit mondtál?” – a hangom alig volt több suttogásnál. Brooks az éttermi asztal túloldaláról bámult rám, az arca kifürkészhetetlen volt. Ezt a foglalást hónapokkal ezelőtt intéztem a tízéves évfordulónkra. „Szerintem szakítanunk kellene” – mondta. Pislantottam. A szívem a torkomban dobogott. „Brooks, ez valami vicc akar lenni? Mert nem vicces, szívem.” „Nem viccelek, Adeline.” „De, biztosan csak viczelsz!” – a hangom kissé megemelkedett, és körbepillantottam. Az emberek minket néztek. Vettem egy mély levegőt, és az asztal felett a keze után nyúltam. Az eljegyzési gyűrűm még mindig ott volt az ujjamon. Soha nem akartam lehúzni. Még most sem. „Épp csak elkezdtük tervezni az esküvőt – mondtam, próbálva megőrizni a hangom nyugalmát. – Tudom, hogy stresszes, de pont ezért vállaltam magamra a munka nagy részét.” Nem válaszolt. „Ha ez túl sok, elhalaszthatjuk – tettem hozzá, bár a szavak méregként hatottak. Már így is évek óta halogattuk. De ha ezen múlt, hogy együtt maradjunk, egy szempillantás alatt megteszem. – Nem akarom, hogy nyomás alatt érezd magad.” Brooks élesen kifújta a levegőt. „Szóval nem akarod, hogy elvegyelek? Mert ez olyasmi, amit én nem akarok megtenni, Adeline.” A szavai felértek egy pofonnal. Elszorult a mellkasom. „Ezt nem gondolhatod komolyan.” „De, komolyan gondolom.” A hangja határozott volt. Hideg. Nyoma sem volt benne annak a férfinak, akibe beleszerettem. „Már nem szeretlek. Évek óta nem.” Elakadt a lélegzetem. „Csak azért maradtam, mert tudom, mennyivel tartozom neked – ismerte be. – De nem helyezhetlek többé a saját boldogságom elé.” „A kapcsolatokban vannak nehéz időszakok. Csak dolgoznunk kell rajta…” Brooks kihúzta a kezét az enyémből, és a hajába túrt. Mindig is jóképű volt. Világosbarna haj, aranybarna szemek és egy mosoly, amitől bárki elolvadt. Tudtam, milyen szerencsés vagyok, hogy ő az enyém. Bármelyik lányt megkaphatta volna. But he chose me. Ez csak jelentett valamit. Az ember nem dob el csak úgy tíz évet. De most nem mosolygott rám. Mogorván nézett. Felállt, és a tenyerét a combjába törölte, mintha az érintésem valami piszkos dolog lenne. „Nem akarok dolgozni semmin. Pláne nem veled. – A hangja élettelen volt. – Tíz év telt el, Addie. Ha egymásnak lennénk teremtve, nem házasodtunk volna már össze?” A becenév fájt. Lehorgasztott fejjel a tányéromat bámultam. „Csak azért nem vagyunk még házasok, mert a karrieredre kellett koncentrálnod…” „Nem. – A hangneme éles volt. – Azért, mert soha nem láttalak olyasvalakinek, akit feleségül tudnék venni.” A szavak gyomorszájon vágtak. „Lehet, hogy valakinek te vagy az esete, de az enyém nem, Adeline. Egyébként is, a legtöbb NHL-játékos nem nősül meg. De te ezt úgysem értenéd.” Értettem én. Nem akartam leélni az életemet anélkül, hogy valakinek a felesége lennék. De érte megpróbáltam volna. „Ne csinálj jelenetet, Brooks. Lehet, hogy riporterek is vannak itt.” Felnevetett. „Mindig is egy lábtörlő voltál, nem igaz?” – kissé felém hajolt. – „De fiatalabb korunkban szerettelek. Emiatt megtarthatod az eljegyzési gyűrűt. Nem kérem vissza.” Megfordult, hogy elinduljon, majd a válla felett visszanézett. „Ó, és nem lakhatunk tovább együtt. Ezt vágod, ugye? Szabad ember vagyok. Hadd hozhassam fel az alkalmi nőimet a saját kibaszott házamba.” Eltorzult a szája egy gúnyos mosolyra. „A kulcsot hagyd a virágcserépben.” Azzal elgyalogolt. És ezzel az egyszerű mozdulattal magával vitte az életemet is. 2 Hat hónap telt el azóta, hogy Brooks elhagyott. Eleinte nem viseltem jól. Kitett a lakásból, és nem volt hová mennem, amíg Katya, a legjobb barátnőm, le nem foglalta nekem az első New York-i járatot, és kényszerített, hogy költözzek hozzá. Az éjszakákat a kanapéján töltöttem, és a fürdőszobában sírtam, amíg ő dolgozott. Igyekeztem tudomást sem venni a kis pékségről – Katyával a „Bársonyos Morzsa” nevet adtuk neki, miután egy egyetemi éjszakán alaposan berúgtunk, és átéltünk egy általa „őrült felismerésnek” nevezett pillanatot. Brooks azután nyitotta meg nekem, hogy megkapta az első NHL-es fizetését. Hetekig képtelen voltam betenni oda a lábam. Aztán Katyának elegem lett belőlem. Lustának nevezett, azt mondta, csak pazarolom a könnyeimet egy „seggfej baromra”, és visszarángatott dolgozni. Tíz év rutinját levetkőzni nem volt egyszerű. Néhány éjszaka még mindig azon kapom magam, hogy a telefonomat bámulom, és egy olyan üzenetre várok, ami soha nem fog megérkezni. Várom, hogy Brooks azt mondja, hibázott. Hogy akar engem. De sosem teszi. Még az álmaimban sem. Péntek van, és a pékségben vagyok. Mindjárt kezdődik az alapszakasz. Onnan tudom, hogy hónapokkal ezelőtt betéve megtanultam Brooks menetrendjét. Akkoriban az ő napjaihoz igazítottam az enyéimet, ügyelve rá, hogy jusson időnk egymásra. Most már csak Katya miatt követem a hokit. Az utóbbi időben különösen elfoglalt. Ő az NYC Sentinels PR-menedzsere. Ez volt Brooks kedvenc csapata. Mindig arról álmodott, hogy oda draftolják. Ehelyett a Chicago Frostnál kötött ki. Az nehéz időszak volt nekünk. Nagyon dühös volt emiatt, és rajtam töltötte ki a mérgét. Minden erőmre szükségem volt, hogy egyben tartsam a kapcsolatunkat. Elhessegetem az emléket, és kiveszem a sütőből a második adag kekszet. Épphogy leteszem őket, a csengő megcsendül az ajtó felett, amitől elmosolyodom. Sullivanék az út túloldalán laknak. Minden reggel beugranak kekszért, és én mindig készülök valami extrával a számukra. – Jó reggelt, Miss Beaumont! – Willow, a kislányuk, rám vigyorog; két első foga hiányzik. Az apja kezét fogja, és ide-oda lóbálja. Elolvad a szívem. – Jó reggelt, Willow. Mr. Sullivan. Ma csak ketten jöttek? Mr. Sullivan bólint és mosolyog. – A feleségem tegnap szült. Beugrottunk némi finomságért neki. Kifejezetten az ön fánkjait kérte. Mrs. Sullivan mintha örökké várandós lett volna, vagy legalábbis úgy tűnt. Valójában körülbelül tizenkét hónapja volt terhes. Régebben gyakran ült a pékségemben, nézte, ahogy sütök, és panaszkodott, milyen nehéznek és fáradtnak érzi magát. Csak egy egészséges, boldog babát akart. Az orvosok szerint a hosszú terhesség szokatlan volt ugyan, de nem adtak okot aggodalomra. Hallva a hírt, nem tudtam visszafojtani az izgatottságomat. Felsikoltottam, Willow pedig kuncogott. – Gratulálok! Annyira örülök! – sugároztam. – Azonnal hozom a fánkokat. Sütöttem néhány cupcake-et is! Mintha csak tudtam volna, hogy valami jó van készülőben! Willow lelkesen bólintott. – Van egy kistesóm! Nagyon vörös és nem túl szép, de anya szerint minden baba így néz ki. – Ezt nem szép dolog mondani, Willow – dorgálta meg Mr. Sullivan gyengéden, miközben gyorsan becsomagoltam a cupcake-eket, fánkokat és néhány friss kekszet Mrs. Sullivannak. – De hát igaz! – durcázott Willow, és keresztbe fonta a karját. Erősítésért fordult felém. – Miss Beaumont, mondja meg apának, hogy igaz! A kezébe adtam a finomságokat Mr. Sullivannak, majd csípőre tettem a kezem, és megborzoltam Willow haját. – Egyetértek az apukáddal. Lehet, hogy egy kicsit vörös, de akkor is az öcséd. És mint a nővérének, most már az a dolgod, hogy megvédd. Különösen azoktól az emberektől, akik azt emlegetik, mennyire vörös. Willow egy teátrálisat sóhajtott. – Ez olyan nehéz lesz. Mr. Sullivan felnevetett. – Isten hozott a nővérek világában. Mosolyogva néztem utánuk. Az ilyen pillanatok emlékeztetnek rá, hogy nem minden kapcsolat esik szét. Néhány család tényleg boldog marad. De valamiért az én kapcsolataim sosem tartanak örökké. Nem számít, mennyit adok, sosem elég. Intek a távozó Sullivanéknek; boldogságuk úgy lengi be a teret, mint a frissen sült sütemény illata. Én is azt akartam, amijük nekik van: egy családot, amely törődik egymással. De azután, amit hét évvel ezelőtt tettem, tudtam, hogy nekem nincs hová hazamennem. A szüleim hónapok óta nem hívtak. A húgom szinte tudomást sem vesz a létezésemről. Régebben kevésbé fájt, amikor azt mondogattam magamnak, hogy megérdemlem. Hogy ez csak a hibáim ára. És nem számított, mennyit veszítettem, azt hittem, Brooks mindig mellettem lesz. De még abban is elbuktam. Patetikusan viselkedtem. Még olyan nő sem tudtam lenni, akit Brooks feleségül akart venni. Minden, amihez hozzáértem, szétesett, és semmit sem tehettem, hogy megállítsam. Megszólal a telefonom; egy gyors pillantás a kijelzőre elárulja, hogy Kat az. A mellkasomban lévő szorítás azonnal enyhül, amint meghallom a hangját. – Ugye nem a kanapén ülsz? – kérdezi olyan kétkedő hangon, hogy kitör belőlem a nevetés. – Nem, Kat. A pékségben vagyok. Még kekszet is sütöttem neked. Ebben a pillanatban megcsendül az ajtó feletti csengő, és belép Katya, győzedelmes mosollyal a magasba tartva a telefonját. – Nos, hála az égnek a kisebb csodákért. Katya és én az egyetem első éve óta vagyunk a legjobb barátnők. Nehéz időszak volt az nekem; követtem Brooksot a New York-i egyetemre, mert kért rá, de küzdöttem a beilleszkedéssel. Sosem szerette, ha túl sok barátom van, ezért nem voltam hozzászokva, hogy rajta kívül bárki másra támaszkodhassak. Aztán egy művészettörténet órán megismertem Katet. Ki nem állhatta Brooksot, és régebben gyűlöltem ezt benne. De valamiért ő mégis mellettem maradt. Elképesztően gyönyörű: platinaszőke haj, erdőzöld szemek és olyan hosszú lábak, amik után mindenki megfordul. Minden szempontból az ellentétem. Az ő bőre szinte természetellenesen sápadt, az enyém meleg barna. Az ő haja szögegyenes, az enyém egy kaotikus göndör fürtrengeteg. Neki mindenhol megvannak a domborulatai, ahol kell, míg én mindig is bizonytalan voltam a nem létező idomaim miatt. Az ő szemei lenyűgözőek, az enyémek pedig csak... barnák. Mellette én csak egy átlagos lány vagyok. És nemcsak külsőre, hanem személyiségre is. Amikor elmondta Brooksnak, hogy PR-menedzser lesz egy hokiklubnál, a férfi az arcába nevetett, és azt mondta, csak vesztegeti az idejét. Most pontosan azt csinálja, amit szeret, míg én még mindig itt ragadtam, és azon tűnődöm, merre tart az életem. Mielőtt Brooksszal randizni kezdtünk volna, arról álmodtam, hogy saját művészeti galériám lesz, de ő úgy gondolta, az nem elég jó. Szeretek sütni, és szeretem ezt a pékséget, de néha nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy csak azért vette meg nekem, hogy pontosan azt csináljam, amit ő akar. Kat odalép, átkarol, és puszikkal borít el, amitől kuncogni kezdek. Mindig is ilyen ragaszkodó volt. Ez kedves tőle. Aztán érzem, ahogy egy sóhajjal a hátamnak dől. – Soha nem fogod elhinni, mi történt. 3 Halkan dünnyögök, ajkaimon halvány mosoly bujkál. – Neked is szia. Ülj le nyugodtan, amíg megfőzöm a kávét. Flat white, fahéjjal a tetején, ugye? Elvigyorodik. – Imádlak, olyan jól ismersz. – Nyög egyet, és lerogy egy székre, karját az asztalra támasztva hajtja fejét a tenyerébe. Nekilátok a kávéfőzésnek, de szemöldökráncolva pillantok az órára. – Még csak délelőtt tíz van, Kat. Mit keresel itt? Nem a munkában kellene lenned? Hangosan felsóhajt. – De, ott kellene. De kiégtem. Hamarabb el kellett jönnöm. Felvonom a szemöldököm, miközben elkezdem dagasztani a tésztát. Délre beüt a csúcsforgalom, gyorsan kell dolgoznom. – Munkahelyi vészhelyzet? – Mikor van bármi más? Ma még csak vészhelyzetnek sem számít. Általában az egész csapat problémás, de ezúttal csak egyetlen emberről van szó! Na, már megint kezdődik. – Úgy hívják, hogy... Ryan, ugye? – kérdezem, próbálva visszaemlékezni. Kérdőn néz rám. – Szép próbálkozás, de ennél jobban kellene tudnod. Annyit panaszkodtam már rá, hogy mostanra már családtagnak kellene számítania. Reid Harrington. Együtt jártunk egyetemre. Emlékszel? Ez újdonság volt. – Együtt? – Persze, hogy együtt. Egy évvel felettünk járt. Brooksszal együtt játszott a hokicsapatban. Édes Istenem, Brooks annyira oda volt érte. Még az NYC Sentinelshez is csak azért akart kerülni, mert Reid is ott játszott. Emlékszel? Ez lett volna az oka, amiért Brooks annyira New Yorkba vágyott? Keresgélni kezdek az emlékeim között. Emlékszem, ahogy Brooks egy nap elvitt a hokimeccsére, mert nem akarta, hogy Kat vigyen el, így Kat kénytelen volt velünk jönni. Azt hiszem, akkor említett egy bizonyos Reidet. Tényleg kissé megszállottnak tűnt. Megrázom a fejem, ő pedig hatalmasat sóhajt. – Ne is törődj vele, annak a seggfejnek a mániája amúgy sem volt lényeges. – Elgondolkodva ráncolja a homlokát. – Mi is volt a probléma? – Munkahelyi vészhelyzet. – Tényleg! Az! – Püffög egyet, és újra kezdi felhúzni magát. Megmosom a kezem, megfogom a kávékat, és a kekszeket egy nagy tányérra teszem. Odalépek, átadom neki a kávéját, majd leülök vele szemben. – Egy elviselhetetlen nőcsábász! Értetlenül félrebillentem a fejem. – És... ez baj? – Általában nem. Nem a csapat dolga. De mostanában teljesen túltolja. Ő jelenleg a legnagyobb név a hokiban, és mivel mindjárt kezdődik az alapszakasz, az imázsát kellene csiszolgatnia, nem pedig rombolnia! Megvonom a vállam, nem igazán értem a dolgot. Megfújom a gőzölgő kávémat, és beleiszom. – De jól ki kellene jönnötök, nem? Az egyetemről ismeritek egymást. Úgy néz rám, mintha fogalmam sem lenne semmiről. – Ez nem a személyiségéről szól. Ha arról szólna, nem lenne gond, mert bájos és kedves. De a reklámszerződéseiben van egy erkölcsi záradék. Jó hírűnek kell maradnia, különben elveszíti őket. Még a klubszinten kötött szerződésében is ott van ez a feltétel. Ha így folytatja, elveszíti az állását. – Csak nem lehet annyira rossz a helyzet. – De, az! Még a menedzsmentje is a nyakán ül. Tudom, hogy talán keresztülmegy valamin, de ez nem mehet így tovább. Ismered Sienna Blairt? Az Elite Dynasty-ből? A kedvenc sorozatunk említésére felkapom a fejem. – Ki nem ismeri? – Pontosan! – Dühösen teszi hozzá: – Hivatalosan együtt kellene lenniük, boldog párként, de tegnap este képek jelentek meg róla, amint a lány sorozatbeli kolléganőjével randizik. Leesik az állam. – Megcsalta a NAGY Sienna Blairt? Kat felkap egy kekszet, és dühösen rágni kezdi. – Nem tudom. Túl elfoglalt voltam azzal, hogy dühöngjek: volt olyan hülye, hogy lefotózzák egy ilyen kritikus időszakban. Eszembe sem jutott megkérdezni. Mindenki ismeri Sienna Blairt! Az Elite Dynasty a legnézettebb sorozat mostanában. A rajongói megőrülnek, teljesen szétszedik a pasit a közösségi médiában. – Nos, megérdemli. A csaj amúgy is túl dögös hozzá. – Sosem láttam a pasit, de Sienna gyakorlatilag egy istennő. – Micsoda szemétláda. – Pedig tényleg jól néztek ki együtt. Két nevetségesen dögös ember megérdemli egymást, azt hiszem. És nem is igazán szemétláda. Valószínűleg a legjobb srác, akit ismerek – mondja bűnbánó mosollyal. – Utánad, természetesen. Reid csak keresztülmegy valamin, nem tudom min, de remélem, csendesebben intézi majd. Bólintok. – Szóval mi a terv? – Egyelőre válság-PR. Biztos vagyok benne, hogy a kolléganővel nem is randiztak valójában. A fenébe is, abban sem vagyok biztos, hogy Siennával tényleg jártak-e. Csak mindenki ezt feltételezte. Elköteleződési problémái vannak. Megvárjuk, amíg elül a vihar, Si-t valószínűleg megkérdezik majd a sajtókörútján, ő meg tisztázza a dolgot. Utána pedig ráállunk a komoly kapcsolat-vonalra. Összehozzuk egy kevésbé híres lánnyal egy álrandi-sorozatra, és amikor szakítanak, ő lesz a megtört szívű nőcsábász, és újra a média kedvence. Nem tudok elfojtani egy mosolyt. Persze, már mindent kitervelt. Amikor Brooks panaszkodott, csak olyan tanácsokat akart, amiket esze ágában sem volt megfogadni. De amikor Katya panaszkodik, az azért van, mert már pontosan tudja, mit kell tennie, csak kell neki valaki, aki meghallgatja. Kissé összerezzenek. Abba kellene hagynom a rágódást rajta. Hónapok teltek el. Valószínűleg egyszer sem jutottam az eszébe. Már hat hónapot töltöttem a gyászolásával. Itt az ideje továbblépni. Nem lesz könnyű, soha semmi nem az, de meg kell próbálnom. – Föld hívja Addie-t! – énekli Katya. Mosolyog, de látom a szemében az aggodalmat. – Egy pillanatra elvesztettelek. Jól vagy? Annyira elkalandoztam, hogy észre sem vettem: befejezte az evést. Elmosolyodom, és a keze után nyúlok. Egy rövid másodpercre megrettenek, hogy elhúzza és beletörli az öltönynadrágjába, pontosan úgy, ahogy Brooks tette. Mintha valami piszkos lennék. Valami undorító. De ő nem teszi. Ehelyett megszorítja a kezem, kitörölve a keserű emléket, amit a férfi hagyott maga után. – Egy garast a gondolataidért? Megrázom a fejem, gyűlölöm, hogy csípi a szememet a könny. – Csak arra gondoltam... itt az idő. Tovább kell lépnem. Egyszer és mindenkorra. A könnyek mégis kicsordulnak. Katya szeme is gyanúsan nedves, amikor magához ölel. – Ó, Istenem, Ade. Annyira büszke vagyok rád. Továbblépek. Végre magam mögött hagyom a seggfej exemet. Vagy legalábbis ez volt a terv. Egy hónappal később üzenetet kapok Brookstól. Egy esküvői meghívót. 4 Amikor először beköltöztem Katya lakásába, két gondolat szögezett le. Egy: Katya éppolyan igényes volt, mint az egyetemen. Minden a lakásában luxust sugárzott. Drága bútorok, dizájner dekoráció, az a fajta tökéletesen megkomponált tér, amiről az ember elgondolkodik, hogy vajon laknak-e ott valóban emberek. Örültem, hogy olyan munkája van, ami lehetővé teszi ezt az életmódot. Kettő: Katya lakása a világ legkényelmesebb helye volt ahhoz, hogy az ember szarul érezze magát. Bár berendezett nekem egy vendégszobát, a legrosszabb éjszakáimat a kanapéján töltöttem, egy túlárazott takaróba burkolózva, és közvetlenül az üvegből ittam a bort. Most pedig, ahogy a telefonomon lévő értesítést bámulom, pontosan tudom, mit kell tennem. Besétálok Katya konyhájába, kiveszek egy üveg vörösbort – valami drága márkát, amit nem ismerek –, és lerogyok a kanapéra. Kipattintom a dugót, és egy hosszú kortyot nyelek, mielőtt újra a telefonomra mernék nézni. Hónapokig vágytam erre. Imádkoztam, hogy keressen meg. Most pedig ez az utolsó dolog, amire szükségem van. Nyugodj meg, Adeline. Valószínűleg csak lezárás, vagy valami ilyesmi. Nem mintha egyetlen üzenet bármin is változtatna. Rányomok az értesítésre. A gyomrom görcsbe rándul, amikor rájövök, hogy sosem írtam át a nevét a névjegyzékben. Édesem Édesem Édesem Édesem Édesem A képernyőt bámulom, a szívem a torkomban dobog. Brooks megnősül?! Olyan tempóban döntöm magamba a bort, hogy elszédülök. Egy hónapos hajóút? Csak pároknak szóló hajóút? Ismét egy nagy kortyot iszom. Minden mód és ok közül, ahogy elképzeltem, hogy Brooks megkeres, ez sosem volt köztük. A palack felénél járok, amikor végre elerednek a könnyeim. Tíz év. Egy egész évtizedig voltunk együtt. És ezalatt az idő alatt sosem voltam elég neki. Sosem voltam valaki, akit érdemesnek látott volna a házasságra. De alig hét hónap alatt megtalálta a menyasszonyát. Valakit, akit imád. Valakit, akivel boldogan tervezi az esküvőjét, miközben nekem könyörögnöm kellett, hogy egyáltalán jelen legyen a miénknél. Egy hónapos hajóutat tartanak, hogy megünnepeljék a szerelmüket, még mielőtt összeházasodnának. Soha nem kértem semmi ilyen extravagánsat. Csak a figyelmét akartam. A szerelmét. Tizennégy évesek voltunk, amikor randizni kezdtünk. Minden felnőtt azt mondta körülöttünk, hogy nem fog tartani, hogy túl fiatalok vagyunk ahhoz, hogy bármit is tudjunk a szerelemről. Az egyetlen ember, aki hitt bennünk, a bátyám volt. Még a rágondolástól is jobban sírok, ezért elhessegetem a gondolatot. Egy nap majd ki kell nyitnom ezt a szelencét – már hét éve halogatom –, de nem a mai az a nap. Brooks és én rácáfoltunk az esélyekre. Együtt csináltuk végig a középiskolát, majd az egyetemet. A csapattársai gyakran szólítottak Mrs. Sinclairnek. Mindenki látta, hogy hosszú távra tervezünk. Mindenki, kivéve Brooksot, azt az embert, akinek az én oldalamon kellett volna játszania. Az egyetlen embert, aki tényleg számított nekem. Sosem érdekelt igazán a névcsere vagy az, hogy a gyűrűje az ujjamon legyen; csak az övé akartam lenni. Mindörökké. Kat egyszer azt mondta, az egyetlen ok, amiért ennyire hozzá akartam menni, az volt, hogy mindenki más ezt várta el. Talán igaza volt. Katyának mindig igaza van. Ez a gondolat pontosan akkor hasít belém, amikor rájövök, hogy részeg vagyok. A borosüveg sehol, és miközben próbálom megkeresni, sikerül legurulnom a kanapéról egyenesen a padlóra. Nyögve tapogatózom a telefonom után, a kezem ügyetlen és remeg. Katya. Ő tudni fogja, mit kell tenni. Mindig tudja. A hívás alig csörög ki, már fel is veszi; hangja meleg és biztos, mint egy mentőkötél. – Szia, édesem. Nincs még kicsit korán a helyzetjelentéshez? – Brooks megnősül. – A hangom szánalmasan kásásan jön ki, miközben próbálom levakarni magam a padlóról. Ködös tekintettel pislogok körbe a szobában. Hová a fenébe tűnt a kanapé? Még mindig a kanapét keresem, amikor – BUMM! Beleütöm a lábujjam Katya dohányzóasztalába. – A francba! – káromkodom hangosan, markolva a lábfejemet, mintha le akarna esni. A fájdalom éles, de az ittas agyam csak egy másodperccel később dolgozza fel. Miközben próbálom visszanyerni az egyensúlyomat, teljesen elszámolom magam és hátrafelé dőlök – Pontosan arra a kanapéra, amit kerestem. Gyanakodva méregetem. Esküdni mernék, hogy egy másodperccel ezelőtt még nem volt ott. Meg kell mondanom Katyának, hogy a kanapéja időnként köddé válik. – Micsoda?! – Kat szinte beleüvölt a telefonba. Tompa hangokat hallok a háttérben, mielőtt lehalkítja a hangját. – Sajnálom, bent vagyok a munkában, de jól hallottam? – Jól! – jelentem be teátrálisan. – Küldött egy meghívót az esküvőjére. És egy egy hónapos, csak pároknak szóló hajóútra az esküvő előtt, Kat! Mivel én egyértelműen képtelen vagyok továbblépni, neked kell lenned a partneremnek. Úgy kacagok, mint egy őrült, aztán hirtelen elhallgatok. Várjunk csak. Min is nevettem? – Kat? – Bandzsítok a telefonra. – Itt vagy még? A hangja olyan lágy lesz, amitől görcsbe rándul a gyomrom. – Igen, itt vagyok. Csak... maradj ott, ahol vagy, oké? Hamarabb otthon leszek, mint gondolnád. És ne idd meg az összes boromat, édesem, az a cucc drága volt. Szünetet tart. Elég hosszút ahhoz, hogy érezzem a hallgatása súlyát. – És Ade... azt hiszem, valami fontosat kell mondanom neked. Aztán a hívás megszakad. 5 Eltelik néhány óra, de Kat még mindig nincs sehol. Azon tűnődöm, mi lehet az a dolog, ami ennyire fontos. Miután kijózanodom, lezuhanyozom, fogat mosok, és a lakás kitakarításával foglalom le magam. Próbálok nem Brooksra gondolni, de nem megy. Újra megnyitom az e-mailt, bámulom az esküvői meghívót és a páros hajóutat. Aztán meglátom a nevemet a rossz helyen. A gyomrom megfordul, és épphogy beérek a fürdőszobába, mielőtt hánynék. Később valami még rosszabbat teszek. Rákeresek a lányra a Google-ön. A menyasszonya modell. Tökéletes. Gyönyörű. Minden, ami én nem vagyok. Persze, hogy egy ilyen nőért hagyott el. Épp vizet döntök magamba – életemben először tényleg megfogadva Kat tanácsát –, amikor végre belép az ajtón. Fintorogva néz körbe, de amikor rám pillant, csak sóhajt egyet, és halvány, szomorú mosolyra húzódik a szája. – Azt hittem, rosszabb állapotban leszel – mondja, és mellém telepszik a kanapéra. A vállára hajtom a fejem, és felmutatom a vizespalackot. – Ha nem szedem össze magam, te megtetted volna helyettem. Megtanultam megválogatni a harcaimat. – Az biztos. – Megrángatja kicsit a hajamat. – Van kedved elmenni vacsorázni? Nyílt egy új thai hely az irodám közelében. Azt mondják, nagyon jó a kaja. Rásandítok. – Utálod a thai kaját. Mi folyik itt? Felnevet, és egy másodpercre elfelejtem, milyen nyomorultul érzem magam. Gyönyörű, és minden erőfeszítés nélkül az. Ha én is jobban hasonlítanék rá, vagy az új menyasszonyára, talán Brooks még mindig az enyém lenne. Kat arca hamar elkomolyodik. – Oké, elkaptál. Csak... nem tudtam, hogyan mondjam el. – Habozik, majd a szemembe néz. – Brooks egy seggfej, Ade. Soha nem érdemelt meg téged. Keserűen felnevetek. – Ezt már mondtad. – És komolyan is gondoltam. Emlékszel, amikor draftolták, és gyakorlatilag belekényszerített, hogy költözz Chicagóba vele? Megrázom a fejem. – Nem ez történt. – De igen – erősködik. – Csak azért vette neked azt a pékséget, mert azt hitte, New Yorkba draftolják. Emlékszel a tervünkre? Ha nem oda kerül, közösen veszünk itt ki egy lakást. És amikor megmondtad neki, hogy velem maradsz, jelenetet rendezett. Megforgatom a szemem. – Nem jelenetet rendezett. Meg volt bántva. Kat felhorkan. – Ja? Szóval neki is bántania kellett téged? Ade, te nem is akartál elköltözni. Bezárva tartott a lakásában, hogy szemmel tarthasson. Évente kétszer láttalak, és azt is csak akkor, amikor Chicago New Yorkkal játszott. – Ez nem az ő hibája. Én nem akartam elmenni. Nem akartam dolgozni. Elvoltam azzal, hogy rá támaszkodom... – És azzal is elvoltál, hogy sosem látsz engem? – Megcsuklik a hangja, de gyorsan palástolja. Kinyitom a számat, hogy mondjak valamit, bármit, de félbeszakít. – Nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy onnan, hogy alig láttalak, eljutottunk oda, hogy minden nap itt vagy. Amikor azt mondtam, hogy addig maradhatsz, ameddig csak akarsz, komolyan gondoltam, Ade. Szeretem, hogy itt vagy. A szavai mélyebben érintenek, mint számítottam rá. Mikor volt utoljára, hogy valaki tényleg azt mondta: akarja, hogy a közelében legyek? Brooks sosem tette. Eltűrt, persze. De sosem akart igazán. Kat megfogja a kezem, és gyengéden megszorítja. – Kicsit felvezetlek valamihez, ami fel fog dühíteni. – Mi... – Tudtam, hogy Brooks megnősül. – Hadarja el gyorsan, mint aki egy sebtapaszt ránt le. – Egy hónapja tudtam meg. Szó szerint ez a munkám, hogy tudjam az ilyeneket. De te már amúgy is össze voltál törve, és tudtam, hogy ha rájössz, valami olyasmi baromságot csinálsz, mint hogy visszakönyörgöd magad hozzá. Megmerevedem. Tudta. Igaza van, persze. De ha elmondta volna, megállíthattam volna. Elérhettem volna, hogy visszajöjjön hozzám. Ez az ő hibája. – Ezt nem tehetted volna meg helyettem. – A hangom remeg a dühtől. Bólint. – Igazad van. Nem tehettem volna. És sajnálom, Ade. De meg kell értened, hogy ha ilyen gyorsan továbblépett, akkor soha nem is jött volna vissza. – Ezt nem tudhatod! – Kirántom a kezem, de ő nem ereszti. – Engedj el, Katya. Megrázza a fejét. – Nem. Mert még nem is ez az, ami igazán fel fog dühíteni. Abbahagyom a szabadkozást. Van még más is? – Mi a fene, Katya? Figyelmen kívül hagyja a pillantásomat, és folytatja. – Nem jön vissza, Adeline. Nem láttad a közös képeiket, és nem hallottad, hogyan beszél róla az interjúkban. Azt hittem, a legnagyobb fájdalom az volt, amikor Brooks elhagyott. Tévedtem. Mert ez? Ez olyan, mintha a szívem beomlana. De nem sírok. Nem tudok. – Miért mondod ezt nekem, Kat? – A hangom alig több egy suttogásnál. Lehajtom a fejem. Képtelen vagyok ránézni. Túl nagy a szégyenem. Megszorítja a kezem. – Mert sokkal többet érsz, mint az a seggfej, akihez tíz évig láncoltad magad. És ha ezt nem hiszed el, hidd el ezt: soha, de soha nem fogok hazudni neked, Adeline. Még ha néha el is hallgatom az igazságot a te érdekedben. Mély levegőt vesz. – Emlékszel, amikor meséltem a PR-stratégiámról azzal az idióta játékossal a klubomnál? Lassan bólintok. Emlékszem. Csak azt nem tudom, ez most miért jön elő. – Nagyszerűen halad a dolog. Az imázsa javul, de fenn kell tartanunk a lendületet. Emlékszel, mondtam, hogy randiznia kellene egy csinos lánnyal, hogy jövőbeli családapának tűnjön? Most nem bólintok. Utálom, amerre ez tart. Katya habozik, majd túlságosan is jókedvűen elvigyorodik. – Egytől Hadész segglyukáig terjedő skálán mennyire lennél mérges, ha azt mondanám, hogy téged ajánlottalak a feladatra? 6 A szép napokon imádom a legjobb barátnőmet. A kifejezetten rossz napokon pedig emlékeztetem magam, hogy jót akar. De ma? Ma pocsék napom van, és dühöngök. A „Hadész segglyuka” skála nem is elég magas. Kirántom a kezeimet az övéiből, a dühöm olyan forró, hogy komolyan fontolóra veszem, hogy lelököm a kanapéról – egészen addig, amíg észre nem veszem, milyen közel van a dohányzóasztal, és el nem rándulok. Mérges vagyok. De nem annyira, hogy sérülést okozzak neki. Még nem. – Ezt nem hiszem el! – pattanok fel a kanapéról, és a hálószobám felé viharzom. Katya szorosan a nyomomban van. – Túlreagálod, Ade. Ez nem is olyan rossz dolog! Lerúgom a bal papucsomat és a feje felé hajítom, de neki baseballos reflexei vannak az apjával töltött gyerekkori labdázásokból – és könnyedén elhajol. Rám mered, és úgy mutat rám az ujjával, mintha egy rosszalkodó kiskutyát akarna megdorgálni. – Mondj egyetlen érvényes okot, amiért dühös vagy, és békén hagylak. Gyűlölöm, amikor ezt csinálja. Váratlanul ér, az agyam rövidzárlatot kap, ő pedig egyszerűen átgázol rajtam, amíg rá nem bólintok az akaratára. – Most szakítottam Brooksszal! – Hozzáférés megtagadva. – Sorolni kezdi az ujjain. – Egy: ő egy szemétláda. Kettő: tovább kellene lépned. Három: megnősül, és szó szerint meghívott az esküvőjére. Egy átkozott hajóútra. Keresztbe fonja a karját, és úgy néz rám, mintha én lennék az, aki helyette hoz döntéseket. – Adeline Louise Beaumont. Ezt te sem gondolhatod komolyan. Utána hajítom a második papucsomat is, és ezúttal célba találok – pontosan a vállán landol. – Ne hívj így! – fortyanok fel. – És ez elvi kérdés! Mindig arról papolsz, milyen irányító típus volt Brooks, de te pont olyan vagy! El kellett volna mondanod, hogy eljegyezték. Nem volt jogod elhallgatni előlem, és meg kellett volna kérdezned, mielőtt bármire is benevezel! – Ne merj bűntudatot kelteni bennem. – Most már ő is forrong. – Nem neveztelek be semmire a fenébe is, csak javasoltam valamit. És ne merj ahhoz a semmirekellő alakhoz hasonlítani. Vesz egy mély levegőt, majd olyan komolyan néz rám, hogy nem tudok elfordulni. – Mondd csak, mi a terved? Egy hónapos esküvői hajóutat tart. Ismerlek. Sosem fogod visszautasítani a meghívást. Elmész, kínozod magad, aztán hazajössz, és elvárod, hogy én rakjam össze a darabjaidat. Összeszorítom az ajkam. Nincs mit mondanom. Kifújja a levegőt, mintha tudná, hogy megnyerte a vitát. – Nem megyek el veled. De ha belemész az ötletembe – mert soha nem kényszerítenélek semmire –, akkor nemcsak hogy lesz kísérőd az egész útra, de az egészet az öntelt, seggfej képébe dörgölheted. Közelebb hajol, a szemei csillognak. – Képzeld csak el, Ade. Az exmenyasszonya... a kedvenc hokijátékosával randizik. Nem kellett PR-menedzsernek – vagy gondolatolvasónak – lennem, hogy lássam, ez hogy festene. Brooks megszállottja volt Reid Harringtonnak. Ennyire emlékszem. Még az egyetemen egyszer nem engedte, hogy az autója első ülésére üljek, mert Reid pár órával azelőtt ott ült, és nem akarta, hogy „elrontsam a szerencsehozó kabaláját”. Azt hittem, viccel, és mégis beültem. Hatalmasat veszekedtünk. Aztán a csapata elvesztette a meccset, ő pedig teljesen kikelt magából, és rajtam töltötte ki a mérgét, ordítva, hogy „nem tarthat maga mellett egy olyan nőt, aki képtelen az istenverte szóra hallgatni”. Az emléktől keserű íz támad a számban. Emlékszem, ahogy Katyának sírtam, azon tűnődve, miért nem randizik egyszerűen Reiddel, ha ennyit jelent neki. Kat szorosan figyel, még mindig huncutul vigyorog, de látom, hogy belül még mindig tiszta ideg. Épphogy csak tartja magát. Aztán szó nélkül megfordul, és a szobája felé indul. Valószínűleg le akar higgadni, és ez valószínűleg így is van jól. Ha maradna, csak újra elkezdenénk veszekedni. Megáll az ajtóban. – Gondolkozz rajta, amennyit csak akarsz, de ma este Reiddel vacsorázom. Ott lesz, abban a thai étteremben, amit említettem. – Rám pillant. – Nem akarlak sürgetni, de ha benne vagy, ez lehetne az első hivatalos randitok a nyilvánosság előtt. Megmondhatom Reidnek, hogy hagyja el a napszemüveget és a maszkot. Öltözz ki. De csak ha te is akarod, oké? A tekintete meglágyul, mintha látna valamit az arcomon, amiről én magam sem tudok. – Szeretlek, Adeline. Még ha néha nem is úgy tűnik. Aztán eltűnik a szobájában, és halkan becsukja maga mögött az ajtót. És végre, ma először, kapok levegőt. ____ Sosem voltam jó a sminkelésben. Megnyitok egy YouTube-videót a szempillaspirálozásról, és szinte elolvadok az ágyamon. Katya tökéletesen manikűrözött egyik kezén meg tudnám számolni, hányszor viseltem egyáltalán sminket – és azt is csak titkos kimenőkön vele, amikről Brooks sosem tudott. Leültetett, felemelte az államat, és „kipofozott”, ahogy ő hívta. Tudom, hogy most is kopoghatnék az ajtaján, kérhetnék segítséget, és elmoshatnám a köztünk lévő feszültséget. De nem akarom. Még nem. Brooks gyűlölte, ha sminkeltem. Néha már azért is kiabált, ha csak egy szájfényt talált a táskámban. Megrázom a fejem. Ez szánalmas kifogás arra, hogy még egy szempillaspirált sem tudok felvinni. Emlékszem, milyen fejet vágott Kat, amikor először mondtam neki, hogy miatta kerülöm a sminket. Most itt ülök az ágyamon, a legszebb ruhámban – egy gyönyörű fehér darab, amit Kat vett nekem a tavalyi születésnapomra. Karika fülbevalókat teszek be, majd egy egyszerű lófarokba fogom a fürtjeimet. Úgyis könnyen összeugranak, felesleges lenne kiengedni őket. A YouTube-videót könnyebb volt követni, mint hittem. Kiderült, hogy a legtöbb termékem már megvolt, hála Katyának. És amikor a tükörbe nézek, úgy gondolom, egész tisztességes munkát végeztem. Aztán bevillan egy gondolat. Megérte? Azokat az éveket azzal tölteni, hogy úgy tettem, mintha nem szeretném a sminket. Úgy tettem, mintha nem akarnék olyan szép lenni, mint a lányok a közösségi médiában. Azt hiszem, Brooks távozásának vannak előnyei. Most már megtehetek ilyen dolgokat anélkül, hogy azon aggódnék, ő jóváhagyja-e. Felkapok egy fekete táskát, és vetek magamra egy utolsó pillantást a tükörben. Elakad a lélegzetem. Csinos... vagyok. A szemem ég a visszafojtott könnyektől. Mikor tetszettem utoljára magamnak? Mikor volt utoljára szabad törődnöm ezzel? Kinyitom az ajtót. Katya ott áll kint, a keze a levegőben megfagyva, épp kopogni készült. Meglát, és megtorpan, ajkai kissé elnyílnak, de nem szól semmit. Így hát én szólalok meg helyette. – Készen állok. – Felemelem az állam. – Elérem, hogy az a seggfej megbánja, hogy elpazarolt tíz évet az életemből. Katya a világ legnagyobb, legpimaszabb vigyorára húzza a száját. 7 Az étterem kisebb és bensőségesebb, mint vártam. Alig érkeztünk meg, de Kat gyorsan elhessegeti a pincért, mondván, hogy még várunk valakire. Megpróbálok nem arra gondolni, mikor voltam utoljára étteremben – hét hónappal ezelőtt. Életem legkínosabb, legszívszorítóbb napján. Kat azóta többször is próbált kimozdítani, de én minden alkalommal azonnal leállítottam. Biztosan gyanakodott, de sosem firtatta. Ez többet jelentett nekem, mint azt ő valószínűleg hitte. – Legalább megpróbálhatnál nem úgy kinézni, mint aki épp be akar szarni – mormogja Kat, mielőtt beleiszik a vizébe. Lenyűgözően néz ki, mint mindig. A gyomrom ugyanúgy görcsbe rándul a közelében, ahogy szokott – az irigység mardosó érzése –, de elhessegetem. – Csak Reidről van szó – mondja lazán. – Komolyan, ő az utolsó ember, aki miatt idegeskedned kellene. Inkább azon aggódj, hogy be akar-e majd mászni a bugyidba. Horkantok egyet, de a vicc nem talál be. Mert most a gyomrom már egy egészen más okból rándul görcsbe. Hülyeség az egész. De talán Brooks hirtelen házassága bekavart nálam, mert a szavak hamarabb kicsúsznak a számon, minthogy megállíthatnám őket. – Azon is aggódnom kellene, hogy mással is megteszi? – Vagy veled? Mint egy nyomkövető kutya, vagy csak mint valaki, aki jobban ismer engem, mint én saját magamat, meghallja a ki nem mondott kérdést is. Kat egy pillanatig meredten néz rám, majd váratlanul kitör belőle a nevetés. Csak nevet és nevet, amíg köhögni nem kezd, nekem pedig meg kell paskolnom a hátát. Amikor végre abbahagyja, egyetlen pillantást vet az arcomra, és bocsánatot kér, de a kár már megtörtént. Az arcom ég a megalázottságtól. Istenem. Nem hiszem el, hogy ennyire bizonytalanná váltam. Még a saját legjobb barátnőmre is féltékeny vagyok. Mi ütött beléd, Adeline? A szeme még mindig csillog a nevetéstől, miközben megveregeti a vállamat. – Azt mondtam, hogy dögös, édesem. Nem azt, hogy egy tízméteres bottal is hozzáérnék. Teljesen a tiéd. Komolyan. Felnyögök, és az arcomat a tenyerembe temetem. Újra felnevet, de ezúttal van valami lágyabb a hangjában. Nem térek magamhoz. Ennyire kikészülök egy sráctól, akivel még nem is találkoztam? Általában elzárom magamban a féltékeny, bizonytalan énemet, különösen Kat környezetében. Mindig ő volt a megerőltetés nélkül tökéletes, én meg mindig... nos, én. De mostanában minden túl soknak tűnik. Talán túl érzékeny lettem. Mégis. Basszus, Adeline. Amikor végre összeszedem a bátorságomat, hogy újra ránézzek, komolyan tekint vissza rám. – Sajnálom – mormogom. És komolyan is gondolom. De ő csak megvonja a vállát. – Semmiért nem kell bocsánatot kérned. Aztán megrezzen a telefonja. Rápillant a képernyőre, és szélesen elvigyorodik. – Itt vannak! Itt vannak? Többen? Az étterem ajtaja kitárul, és én valahogy – egyszerűen csak tudom –, hogy ő az. Reid úgy sétál be, mintha övé lenne a hely. Nem nagyképűen, csak... mintha bárhová is menne, oda tartozna. Magas, széles vállú, és árad belőle az az erőfeszítés nélküli, vonzó, „szomszéd srác” sárm. Szőke haja enyhén kócos, mintha épp csak végigtúrt volna benne, mielőtt belépett, és amikor világoskék szeme rám téved, a mosolya egy pillanatra megtorpan – felfedve két apró gödröcskét, amitől kihagy a szívem egy ütemet –, majd meleg barátságossággá szelídül. Dögös. Nagyon, nagyon dögös. De nem abban az öntelt vagy modoros stílusban, mint Brooks, hanem mint egy aranyifjú, akinek minden karizmája az ujjaiban van. A vonzereje nyilvánvaló, nehéz elfordítani róla a tekintetet. Vagy talán csak a tartása teszi. Hát, azt hittem, Kat csak szórakozik velem, amikor azt mondta, együtt jártunk egyetemre. De a kisugárzása annyira vakító és ismerős, hogy tudom, igazat beszélt. – Szia – mondja, és úgy huppan le a velem szemközti székre, mintha már százszor megtettük volna. – Adeline, ugye? Bólintok, és hirtelen kínosan tudatára ébredek annak, hogyan ülök, hogyan pihen a kezem az asztalon, és hogyan néz rám. Mielőtt bármit mondhatnék, a barátja teátrális sóhajjal vágódik le a mellette lévő székre. – Oké, azta – mondja a srác, rám pislogva. – Senki nem mondta, hogy ma este egy istennővel vacsorázunk. Kifejezetten alulöltözöttnek érzem magam. Kat felhorkant. – Adeline, ismerd meg Garryt, New York fél-kompetens kapusát. Garry, ez a görög istennő mellettem pedig a legjobb barátnőm, Adeline. – Úgy teszek, mintha ezt nem hallottam volna, Kitty Kat – Katya szeme megrándul. Garry elkapja róla a tekintetét, és felém fordul. – Csak Garry – javítja ki, rám villantva egy vigyort. – És szögezzük le az elején: én vagyok a vicces srác, Reid az aranyifjú, Kat pedig, feltételezem, a káosz. – Egyértelműen – válaszolja Kat simán. Reid megrázza a fejét, de még mindig rám figyel. – Sajnálom őt – mondja halkabb hangon, csak nekem. – Nem tud parancsolni magának. Garryre pillantok, aki épp úgy tanulmányozza az étlapot, mintha az személyesen megsértette volna. – Majd boldogulok vele – mondom, magamat is meglepve. Reid mosolya elmélyül, mintha tetszene neki a válasz. – Ő pedig itt Reid, de biztos kitaláltad már – Kat mosolya jelzi, hogy nem felejtette el a korábbi beszélgetésünket, én pedig mélyebbre süllyedek a székemben. – Kitaláltam. Örülök a találkozásnak – nézek Reidre, és őszintén mondom. Büszke vagyok rá, hogy nem vesztem el teljesen abban a tekintetben. Mellettünk Garry és Katya egyszerre horkannak fel. Reid úgy néz rám, mintha valami furcsát mondtam volna, de túllép rajta, és rám villant egy vakító mosolyt. Elakad a lélegzetem, úgy látszik, képtelen vagyok beszélni, ha azok a gödröcskék ilyen közel vannak. – Csak szörnyűségeket hallhattál rólam, feltételezem. Már épp tagadni készülnék – mert nem volt teljesen igaz –, de Katya az orra alatt mormogja: – Természetesen. – Felvonom a szemöldököm; egyértelmű, hogy nagyra tartja a srácot. – Szóval – szólal meg Garry, becsapva az étlapot, és előrehajol. – Mi a terv? Megpecsételjük ezt a kamukapcsolatot egy drámai kézfogással? Esetleg némi homlokpuszi gyakorlásképpen? Megfulladok a köhögéstől. Mi van? Reid felnyög, és végigsimít az arcán. Ebből leszűröm, hogy ez náluk normális. – Az isten szerelmére, Garry, hagyd abba. Garry tudomást sem vesz róla. – Csak azt mondom, hogy ha belevágunk a dologba, csináljuk rendesen. Nyilvános érzelemnyilvánítás, becenevek... ó! Reid nagyon jó ebben a „védelmező pasi” szerepben, hagynod kellene, hogy bedobja a vállra borulós mozdulatot... – Ki foglak hajítani ebből az étteremből – fenyegeti meg Reid, de inkább csak bosszúság van a hangjában, nem valódi harag. Garry vigyorog, láthatóan nem hatja meg a dolog. – Profi tanács: remekül tud színlelni. Abszolút csúcsminőségű pasialapanyag. Még jó reggelt üzenetet is küld majd, mintha komolyan gondolná. Oldalra döntöm a fejem. – Ezt vegyem figyelmeztetésnek? Hogy „ő a legalkalmasabb arra, hogy elcsavarja a fejem, aztán összetörje a szívem”? Reid „nemet” mond, pontosan ugyanakkor, amikor Garry azt, hogy „határozottan”, és a pillantás, amit Reid vet rá, olyan intenzív, hogy Garry megadóan felemeli a kezét. – Jól van, jól van, viselkedem. Egyelőre. – Aztán visszafordul hozzám, a szeme huncutul csillog. – Szóval, Adeline, te mit nyersz ezen? Mert Reid hatalmasat kaszál azzal, hogy veled mutatkozhat, és csak biztos akarok lenni benne, hogy ez egy tisztességes üzlet. Pislogok. – Ööö... Kat, az áruló, csak kortyolgatja a vizét, mintha ez lenne az elmúlt hetek legjobb szórakozása. Reid azonban nem veszi le rólam a szemét. – Nem kell erről most beszélnünk – mondja halkan, de határozottan. – Semmi kényszer. És bár az egész helyzet nevetséges, és bár alig ismerem őt, érzem, ahogy kifújom a levegőt. Mert valahogy ahogy mondja, elhiszem neki. De persze Kat szétpukkasztja a buborékot. – Tulajdonképpen jogilag is lepecsételjük a dolgot. – Előhúz két összetűzött papírt, és átcsúsztatja őket az asztalon. – A szerződést a lehető legegyszerűbbre fogalmaztam, de elmondom a lényeget. Reid és én összenézünk, mielőtt felvennénk a papírokat. – Brooks Sinclair esküvője és a hajóút rendkívül nagyszabású esemény lesz – folytatja Kat. Nem azt mondja, hogy az exed esküvője, és bár értékelem a tapintatát, ez nem igazán enyhíti a fájdalmat. Reid Brooks csapattársa volt – persze, hogy tudja, hogy jártunk. És ahogy rám néz, pontosan tudja azt is, hogyan lett vége. – A nyilvános érzelemnyilvánítás nem kötelező, de erősen ajánlott. Minél meggyőzőbb, annál jobb. A hajón nem lesz média, de ha mindenki elhiszi, hogy fülig szerelmesek vagytok? Az nagy plusz pont. – Megáll egy pillanatra. – A megállapodás egy évre szól, de korábban is véget érhet, ha mindketten megkaptátok, amire szükségetek van. Reid egy gyönyörű barátnővel jelenik meg a hajón... – Ó, köszönöm – mormogom. Kat elvigyorodik. – ...Adeline pedig eléri, hogy Reid úgy tűnjön, mint egy összetört szívű szívtipró. Épp csak annyira, hogy a közvélemény szimpátiája az ő oldalára álljon. Felvonom a szemöldököm Reidre nézve. – Összetört szívű szívtipró, mi? Vigyorog, ellenállhatatlan sármmal. – Tragikus, nem igaz? Kat összecsapja a kezét. – A hajóút után elvárás, hogy tartsátok fenn a boldog pár látszatát a szerződés lejártáig. Aláírtok egy titoktartási nyilatkozatot is, ami azt jelenti, hogy a logisztikai csapaton kívül senkinek sem beszélhettek a részletekről. Kérdés? Mindketten megrázzuk a fejünket. – Remek! – Sugárzik. – Adjátok vissza az aláírt szerződést, amikor csak akarjátok, én pedig elkezdem kidolgozni az időbeosztásotokat. Időbeosztás? Reid és én átfutjuk a szerződést. Rövid és lényegre törő – nincsenek kiskapuk, nincs apróbetűs rész. Csak egy kamukapcsolat lejárati dátummal. Aláírjuk, és visszaadjuk Katnek. Elteszi őket, majd elvigyorodik. – Gratulálok, gerlepár. Hivatalosan is jártok! 8 REID – Nem úgy volt, hogy te valami A-listás sztár vagy? – kérdezi Adeline a homlokát ráncolva. Megmozdul, próbál egyensúlyba kerülni, én pedig nem tudom megállni, hogy ne vigyorogjak. Egy fejjel magasabb vagyok nála, és valahányszor leeresztem a fejem, hogy találkozzon a tekintetünk, ő összehúzza a szemöldökét. Minden alkalommal megnevettet. – Csak hokis körökben – javítom ki. – De valószínűleg már most is paparazzók figyelnek minket. Ez nem is kérdés – tudom, hogy így van. Hetek óta téma vagyok, amióta az a zűr volt Siennával. Hiába erősítette meg, hogy sosem jártunk, a kár már megtörtént. Most már az utcára sem tudok kilépni anélkül, hogy ne követnének. A menedzsmentem le sem száll rólam, az edző pedig? Többször mosott már fejet nekem, mint amennyit számon tudnék tartani. Kimerítő. Én csak hokizni akarok. Sosem érdekelt a hírnév, vagy hogy magyarázkodnom kelljen a médiának, főleg most, hogy megkaptam a „hoki fenegyereke” címkét, aki képtelen a nadrágjában tartani. Én nem tartok fenn kapcsolatokat. Nevezzenek bárminek, sosem hazudtam erről. Velem ellentétben Adeline láthatóan nem számított erre a válaszra. Azonnal bűntudatom támad, amikor elfehéredik az arca. – Ó. Megborzong, én pedig gondolkodás nélkül ledobom a zakómat, és a vállára terítem. A szemöldöke felszalad, szinte eltűnik a hajvonalában. Felnevetek. – Szerelmesek vagyunk, emlékszel? – Ó – mondja újra, ezúttal kicsit halkabban. Fájdalmasan nyilvánvaló, mennyire ideges – fészkelődik, babrál valamivel, alig mer a szemembe nézni. Cuki. Ő maga is cuki. Már az egyetemen is így gondoltam. Adeline-nek mindig is megvolt ez a csendes, természetes szépsége – nagy, sötétbarna szemek, ajkak, amik természetesen Ámor-íj formájúak, és meleg, barna bőr, ami valahogy jobban ragyog, mint amire emlékeztem. Mindenre emlékszem vele kapcsolatban, ezért is találtam furcsának, amikor úgy nyomta le az „örülök a találkozásnak” dumát, mintha nem venné észre, hogy évek óta kísérti a gondolataimat. Talán furcsa ennyi mindent észrevenni a régi csapattársam hosszú távú barátnőjén, de nem tehettem róla. Már akkor sem értettem, mit látott benne. Brooks egy gőgös, fennhéjázó seggfej volt – nem abban a szórakoztató stílusban, mint Grant, hanem abban a hajtépős fajtában, amit valahogy tökélyre fejlesztett. És Adeline-nel sem bánt különösebben jól. Láttam már rengeteg srácot, akik bunkók az öltözőben, de angyallá változnak a csajuk mellett. Brooks nem ilyen volt. Ő velejéig seggfej volt. Egy apró, bűntudatos csomó képződik a gyomromban. Régen reméltem, hogy szakítanak Brooksszal. Most, hogy megtörtént, tudom, hogy szemétnek kellene éreznem magam, amiért ezt kívántam. De nem vagyok annyira jó ember. A parkolóban vagyunk, várjuk, hogy Garry és Katya befejezzék, amit éppen csinálnak. Késő van, a levegő csípős, Adeline pedig előttem áll, és úgy babrál, mintha próbálná elfoglalni magát. Még mindig a zakómmal küzd, a karjaival nem találja az ujját, én pedig szórakozottan figyelem, ahogy frusztráltan mormog az orra alatt. A ruhája gyönyörű – elegáns, testhezálló –, de ujjatlan, és a hideg láthatóan kezdi kikezdeni. Sóhajtok egyet, ellököm magam az autómtól – egy fekete Porsche, amit szeretettel csak Angelnek hívok –, és felé lépek. – Ide süss – mondom, megragadva a zakó gallérját, és bevezetem a karját az ujjába. – Ez nem egy ördöglakat, tudod. Puffog egyet, az arca enyhén piros, nem tudom, a zavartól-e vagy a hidegtől. – Furcsán volt összehajtva – ellenkezik. – Persze – húzom el a szót, elfojtva egy vigyort, miközben megigazítom a vállán a zakót. Szinte elnyeli őt, az ujjai túlnyúlnak a kézfején, és valamiért ez a látvány valami különös érzést kelt a mellkasomban. Ekkor felnéz rám, az ajkai kissé elnyílnak, mintha mondani akarna valamit. De mielőtt megszólalhatna, egy éles fütty hasít a levegőbe. – A mindenit, haver, te aztán gyorsan dolgozol. Garry. Természetesen. Adeline szinte elugrik mellőlem, én pedig a fejemet rázva fordulok meg, hogy lássam őt, amint Katyával az oldalán felénk sétál. Mindketten túlságosan is jól szórakoznak a kedvemhez képest. Garry vigyorog, és keresztbe fonja a karját. – Szóval, miről maradtunk le? Adeline sietve mormogja: „Semmiről”, pontosan ugyanakkor, amikor én azt mondom: „Adeline-nel épp azt terveztük, hogy elmegyünk valahova.” Garry és Katya is felvonja a szemöldökét. – Terveztük? – kérdezi Adeline felém fordulva. – Terveztétek? – visszhangozza Katya, keresztbe font karral. Visszafojtok egy mosolyt Adeline zavarán, és Garry felé bökök a fejemmel. – Vidd haza Katyát épségben. Katya a homlokát ráncolja. – Alig múlt hét óra. Hová viszed? – Nem vagy az anyám, Kat – vág közbe Adeline a szemét forgatva. – És nincs takarodóm. Garry halkan kifújja a levegőt. – A mindenit. Akkor azt hiszem, törődünk a saját dolgunkkal. Katya sóhajt, de nem firtatja tovább. Ehelyett olyan pillantást vet rám, ami egyértelműen azt üzeni: Ne légy idióta. Vettem. Mielőtt Adeline-nel beszállnánk az autóba, száraz pillantást vetek Katyára. – Legalább megpróbálhatnának diszkrétek lenni. Úgy viselkednek, mintha te személyesen szóltál volna nekik. Az egyik parkoló autó mögül egy férfi felemeli a fényképezőgépét, és lefotózza, amint Adeline beszáll. Katya megvonja a vállát, cseppet sem zavartatva magát. – Mindegy. Csak vidd el valahova, ahol igazán jó képeket tudnak készíteni. Horkantok egyet. – Szörnyű ember vagy. Elvigyorodik. – Viszontlátásra, lúzer. Elköszönünk, és beindítom az autót anélkül, hogy konkrét úti cél lenne a fejemben. Adeline kényelembe helyezi magát az anyósülésen, úgy állítgatja a rádiót, mintha már ezerszer ült volna itt. Végigpörgeti az állomásokat, mielőtt megállna egy rap számnál, és halk ütemre bólogatni kezd. Rápillantok, felvont szemöldökkel. – Te Kendrick Lamart hallgatsz? Oldalról rám néz. – Te talán nem?

🔥Életem tíz évét szenteltem az egyetlen férfinak, akit valaha szerettem: az ex-vőlegényemnek, Brooks Sinclairnek. Az általános iskola nyolcadik osztálya óta mindig mellette voltam. Hozzá idomultam, hogy én legyek számára a tökéletes nő. Fekete fürtjeimet rövidre vágatva hordtam, pontosan úgy, ahogy ő szerette. Soha nem sminkeltem. Olyan ruhákba öltöztem, amiket ő jóváhagyott, mert nem szerette, ha más férfiak megnéznek. Tíz éven át mindent úgy tettem, ahogy ő akarta. A felesége készültem lenni. Mindenki tudta, hogy egymásnak vagyunk teremtve. Ezért sem volt semmi értelme annak, amikor hat hónappal ezelőtt mindent eldobott. „Mit mondtál?” – a hangom alig volt több suttogásnál. Brooks az éttermi asztal túloldaláról bámult rám, az arca kifürkészhetetlen volt. Ezt a foglalást hónapokkal ezelőtt intéztem a tízéves évfordulónkra. „Szerintem szakítanunk kellene” – mondta. Pislantottam. A szívem a torkomban dobogott. „Brooks, ez valami vicc akar lenni? Mert nem vicces, szívem.” „Nem viccelek, Adeline.” „De, biztosan csak viczelsz!” – a hangom kissé megemelkedett, és körbepillantottam. Az emberek minket néztek. Vettem egy mély levegőt, és az asztal felett a keze után nyúltam. Az eljegyzési gyűrűm még mindig ott volt az ujjamon. Soha nem akartam lehúzni. Még most sem. „Épp csak elkezdtük tervezni az esküvőt – mondtam, próbálva megőrizni a hangom nyugalmát. – Tudom, hogy stresszes, de pont ezért vállaltam magamra a munka nagy részét.” Nem válaszolt. „Ha ez túl sok, elhalaszthatjuk – tettem hozzá, bár a szavak méregként hatottak. Már így is évek óta halogattuk. De ha ezen múlt, hogy együtt maradjunk, egy szempillantás alatt megteszem. – Nem akarom, hogy nyomás alatt érezd magad.” Brooks élesen kifújta a levegőt. „Szóval nem akarod, hogy elvegyelek? Mert ez olyasmi, amit én nem akarok megtenni, Adeline.” A szavai felértek egy pofonnal. Elszorult a mellkasom. „Ezt nem gondolhatod komolyan.” „De, komolyan gondolom.” A hangja határozott volt. Hideg. Nyoma sem volt benne annak a férfinak, akibe beleszerettem. „Már nem szeretlek. Évek óta nem.” Elakadt a lélegzetem. „Csak azért maradtam, mert tudom, mennyivel tartozom neked – ismerte be. – De nem helyezhetlek többé a saját boldogságom elé.” „A kapcsolatokban vannak nehéz időszakok. Csak dolgoznunk kell rajta…” Brooks kihúzta a kezét az enyémből, és a hajába túrt. Mindig is jóképű volt. Világosbarna haj, aranybarna szemek és egy mosoly, amitől bárki elolvadt. Tudtam, milyen szerencsés vagyok, hogy ő az enyém. Bármelyik lányt megkaphatta volna. But he chose me. Ez csak jelentett valamit. Az ember nem dob el csak úgy tíz évet. De most nem mosolygott rám. Mogorván nézett. Felállt, és a tenyerét a combjába törölte, mintha az érintésem valami piszkos dolog lenne. „Nem akarok dolgozni semmin. Pláne nem veled. – A hangja élettelen volt. – Tíz év telt el, Addie. Ha egymásnak lennénk teremtve, nem házasodtunk volna már össze?” A becenév fájt. Lehorgasztott fejjel a tányéromat bámultam. „Csak azért nem vagyunk még házasok, mert a karrieredre kellett koncentrálnod…” „Nem. – A hangneme éles volt. – Azért, mert soha nem láttalak olyasvalakinek, akit feleségül tudnék venni.” A szavak gyomorszájon vágtak. „Lehet, hogy valakinek te vagy az esete, de az enyém nem, Adeline. Egyébként is, a legtöbb NHL-játékos nem nősül meg. De te ezt úgysem értenéd.” Értettem én. Nem akartam leélni az életemet anélkül, hogy valakinek a felesége lennék. De érte megpróbáltam volna. „Ne csinálj jelenetet, Brooks. Lehet, hogy riporterek is vannak itt.” Felnevetett. „Mindig is egy lábtörlő voltál, nem igaz?” – kissé felém hajolt. – „De fiatalabb korunkban szerettelek. Emiatt megtarthatod az eljegyzési gyűrűt. Nem kérem vissza.” Megfordult, hogy elinduljon, majd a válla felett visszanézett. „Ó, és nem lakhatunk tovább együtt. Ezt vágod, ugye? Szabad ember vagyok. Hadd hozhassam fel az alkalmi nőimet a saját kibaszott házamba.” Eltorzult a szája egy gúnyos mosolyra. „A kulcsot hagyd a virágcserépben.” Azzal elgyalogolt. És ezzel az egyszerű mozdulattal magával vitte az életemet is. 2 Hat hónap telt el azóta, hogy Brooks elhagyott. Eleinte nem viseltem jól. Kitett a lakásból, és nem volt hová mennem, amíg Katya, a legjobb barátnőm, le nem foglalta nekem az első New York-i járatot, és kényszerített, hogy költözzek hozzá. Az éjszakákat a kanapéján töltöttem, és a fürdőszobában sírtam, amíg ő dolgozott. Igyekeztem tudomást sem venni a kis pékségről – Katyával a „Bársonyos Morzsa” nevet adtuk neki, miután egy egyetemi éjszakán alaposan berúgtunk, és átéltünk egy általa „őrült felismerésnek” nevezett pillanatot. Brooks azután nyitotta meg nekem, hogy megkapta az első NHL-es fizetését. Hetekig képtelen voltam betenni oda a lábam. Aztán Katyának elegem lett belőlem. Lustának nevezett, azt mondta, csak pazarolom a könnyeimet egy „seggfej baromra”, és visszarángatott dolgozni. Tíz év rutinját levetkőzni nem volt egyszerű. Néhány éjszaka még mindig azon kapom magam, hogy a telefonomat bámulom, és egy olyan üzenetre várok, ami soha nem fog megérkezni. Várom, hogy Brooks azt mondja, hibázott. Hogy akar engem. De sosem teszi. Még az álmaimban sem. Péntek van, és a pékségben vagyok. Mindjárt kezdődik az alapszakasz. Onnan tudom, hogy hónapokkal ezelőtt betéve megtanultam Brooks menetrendjét. Akkoriban az ő napjaihoz igazítottam az enyéimet, ügyelve rá, hogy jusson időnk egymásra. Most már csak Katya miatt követem a hokit. Az utóbbi időben különösen elfoglalt. Ő az NYC Sentinels PR-menedzsere. Ez volt Brooks kedvenc csapata. Mindig arról álmodott, hogy oda draftolják. Ehelyett a Chicago Frostnál kötött ki. Az nehéz időszak volt nekünk. Nagyon dühös volt emiatt, és rajtam töltötte ki a mérgét. Minden erőmre szükségem volt, hogy egyben tartsam a kapcsolatunkat. Elhessegetem az emléket, és kiveszem a sütőből a második adag kekszet. Épphogy leteszem őket, a csengő megcsendül az ajtó felett, amitől elmosolyodom. Sullivanék az út túloldalán laknak. Minden reggel beugranak kekszért, és én mindig készülök valami extrával a számukra. – Jó reggelt, Miss Beaumont! – Willow, a kislányuk, rám vigyorog; két első foga hiányzik. Az apja kezét fogja, és ide-oda lóbálja. Elolvad a szívem. – Jó reggelt, Willow. Mr. Sullivan. Ma csak ketten jöttek? Mr. Sullivan bólint és mosolyog. – A feleségem tegnap szült. Beugrottunk némi finomságért neki. Kifejezetten az ön fánkjait kérte. Mrs. Sullivan mintha örökké várandós lett volna, vagy legalábbis úgy tűnt. Valójában körülbelül tizenkét hónapja volt terhes. Régebben gyakran ült a pékségemben, nézte, ahogy sütök, és panaszkodott, milyen nehéznek és fáradtnak érzi magát. Csak egy egészséges, boldog babát akart. Az orvosok szerint a hosszú terhesség szokatlan volt ugyan, de nem adtak okot aggodalomra. Hallva a hírt, nem tudtam visszafojtani az izgatottságomat. Felsikoltottam, Willow pedig kuncogott. – Gratulálok! Annyira örülök! – sugároztam. – Azonnal hozom a fánkokat. Sütöttem néhány cupcake-et is! Mintha csak tudtam volna, hogy valami jó van készülőben! Willow lelkesen bólintott. – Van egy kistesóm! Nagyon vörös és nem túl szép, de anya szerint minden baba így néz ki. – Ezt nem szép dolog mondani, Willow – dorgálta meg Mr. Sullivan gyengéden, miközben gyorsan becsomagoltam a cupcake-eket, fánkokat és néhány friss kekszet Mrs. Sullivannak. – De hát igaz! – durcázott Willow, és keresztbe fonta a karját. Erősítésért fordult felém. – Miss Beaumont, mondja meg apának, hogy igaz! A kezébe adtam a finomságokat Mr. Sullivannak, majd csípőre tettem a kezem, és megborzoltam Willow haját. – Egyetértek az apukáddal. Lehet, hogy egy kicsit vörös, de akkor is az öcséd. És mint a nővérének, most már az a dolgod, hogy megvédd. Különösen azoktól az emberektől, akik azt emlegetik, mennyire vörös. Willow egy teátrálisat sóhajtott. – Ez olyan nehéz lesz. Mr. Sullivan felnevetett. – Isten hozott a nővérek világában. Mosolyogva néztem utánuk. Az ilyen pillanatok emlékeztetnek rá, hogy nem minden kapcsolat esik szét. Néhány család tényleg boldog marad. De valamiért az én kapcsolataim sosem tartanak örökké. Nem számít, mennyit adok, sosem elég. Intek a távozó Sullivanéknek; boldogságuk úgy lengi be a teret, mint a frissen sült sütemény illata. Én is azt akartam, amijük nekik van: egy családot, amely törődik egymással. De azután, amit hét évvel ezelőtt tettem, tudtam, hogy nekem nincs hová hazamennem. A szüleim hónapok óta nem hívtak. A húgom szinte tudomást sem vesz a létezésemről. Régebben kevésbé fájt, amikor azt mondogattam magamnak, hogy megérdemlem. Hogy ez csak a hibáim ára. És nem számított, mennyit veszítettem, azt hittem, Brooks mindig mellettem lesz. De még abban is elbuktam. Patetikusan viselkedtem. Még olyan nő sem tudtam lenni, akit Brooks feleségül akart venni. Minden, amihez hozzáértem, szétesett, és semmit sem tehettem, hogy megállítsam. Megszólal a telefonom; egy gyors pillantás a kijelzőre elárulja, hogy Kat az. A mellkasomban lévő szorítás azonnal enyhül, amint meghallom a hangját. – Ugye nem a kanapén ülsz? – kérdezi olyan kétkedő hangon, hogy kitör belőlem a nevetés. – Nem, Kat. A pékségben vagyok. Még kekszet is sütöttem neked. Ebben a pillanatban megcsendül az ajtó feletti csengő, és belép Katya, győzedelmes mosollyal a magasba tartva a telefonját. – Nos, hála az égnek a kisebb csodákért. Katya és én az egyetem első éve óta vagyunk a legjobb barátnők. Nehéz időszak volt az nekem; követtem Brooksot a New York-i egyetemre, mert kért rá, de küzdöttem a beilleszkedéssel. Sosem szerette, ha túl sok barátom van, ezért nem voltam hozzászokva, hogy rajta kívül bárki másra támaszkodhassak. Aztán egy művészettörténet órán megismertem Katet. Ki nem állhatta Brooksot, és régebben gyűlöltem ezt benne. De valamiért ő mégis mellettem maradt. Elképesztően gyönyörű: platinaszőke haj, erdőzöld szemek és olyan hosszú lábak, amik után mindenki megfordul. Minden szempontból az ellentétem. Az ő bőre szinte természetellenesen sápadt, az enyém meleg barna. Az ő haja szögegyenes, az enyém egy kaotikus göndör fürtrengeteg. Neki mindenhol megvannak a domborulatai, ahol kell, míg én mindig is bizonytalan voltam a nem létező idomaim miatt. Az ő szemei lenyűgözőek, az enyémek pedig csak... barnák. Mellette én csak egy átlagos lány vagyok. És nemcsak külsőre, hanem személyiségre is. Amikor elmondta Brooksnak, hogy PR-menedzser lesz egy hokiklubnál, a férfi az arcába nevetett, és azt mondta, csak vesztegeti az idejét. Most pontosan azt csinálja, amit szeret, míg én még mindig itt ragadtam, és azon tűnődöm, merre tart az életem. Mielőtt Brooksszal randizni kezdtünk volna, arról álmodtam, hogy saját művészeti galériám lesz, de ő úgy gondolta, az nem elég jó. Szeretek sütni, és szeretem ezt a pékséget, de néha nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy csak azért vette meg nekem, hogy pontosan azt csináljam, amit ő akar. Kat odalép, átkarol, és puszikkal borít el, amitől kuncogni kezdek. Mindig is ilyen ragaszkodó volt. Ez kedves tőle. Aztán érzem, ahogy egy sóhajjal a hátamnak dől. – Soha nem fogod elhinni, mi történt. 3 Halkan dünnyögök, ajkaimon halvány mosoly bujkál. – Neked is szia. Ülj le nyugodtan, amíg megfőzöm a kávét. Flat white, fahéjjal a tetején, ugye? Elvigyorodik. – Imádlak, olyan jól ismersz. – Nyög egyet, és lerogy egy székre, karját az asztalra támasztva hajtja fejét a tenyerébe. Nekilátok a kávéfőzésnek, de szemöldökráncolva pillantok az órára. – Még csak délelőtt tíz van, Kat. Mit keresel itt? Nem a munkában kellene lenned? Hangosan felsóhajt. – De, ott kellene. De kiégtem. Hamarabb el kellett jönnöm. Felvonom a szemöldököm, miközben elkezdem dagasztani a tésztát. Délre beüt a csúcsforgalom, gyorsan kell dolgoznom. – Munkahelyi vészhelyzet? – Mikor van bármi más? Ma még csak vészhelyzetnek sem számít. Általában az egész csapat problémás, de ezúttal csak egyetlen emberről van szó! Na, már megint kezdődik. – Úgy hívják, hogy... Ryan, ugye? – kérdezem, próbálva visszaemlékezni. Kérdőn néz rám. – Szép próbálkozás, de ennél jobban kellene tudnod. Annyit panaszkodtam már rá, hogy mostanra már családtagnak kellene számítania. Reid Harrington. Együtt jártunk egyetemre. Emlékszel? Ez újdonság volt. – Együtt? – Persze, hogy együtt. Egy évvel felettünk járt. Brooksszal együtt játszott a hokicsapatban. Édes Istenem, Brooks annyira oda volt érte. Még az NYC Sentinelshez is csak azért akart kerülni, mert Reid is ott játszott. Emlékszel? Ez lett volna az oka, amiért Brooks annyira New Yorkba vágyott? Keresgélni kezdek az emlékeim között. Emlékszem, ahogy Brooks egy nap elvitt a hokimeccsére, mert nem akarta, hogy Kat vigyen el, így Kat kénytelen volt velünk jönni. Azt hiszem, akkor említett egy bizonyos Reidet. Tényleg kissé megszállottnak tűnt. Megrázom a fejem, ő pedig hatalmasat sóhajt. – Ne is törődj vele, annak a seggfejnek a mániája amúgy sem volt lényeges. – Elgondolkodva ráncolja a homlokát. – Mi is volt a probléma? – Munkahelyi vészhelyzet. – Tényleg! Az! – Püffög egyet, és újra kezdi felhúzni magát. Megmosom a kezem, megfogom a kávékat, és a kekszeket egy nagy tányérra teszem. Odalépek, átadom neki a kávéját, majd leülök vele szemben. – Egy elviselhetetlen nőcsábász! Értetlenül félrebillentem a fejem. – És... ez baj? – Általában nem. Nem a csapat dolga. De mostanában teljesen túltolja. Ő jelenleg a legnagyobb név a hokiban, és mivel mindjárt kezdődik az alapszakasz, az imázsát kellene csiszolgatnia, nem pedig rombolnia! Megvonom a vállam, nem igazán értem a dolgot. Megfújom a gőzölgő kávémat, és beleiszom. – De jól ki kellene jönnötök, nem? Az egyetemről ismeritek egymást. Úgy néz rám, mintha fogalmam sem lenne semmiről. – Ez nem a személyiségéről szól. Ha arról szólna, nem lenne gond, mert bájos és kedves. De a reklámszerződéseiben van egy erkölcsi záradék. Jó hírűnek kell maradnia, különben elveszíti őket. Még a klubszinten kötött szerződésében is ott van ez a feltétel. Ha így folytatja, elveszíti az állását. – Csak nem lehet annyira rossz a helyzet. – De, az! Még a menedzsmentje is a nyakán ül. Tudom, hogy talán keresztülmegy valamin, de ez nem mehet így tovább. Ismered Sienna Blairt? Az Elite Dynasty-ből? A kedvenc sorozatunk említésére felkapom a fejem. – Ki nem ismeri? – Pontosan! – Dühösen teszi hozzá: – Hivatalosan együtt kellene lenniük, boldog párként, de tegnap este képek jelentek meg róla, amint a lány sorozatbeli kolléganőjével randizik. Leesik az állam. – Megcsalta a NAGY Sienna Blairt? Kat felkap egy kekszet, és dühösen rágni kezdi. – Nem tudom. Túl elfoglalt voltam azzal, hogy dühöngjek: volt olyan hülye, hogy lefotózzák egy ilyen kritikus időszakban. Eszembe sem jutott megkérdezni. Mindenki ismeri Sienna Blairt! Az Elite Dynasty a legnézettebb sorozat mostanában. A rajongói megőrülnek, teljesen szétszedik a pasit a közösségi médiában. – Nos, megérdemli. A csaj amúgy is túl dögös hozzá. – Sosem láttam a pasit, de Sienna gyakorlatilag egy istennő. – Micsoda szemétláda. – Pedig tényleg jól néztek ki együtt. Két nevetségesen dögös ember megérdemli egymást, azt hiszem. És nem is igazán szemétláda. Valószínűleg a legjobb srác, akit ismerek – mondja bűnbánó mosollyal. – Utánad, természetesen. Reid csak keresztülmegy valamin, nem tudom min, de remélem, csendesebben intézi majd. Bólintok. – Szóval mi a terv? – Egyelőre válság-PR. Biztos vagyok benne, hogy a kolléganővel nem is randiztak valójában. A fenébe is, abban sem vagyok biztos, hogy Siennával tényleg jártak-e. Csak mindenki ezt feltételezte. Elköteleződési problémái vannak. Megvárjuk, amíg elül a vihar, Si-t valószínűleg megkérdezik majd a sajtókörútján, ő meg tisztázza a dolgot. Utána pedig ráállunk a komoly kapcsolat-vonalra. Összehozzuk egy kevésbé híres lánnyal egy álrandi-sorozatra, és amikor szakítanak, ő lesz a megtört szívű nőcsábász, és újra a média kedvence. Nem tudok elfojtani egy mosolyt. Persze, már mindent kitervelt. Amikor Brooks panaszkodott, csak olyan tanácsokat akart, amiket esze ágában sem volt megfogadni. De amikor Katya panaszkodik, az azért van, mert már pontosan tudja, mit kell tennie, csak kell neki valaki, aki meghallgatja. Kissé összerezzenek. Abba kellene hagynom a rágódást rajta. Hónapok teltek el. Valószínűleg egyszer sem jutottam az eszébe. Már hat hónapot töltöttem a gyászolásával. Itt az ideje továbblépni. Nem lesz könnyű, soha semmi nem az, de meg kell próbálnom. – Föld hívja Addie-t! – énekli Katya. Mosolyog, de látom a szemében az aggodalmat. – Egy pillanatra elvesztettelek. Jól vagy? Annyira elkalandoztam, hogy észre sem vettem: befejezte az evést. Elmosolyodom, és a keze után nyúlok. Egy rövid másodpercre megrettenek, hogy elhúzza és beletörli az öltönynadrágjába, pontosan úgy, ahogy Brooks tette. Mintha valami piszkos lennék. Valami undorító. De ő nem teszi. Ehelyett megszorítja a kezem, kitörölve a keserű emléket, amit a férfi hagyott maga után. – Egy garast a gondolataidért? Megrázom a fejem, gyűlölöm, hogy csípi a szememet a könny. – Csak arra gondoltam... itt az idő. Tovább kell lépnem. Egyszer és mindenkorra. A könnyek mégis kicsordulnak. Katya szeme is gyanúsan nedves, amikor magához ölel. – Ó, Istenem, Ade. Annyira büszke vagyok rád. Továbblépek. Végre magam mögött hagyom a seggfej exemet. Vagy legalábbis ez volt a terv. Egy hónappal később üzenetet kapok Brookstól. Egy esküvői meghívót. 4 Amikor először beköltöztem Katya lakásába, két gondolat szögezett le. Egy: Katya éppolyan igényes volt, mint az egyetemen. Minden a lakásában luxust sugárzott. Drága bútorok, dizájner dekoráció, az a fajta tökéletesen megkomponált tér, amiről az ember elgondolkodik, hogy vajon laknak-e ott valóban emberek. Örültem, hogy olyan munkája van, ami lehetővé teszi ezt az életmódot. Kettő: Katya lakása a világ legkényelmesebb helye volt ahhoz, hogy az ember szarul érezze magát. Bár berendezett nekem egy vendégszobát, a legrosszabb éjszakáimat a kanapéján töltöttem, egy túlárazott takaróba burkolózva, és közvetlenül az üvegből ittam a bort. Most pedig, ahogy a telefonomon lévő értesítést bámulom, pontosan tudom, mit kell tennem. Besétálok Katya konyhájába, kiveszek egy üveg vörösbort – valami drága márkát, amit nem ismerek –, és lerogyok a kanapéra. Kipattintom a dugót, és egy hosszú kortyot nyelek, mielőtt újra a telefonomra mernék nézni. Hónapokig vágytam erre. Imádkoztam, hogy keressen meg. Most pedig ez az utolsó dolog, amire szükségem van. Nyugodj meg, Adeline. Valószínűleg csak lezárás, vagy valami ilyesmi. Nem mintha egyetlen üzenet bármin is változtatna. Rányomok az értesítésre. A gyomrom görcsbe rándul, amikor rájövök, hogy sosem írtam át a nevét a névjegyzékben. Édesem Édesem Édesem Édesem Édesem A képernyőt bámulom, a szívem a torkomban dobog. Brooks megnősül?! Olyan tempóban döntöm magamba a bort, hogy elszédülök. Egy hónapos hajóút? Csak pároknak szóló hajóút? Ismét egy nagy kortyot iszom. Minden mód és ok közül, ahogy elképzeltem, hogy Brooks megkeres, ez sosem volt köztük. A palack felénél járok, amikor végre elerednek a könnyeim. Tíz év. Egy egész évtizedig voltunk együtt. És ezalatt az idő alatt sosem voltam elég neki. Sosem voltam valaki, akit érdemesnek látott volna a házasságra. De alig hét hónap alatt megtalálta a menyasszonyát. Valakit, akit imád. Valakit, akivel boldogan tervezi az esküvőjét, miközben nekem könyörögnöm kellett, hogy egyáltalán jelen legyen a miénknél. Egy hónapos hajóutat tartanak, hogy megünnepeljék a szerelmüket, még mielőtt összeházasodnának. Soha nem kértem semmi ilyen extravagánsat. Csak a figyelmét akartam. A szerelmét. Tizennégy évesek voltunk, amikor randizni kezdtünk. Minden felnőtt azt mondta körülöttünk, hogy nem fog tartani, hogy túl fiatalok vagyunk ahhoz, hogy bármit is tudjunk a szerelemről. Az egyetlen ember, aki hitt bennünk, a bátyám volt. Még a rágondolástól is jobban sírok, ezért elhessegetem a gondolatot. Egy nap majd ki kell nyitnom ezt a szelencét – már hét éve halogatom –, de nem a mai az a nap. Brooks és én rácáfoltunk az esélyekre. Együtt csináltuk végig a középiskolát, majd az egyetemet. A csapattársai gyakran szólítottak Mrs. Sinclairnek. Mindenki látta, hogy hosszú távra tervezünk. Mindenki, kivéve Brooksot, azt az embert, akinek az én oldalamon kellett volna játszania. Az egyetlen embert, aki tényleg számított nekem. Sosem érdekelt igazán a névcsere vagy az, hogy a gyűrűje az ujjamon legyen; csak az övé akartam lenni. Mindörökké. Kat egyszer azt mondta, az egyetlen ok, amiért ennyire hozzá akartam menni, az volt, hogy mindenki más ezt várta el. Talán igaza volt. Katyának mindig igaza van. Ez a gondolat pontosan akkor hasít belém, amikor rájövök, hogy részeg vagyok. A borosüveg sehol, és miközben próbálom megkeresni, sikerül legurulnom a kanapéról egyenesen a padlóra. Nyögve tapogatózom a telefonom után, a kezem ügyetlen és remeg. Katya. Ő tudni fogja, mit kell tenni. Mindig tudja. A hívás alig csörög ki, már fel is veszi; hangja meleg és biztos, mint egy mentőkötél. – Szia, édesem. Nincs még kicsit korán a helyzetjelentéshez? – Brooks megnősül. – A hangom szánalmasan kásásan jön ki, miközben próbálom levakarni magam a padlóról. Ködös tekintettel pislogok körbe a szobában. Hová a fenébe tűnt a kanapé? Még mindig a kanapét keresem, amikor – BUMM! Beleütöm a lábujjam Katya dohányzóasztalába. – A francba! – káromkodom hangosan, markolva a lábfejemet, mintha le akarna esni. A fájdalom éles, de az ittas agyam csak egy másodperccel később dolgozza fel. Miközben próbálom visszanyerni az egyensúlyomat, teljesen elszámolom magam és hátrafelé dőlök – Pontosan arra a kanapéra, amit kerestem. Gyanakodva méregetem. Esküdni mernék, hogy egy másodperccel ezelőtt még nem volt ott. Meg kell mondanom Katyának, hogy a kanapéja időnként köddé válik. – Micsoda?! – Kat szinte beleüvölt a telefonba. Tompa hangokat hallok a háttérben, mielőtt lehalkítja a hangját. – Sajnálom, bent vagyok a munkában, de jól hallottam? – Jól! – jelentem be teátrálisan. – Küldött egy meghívót az esküvőjére. És egy egy hónapos, csak pároknak szóló hajóútra az esküvő előtt, Kat! Mivel én egyértelműen képtelen vagyok továbblépni, neked kell lenned a partneremnek. Úgy kacagok, mint egy őrült, aztán hirtelen elhallgatok. Várjunk csak. Min is nevettem? – Kat? – Bandzsítok a telefonra. – Itt vagy még? A hangja olyan lágy lesz, amitől görcsbe rándul a gyomrom. – Igen, itt vagyok. Csak... maradj ott, ahol vagy, oké? Hamarabb otthon leszek, mint gondolnád. És ne idd meg az összes boromat, édesem, az a cucc drága volt. Szünetet tart. Elég hosszút ahhoz, hogy érezzem a hallgatása súlyát. – És Ade... azt hiszem, valami fontosat kell mondanom neked. Aztán a hívás megszakad. 5 Eltelik néhány óra, de Kat még mindig nincs sehol. Azon tűnődöm, mi lehet az a dolog, ami ennyire fontos. Miután kijózanodom, lezuhanyozom, fogat mosok, és a lakás kitakarításával foglalom le magam. Próbálok nem Brooksra gondolni, de nem megy. Újra megnyitom az e-mailt, bámulom az esküvői meghívót és a páros hajóutat. Aztán meglátom a nevemet a rossz helyen. A gyomrom megfordul, és épphogy beérek a fürdőszobába, mielőtt hánynék. Később valami még rosszabbat teszek. Rákeresek a lányra a Google-ön. A menyasszonya modell. Tökéletes. Gyönyörű. Minden, ami én nem vagyok. Persze, hogy egy ilyen nőért hagyott el. Épp vizet döntök magamba – életemben először tényleg megfogadva Kat tanácsát –, amikor végre belép az ajtón. Fintorogva néz körbe, de amikor rám pillant, csak sóhajt egyet, és halvány, szomorú mosolyra húzódik a szája. – Azt hittem, rosszabb állapotban leszel – mondja, és mellém telepszik a kanapéra. A vállára hajtom a fejem, és felmutatom a vizespalackot. – Ha nem szedem össze magam, te megtetted volna helyettem. Megtanultam megválogatni a harcaimat. – Az biztos. – Megrángatja kicsit a hajamat. – Van kedved elmenni vacsorázni? Nyílt egy új thai hely az irodám közelében. Azt mondják, nagyon jó a kaja. Rásandítok. – Utálod a thai kaját. Mi folyik itt? Felnevet, és egy másodpercre elfelejtem, milyen nyomorultul érzem magam. Gyönyörű, és minden erőfeszítés nélkül az. Ha én is jobban hasonlítanék rá, vagy az új menyasszonyára, talán Brooks még mindig az enyém lenne. Kat arca hamar elkomolyodik. – Oké, elkaptál. Csak... nem tudtam, hogyan mondjam el. – Habozik, majd a szemembe néz. – Brooks egy seggfej, Ade. Soha nem érdemelt meg téged. Keserűen felnevetek. – Ezt már mondtad. – És komolyan is gondoltam. Emlékszel, amikor draftolták, és gyakorlatilag belekényszerített, hogy költözz Chicagóba vele? Megrázom a fejem. – Nem ez történt. – De igen – erősködik. – Csak azért vette neked azt a pékséget, mert azt hitte, New Yorkba draftolják. Emlékszel a tervünkre? Ha nem oda kerül, közösen veszünk itt ki egy lakást. És amikor megmondtad neki, hogy velem maradsz, jelenetet rendezett. Megforgatom a szemem. – Nem jelenetet rendezett. Meg volt bántva. Kat felhorkan. – Ja? Szóval neki is bántania kellett téged? Ade, te nem is akartál elköltözni. Bezárva tartott a lakásában, hogy szemmel tarthasson. Évente kétszer láttalak, és azt is csak akkor, amikor Chicago New Yorkkal játszott. – Ez nem az ő hibája. Én nem akartam elmenni. Nem akartam dolgozni. Elvoltam azzal, hogy rá támaszkodom... – És azzal is elvoltál, hogy sosem látsz engem? – Megcsuklik a hangja, de gyorsan palástolja. Kinyitom a számat, hogy mondjak valamit, bármit, de félbeszakít. – Nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy onnan, hogy alig láttalak, eljutottunk oda, hogy minden nap itt vagy. Amikor azt mondtam, hogy addig maradhatsz, ameddig csak akarsz, komolyan gondoltam, Ade. Szeretem, hogy itt vagy. A szavai mélyebben érintenek, mint számítottam rá. Mikor volt utoljára, hogy valaki tényleg azt mondta: akarja, hogy a közelében legyek? Brooks sosem tette. Eltűrt, persze. De sosem akart igazán. Kat megfogja a kezem, és gyengéden megszorítja. – Kicsit felvezetlek valamihez, ami fel fog dühíteni. – Mi... – Tudtam, hogy Brooks megnősül. – Hadarja el gyorsan, mint aki egy sebtapaszt ránt le. – Egy hónapja tudtam meg. Szó szerint ez a munkám, hogy tudjam az ilyeneket. De te már amúgy is össze voltál törve, és tudtam, hogy ha rájössz, valami olyasmi baromságot csinálsz, mint hogy visszakönyörgöd magad hozzá. Megmerevedem. Tudta. Igaza van, persze. De ha elmondta volna, megállíthattam volna. Elérhettem volna, hogy visszajöjjön hozzám. Ez az ő hibája. – Ezt nem tehetted volna meg helyettem. – A hangom remeg a dühtől. Bólint. – Igazad van. Nem tehettem volna. És sajnálom, Ade. De meg kell értened, hogy ha ilyen gyorsan továbblépett, akkor soha nem is jött volna vissza. – Ezt nem tudhatod! – Kirántom a kezem, de ő nem ereszti. – Engedj el, Katya. Megrázza a fejét. – Nem. Mert még nem is ez az, ami igazán fel fog dühíteni. Abbahagyom a szabadkozást. Van még más is? – Mi a fene, Katya? Figyelmen kívül hagyja a pillantásomat, és folytatja. – Nem jön vissza, Adeline. Nem láttad a közös képeiket, és nem hallottad, hogyan beszél róla az interjúkban. Azt hittem, a legnagyobb fájdalom az volt, amikor Brooks elhagyott. Tévedtem. Mert ez? Ez olyan, mintha a szívem beomlana. De nem sírok. Nem tudok. – Miért mondod ezt nekem, Kat? – A hangom alig több egy suttogásnál. Lehajtom a fejem. Képtelen vagyok ránézni. Túl nagy a szégyenem. Megszorítja a kezem. – Mert sokkal többet érsz, mint az a seggfej, akihez tíz évig láncoltad magad. És ha ezt nem hiszed el, hidd el ezt: soha, de soha nem fogok hazudni neked, Adeline. Még ha néha el is hallgatom az igazságot a te érdekedben. Mély levegőt vesz. – Emlékszel, amikor meséltem a PR-stratégiámról azzal az idióta játékossal a klubomnál? Lassan bólintok. Emlékszem. Csak azt nem tudom, ez most miért jön elő. – Nagyszerűen halad a dolog. Az imázsa javul, de fenn kell tartanunk a lendületet. Emlékszel, mondtam, hogy randiznia kellene egy csinos lánnyal, hogy jövőbeli családapának tűnjön? Most nem bólintok. Utálom, amerre ez tart. Katya habozik, majd túlságosan is jókedvűen elvigyorodik. – Egytől Hadész segglyukáig terjedő skálán mennyire lennél mérges, ha azt mondanám, hogy téged ajánlottalak a feladatra? 6 A szép napokon imádom a legjobb barátnőmet. A kifejezetten rossz napokon pedig emlékeztetem magam, hogy jót akar. De ma? Ma pocsék napom van, és dühöngök. A „Hadész segglyuka” skála nem is elég magas. Kirántom a kezeimet az övéiből, a dühöm olyan forró, hogy komolyan fontolóra veszem, hogy lelököm a kanapéról – egészen addig, amíg észre nem veszem, milyen közel van a dohányzóasztal, és el nem rándulok. Mérges vagyok. De nem annyira, hogy sérülést okozzak neki. Még nem. – Ezt nem hiszem el! – pattanok fel a kanapéról, és a hálószobám felé viharzom. Katya szorosan a nyomomban van. – Túlreagálod, Ade. Ez nem is olyan rossz dolog! Lerúgom a bal papucsomat és a feje felé hajítom, de neki baseballos reflexei vannak az apjával töltött gyerekkori labdázásokból – és könnyedén elhajol. Rám mered, és úgy mutat rám az ujjával, mintha egy rosszalkodó kiskutyát akarna megdorgálni. – Mondj egyetlen érvényes okot, amiért dühös vagy, és békén hagylak. Gyűlölöm, amikor ezt csinálja. Váratlanul ér, az agyam rövidzárlatot kap, ő pedig egyszerűen átgázol rajtam, amíg rá nem bólintok az akaratára. – Most szakítottam Brooksszal! – Hozzáférés megtagadva. – Sorolni kezdi az ujjain. – Egy: ő egy szemétláda. Kettő: tovább kellene lépned. Három: megnősül, és szó szerint meghívott az esküvőjére. Egy átkozott hajóútra. Keresztbe fonja a karját, és úgy néz rám, mintha én lennék az, aki helyette hoz döntéseket. – Adeline Louise Beaumont. Ezt te sem gondolhatod komolyan. Utána hajítom a második papucsomat is, és ezúttal célba találok – pontosan a vállán landol. – Ne hívj így! – fortyanok fel. – És ez elvi kérdés! Mindig arról papolsz, milyen irányító típus volt Brooks, de te pont olyan vagy! El kellett volna mondanod, hogy eljegyezték. Nem volt jogod elhallgatni előlem, és meg kellett volna kérdezned, mielőtt bármire is benevezel! – Ne merj bűntudatot kelteni bennem. – Most már ő is forrong. – Nem neveztelek be semmire a fenébe is, csak javasoltam valamit. És ne merj ahhoz a semmirekellő alakhoz hasonlítani. Vesz egy mély levegőt, majd olyan komolyan néz rám, hogy nem tudok elfordulni. – Mondd csak, mi a terved? Egy hónapos esküvői hajóutat tart. Ismerlek. Sosem fogod visszautasítani a meghívást. Elmész, kínozod magad, aztán hazajössz, és elvárod, hogy én rakjam össze a darabjaidat. Összeszorítom az ajkam. Nincs mit mondanom. Kifújja a levegőt, mintha tudná, hogy megnyerte a vitát. – Nem megyek el veled. De ha belemész az ötletembe – mert soha nem kényszerítenélek semmire –, akkor nemcsak hogy lesz kísérőd az egész útra, de az egészet az öntelt, seggfej képébe dörgölheted. Közelebb hajol, a szemei csillognak. – Képzeld csak el, Ade. Az exmenyasszonya... a kedvenc hokijátékosával randizik. Nem kellett PR-menedzsernek – vagy gondolatolvasónak – lennem, hogy lássam, ez hogy festene. Brooks megszállottja volt Reid Harringtonnak. Ennyire emlékszem. Még az egyetemen egyszer nem engedte, hogy az autója első ülésére üljek, mert Reid pár órával azelőtt ott ült, és nem akarta, hogy „elrontsam a szerencsehozó kabaláját”. Azt hittem, viccel, és mégis beültem. Hatalmasat veszekedtünk. Aztán a csapata elvesztette a meccset, ő pedig teljesen kikelt magából, és rajtam töltötte ki a mérgét, ordítva, hogy „nem tarthat maga mellett egy olyan nőt, aki képtelen az istenverte szóra hallgatni”. Az emléktől keserű íz támad a számban. Emlékszem, ahogy Katyának sírtam, azon tűnődve, miért nem randizik egyszerűen Reiddel, ha ennyit jelent neki. Kat szorosan figyel, még mindig huncutul vigyorog, de látom, hogy belül még mindig tiszta ideg. Épphogy csak tartja magát. Aztán szó nélkül megfordul, és a szobája felé indul. Valószínűleg le akar higgadni, és ez valószínűleg így is van jól. Ha maradna, csak újra elkezdenénk veszekedni. Megáll az ajtóban. – Gondolkozz rajta, amennyit csak akarsz, de ma este Reiddel vacsorázom. Ott lesz, abban a thai étteremben, amit említettem. – Rám pillant. – Nem akarlak sürgetni, de ha benne vagy, ez lehetne az első hivatalos randitok a nyilvánosság előtt. Megmondhatom Reidnek, hogy hagyja el a napszemüveget és a maszkot. Öltözz ki. De csak ha te is akarod, oké? A tekintete meglágyul, mintha látna valamit az arcomon, amiről én magam sem tudok. – Szeretlek, Adeline. Még ha néha nem is úgy tűnik. Aztán eltűnik a szobájában, és halkan becsukja maga mögött az ajtót. És végre, ma először, kapok levegőt. ____ Sosem voltam jó a sminkelésben. Megnyitok egy YouTube-videót a szempillaspirálozásról, és szinte elolvadok az ágyamon. Katya tökéletesen manikűrözött egyik kezén meg tudnám számolni, hányszor viseltem egyáltalán sminket – és azt is csak titkos kimenőkön vele, amikről Brooks sosem tudott. Leültetett, felemelte az államat, és „kipofozott”, ahogy ő hívta. Tudom, hogy most is kopoghatnék az ajtaján, kérhetnék segítséget, és elmoshatnám a köztünk lévő feszültséget. De nem akarom. Még nem. Brooks gyűlölte, ha sminkeltem. Néha már azért is kiabált, ha csak egy szájfényt talált a táskámban. Megrázom a fejem. Ez szánalmas kifogás arra, hogy még egy szempillaspirált sem tudok felvinni. Emlékszem, milyen fejet vágott Kat, amikor először mondtam neki, hogy miatta kerülöm a sminket. Most itt ülök az ágyamon, a legszebb ruhámban – egy gyönyörű fehér darab, amit Kat vett nekem a tavalyi születésnapomra. Karika fülbevalókat teszek be, majd egy egyszerű lófarokba fogom a fürtjeimet. Úgyis könnyen összeugranak, felesleges lenne kiengedni őket. A YouTube-videót könnyebb volt követni, mint hittem. Kiderült, hogy a legtöbb termékem már megvolt, hála Katyának. És amikor a tükörbe nézek, úgy gondolom, egész tisztességes munkát végeztem. Aztán bevillan egy gondolat. Megérte? Azokat az éveket azzal tölteni, hogy úgy tettem, mintha nem szeretném a sminket. Úgy tettem, mintha nem akarnék olyan szép lenni, mint a lányok a közösségi médiában. Azt hiszem, Brooks távozásának vannak előnyei. Most már megtehetek ilyen dolgokat anélkül, hogy azon aggódnék, ő jóváhagyja-e. Felkapok egy fekete táskát, és vetek magamra egy utolsó pillantást a tükörben. Elakad a lélegzetem. Csinos... vagyok. A szemem ég a visszafojtott könnyektől. Mikor tetszettem utoljára magamnak? Mikor volt utoljára szabad törődnöm ezzel? Kinyitom az ajtót. Katya ott áll kint, a keze a levegőben megfagyva, épp kopogni készült. Meglát, és megtorpan, ajkai kissé elnyílnak, de nem szól semmit. Így hát én szólalok meg helyette. – Készen állok. – Felemelem az állam. – Elérem, hogy az a seggfej megbánja, hogy elpazarolt tíz évet az életemből. Katya a világ legnagyobb, legpimaszabb vigyorára húzza a száját. 7 Az étterem kisebb és bensőségesebb, mint vártam. Alig érkeztünk meg, de Kat gyorsan elhessegeti a pincért, mondván, hogy még várunk valakire. Megpróbálok nem arra gondolni, mikor voltam utoljára étteremben – hét hónappal ezelőtt. Életem legkínosabb, legszívszorítóbb napján. Kat azóta többször is próbált kimozdítani, de én minden alkalommal azonnal leállítottam. Biztosan gyanakodott, de sosem firtatta. Ez többet jelentett nekem, mint azt ő valószínűleg hitte. – Legalább megpróbálhatnál nem úgy kinézni, mint aki épp be akar szarni – mormogja Kat, mielőtt beleiszik a vizébe. Lenyűgözően néz ki, mint mindig. A gyomrom ugyanúgy görcsbe rándul a közelében, ahogy szokott – az irigység mardosó érzése –, de elhessegetem. – Csak Reidről van szó – mondja lazán. – Komolyan, ő az utolsó ember, aki miatt idegeskedned kellene. Inkább azon aggódj, hogy be akar-e majd mászni a bugyidba. Horkantok egyet, de a vicc nem talál be. Mert most a gyomrom már egy egészen más okból rándul görcsbe. Hülyeség az egész. De talán Brooks hirtelen házassága bekavart nálam, mert a szavak hamarabb kicsúsznak a számon, minthogy megállíthatnám őket. – Azon is aggódnom kellene, hogy mással is megteszi? – Vagy veled? Mint egy nyomkövető kutya, vagy csak mint valaki, aki jobban ismer engem, mint én saját magamat, meghallja a ki nem mondott kérdést is. Kat egy pillanatig meredten néz rám, majd váratlanul kitör belőle a nevetés. Csak nevet és nevet, amíg köhögni nem kezd, nekem pedig meg kell paskolnom a hátát. Amikor végre abbahagyja, egyetlen pillantást vet az arcomra, és bocsánatot kér, de a kár már megtörtént. Az arcom ég a megalázottságtól. Istenem. Nem hiszem el, hogy ennyire bizonytalanná váltam. Még a saját legjobb barátnőmre is féltékeny vagyok. Mi ütött beléd, Adeline? A szeme még mindig csillog a nevetéstől, miközben megveregeti a vállamat. – Azt mondtam, hogy dögös, édesem. Nem azt, hogy egy tízméteres bottal is hozzáérnék. Teljesen a tiéd. Komolyan. Felnyögök, és az arcomat a tenyerembe temetem. Újra felnevet, de ezúttal van valami lágyabb a hangjában. Nem térek magamhoz. Ennyire kikészülök egy sráctól, akivel még nem is találkoztam? Általában elzárom magamban a féltékeny, bizonytalan énemet, különösen Kat környezetében. Mindig ő volt a megerőltetés nélkül tökéletes, én meg mindig... nos, én. De mostanában minden túl soknak tűnik. Talán túl érzékeny lettem. Mégis. Basszus, Adeline. Amikor végre összeszedem a bátorságomat, hogy újra ránézzek, komolyan tekint vissza rám. – Sajnálom – mormogom. És komolyan is gondolom. De ő csak megvonja a vállát. – Semmiért nem kell bocsánatot kérned. Aztán megrezzen a telefonja. Rápillant a képernyőre, és szélesen elvigyorodik. – Itt vannak! Itt vannak? Többen? Az étterem ajtaja kitárul, és én valahogy – egyszerűen csak tudom –, hogy ő az. Reid úgy sétál be, mintha övé lenne a hely. Nem nagyképűen, csak... mintha bárhová is menne, oda tartozna. Magas, széles vállú, és árad belőle az az erőfeszítés nélküli, vonzó, „szomszéd srác” sárm. Szőke haja enyhén kócos, mintha épp csak végigtúrt volna benne, mielőtt belépett, és amikor világoskék szeme rám téved, a mosolya egy pillanatra megtorpan – felfedve két apró gödröcskét, amitől kihagy a szívem egy ütemet –, majd meleg barátságossággá szelídül. Dögös. Nagyon, nagyon dögös. De nem abban az öntelt vagy modoros stílusban, mint Brooks, hanem mint egy aranyifjú, akinek minden karizmája az ujjaiban van. A vonzereje nyilvánvaló, nehéz elfordítani róla a tekintetet. Vagy talán csak a tartása teszi. Hát, azt hittem, Kat csak szórakozik velem, amikor azt mondta, együtt jártunk egyetemre. De a kisugárzása annyira vakító és ismerős, hogy tudom, igazat beszélt. – Szia – mondja, és úgy huppan le a velem szemközti székre, mintha már százszor megtettük volna. – Adeline, ugye? Bólintok, és hirtelen kínosan tudatára ébredek annak, hogyan ülök, hogyan pihen a kezem az asztalon, és hogyan néz rám. Mielőtt bármit mondhatnék, a barátja teátrális sóhajjal vágódik le a mellette lévő székre. – Oké, azta – mondja a srác, rám pislogva. – Senki nem mondta, hogy ma este egy istennővel vacsorázunk. Kifejezetten alulöltözöttnek érzem magam. Kat felhorkant. – Adeline, ismerd meg Garryt, New York fél-kompetens kapusát. Garry, ez a görög istennő mellettem pedig a legjobb barátnőm, Adeline. – Úgy teszek, mintha ezt nem hallottam volna, Kitty Kat – Katya szeme megrándul. Garry elkapja róla a tekintetét, és felém fordul. – Csak Garry – javítja ki, rám villantva egy vigyort. – És szögezzük le az elején: én vagyok a vicces srác, Reid az aranyifjú, Kat pedig, feltételezem, a káosz. – Egyértelműen – válaszolja Kat simán. Reid megrázza a fejét, de még mindig rám figyel. – Sajnálom őt – mondja halkabb hangon, csak nekem. – Nem tud parancsolni magának. Garryre pillantok, aki épp úgy tanulmányozza az étlapot, mintha az személyesen megsértette volna. – Majd boldogulok vele – mondom, magamat is meglepve. Reid mosolya elmélyül, mintha tetszene neki a válasz. – Ő pedig itt Reid, de biztos kitaláltad már – Kat mosolya jelzi, hogy nem felejtette el a korábbi beszélgetésünket, én pedig mélyebbre süllyedek a székemben. – Kitaláltam. Örülök a találkozásnak – nézek Reidre, és őszintén mondom. Büszke vagyok rá, hogy nem vesztem el teljesen abban a tekintetben. Mellettünk Garry és Katya egyszerre horkannak fel. Reid úgy néz rám, mintha valami furcsát mondtam volna, de túllép rajta, és rám villant egy vakító mosolyt. Elakad a lélegzetem, úgy látszik, képtelen vagyok beszélni, ha azok a gödröcskék ilyen közel vannak. – Csak szörnyűségeket hallhattál rólam, feltételezem. Már épp tagadni készülnék – mert nem volt teljesen igaz –, de Katya az orra alatt mormogja: – Természetesen. – Felvonom a szemöldököm; egyértelmű, hogy nagyra tartja a srácot. – Szóval – szólal meg Garry, becsapva az étlapot, és előrehajol. – Mi a terv? Megpecsételjük ezt a kamukapcsolatot egy drámai kézfogással? Esetleg némi homlokpuszi gyakorlásképpen? Megfulladok a köhögéstől. Mi van? Reid felnyög, és végigsimít az arcán. Ebből leszűröm, hogy ez náluk normális. – Az isten szerelmére, Garry, hagyd abba. Garry tudomást sem vesz róla. – Csak azt mondom, hogy ha belevágunk a dologba, csináljuk rendesen. Nyilvános érzelemnyilvánítás, becenevek... ó! Reid nagyon jó ebben a „védelmező pasi” szerepben, hagynod kellene, hogy bedobja a vállra borulós mozdulatot... – Ki foglak hajítani ebből az étteremből – fenyegeti meg Reid, de inkább csak bosszúság van a hangjában, nem valódi harag. Garry vigyorog, láthatóan nem hatja meg a dolog. – Profi tanács: remekül tud színlelni. Abszolút csúcsminőségű pasialapanyag. Még jó reggelt üzenetet is küld majd, mintha komolyan gondolná. Oldalra döntöm a fejem. – Ezt vegyem figyelmeztetésnek? Hogy „ő a legalkalmasabb arra, hogy elcsavarja a fejem, aztán összetörje a szívem”? Reid „nemet” mond, pontosan ugyanakkor, amikor Garry azt, hogy „határozottan”, és a pillantás, amit Reid vet rá, olyan intenzív, hogy Garry megadóan felemeli a kezét. – Jól van, jól van, viselkedem. Egyelőre. – Aztán visszafordul hozzám, a szeme huncutul csillog. – Szóval, Adeline, te mit nyersz ezen? Mert Reid hatalmasat kaszál azzal, hogy veled mutatkozhat, és csak biztos akarok lenni benne, hogy ez egy tisztességes üzlet. Pislogok. – Ööö... Kat, az áruló, csak kortyolgatja a vizét, mintha ez lenne az elmúlt hetek legjobb szórakozása. Reid azonban nem veszi le rólam a szemét. – Nem kell erről most beszélnünk – mondja halkan, de határozottan. – Semmi kényszer. És bár az egész helyzet nevetséges, és bár alig ismerem őt, érzem, ahogy kifújom a levegőt. Mert valahogy ahogy mondja, elhiszem neki. De persze Kat szétpukkasztja a buborékot. – Tulajdonképpen jogilag is lepecsételjük a dolgot. – Előhúz két összetűzött papírt, és átcsúsztatja őket az asztalon. – A szerződést a lehető legegyszerűbbre fogalmaztam, de elmondom a lényeget. Reid és én összenézünk, mielőtt felvennénk a papírokat. – Brooks Sinclair esküvője és a hajóút rendkívül nagyszabású esemény lesz – folytatja Kat. Nem azt mondja, hogy az exed esküvője, és bár értékelem a tapintatát, ez nem igazán enyhíti a fájdalmat. Reid Brooks csapattársa volt – persze, hogy tudja, hogy jártunk. És ahogy rám néz, pontosan tudja azt is, hogyan lett vége. – A nyilvános érzelemnyilvánítás nem kötelező, de erősen ajánlott. Minél meggyőzőbb, annál jobb. A hajón nem lesz média, de ha mindenki elhiszi, hogy fülig szerelmesek vagytok? Az nagy plusz pont. – Megáll egy pillanatra. – A megállapodás egy évre szól, de korábban is véget érhet, ha mindketten megkaptátok, amire szükségetek van. Reid egy gyönyörű barátnővel jelenik meg a hajón... – Ó, köszönöm – mormogom. Kat elvigyorodik. – ...Adeline pedig eléri, hogy Reid úgy tűnjön, mint egy összetört szívű szívtipró. Épp csak annyira, hogy a közvélemény szimpátiája az ő oldalára álljon. Felvonom a szemöldököm Reidre nézve. – Összetört szívű szívtipró, mi? Vigyorog, ellenállhatatlan sármmal. – Tragikus, nem igaz? Kat összecsapja a kezét. – A hajóút után elvárás, hogy tartsátok fenn a boldog pár látszatát a szerződés lejártáig. Aláírtok egy titoktartási nyilatkozatot is, ami azt jelenti, hogy a logisztikai csapaton kívül senkinek sem beszélhettek a részletekről. Kérdés? Mindketten megrázzuk a fejünket. – Remek! – Sugárzik. – Adjátok vissza az aláírt szerződést, amikor csak akarjátok, én pedig elkezdem kidolgozni az időbeosztásotokat. Időbeosztás? Reid és én átfutjuk a szerződést. Rövid és lényegre törő – nincsenek kiskapuk, nincs apróbetűs rész. Csak egy kamukapcsolat lejárati dátummal. Aláírjuk, és visszaadjuk Katnek. Elteszi őket, majd elvigyorodik. – Gratulálok, gerlepár. Hivatalosan is jártok! 8 REID – Nem úgy volt, hogy te valami A-listás sztár vagy? – kérdezi Adeline a homlokát ráncolva. Megmozdul, próbál egyensúlyba kerülni, én pedig nem tudom megállni, hogy ne vigyorogjak. Egy fejjel magasabb vagyok nála, és valahányszor leeresztem a fejem, hogy találkozzon a tekintetünk, ő összehúzza a szemöldökét. Minden alkalommal megnevettet. – Csak hokis körökben – javítom ki. – De valószínűleg már most is paparazzók figyelnek minket. Ez nem is kérdés – tudom, hogy így van. Hetek óta téma vagyok, amióta az a zűr volt Siennával. Hiába erősítette meg, hogy sosem jártunk, a kár már megtörtént. Most már az utcára sem tudok kilépni anélkül, hogy ne követnének. A menedzsmentem le sem száll rólam, az edző pedig? Többször mosott már fejet nekem, mint amennyit számon tudnék tartani. Kimerítő. Én csak hokizni akarok. Sosem érdekelt a hírnév, vagy hogy magyarázkodnom kelljen a médiának, főleg most, hogy megkaptam a „hoki fenegyereke” címkét, aki képtelen a nadrágjában tartani. Én nem tartok fenn kapcsolatokat. Nevezzenek bárminek, sosem hazudtam erről. Velem ellentétben Adeline láthatóan nem számított erre a válaszra. Azonnal bűntudatom támad, amikor elfehéredik az arca. – Ó. Megborzong, én pedig gondolkodás nélkül ledobom a zakómat, és a vállára terítem. A szemöldöke felszalad, szinte eltűnik a hajvonalában. Felnevetek. – Szerelmesek vagyunk, emlékszel? – Ó – mondja újra, ezúttal kicsit halkabban. Fájdalmasan nyilvánvaló, mennyire ideges – fészkelődik, babrál valamivel, alig mer a szemembe nézni. Cuki. Ő maga is cuki. Már az egyetemen is így gondoltam. Adeline-nek mindig is megvolt ez a csendes, természetes szépsége – nagy, sötétbarna szemek, ajkak, amik természetesen Ámor-íj formájúak, és meleg, barna bőr, ami valahogy jobban ragyog, mint amire emlékeztem. Mindenre emlékszem vele kapcsolatban, ezért is találtam furcsának, amikor úgy nyomta le az „örülök a találkozásnak” dumát, mintha nem venné észre, hogy évek óta kísérti a gondolataimat. Talán furcsa ennyi mindent észrevenni a régi csapattársam hosszú távú barátnőjén, de nem tehettem róla. Már akkor sem értettem, mit látott benne. Brooks egy gőgös, fennhéjázó seggfej volt – nem abban a szórakoztató stílusban, mint Grant, hanem abban a hajtépős fajtában, amit valahogy tökélyre fejlesztett. És Adeline-nel sem bánt különösebben jól. Láttam már rengeteg srácot, akik bunkók az öltözőben, de angyallá változnak a csajuk mellett. Brooks nem ilyen volt. Ő velejéig seggfej volt. Egy apró, bűntudatos csomó képződik a gyomromban. Régen reméltem, hogy szakítanak Brooksszal. Most, hogy megtörtént, tudom, hogy szemétnek kellene éreznem magam, amiért ezt kívántam. De nem vagyok annyira jó ember. A parkolóban vagyunk, várjuk, hogy Garry és Katya befejezzék, amit éppen csinálnak. Késő van, a levegő csípős, Adeline pedig előttem áll, és úgy babrál, mintha próbálná elfoglalni magát. Még mindig a zakómmal küzd, a karjaival nem találja az ujját, én pedig szórakozottan figyelem, ahogy frusztráltan mormog az orra alatt. A ruhája gyönyörű – elegáns, testhezálló –, de ujjatlan, és a hideg láthatóan kezdi kikezdeni. Sóhajtok egyet, ellököm magam az autómtól – egy fekete Porsche, amit szeretettel csak Angelnek hívok –, és felé lépek. – Ide süss – mondom, megragadva a zakó gallérját, és bevezetem a karját az ujjába. – Ez nem egy ördöglakat, tudod. Puffog egyet, az arca enyhén piros, nem tudom, a zavartól-e vagy a hidegtől. – Furcsán volt összehajtva – ellenkezik. – Persze – húzom el a szót, elfojtva egy vigyort, miközben megigazítom a vállán a zakót. Szinte elnyeli őt, az ujjai túlnyúlnak a kézfején, és valamiért ez a látvány valami különös érzést kelt a mellkasomban. Ekkor felnéz rám, az ajkai kissé elnyílnak, mintha mondani akarna valamit. De mielőtt megszólalhatna, egy éles fütty hasít a levegőbe. – A mindenit, haver, te aztán gyorsan dolgozol. Garry. Természetesen. Adeline szinte elugrik mellőlem, én pedig a fejemet rázva fordulok meg, hogy lássam őt, amint Katyával az oldalán felénk sétál. Mindketten túlságosan is jól szórakoznak a kedvemhez képest. Garry vigyorog, és keresztbe fonja a karját. – Szóval, miről maradtunk le? Adeline sietve mormogja: „Semmiről”, pontosan ugyanakkor, amikor én azt mondom: „Adeline-nel épp azt terveztük, hogy elmegyünk valahova.” Garry és Katya is felvonja a szemöldökét. – Terveztük? – kérdezi Adeline felém fordulva. – Terveztétek? – visszhangozza Katya, keresztbe font karral. Visszafojtok egy mosolyt Adeline zavarán, és Garry felé bökök a fejemmel. – Vidd haza Katyát épségben. Katya a homlokát ráncolja. – Alig múlt hét óra. Hová viszed? – Nem vagy az anyám, Kat – vág közbe Adeline a szemét forgatva. – És nincs takarodóm. Garry halkan kifújja a levegőt. – A mindenit. Akkor azt hiszem, törődünk a saját dolgunkkal. Katya sóhajt, de nem firtatja tovább. Ehelyett olyan pillantást vet rám, ami egyértelműen azt üzeni: Ne légy idióta. Vettem. Mielőtt Adeline-nel beszállnánk az autóba, száraz pillantást vetek Katyára. – Legalább megpróbálhatnának diszkrétek lenni. Úgy viselkednek, mintha te személyesen szóltál volna nekik. Az egyik parkoló autó mögül egy férfi felemeli a fényképezőgépét, és lefotózza, amint Adeline beszáll. Katya megvonja a vállát, cseppet sem zavartatva magát. – Mindegy. Csak vidd el valahova, ahol igazán jó képeket tudnak készíteni. Horkantok egyet. – Szörnyű ember vagy. Elvigyorodik. – Viszontlátásra, lúzer. Elköszönünk, és beindítom az autót anélkül, hogy konkrét úti cél lenne a fejemben. Adeline kényelembe helyezi magát az anyósülésen, úgy állítgatja a rádiót, mintha már ezerszer ült volna itt. Végigpörgeti az állomásokat, mielőtt megállna egy rap számnál, és halk ütemre bólogatni kezd. Rápillantok, felvont szemöldökkel. – Te Kendrick Lamart hallgatsz? Oldalról rám néz. – Te talán nem?

🔥Életem tíz évét szenteltem az egyetlen férfinak, akit valaha szerettem: az ex-vőlegényemnek, Brooks Sinclairnek. Az általános iskola nyolcadik osztálya óta mindig mellette voltam. Hozzá idomultam, hogy én legyek számára a tökéletes nő. Fekete fürtjeimet rövidre vágatva hordtam, pontosan úgy, ahogy ő szerette. Soha nem sminkeltem. Olyan ruhákba öltöztem, amiket ő jóváhagyott, mert nem szerette, ha más férfiak megnéznek. Tíz éven át mindent úgy tettem, ahogy ő akarta. A felesége készültem lenni. Mindenki tudta, hogy egymásnak vagyunk teremtve. Ezért sem volt semmi értelme annak, amikor hat hónappal ezelőtt mindent eldobott. „Mit mondtál?” – a hangom alig volt több suttogásnál. Brooks az éttermi asztal túloldaláról bámult rám, az arca kifürkészhetetlen volt. Ezt a foglalást hónapokkal ezelőtt intéztem a tízéves évfordulónkra. „Szerintem szakítanunk kellene” – mondta. Pislantottam. A szívem a torkomban dobogott. „Brooks, ez valami vicc akar lenni? Mert nem vicces, szívem.” „Nem viccelek, Adeline.” „De, biztosan csak viczelsz!” – a hangom kissé megemelkedett, és körbepillantottam. Az emberek minket néztek. Vettem egy mély levegőt, és az asztal felett a keze után nyúltam. Az eljegyzési gyűrűm még mindig ott volt az ujjamon. Soha nem akartam lehúzni. Még most sem. „Épp csak elkezdtük tervezni az esküvőt – mondtam, próbálva megőrizni a hangom nyugalmát. – Tudom, hogy stresszes, de pont ezért vállaltam magamra a munka nagy részét.” Nem válaszolt. „Ha ez túl sok, elhalaszthatjuk – tettem hozzá, bár a szavak méregként hatottak. Már így is évek óta halogattuk. De ha ezen múlt, hogy együtt maradjunk, egy szempillantás alatt megteszem. – Nem akarom, hogy nyomás alatt érezd magad.” Brooks élesen kifújta a levegőt. „Szóval nem akarod, hogy elvegyelek? Mert ez olyasmi, amit én nem akarok megtenni, Adeline.” A szavai felértek egy pofonnal. Elszorult a mellkasom. „Ezt nem gondolhatod komolyan.” „De, komolyan gondolom.” A hangja határozott volt. Hideg. Nyoma sem volt benne annak a férfinak, akibe beleszerettem. „Már nem szeretlek. Évek óta nem.” Elakadt a lélegzetem. „Csak azért maradtam, mert tudom, mennyivel tartozom neked – ismerte be. – De nem helyezhetlek többé a saját boldogságom elé.” „A kapcsolatokban vannak nehéz időszakok. Csak dolgoznunk kell rajta…” Brooks kihúzta a kezét az enyémből, és a hajába túrt. Mindig is jóképű volt. Világosbarna haj, aranybarna szemek és egy mosoly, amitől bárki elolvadt. Tudtam, milyen szerencsés vagyok, hogy ő az enyém. Bármelyik lányt megkaphatta volna. But he chose me. Ez csak jelentett valamit. Az ember nem dob el csak úgy tíz évet. De most nem mosolygott rám. Mogorván nézett. Felállt, és a tenyerét a combjába törölte, mintha az érintésem valami piszkos dolog lenne. „Nem akarok dolgozni semmin. Pláne nem veled. – A hangja élettelen volt. – Tíz év telt el, Addie. Ha egymásnak lennénk teremtve, nem házasodtunk volna már össze?” A becenév fájt. Lehorgasztott fejjel a tányéromat bámultam. „Csak azért nem vagyunk még házasok, mert a karrieredre kellett koncentrálnod…” „Nem. – A hangneme éles volt. – Azért, mert soha nem láttalak olyasvalakinek, akit feleségül tudnék venni.” A szavak gyomorszájon vágtak. „Lehet, hogy valakinek te vagy az esete, de az enyém nem, Adeline. Egyébként is, a legtöbb NHL-játékos nem nősül meg. De te ezt úgysem értenéd.” Értettem én. Nem akartam leélni az életemet anélkül, hogy valakinek a felesége lennék. De érte megpróbáltam volna. „Ne csinálj jelenetet, Brooks. Lehet, hogy riporterek is vannak itt.” Felnevetett. „Mindig is egy lábtörlő voltál, nem igaz?” – kissé felém hajolt. – „De fiatalabb korunkban szerettelek. Emiatt megtarthatod az eljegyzési gyűrűt. Nem kérem vissza.” Megfordult, hogy elinduljon, majd a válla felett visszanézett. „Ó, és nem lakhatunk tovább együtt. Ezt vágod, ugye? Szabad ember vagyok. Hadd hozhassam fel az alkalmi nőimet a saját kibaszott házamba.” Eltorzult a szája egy gúnyos mosolyra. „A kulcsot hagyd a virágcserépben.” Azzal elgyalogolt. És ezzel az egyszerű mozdulattal magával vitte az életemet is. 2 Hat hónap telt el azóta, hogy Brooks elhagyott. Eleinte nem viseltem jól. Kitett a lakásból, és nem volt hová mennem, amíg Katya, a legjobb barátnőm, le nem foglalta nekem az első New York-i járatot, és kényszerített, hogy költözzek hozzá. Az éjszakákat a kanapéján töltöttem, és a fürdőszobában sírtam, amíg ő dolgozott. Igyekeztem tudomást sem venni a kis pékségről – Katyával a „Bársonyos Morzsa” nevet adtuk neki, miután egy egyetemi éjszakán alaposan berúgtunk, és átéltünk egy általa „őrült felismerésnek” nevezett pillanatot. Brooks azután nyitotta meg nekem, hogy megkapta az első NHL-es fizetését. Hetekig képtelen voltam betenni oda a lábam. Aztán Katyának elegem lett belőlem. Lustának nevezett, azt mondta, csak pazarolom a könnyeimet egy „seggfej baromra”, és visszarángatott dolgozni. Tíz év rutinját levetkőzni nem volt egyszerű. Néhány éjszaka még mindig azon kapom magam, hogy a telefonomat bámulom, és egy olyan üzenetre várok, ami soha nem fog megérkezni. Várom, hogy Brooks azt mondja, hibázott. Hogy akar engem. De sosem teszi. Még az álmaimban sem. Péntek van, és a pékségben vagyok. Mindjárt kezdődik az alapszakasz. Onnan tudom, hogy hónapokkal ezelőtt betéve megtanultam Brooks menetrendjét. Akkoriban az ő napjaihoz igazítottam az enyéimet, ügyelve rá, hogy jusson időnk egymásra. Most már csak Katya miatt követem a hokit. Az utóbbi időben különösen elfoglalt. Ő az NYC Sentinels PR-menedzsere. Ez volt Brooks kedvenc csapata. Mindig arról álmodott, hogy oda draftolják. Ehelyett a Chicago Frostnál kötött ki. Az nehéz időszak volt nekünk. Nagyon dühös volt emiatt, és rajtam töltötte ki a mérgét. Minden erőmre szükségem volt, hogy egyben tartsam a kapcsolatunkat. Elhessegetem az emléket, és kiveszem a sütőből a második adag kekszet. Épphogy leteszem őket, a csengő megcsendül az ajtó felett, amitől elmosolyodom. Sullivanék az út túloldalán laknak. Minden reggel beugranak kekszért, és én mindig készülök valami extrával a számukra. – Jó reggelt, Miss Beaumont! – Willow, a kislányuk, rám vigyorog; két első foga hiányzik. Az apja kezét fogja, és ide-oda lóbálja. Elolvad a szívem. – Jó reggelt, Willow. Mr. Sullivan. Ma csak ketten jöttek? Mr. Sullivan bólint és mosolyog. – A feleségem tegnap szült. Beugrottunk némi finomságért neki. Kifejezetten az ön fánkjait kérte. Mrs. Sullivan mintha örökké várandós lett volna, vagy legalábbis úgy tűnt. Valójában körülbelül tizenkét hónapja volt terhes. Régebben gyakran ült a pékségemben, nézte, ahogy sütök, és panaszkodott, milyen nehéznek és fáradtnak érzi magát. Csak egy egészséges, boldog babát akart. Az orvosok szerint a hosszú terhesség szokatlan volt ugyan, de nem adtak okot aggodalomra. Hallva a hírt, nem tudtam visszafojtani az izgatottságomat. Felsikoltottam, Willow pedig kuncogott. – Gratulálok! Annyira örülök! – sugároztam. – Azonnal hozom a fánkokat. Sütöttem néhány cupcake-et is! Mintha csak tudtam volna, hogy valami jó van készülőben! Willow lelkesen bólintott. – Van egy kistesóm! Nagyon vörös és nem túl szép, de anya szerint minden baba így néz ki. – Ezt nem szép dolog mondani, Willow – dorgálta meg Mr. Sullivan gyengéden, miközben gyorsan becsomagoltam a cupcake-eket, fánkokat és néhány friss kekszet Mrs. Sullivannak. – De hát igaz! – durcázott Willow, és keresztbe fonta a karját. Erősítésért fordult felém. – Miss Beaumont, mondja meg apának, hogy igaz! A kezébe adtam a finomságokat Mr. Sullivannak, majd csípőre tettem a kezem, és megborzoltam Willow haját. – Egyetértek az apukáddal. Lehet, hogy egy kicsit vörös, de akkor is az öcséd. És mint a nővérének, most már az a dolgod, hogy megvédd. Különösen azoktól az emberektől, akik azt emlegetik, mennyire vörös. Willow egy teátrálisat sóhajtott. – Ez olyan nehéz lesz. Mr. Sullivan felnevetett. – Isten hozott a nővérek világában. Mosolyogva néztem utánuk. Az ilyen pillanatok emlékeztetnek rá, hogy nem minden kapcsolat esik szét. Néhány család tényleg boldog marad. De valamiért az én kapcsolataim sosem tartanak örökké. Nem számít, mennyit adok, sosem elég. Intek a távozó Sullivanéknek; boldogságuk úgy lengi be a teret, mint a frissen sült sütemény illata. Én is azt akartam, amijük nekik van: egy családot, amely törődik egymással. De azután, amit hét évvel ezelőtt tettem, tudtam, hogy nekem nincs hová hazamennem. A szüleim hónapok óta nem hívtak. A húgom szinte tudomást sem vesz a létezésemről. Régebben kevésbé fájt, amikor azt mondogattam magamnak, hogy megérdemlem. Hogy ez csak a hibáim ára. És nem számított, mennyit veszítettem, azt hittem, Brooks mindig mellettem lesz. De még abban is elbuktam. Patetikusan viselkedtem. Még olyan nő sem tudtam lenni, akit Brooks feleségül akart venni. Minden, amihez hozzáértem, szétesett, és semmit sem tehettem, hogy megállítsam. Megszólal a telefonom; egy gyors pillantás a kijelzőre elárulja, hogy Kat az. A mellkasomban lévő szorítás azonnal enyhül, amint meghallom a hangját. – Ugye nem a kanapén ülsz? – kérdezi olyan kétkedő hangon, hogy kitör belőlem a nevetés. – Nem, Kat. A pékségben vagyok. Még kekszet is sütöttem neked. Ebben a pillanatban megcsendül az ajtó feletti csengő, és belép Katya, győzedelmes mosollyal a magasba tartva a telefonját. – Nos, hála az égnek a kisebb csodákért. Katya és én az egyetem első éve óta vagyunk a legjobb barátnők. Nehéz időszak volt az nekem; követtem Brooksot a New York-i egyetemre, mert kért rá, de küzdöttem a beilleszkedéssel. Sosem szerette, ha túl sok barátom van, ezért nem voltam hozzászokva, hogy rajta kívül bárki másra támaszkodhassak. Aztán egy művészettörténet órán megismertem Katet. Ki nem állhatta Brooksot, és régebben gyűlöltem ezt benne. De valamiért ő mégis mellettem maradt. Elképesztően gyönyörű: platinaszőke haj, erdőzöld szemek és olyan hosszú lábak, amik után mindenki megfordul. Minden szempontból az ellentétem. Az ő bőre szinte természetellenesen sápadt, az enyém meleg barna. Az ő haja szögegyenes, az enyém egy kaotikus göndör fürtrengeteg. Neki mindenhol megvannak a domborulatai, ahol kell, míg én mindig is bizonytalan voltam a nem létező idomaim miatt. Az ő szemei lenyűgözőek, az enyémek pedig csak... barnák. Mellette én csak egy átlagos lány vagyok. És nemcsak külsőre, hanem személyiségre is. Amikor elmondta Brooksnak, hogy PR-menedzser lesz egy hokiklubnál, a férfi az arcába nevetett, és azt mondta, csak vesztegeti az idejét. Most pontosan azt csinálja, amit szeret, míg én még mindig itt ragadtam, és azon tűnődöm, merre tart az életem. Mielőtt Brooksszal randizni kezdtünk volna, arról álmodtam, hogy saját művészeti galériám lesz, de ő úgy gondolta, az nem elég jó. Szeretek sütni, és szeretem ezt a pékséget, de néha nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy csak azért vette meg nekem, hogy pontosan azt csináljam, amit ő akar. Kat odalép, átkarol, és puszikkal borít el, amitől kuncogni kezdek. Mindig is ilyen ragaszkodó volt. Ez kedves tőle. Aztán érzem, ahogy egy sóhajjal a hátamnak dől. – Soha nem fogod elhinni, mi történt. 3 Halkan dünnyögök, ajkaimon halvány mosoly bujkál. – Neked is szia. Ülj le nyugodtan, amíg megfőzöm a kávét. Flat white, fahéjjal a tetején, ugye? Elvigyorodik. – Imádlak, olyan jól ismersz. – Nyög egyet, és lerogy egy székre, karját az asztalra támasztva hajtja fejét a tenyerébe. Nekilátok a kávéfőzésnek, de szemöldökráncolva pillantok az órára. – Még csak délelőtt tíz van, Kat. Mit keresel itt? Nem a munkában kellene lenned? Hangosan felsóhajt. – De, ott kellene. De kiégtem. Hamarabb el kellett jönnöm. Felvonom a szemöldököm, miközben elkezdem dagasztani a tésztát. Délre beüt a csúcsforgalom, gyorsan kell dolgoznom. – Munkahelyi vészhelyzet? – Mikor van bármi más? Ma még csak vészhelyzetnek sem számít. Általában az egész csapat problémás, de ezúttal csak egyetlen emberről van szó! Na, már megint kezdődik. – Úgy hívják, hogy... Ryan, ugye? – kérdezem, próbálva visszaemlékezni. Kérdőn néz rám. – Szép próbálkozás, de ennél jobban kellene tudnod. Annyit panaszkodtam már rá, hogy mostanra már családtagnak kellene számítania. Reid Harrington. Együtt jártunk egyetemre. Emlékszel? Ez újdonság volt. – Együtt? – Persze, hogy együtt. Egy évvel felettünk járt. Brooksszal együtt játszott a hokicsapatban. Édes Istenem, Brooks annyira oda volt érte. Még az NYC Sentinelshez is csak azért akart kerülni, mert Reid is ott játszott. Emlékszel? Ez lett volna az oka, amiért Brooks annyira New Yorkba vágyott? Keresgélni kezdek az emlékeim között. Emlékszem, ahogy Brooks egy nap elvitt a hokimeccsére, mert nem akarta, hogy Kat vigyen el, így Kat kénytelen volt velünk jönni. Azt hiszem, akkor említett egy bizonyos Reidet. Tényleg kissé megszállottnak tűnt. Megrázom a fejem, ő pedig hatalmasat sóhajt. – Ne is törődj vele, annak a seggfejnek a mániája amúgy sem volt lényeges. – Elgondolkodva ráncolja a homlokát. – Mi is volt a probléma? – Munkahelyi vészhelyzet. – Tényleg! Az! – Püffög egyet, és újra kezdi felhúzni magát. Megmosom a kezem, megfogom a kávékat, és a kekszeket egy nagy tányérra teszem. Odalépek, átadom neki a kávéját, majd leülök vele szemben. – Egy elviselhetetlen nőcsábász! Értetlenül félrebillentem a fejem. – És... ez baj? – Általában nem. Nem a csapat dolga. De mostanában teljesen túltolja. Ő jelenleg a legnagyobb név a hokiban, és mivel mindjárt kezdődik az alapszakasz, az imázsát kellene csiszolgatnia, nem pedig rombolnia! Megvonom a vállam, nem igazán értem a dolgot. Megfújom a gőzölgő kávémat, és beleiszom. – De jól ki kellene jönnötök, nem? Az egyetemről ismeritek egymást. Úgy néz rám, mintha fogalmam sem lenne semmiről. – Ez nem a személyiségéről szól. Ha arról szólna, nem lenne gond, mert bájos és kedves. De a reklámszerződéseiben van egy erkölcsi záradék. Jó hírűnek kell maradnia, különben elveszíti őket. Még a klubszinten kötött szerződésében is ott van ez a feltétel. Ha így folytatja, elveszíti az állását. – Csak nem lehet annyira rossz a helyzet. – De, az! Még a menedzsmentje is a nyakán ül. Tudom, hogy talán keresztülmegy valamin, de ez nem mehet így tovább. Ismered Sienna Blairt? Az Elite Dynasty-ből? A kedvenc sorozatunk említésére felkapom a fejem. – Ki nem ismeri? – Pontosan! – Dühösen teszi hozzá: – Hivatalosan együtt kellene lenniük, boldog párként, de tegnap este képek jelentek meg róla, amint a lány sorozatbeli kolléganőjével randizik. Leesik az állam. – Megcsalta a NAGY Sienna Blairt? Kat felkap egy kekszet, és dühösen rágni kezdi. – Nem tudom. Túl elfoglalt voltam azzal, hogy dühöngjek: volt olyan hülye, hogy lefotózzák egy ilyen kritikus időszakban. Eszembe sem jutott megkérdezni. Mindenki ismeri Sienna Blairt! Az Elite Dynasty a legnézettebb sorozat mostanában. A rajongói megőrülnek, teljesen szétszedik a pasit a közösségi médiában. – Nos, megérdemli. A csaj amúgy is túl dögös hozzá. – Sosem láttam a pasit, de Sienna gyakorlatilag egy istennő. – Micsoda szemétláda. – Pedig tényleg jól néztek ki együtt. Két nevetségesen dögös ember megérdemli egymást, azt hiszem. És nem is igazán szemétláda. Valószínűleg a legjobb srác, akit ismerek – mondja bűnbánó mosollyal. – Utánad, természetesen. Reid csak keresztülmegy valamin, nem tudom min, de remélem, csendesebben intézi majd. Bólintok. – Szóval mi a terv? – Egyelőre válság-PR. Biztos vagyok benne, hogy a kolléganővel nem is randiztak valójában. A fenébe is, abban sem vagyok biztos, hogy Siennával tényleg jártak-e. Csak mindenki ezt feltételezte. Elköteleződési problémái vannak. Megvárjuk, amíg elül a vihar, Si-t valószínűleg megkérdezik majd a sajtókörútján, ő meg tisztázza a dolgot. Utána pedig ráállunk a komoly kapcsolat-vonalra. Összehozzuk egy kevésbé híres lánnyal egy álrandi-sorozatra, és amikor szakítanak, ő lesz a megtört szívű nőcsábász, és újra a média kedvence. Nem tudok elfojtani egy mosolyt. Persze, már mindent kitervelt. Amikor Brooks panaszkodott, csak olyan tanácsokat akart, amiket esze ágában sem volt megfogadni. De amikor Katya panaszkodik, az azért van, mert már pontosan tudja, mit kell tennie, csak kell neki valaki, aki meghallgatja. Kissé összerezzenek. Abba kellene hagynom a rágódást rajta. Hónapok teltek el. Valószínűleg egyszer sem jutottam az eszébe. Már hat hónapot töltöttem a gyászolásával. Itt az ideje továbblépni. Nem lesz könnyű, soha semmi nem az, de meg kell próbálnom. – Föld hívja Addie-t! – énekli Katya. Mosolyog, de látom a szemében az aggodalmat. – Egy pillanatra elvesztettelek. Jól vagy? Annyira elkalandoztam, hogy észre sem vettem: befejezte az evést. Elmosolyodom, és a keze után nyúlok. Egy rövid másodpercre megrettenek, hogy elhúzza és beletörli az öltönynadrágjába, pontosan úgy, ahogy Brooks tette. Mintha valami piszkos lennék. Valami undorító. De ő nem teszi. Ehelyett megszorítja a kezem, kitörölve a keserű emléket, amit a férfi hagyott maga után. – Egy garast a gondolataidért? Megrázom a fejem, gyűlölöm, hogy csípi a szememet a könny. – Csak arra gondoltam... itt az idő. Tovább kell lépnem. Egyszer és mindenkorra. A könnyek mégis kicsordulnak. Katya szeme is gyanúsan nedves, amikor magához ölel. – Ó, Istenem, Ade. Annyira büszke vagyok rád. Továbblépek. Végre magam mögött hagyom a seggfej exemet. Vagy legalábbis ez volt a terv. Egy hónappal később üzenetet kapok Brookstól. Egy esküvői meghívót. 4 Amikor először beköltöztem Katya lakásába, két gondolat szögezett le. Egy: Katya éppolyan igényes volt, mint az egyetemen. Minden a lakásában luxust sugárzott. Drága bútorok, dizájner dekoráció, az a fajta tökéletesen megkomponált tér, amiről az ember elgondolkodik, hogy vajon laknak-e ott valóban emberek. Örültem, hogy olyan munkája van, ami lehetővé teszi ezt az életmódot. Kettő: Katya lakása a világ legkényelmesebb helye volt ahhoz, hogy az ember szarul érezze magát. Bár berendezett nekem egy vendégszobát, a legrosszabb éjszakáimat a kanapéján töltöttem, egy túlárazott takaróba burkolózva, és közvetlenül az üvegből ittam a bort. Most pedig, ahogy a telefonomon lévő értesítést bámulom, pontosan tudom, mit kell tennem. Besétálok Katya konyhájába, kiveszek egy üveg vörösbort – valami drága márkát, amit nem ismerek –, és lerogyok a kanapéra. Kipattintom a dugót, és egy hosszú kortyot nyelek, mielőtt újra a telefonomra mernék nézni. Hónapokig vágytam erre. Imádkoztam, hogy keressen meg. Most pedig ez az utolsó dolog, amire szükségem van. Nyugodj meg, Adeline. Valószínűleg csak lezárás, vagy valami ilyesmi. Nem mintha egyetlen üzenet bármin is változtatna. Rányomok az értesítésre. A gyomrom görcsbe rándul, amikor rájövök, hogy sosem írtam át a nevét a névjegyzékben. Édesem Édesem Édesem Édesem Édesem A képernyőt bámulom, a szívem a torkomban dobog. Brooks megnősül?! Olyan tempóban döntöm magamba a bort, hogy elszédülök. Egy hónapos hajóút? Csak pároknak szóló hajóút? Ismét egy nagy kortyot iszom. Minden mód és ok közül, ahogy elképzeltem, hogy Brooks megkeres, ez sosem volt köztük. A palack felénél járok, amikor végre elerednek a könnyeim. Tíz év. Egy egész évtizedig voltunk együtt. És ezalatt az idő alatt sosem voltam elég neki. Sosem voltam valaki, akit érdemesnek látott volna a házasságra. De alig hét hónap alatt megtalálta a menyasszonyát. Valakit, akit imád. Valakit, akivel boldogan tervezi az esküvőjét, miközben nekem könyörögnöm kellett, hogy egyáltalán jelen legyen a miénknél. Egy hónapos hajóutat tartanak, hogy megünnepeljék a szerelmüket, még mielőtt összeházasodnának. Soha nem kértem semmi ilyen extravagánsat. Csak a figyelmét akartam. A szerelmét. Tizennégy évesek voltunk, amikor randizni kezdtünk. Minden felnőtt azt mondta körülöttünk, hogy nem fog tartani, hogy túl fiatalok vagyunk ahhoz, hogy bármit is tudjunk a szerelemről. Az egyetlen ember, aki hitt bennünk, a bátyám volt. Még a rágondolástól is jobban sírok, ezért elhessegetem a gondolatot. Egy nap majd ki kell nyitnom ezt a szelencét – már hét éve halogatom –, de nem a mai az a nap. Brooks és én rácáfoltunk az esélyekre. Együtt csináltuk végig a középiskolát, majd az egyetemet. A csapattársai gyakran szólítottak Mrs. Sinclairnek. Mindenki látta, hogy hosszú távra tervezünk. Mindenki, kivéve Brooksot, azt az embert, akinek az én oldalamon kellett volna játszania. Az egyetlen embert, aki tényleg számított nekem. Sosem érdekelt igazán a névcsere vagy az, hogy a gyűrűje az ujjamon legyen; csak az övé akartam lenni. Mindörökké. Kat egyszer azt mondta, az egyetlen ok, amiért ennyire hozzá akartam menni, az volt, hogy mindenki más ezt várta el. Talán igaza volt. Katyának mindig igaza van. Ez a gondolat pontosan akkor hasít belém, amikor rájövök, hogy részeg vagyok. A borosüveg sehol, és miközben próbálom megkeresni, sikerül legurulnom a kanapéról egyenesen a padlóra. Nyögve tapogatózom a telefonom után, a kezem ügyetlen és remeg. Katya. Ő tudni fogja, mit kell tenni. Mindig tudja. A hívás alig csörög ki, már fel is veszi; hangja meleg és biztos, mint egy mentőkötél. – Szia, édesem. Nincs még kicsit korán a helyzetjelentéshez? – Brooks megnősül. – A hangom szánalmasan kásásan jön ki, miközben próbálom levakarni magam a padlóról. Ködös tekintettel pislogok körbe a szobában. Hová a fenébe tűnt a kanapé? Még mindig a kanapét keresem, amikor – BUMM! Beleütöm a lábujjam Katya dohányzóasztalába. – A francba! – káromkodom hangosan, markolva a lábfejemet, mintha le akarna esni. A fájdalom éles, de az ittas agyam csak egy másodperccel később dolgozza fel. Miközben próbálom visszanyerni az egyensúlyomat, teljesen elszámolom magam és hátrafelé dőlök – Pontosan arra a kanapéra, amit kerestem. Gyanakodva méregetem. Esküdni mernék, hogy egy másodperccel ezelőtt még nem volt ott. Meg kell mondanom Katyának, hogy a kanapéja időnként köddé válik. – Micsoda?! – Kat szinte beleüvölt a telefonba. Tompa hangokat hallok a háttérben, mielőtt lehalkítja a hangját. – Sajnálom, bent vagyok a munkában, de jól hallottam? – Jól! – jelentem be teátrálisan. – Küldött egy meghívót az esküvőjére. És egy egy hónapos, csak pároknak szóló hajóútra az esküvő előtt, Kat! Mivel én egyértelműen képtelen vagyok továbblépni, neked kell lenned a partneremnek. Úgy kacagok, mint egy őrült, aztán hirtelen elhallgatok. Várjunk csak. Min is nevettem? – Kat? – Bandzsítok a telefonra. – Itt vagy még? A hangja olyan lágy lesz, amitől görcsbe rándul a gyomrom. – Igen, itt vagyok. Csak... maradj ott, ahol vagy, oké? Hamarabb otthon leszek, mint gondolnád. És ne idd meg az összes boromat, édesem, az a cucc drága volt. Szünetet tart. Elég hosszút ahhoz, hogy érezzem a hallgatása súlyát. – És Ade... azt hiszem, valami fontosat kell mondanom neked. Aztán a hívás megszakad. 5 Eltelik néhány óra, de Kat még mindig nincs sehol. Azon tűnődöm, mi lehet az a dolog, ami ennyire fontos. Miután kijózanodom, lezuhanyozom, fogat mosok, és a lakás kitakarításával foglalom le magam. Próbálok nem Brooksra gondolni, de nem megy. Újra megnyitom az e-mailt, bámulom az esküvői meghívót és a páros hajóutat. Aztán meglátom a nevemet a rossz helyen. A gyomrom megfordul, és épphogy beérek a fürdőszobába, mielőtt hánynék. Később valami még rosszabbat teszek. Rákeresek a lányra a Google-ön. A menyasszonya modell. Tökéletes. Gyönyörű. Minden, ami én nem vagyok. Persze, hogy egy ilyen nőért hagyott el. Épp vizet döntök magamba – életemben először tényleg megfogadva Kat tanácsát –, amikor végre belép az ajtón. Fintorogva néz körbe, de amikor rám pillant, csak sóhajt egyet, és halvány, szomorú mosolyra húzódik a szája. – Azt hittem, rosszabb állapotban leszel – mondja, és mellém telepszik a kanapéra. A vállára hajtom a fejem, és felmutatom a vizespalackot. – Ha nem szedem össze magam, te megtetted volna helyettem. Megtanultam megválogatni a harcaimat. – Az biztos. – Megrángatja kicsit a hajamat. – Van kedved elmenni vacsorázni? Nyílt egy új thai hely az irodám közelében. Azt mondják, nagyon jó a kaja. Rásandítok. – Utálod a thai kaját. Mi folyik itt? Felnevet, és egy másodpercre elfelejtem, milyen nyomorultul érzem magam. Gyönyörű, és minden erőfeszítés nélkül az. Ha én is jobban hasonlítanék rá, vagy az új menyasszonyára, talán Brooks még mindig az enyém lenne. Kat arca hamar elkomolyodik. – Oké, elkaptál. Csak... nem tudtam, hogyan mondjam el. – Habozik, majd a szemembe néz. – Brooks egy seggfej, Ade. Soha nem érdemelt meg téged. Keserűen felnevetek. – Ezt már mondtad. – És komolyan is gondoltam. Emlékszel, amikor draftolták, és gyakorlatilag belekényszerített, hogy költözz Chicagóba vele? Megrázom a fejem. – Nem ez történt. – De igen – erősködik. – Csak azért vette neked azt a pékséget, mert azt hitte, New Yorkba draftolják. Emlékszel a tervünkre? Ha nem oda kerül, közösen veszünk itt ki egy lakást. És amikor megmondtad neki, hogy velem maradsz, jelenetet rendezett. Megforgatom a szemem. – Nem jelenetet rendezett. Meg volt bántva. Kat felhorkan. – Ja? Szóval neki is bántania kellett téged? Ade, te nem is akartál elköltözni. Bezárva tartott a lakásában, hogy szemmel tarthasson. Évente kétszer láttalak, és azt is csak akkor, amikor Chicago New Yorkkal játszott. – Ez nem az ő hibája. Én nem akartam elmenni. Nem akartam dolgozni. Elvoltam azzal, hogy rá támaszkodom... – És azzal is elvoltál, hogy sosem látsz engem? – Megcsuklik a hangja, de gyorsan palástolja. Kinyitom a számat, hogy mondjak valamit, bármit, de félbeszakít. – Nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy onnan, hogy alig láttalak, eljutottunk oda, hogy minden nap itt vagy. Amikor azt mondtam, hogy addig maradhatsz, ameddig csak akarsz, komolyan gondoltam, Ade. Szeretem, hogy itt vagy. A szavai mélyebben érintenek, mint számítottam rá. Mikor volt utoljára, hogy valaki tényleg azt mondta: akarja, hogy a közelében legyek? Brooks sosem tette. Eltűrt, persze. De sosem akart igazán. Kat megfogja a kezem, és gyengéden megszorítja. – Kicsit felvezetlek valamihez, ami fel fog dühíteni. – Mi... – Tudtam, hogy Brooks megnősül. – Hadarja el gyorsan, mint aki egy sebtapaszt ránt le. – Egy hónapja tudtam meg. Szó szerint ez a munkám, hogy tudjam az ilyeneket. De te már amúgy is össze voltál törve, és tudtam, hogy ha rájössz, valami olyasmi baromságot csinálsz, mint hogy visszakönyörgöd magad hozzá. Megmerevedem. Tudta. Igaza van, persze. De ha elmondta volna, megállíthattam volna. Elérhettem volna, hogy visszajöjjön hozzám. Ez az ő hibája. – Ezt nem tehetted volna meg helyettem. – A hangom remeg a dühtől. Bólint. – Igazad van. Nem tehettem volna. És sajnálom, Ade. De meg kell értened, hogy ha ilyen gyorsan továbblépett, akkor soha nem is jött volna vissza. – Ezt nem tudhatod! – Kirántom a kezem, de ő nem ereszti. – Engedj el, Katya. Megrázza a fejét. – Nem. Mert még nem is ez az, ami igazán fel fog dühíteni. Abbahagyom a szabadkozást. Van még más is? – Mi a fene, Katya? Figyelmen kívül hagyja a pillantásomat, és folytatja. – Nem jön vissza, Adeline. Nem láttad a közös képeiket, és nem hallottad, hogyan beszél róla az interjúkban. Azt hittem, a legnagyobb fájdalom az volt, amikor Brooks elhagyott. Tévedtem. Mert ez? Ez olyan, mintha a szívem beomlana. De nem sírok. Nem tudok. – Miért mondod ezt nekem, Kat? – A hangom alig több egy suttogásnál. Lehajtom a fejem. Képtelen vagyok ránézni. Túl nagy a szégyenem. Megszorítja a kezem. – Mert sokkal többet érsz, mint az a seggfej, akihez tíz évig láncoltad magad. És ha ezt nem hiszed el, hidd el ezt: soha, de soha nem fogok hazudni neked, Adeline. Még ha néha el is hallgatom az igazságot a te érdekedben. Mély levegőt vesz. – Emlékszel, amikor meséltem a PR-stratégiámról azzal az idióta játékossal a klubomnál? Lassan bólintok. Emlékszem. Csak azt nem tudom, ez most miért jön elő. – Nagyszerűen halad a dolog. Az imázsa javul, de fenn kell tartanunk a lendületet. Emlékszel, mondtam, hogy randiznia kellene egy csinos lánnyal, hogy jövőbeli családapának tűnjön? Most nem bólintok. Utálom, amerre ez tart. Katya habozik, majd túlságosan is jókedvűen elvigyorodik. – Egytől Hadész segglyukáig terjedő skálán mennyire lennél mérges, ha azt mondanám, hogy téged ajánlottalak a feladatra? 6 A szép napokon imádom a legjobb barátnőmet. A kifejezetten rossz napokon pedig emlékeztetem magam, hogy jót akar. De ma? Ma pocsék napom van, és dühöngök. A „Hadész segglyuka” skála nem is elég magas. Kirántom a kezeimet az övéiből, a dühöm olyan forró, hogy komolyan fontolóra veszem, hogy lelököm a kanapéról – egészen addig, amíg észre nem veszem, milyen közel van a dohányzóasztal, és el nem rándulok. Mérges vagyok. De nem annyira, hogy sérülést okozzak neki. Még nem. – Ezt nem hiszem el! – pattanok fel a kanapéról, és a hálószobám felé viharzom. Katya szorosan a nyomomban van. – Túlreagálod, Ade. Ez nem is olyan rossz dolog! Lerúgom a bal papucsomat és a feje felé hajítom, de neki baseballos reflexei vannak az apjával töltött gyerekkori labdázásokból – és könnyedén elhajol. Rám mered, és úgy mutat rám az ujjával, mintha egy rosszalkodó kiskutyát akarna megdorgálni. – Mondj egyetlen érvényes okot, amiért dühös vagy, és békén hagylak. Gyűlölöm, amikor ezt csinálja. Váratlanul ér, az agyam rövidzárlatot kap, ő pedig egyszerűen átgázol rajtam, amíg rá nem bólintok az akaratára. – Most szakítottam Brooksszal! – Hozzáférés megtagadva. – Sorolni kezdi az ujjain. – Egy: ő egy szemétláda. Kettő: tovább kellene lépned. Három: megnősül, és szó szerint meghívott az esküvőjére. Egy átkozott hajóútra. Keresztbe fonja a karját, és úgy néz rám, mintha én lennék az, aki helyette hoz döntéseket. – Adeline Louise Beaumont. Ezt te sem gondolhatod komolyan. Utána hajítom a második papucsomat is, és ezúttal célba találok – pontosan a vállán landol. – Ne hívj így! – fortyanok fel. – És ez elvi kérdés! Mindig arról papolsz, milyen irányító típus volt Brooks, de te pont olyan vagy! El kellett volna mondanod, hogy eljegyezték. Nem volt jogod elhallgatni előlem, és meg kellett volna kérdezned, mielőtt bármire is benevezel! – Ne merj bűntudatot kelteni bennem. – Most már ő is forrong. – Nem neveztelek be semmire a fenébe is, csak javasoltam valamit. És ne merj ahhoz a semmirekellő alakhoz hasonlítani. Vesz egy mély levegőt, majd olyan komolyan néz rám, hogy nem tudok elfordulni. – Mondd csak, mi a terved? Egy hónapos esküvői hajóutat tart. Ismerlek. Sosem fogod visszautasítani a meghívást. Elmész, kínozod magad, aztán hazajössz, és elvárod, hogy én rakjam össze a darabjaidat. Összeszorítom az ajkam. Nincs mit mondanom. Kifújja a levegőt, mintha tudná, hogy megnyerte a vitát. – Nem megyek el veled. De ha belemész az ötletembe – mert soha nem kényszerítenélek semmire –, akkor nemcsak hogy lesz kísérőd az egész útra, de az egészet az öntelt, seggfej képébe dörgölheted. Közelebb hajol, a szemei csillognak. – Képzeld csak el, Ade. Az exmenyasszonya... a kedvenc hokijátékosával randizik. Nem kellett PR-menedzsernek – vagy gondolatolvasónak – lennem, hogy lássam, ez hogy festene. Brooks megszállottja volt Reid Harringtonnak. Ennyire emlékszem. Még az egyetemen egyszer nem engedte, hogy az autója első ülésére üljek, mert Reid pár órával azelőtt ott ült, és nem akarta, hogy „elrontsam a szerencsehozó kabaláját”. Azt hittem, viccel, és mégis beültem. Hatalmasat veszekedtünk. Aztán a csapata elvesztette a meccset, ő pedig teljesen kikelt magából, és rajtam töltötte ki a mérgét, ordítva, hogy „nem tarthat maga mellett egy olyan nőt, aki képtelen az istenverte szóra hallgatni”. Az emléktől keserű íz támad a számban. Emlékszem, ahogy Katyának sírtam, azon tűnődve, miért nem randizik egyszerűen Reiddel, ha ennyit jelent neki. Kat szorosan figyel, még mindig huncutul vigyorog, de látom, hogy belül még mindig tiszta ideg. Épphogy csak tartja magát. Aztán szó nélkül megfordul, és a szobája felé indul. Valószínűleg le akar higgadni, és ez valószínűleg így is van jól. Ha maradna, csak újra elkezdenénk veszekedni. Megáll az ajtóban. – Gondolkozz rajta, amennyit csak akarsz, de ma este Reiddel vacsorázom. Ott lesz, abban a thai étteremben, amit említettem. – Rám pillant. – Nem akarlak sürgetni, de ha benne vagy, ez lehetne az első hivatalos randitok a nyilvánosság előtt. Megmondhatom Reidnek, hogy hagyja el a napszemüveget és a maszkot. Öltözz ki. De csak ha te is akarod, oké? A tekintete meglágyul, mintha látna valamit az arcomon, amiről én magam sem tudok. – Szeretlek, Adeline. Még ha néha nem is úgy tűnik. Aztán eltűnik a szobájában, és halkan becsukja maga mögött az ajtót. És végre, ma először, kapok levegőt. ____ Sosem voltam jó a sminkelésben. Megnyitok egy YouTube-videót a szempillaspirálozásról, és szinte elolvadok az ágyamon. Katya tökéletesen manikűrözött egyik kezén meg tudnám számolni, hányszor viseltem egyáltalán sminket – és azt is csak titkos kimenőkön vele, amikről Brooks sosem tudott. Leültetett, felemelte az államat, és „kipofozott”, ahogy ő hívta. Tudom, hogy most is kopoghatnék az ajtaján, kérhetnék segítséget, és elmoshatnám a köztünk lévő feszültséget. De nem akarom. Még nem. Brooks gyűlölte, ha sminkeltem. Néha már azért is kiabált, ha csak egy szájfényt talált a táskámban. Megrázom a fejem. Ez szánalmas kifogás arra, hogy még egy szempillaspirált sem tudok felvinni. Emlékszem, milyen fejet vágott Kat, amikor először mondtam neki, hogy miatta kerülöm a sminket. Most itt ülök az ágyamon, a legszebb ruhámban – egy gyönyörű fehér darab, amit Kat vett nekem a tavalyi születésnapomra. Karika fülbevalókat teszek be, majd egy egyszerű lófarokba fogom a fürtjeimet. Úgyis könnyen összeugranak, felesleges lenne kiengedni őket. A YouTube-videót könnyebb volt követni, mint hittem. Kiderült, hogy a legtöbb termékem már megvolt, hála Katyának. És amikor a tükörbe nézek, úgy gondolom, egész tisztességes munkát végeztem. Aztán bevillan egy gondolat. Megérte? Azokat az éveket azzal tölteni, hogy úgy tettem, mintha nem szeretném a sminket. Úgy tettem, mintha nem akarnék olyan szép lenni, mint a lányok a közösségi médiában. Azt hiszem, Brooks távozásának vannak előnyei. Most már megtehetek ilyen dolgokat anélkül, hogy azon aggódnék, ő jóváhagyja-e. Felkapok egy fekete táskát, és vetek magamra egy utolsó pillantást a tükörben. Elakad a lélegzetem. Csinos... vagyok. A szemem ég a visszafojtott könnyektől. Mikor tetszettem utoljára magamnak? Mikor volt utoljára szabad törődnöm ezzel? Kinyitom az ajtót. Katya ott áll kint, a keze a levegőben megfagyva, épp kopogni készült. Meglát, és megtorpan, ajkai kissé elnyílnak, de nem szól semmit. Így hát én szólalok meg helyette. – Készen állok. – Felemelem az állam. – Elérem, hogy az a seggfej megbánja, hogy elpazarolt tíz évet az életemből. Katya a világ legnagyobb, legpimaszabb vigyorára húzza a száját. 7 Az étterem kisebb és bensőségesebb, mint vártam. Alig érkeztünk meg, de Kat gyorsan elhessegeti a pincért, mondván, hogy még várunk valakire. Megpróbálok nem arra gondolni, mikor voltam utoljára étteremben – hét hónappal ezelőtt. Életem legkínosabb, legszívszorítóbb napján. Kat azóta többször is próbált kimozdítani, de én minden alkalommal azonnal leállítottam. Biztosan gyanakodott, de sosem firtatta. Ez többet jelentett nekem, mint azt ő valószínűleg hitte. – Legalább megpróbálhatnál nem úgy kinézni, mint aki épp be akar szarni – mormogja Kat, mielőtt beleiszik a vizébe. Lenyűgözően néz ki, mint mindig. A gyomrom ugyanúgy görcsbe rándul a közelében, ahogy szokott – az irigység mardosó érzése –, de elhessegetem. – Csak Reidről van szó – mondja lazán. – Komolyan, ő az utolsó ember, aki miatt idegeskedned kellene. Inkább azon aggódj, hogy be akar-e majd mászni a bugyidba. Horkantok egyet, de a vicc nem talál be. Mert most a gyomrom már egy egészen más okból rándul görcsbe. Hülyeség az egész. De talán Brooks hirtelen házassága bekavart nálam, mert a szavak hamarabb kicsúsznak a számon, minthogy megállíthatnám őket. – Azon is aggódnom kellene, hogy mással is megteszi? – Vagy veled? Mint egy nyomkövető kutya, vagy csak mint valaki, aki jobban ismer engem, mint én saját magamat, meghallja a ki nem mondott kérdést is. Kat egy pillanatig meredten néz rám, majd váratlanul kitör belőle a nevetés. Csak nevet és nevet, amíg köhögni nem kezd, nekem pedig meg kell paskolnom a hátát. Amikor végre abbahagyja, egyetlen pillantást vet az arcomra, és bocsánatot kér, de a kár már megtörtént. Az arcom ég a megalázottságtól. Istenem. Nem hiszem el, hogy ennyire bizonytalanná váltam. Még a saját legjobb barátnőmre is féltékeny vagyok. Mi ütött beléd, Adeline? A szeme még mindig csillog a nevetéstől, miközben megveregeti a vállamat. – Azt mondtam, hogy dögös, édesem. Nem azt, hogy egy tízméteres bottal is hozzáérnék. Teljesen a tiéd. Komolyan. Felnyögök, és az arcomat a tenyerembe temetem. Újra felnevet, de ezúttal van valami lágyabb a hangjában. Nem térek magamhoz. Ennyire kikészülök egy sráctól, akivel még nem is találkoztam? Általában elzárom magamban a féltékeny, bizonytalan énemet, különösen Kat környezetében. Mindig ő volt a megerőltetés nélkül tökéletes, én meg mindig... nos, én. De mostanában minden túl soknak tűnik. Talán túl érzékeny lettem. Mégis. Basszus, Adeline. Amikor végre összeszedem a bátorságomat, hogy újra ránézzek, komolyan tekint vissza rám. – Sajnálom – mormogom. És komolyan is gondolom. De ő csak megvonja a vállát. – Semmiért nem kell bocsánatot kérned. Aztán megrezzen a telefonja. Rápillant a képernyőre, és szélesen elvigyorodik. – Itt vannak! Itt vannak? Többen? Az étterem ajtaja kitárul, és én valahogy – egyszerűen csak tudom –, hogy ő az. Reid úgy sétál be, mintha övé lenne a hely. Nem nagyképűen, csak... mintha bárhová is menne, oda tartozna. Magas, széles vállú, és árad belőle az az erőfeszítés nélküli, vonzó, „szomszéd srác” sárm. Szőke haja enyhén kócos, mintha épp csak végigtúrt volna benne, mielőtt belépett, és amikor világoskék szeme rám téved, a mosolya egy pillanatra megtorpan – felfedve két apró gödröcskét, amitől kihagy a szívem egy ütemet –, majd meleg barátságossággá szelídül. Dögös. Nagyon, nagyon dögös. De nem abban az öntelt vagy modoros stílusban, mint Brooks, hanem mint egy aranyifjú, akinek minden karizmája az ujjaiban van. A vonzereje nyilvánvaló, nehéz elfordítani róla a tekintetet. Vagy talán csak a tartása teszi. Hát, azt hittem, Kat csak szórakozik velem, amikor azt mondta, együtt jártunk egyetemre. De a kisugárzása annyira vakító és ismerős, hogy tudom, igazat beszélt. – Szia – mondja, és úgy huppan le a velem szemközti székre, mintha már százszor megtettük volna. – Adeline, ugye? Bólintok, és hirtelen kínosan tudatára ébredek annak, hogyan ülök, hogyan pihen a kezem az asztalon, és hogyan néz rám. Mielőtt bármit mondhatnék, a barátja teátrális sóhajjal vágódik le a mellette lévő székre. – Oké, azta – mondja a srác, rám pislogva. – Senki nem mondta, hogy ma este egy istennővel vacsorázunk. Kifejezetten alulöltözöttnek érzem magam. Kat felhorkant. – Adeline, ismerd meg Garryt, New York fél-kompetens kapusát. Garry, ez a görög istennő mellettem pedig a legjobb barátnőm, Adeline. – Úgy teszek, mintha ezt nem hallottam volna, Kitty Kat – Katya szeme megrándul. Garry elkapja róla a tekintetét, és felém fordul. – Csak Garry – javítja ki, rám villantva egy vigyort. – És szögezzük le az elején: én vagyok a vicces srác, Reid az aranyifjú, Kat pedig, feltételezem, a káosz. – Egyértelműen – válaszolja Kat simán. Reid megrázza a fejét, de még mindig rám figyel. – Sajnálom őt – mondja halkabb hangon, csak nekem. – Nem tud parancsolni magának. Garryre pillantok, aki épp úgy tanulmányozza az étlapot, mintha az személyesen megsértette volna. – Majd boldogulok vele – mondom, magamat is meglepve. Reid mosolya elmélyül, mintha tetszene neki a válasz. – Ő pedig itt Reid, de biztos kitaláltad már – Kat mosolya jelzi, hogy nem felejtette el a korábbi beszélgetésünket, én pedig mélyebbre süllyedek a székemben. – Kitaláltam. Örülök a találkozásnak – nézek Reidre, és őszintén mondom. Büszke vagyok rá, hogy nem vesztem el teljesen abban a tekintetben. Mellettünk Garry és Katya egyszerre horkannak fel. Reid úgy néz rám, mintha valami furcsát mondtam volna, de túllép rajta, és rám villant egy vakító mosolyt. Elakad a lélegzetem, úgy látszik, képtelen vagyok beszélni, ha azok a gödröcskék ilyen közel vannak. – Csak szörnyűségeket hallhattál rólam, feltételezem. Már épp tagadni készülnék – mert nem volt teljesen igaz –, de Katya az orra alatt mormogja: – Természetesen. – Felvonom a szemöldököm; egyértelmű, hogy nagyra tartja a srácot. – Szóval – szólal meg Garry, becsapva az étlapot, és előrehajol. – Mi a terv? Megpecsételjük ezt a kamukapcsolatot egy drámai kézfogással? Esetleg némi homlokpuszi gyakorlásképpen? Megfulladok a köhögéstől. Mi van? Reid felnyög, és végigsimít az arcán. Ebből leszűröm, hogy ez náluk normális. – Az isten szerelmére, Garry, hagyd abba. Garry tudomást sem vesz róla. – Csak azt mondom, hogy ha belevágunk a dologba, csináljuk rendesen. Nyilvános érzelemnyilvánítás, becenevek... ó! Reid nagyon jó ebben a „védelmező pasi” szerepben, hagynod kellene, hogy bedobja a vállra borulós mozdulatot... – Ki foglak hajítani ebből az étteremből – fenyegeti meg Reid, de inkább csak bosszúság van a hangjában, nem valódi harag. Garry vigyorog, láthatóan nem hatja meg a dolog. – Profi tanács: remekül tud színlelni. Abszolút csúcsminőségű pasialapanyag. Még jó reggelt üzenetet is küld majd, mintha komolyan gondolná. Oldalra döntöm a fejem. – Ezt vegyem figyelmeztetésnek? Hogy „ő a legalkalmasabb arra, hogy elcsavarja a fejem, aztán összetörje a szívem”? Reid „nemet” mond, pontosan ugyanakkor, amikor Garry azt, hogy „határozottan”, és a pillantás, amit Reid vet rá, olyan intenzív, hogy Garry megadóan felemeli a kezét. – Jól van, jól van, viselkedem. Egyelőre. – Aztán visszafordul hozzám, a szeme huncutul csillog. – Szóval, Adeline, te mit nyersz ezen? Mert Reid hatalmasat kaszál azzal, hogy veled mutatkozhat, és csak biztos akarok lenni benne, hogy ez egy tisztességes üzlet. Pislogok. – Ööö... Kat, az áruló, csak kortyolgatja a vizét, mintha ez lenne az elmúlt hetek legjobb szórakozása. Reid azonban nem veszi le rólam a szemét. – Nem kell erről most beszélnünk – mondja halkan, de határozottan. – Semmi kényszer. És bár az egész helyzet nevetséges, és bár alig ismerem őt, érzem, ahogy kifújom a levegőt. Mert valahogy ahogy mondja, elhiszem neki. De persze Kat szétpukkasztja a buborékot. – Tulajdonképpen jogilag is lepecsételjük a dolgot. – Előhúz két összetűzött papírt, és átcsúsztatja őket az asztalon. – A szerződést a lehető legegyszerűbbre fogalmaztam, de elmondom a lényeget. Reid és én összenézünk, mielőtt felvennénk a papírokat. – Brooks Sinclair esküvője és a hajóút rendkívül nagyszabású esemény lesz – folytatja Kat. Nem azt mondja, hogy az exed esküvője, és bár értékelem a tapintatát, ez nem igazán enyhíti a fájdalmat. Reid Brooks csapattársa volt – persze, hogy tudja, hogy jártunk. És ahogy rám néz, pontosan tudja azt is, hogyan lett vége. – A nyilvános érzelemnyilvánítás nem kötelező, de erősen ajánlott. Minél meggyőzőbb, annál jobb. A hajón nem lesz média, de ha mindenki elhiszi, hogy fülig szerelmesek vagytok? Az nagy plusz pont. – Megáll egy pillanatra. – A megállapodás egy évre szól, de korábban is véget érhet, ha mindketten megkaptátok, amire szükségetek van. Reid egy gyönyörű barátnővel jelenik meg a hajón... – Ó, köszönöm – mormogom. Kat elvigyorodik. – ...Adeline pedig eléri, hogy Reid úgy tűnjön, mint egy összetört szívű szívtipró. Épp csak annyira, hogy a közvélemény szimpátiája az ő oldalára álljon. Felvonom a szemöldököm Reidre nézve. – Összetört szívű szívtipró, mi? Vigyorog, ellenállhatatlan sármmal. – Tragikus, nem igaz? Kat összecsapja a kezét. – A hajóút után elvárás, hogy tartsátok fenn a boldog pár látszatát a szerződés lejártáig. Aláírtok egy titoktartási nyilatkozatot is, ami azt jelenti, hogy a logisztikai csapaton kívül senkinek sem beszélhettek a részletekről. Kérdés? Mindketten megrázzuk a fejünket. – Remek! – Sugárzik. – Adjátok vissza az aláírt szerződést, amikor csak akarjátok, én pedig elkezdem kidolgozni az időbeosztásotokat. Időbeosztás? Reid és én átfutjuk a szerződést. Rövid és lényegre törő – nincsenek kiskapuk, nincs apróbetűs rész. Csak egy kamukapcsolat lejárati dátummal. Aláírjuk, és visszaadjuk Katnek. Elteszi őket, majd elvigyorodik. – Gratulálok, gerlepár. Hivatalosan is jártok! 8 REID – Nem úgy volt, hogy te valami A-listás sztár vagy? – kérdezi Adeline a homlokát ráncolva. Megmozdul, próbál egyensúlyba kerülni, én pedig nem tudom megállni, hogy ne vigyorogjak. Egy fejjel magasabb vagyok nála, és valahányszor leeresztem a fejem, hogy találkozzon a tekintetünk, ő összehúzza a szemöldökét. Minden alkalommal megnevettet. – Csak hokis körökben – javítom ki. – De valószínűleg már most is paparazzók figyelnek minket. Ez nem is kérdés – tudom, hogy így van. Hetek óta téma vagyok, amióta az a zűr volt Siennával. Hiába erősítette meg, hogy sosem jártunk, a kár már megtörtént. Most már az utcára sem tudok kilépni anélkül, hogy ne követnének. A menedzsmentem le sem száll rólam, az edző pedig? Többször mosott már fejet nekem, mint amennyit számon tudnék tartani. Kimerítő. Én csak hokizni akarok. Sosem érdekelt a hírnév, vagy hogy magyarázkodnom kelljen a médiának, főleg most, hogy megkaptam a „hoki fenegyereke” címkét, aki képtelen a nadrágjában tartani. Én nem tartok fenn kapcsolatokat. Nevezzenek bárminek, sosem hazudtam erről. Velem ellentétben Adeline láthatóan nem számított erre a válaszra. Azonnal bűntudatom támad, amikor elfehéredik az arca. – Ó. Megborzong, én pedig gondolkodás nélkül ledobom a zakómat, és a vállára terítem. A szemöldöke felszalad, szinte eltűnik a hajvonalában. Felnevetek. – Szerelmesek vagyunk, emlékszel? – Ó – mondja újra, ezúttal kicsit halkabban. Fájdalmasan nyilvánvaló, mennyire ideges – fészkelődik, babrál valamivel, alig mer a szemembe nézni. Cuki. Ő maga is cuki. Már az egyetemen is így gondoltam. Adeline-nek mindig is megvolt ez a csendes, természetes szépsége – nagy, sötétbarna szemek, ajkak, amik természetesen Ámor-íj formájúak, és meleg, barna bőr, ami valahogy jobban ragyog, mint amire emlékeztem. Mindenre emlékszem vele kapcsolatban, ezért is találtam furcsának, amikor úgy nyomta le az „örülök a találkozásnak” dumát, mintha nem venné észre, hogy évek óta kísérti a gondolataimat. Talán furcsa ennyi mindent észrevenni a régi csapattársam hosszú távú barátnőjén, de nem tehettem róla. Már akkor sem értettem, mit látott benne. Brooks egy gőgös, fennhéjázó seggfej volt – nem abban a szórakoztató stílusban, mint Grant, hanem abban a hajtépős fajtában, amit valahogy tökélyre fejlesztett. És Adeline-nel sem bánt különösebben jól. Láttam már rengeteg srácot, akik bunkók az öltözőben, de angyallá változnak a csajuk mellett. Brooks nem ilyen volt. Ő velejéig seggfej volt. Egy apró, bűntudatos csomó képződik a gyomromban. Régen reméltem, hogy szakítanak Brooksszal. Most, hogy megtörtént, tudom, hogy szemétnek kellene éreznem magam, amiért ezt kívántam. De nem vagyok annyira jó ember. A parkolóban vagyunk, várjuk, hogy Garry és Katya befejezzék, amit éppen csinálnak. Késő van, a levegő csípős, Adeline pedig előttem áll, és úgy babrál, mintha próbálná elfoglalni magát. Még mindig a zakómmal küzd, a karjaival nem találja az ujját, én pedig szórakozottan figyelem, ahogy frusztráltan mormog az orra alatt. A ruhája gyönyörű – elegáns, testhezálló –, de ujjatlan, és a hideg láthatóan kezdi kikezdeni. Sóhajtok egyet, ellököm magam az autómtól – egy fekete Porsche, amit szeretettel csak Angelnek hívok –, és felé lépek. – Ide süss – mondom, megragadva a zakó gallérját, és bevezetem a karját az ujjába. – Ez nem egy ördöglakat, tudod. Puffog egyet, az arca enyhén piros, nem tudom, a zavartól-e vagy a hidegtől. – Furcsán volt összehajtva – ellenkezik. – Persze – húzom el a szót, elfojtva egy vigyort, miközben megigazítom a vállán a zakót. Szinte elnyeli őt, az ujjai túlnyúlnak a kézfején, és valamiért ez a látvány valami különös érzést kelt a mellkasomban. Ekkor felnéz rám, az ajkai kissé elnyílnak, mintha mondani akarna valamit. De mielőtt megszólalhatna, egy éles fütty hasít a levegőbe. – A mindenit, haver, te aztán gyorsan dolgozol. Garry. Természetesen. Adeline szinte elugrik mellőlem, én pedig a fejemet rázva fordulok meg, hogy lássam őt, amint Katyával az oldalán felénk sétál. Mindketten túlságosan is jól szórakoznak a kedvemhez képest. Garry vigyorog, és keresztbe fonja a karját. – Szóval, miről maradtunk le? Adeline sietve mormogja: „Semmiről”, pontosan ugyanakkor, amikor én azt mondom: „Adeline-nel épp azt terveztük, hogy elmegyünk valahova.” Garry és Katya is felvonja a szemöldökét. – Terveztük? – kérdezi Adeline felém fordulva. – Terveztétek? – visszhangozza Katya, keresztbe font karral. Visszafojtok egy mosolyt Adeline zavarán, és Garry felé bökök a fejemmel. – Vidd haza Katyát épségben. Katya a homlokát ráncolja. – Alig múlt hét óra. Hová viszed? – Nem vagy az anyám, Kat – vág közbe Adeline a szemét forgatva. – És nincs takarodóm. Garry halkan kifújja a levegőt. – A mindenit. Akkor azt hiszem, törődünk a saját dolgunkkal. Katya sóhajt, de nem firtatja tovább. Ehelyett olyan pillantást vet rám, ami egyértelműen azt üzeni: Ne légy idióta. Vettem. Mielőtt Adeline-nel beszállnánk az autóba, száraz pillantást vetek Katyára. – Legalább megpróbálhatnának diszkrétek lenni. Úgy viselkednek, mintha te személyesen szóltál volna nekik. Az egyik parkoló autó mögül egy férfi felemeli a fényképezőgépét, és lefotózza, amint Adeline beszáll. Katya megvonja a vállát, cseppet sem zavartatva magát. – Mindegy. Csak vidd el valahova, ahol igazán jó képeket tudnak készíteni. Horkantok egyet. – Szörnyű ember vagy. Elvigyorodik. – Viszontlátásra, lúzer. Elköszönünk, és beindítom az autót anélkül, hogy konkrét úti cél lenne a fejemben. Adeline kényelembe helyezi magát az anyósülésen, úgy állítgatja a rádiót, mintha már ezerszer ült volna itt. Végigpörgeti az állomásokat, mielőtt megállna egy rap számnál, és halk ütemre bólogatni kezd. Rápillantok, felvont szemöldökkel. – Te Kendrick Lamart hallgatsz? Oldalról rám néz. – Te talán nem?

🔥Életem tíz évét szenteltem az egyetlen férfinak, akit valaha szerettem: az ex-vőlegényemnek, Brooks Sinclairnek. Az általános iskola nyolcadik osztálya óta mindig mellette voltam. Hozzá idomultam, hogy én legyek számára a tökéletes nő. Fekete fürtjeimet rövidre vágatva hordtam, pontosan úgy, ahogy ő szerette. Soha nem sminkeltem. Olyan ruhákba öltöztem, amiket ő jóváhagyott, mert nem szerette, ha más férfiak megnéznek. Tíz éven át mindent úgy tettem, ahogy ő akarta. A felesége készültem lenni. Mindenki tudta, hogy egymásnak vagyunk teremtve. Ezért sem volt semmi értelme annak, amikor hat hónappal ezelőtt mindent eldobott. „Mit mondtál?” – a hangom alig volt több suttogásnál. Brooks az éttermi asztal túloldaláról bámult rám, az arca kifürkészhetetlen volt. Ezt a foglalást hónapokkal ezelőtt intéztem a tízéves évfordulónkra. „Szerintem szakítanunk kellene” – mondta. Pislantottam. A szívem a torkomban dobogott. „Brooks, ez valami vicc akar lenni? Mert nem vicces, szívem.” „Nem viccelek, Adeline.” „De, biztosan csak viczelsz!” – a hangom kissé megemelkedett, és körbepillantottam. Az emberek minket néztek. Vettem egy mély levegőt, és az asztal felett a keze után nyúltam. Az eljegyzési gyűrűm még mindig ott volt az ujjamon. Soha nem akartam lehúzni. Még most sem. „Épp csak elkezdtük tervezni az esküvőt – mondtam, próbálva megőrizni a hangom nyugalmát. – Tudom, hogy stresszes, de pont ezért vállaltam magamra a munka nagy részét.” Nem válaszolt. „Ha ez túl sok, elhalaszthatjuk – tettem hozzá, bár a szavak méregként hatottak. Már így is évek óta halogattuk. De ha ezen múlt, hogy együtt maradjunk, egy szempillantás alatt megteszem. – Nem akarom, hogy nyomás alatt érezd magad.” Brooks élesen kifújta a levegőt. „Szóval nem akarod, hogy elvegyelek? Mert ez olyasmi, amit én nem akarok megtenni, Adeline.” A szavai felértek egy pofonnal. Elszorult a mellkasom. „Ezt nem gondolhatod komolyan.” „De, komolyan gondolom.” A hangja határozott volt. Hideg. Nyoma sem volt benne annak a férfinak, akibe beleszerettem. „Már nem szeretlek. Évek óta nem.” Elakadt a lélegzetem. „Csak azért maradtam, mert tudom, mennyivel tartozom neked – ismerte be. – De nem helyezhetlek többé a saját boldogságom elé.” „A kapcsolatokban vannak nehéz időszakok. Csak dolgoznunk kell rajta…” Brooks kihúzta a kezét az enyémből, és a hajába túrt. Mindig is jóképű volt. Világosbarna haj, aranybarna szemek és egy mosoly, amitől bárki elolvadt. Tudtam, milyen szerencsés vagyok, hogy ő az enyém. Bármelyik lányt megkaphatta volna. But he chose me. Ez csak jelentett valamit. Az ember nem dob el csak úgy tíz évet. De most nem mosolygott rám. Mogorván nézett. Felállt, és a tenyerét a combjába törölte, mintha az érintésem valami piszkos dolog lenne. „Nem akarok dolgozni semmin. Pláne nem veled. – A hangja élettelen volt. – Tíz év telt el, Addie. Ha egymásnak lennénk teremtve, nem házasodtunk volna már össze?” A becenév fájt. Lehorgasztott fejjel a tányéromat bámultam. „Csak azért nem vagyunk még házasok, mert a karrieredre kellett koncentrálnod…” „Nem. – A hangneme éles volt. – Azért, mert soha nem láttalak olyasvalakinek, akit feleségül tudnék venni.” A szavak gyomorszájon vágtak. „Lehet, hogy valakinek te vagy az esete, de az enyém nem, Adeline. Egyébként is, a legtöbb NHL-játékos nem nősül meg. De te ezt úgysem értenéd.” Értettem én. Nem akartam leélni az életemet anélkül, hogy valakinek a felesége lennék. De érte megpróbáltam volna. „Ne csinálj jelenetet, Brooks. Lehet, hogy riporterek is vannak itt.” Felnevetett. „Mindig is egy lábtörlő voltál, nem igaz?” – kissé felém hajolt. – „De fiatalabb korunkban szerettelek. Emiatt megtarthatod az eljegyzési gyűrűt. Nem kérem vissza.” Megfordult, hogy elinduljon, majd a válla felett visszanézett. „Ó, és nem lakhatunk tovább együtt. Ezt vágod, ugye? Szabad ember vagyok. Hadd hozhassam fel az alkalmi nőimet a saját kibaszott házamba.” Eltorzult a szája egy gúnyos mosolyra. „A kulcsot hagyd a virágcserépben.” Azzal elgyalogolt. És ezzel az egyszerű mozdulattal magával vitte az életemet is. 2 Hat hónap telt el azóta, hogy Brooks elhagyott. Eleinte nem viseltem jól. Kitett a lakásból, és nem volt hová mennem, amíg Katya, a legjobb barátnőm, le nem foglalta nekem az első New York-i járatot, és kényszerített, hogy költözzek hozzá. Az éjszakákat a kanapéján töltöttem, és a fürdőszobában sírtam, amíg ő dolgozott. Igyekeztem tudomást sem venni a kis pékségről – Katyával a „Bársonyos Morzsa” nevet adtuk neki, miután egy egyetemi éjszakán alaposan berúgtunk, és átéltünk egy általa „őrült felismerésnek” nevezett pillanatot. Brooks azután nyitotta meg nekem, hogy megkapta az első NHL-es fizetését. Hetekig képtelen voltam betenni oda a lábam. Aztán Katyának elegem lett belőlem. Lustának nevezett, azt mondta, csak pazarolom a könnyeimet egy „seggfej baromra”, és visszarángatott dolgozni. Tíz év rutinját levetkőzni nem volt egyszerű. Néhány éjszaka még mindig azon kapom magam, hogy a telefonomat bámulom, és egy olyan üzenetre várok, ami soha nem fog megérkezni. Várom, hogy Brooks azt mondja, hibázott. Hogy akar engem. De sosem teszi. Még az álmaimban sem. Péntek van, és a pékségben vagyok. Mindjárt kezdődik az alapszakasz. Onnan tudom, hogy hónapokkal ezelőtt betéve megtanultam Brooks menetrendjét. Akkoriban az ő napjaihoz igazítottam az enyéimet, ügyelve rá, hogy jusson időnk egymásra. Most már csak Katya miatt követem a hokit. Az utóbbi időben különösen elfoglalt. Ő az NYC Sentinels PR-menedzsere. Ez volt Brooks kedvenc csapata. Mindig arról álmodott, hogy oda draftolják. Ehelyett a Chicago Frostnál kötött ki. Az nehéz időszak volt nekünk. Nagyon dühös volt emiatt, és rajtam töltötte ki a mérgét. Minden erőmre szükségem volt, hogy egyben tartsam a kapcsolatunkat. Elhessegetem az emléket, és kiveszem a sütőből a második adag kekszet. Épphogy leteszem őket, a csengő megcsendül az ajtó felett, amitől elmosolyodom. Sullivanék az út túloldalán laknak. Minden reggel beugranak kekszért, és én mindig készülök valami extrával a számukra. – Jó reggelt, Miss Beaumont! – Willow, a kislányuk, rám vigyorog; két első foga hiányzik. Az apja kezét fogja, és ide-oda lóbálja. Elolvad a szívem. – Jó reggelt, Willow. Mr. Sullivan. Ma csak ketten jöttek? Mr. Sullivan bólint és mosolyog. – A feleségem tegnap szült. Beugrottunk némi finomságért neki. Kifejezetten az ön fánkjait kérte. Mrs. Sullivan mintha örökké várandós lett volna, vagy legalábbis úgy tűnt. Valójában körülbelül tizenkét hónapja volt terhes. Régebben gyakran ült a pékségemben, nézte, ahogy sütök, és panaszkodott, milyen nehéznek és fáradtnak érzi magát. Csak egy egészséges, boldog babát akart. Az orvosok szerint a hosszú terhesség szokatlan volt ugyan, de nem adtak okot aggodalomra. Hallva a hírt, nem tudtam visszafojtani az izgatottságomat. Felsikoltottam, Willow pedig kuncogott. – Gratulálok! Annyira örülök! – sugároztam. – Azonnal hozom a fánkokat. Sütöttem néhány cupcake-et is! Mintha csak tudtam volna, hogy valami jó van készülőben! Willow lelkesen bólintott. – Van egy kistesóm! Nagyon vörös és nem túl szép, de anya szerint minden baba így néz ki. – Ezt nem szép dolog mondani, Willow – dorgálta meg Mr. Sullivan gyengéden, miközben gyorsan becsomagoltam a cupcake-eket, fánkokat és néhány friss kekszet Mrs. Sullivannak. – De hát igaz! – durcázott Willow, és keresztbe fonta a karját. Erősítésért fordult felém. – Miss Beaumont, mondja meg apának, hogy igaz! A kezébe adtam a finomságokat Mr. Sullivannak, majd csípőre tettem a kezem, és megborzoltam Willow haját. – Egyetértek az apukáddal. Lehet, hogy egy kicsit vörös, de akkor is az öcséd. És mint a nővérének, most már az a dolgod, hogy megvédd. Különösen azoktól az emberektől, akik azt emlegetik, mennyire vörös. Willow egy teátrálisat sóhajtott. – Ez olyan nehéz lesz. Mr. Sullivan felnevetett. – Isten hozott a nővérek világában. Mosolyogva néztem utánuk. Az ilyen pillanatok emlékeztetnek rá, hogy nem minden kapcsolat esik szét. Néhány család tényleg boldog marad. De valamiért az én kapcsolataim sosem tartanak örökké. Nem számít, mennyit adok, sosem elég. Intek a távozó Sullivanéknek; boldogságuk úgy lengi be a teret, mint a frissen sült sütemény illata. Én is azt akartam, amijük nekik van: egy családot, amely törődik egymással. De azután, amit hét évvel ezelőtt tettem, tudtam, hogy nekem nincs hová hazamennem. A szüleim hónapok óta nem hívtak. A húgom szinte tudomást sem vesz a létezésemről. Régebben kevésbé fájt, amikor azt mondogattam magamnak, hogy megérdemlem. Hogy ez csak a hibáim ára. És nem számított, mennyit veszítettem, azt hittem, Brooks mindig mellettem lesz. De még abban is elbuktam. Patetikusan viselkedtem. Még olyan nő sem tudtam lenni, akit Brooks feleségül akart venni. Minden, amihez hozzáértem, szétesett, és semmit sem tehettem, hogy megállítsam. Megszólal a telefonom; egy gyors pillantás a kijelzőre elárulja, hogy Kat az. A mellkasomban lévő szorítás azonnal enyhül, amint meghallom a hangját. – Ugye nem a kanapén ülsz? – kérdezi olyan kétkedő hangon, hogy kitör belőlem a nevetés. – Nem, Kat. A pékségben vagyok. Még kekszet is sütöttem neked. Ebben a pillanatban megcsendül az ajtó feletti csengő, és belép Katya, győzedelmes mosollyal a magasba tartva a telefonját. – Nos, hála az égnek a kisebb csodákért. Katya és én az egyetem első éve óta vagyunk a legjobb barátnők. Nehéz időszak volt az nekem; követtem Brooksot a New York-i egyetemre, mert kért rá, de küzdöttem a beilleszkedéssel. Sosem szerette, ha túl sok barátom van, ezért nem voltam hozzászokva, hogy rajta kívül bárki másra támaszkodhassak. Aztán egy művészettörténet órán megismertem Katet. Ki nem állhatta Brooksot, és régebben gyűlöltem ezt benne. De valamiért ő mégis mellettem maradt. Elképesztően gyönyörű: platinaszőke haj, erdőzöld szemek és olyan hosszú lábak, amik után mindenki megfordul. Minden szempontból az ellentétem. Az ő bőre szinte természetellenesen sápadt, az enyém meleg barna. Az ő haja szögegyenes, az enyém egy kaotikus göndör fürtrengeteg. Neki mindenhol megvannak a domborulatai, ahol kell, míg én mindig is bizonytalan voltam a nem létező idomaim miatt. Az ő szemei lenyűgözőek, az enyémek pedig csak... barnák. Mellette én csak egy átlagos lány vagyok. És nemcsak külsőre, hanem személyiségre is. Amikor elmondta Brooksnak, hogy PR-menedzser lesz egy hokiklubnál, a férfi az arcába nevetett, és azt mondta, csak vesztegeti az idejét. Most pontosan azt csinálja, amit szeret, míg én még mindig itt ragadtam, és azon tűnődöm, merre tart az életem. Mielőtt Brooksszal randizni kezdtünk volna, arról álmodtam, hogy saját művészeti galériám lesz, de ő úgy gondolta, az nem elég jó. Szeretek sütni, és szeretem ezt a pékséget, de néha nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy csak azért vette meg nekem, hogy pontosan azt csináljam, amit ő akar. Kat odalép, átkarol, és puszikkal borít el, amitől kuncogni kezdek. Mindig is ilyen ragaszkodó volt. Ez kedves tőle. Aztán érzem, ahogy egy sóhajjal a hátamnak dől. – Soha nem fogod elhinni, mi történt. 3 Halkan dünnyögök, ajkaimon halvány mosoly bujkál. – Neked is szia. Ülj le nyugodtan, amíg megfőzöm a kávét. Flat white, fahéjjal a tetején, ugye? Elvigyorodik. – Imádlak, olyan jól ismersz. – Nyög egyet, és lerogy egy székre, karját az asztalra támasztva hajtja fejét a tenyerébe. Nekilátok a kávéfőzésnek, de szemöldökráncolva pillantok az órára. – Még csak délelőtt tíz van, Kat. Mit keresel itt? Nem a munkában kellene lenned? Hangosan felsóhajt. – De, ott kellene. De kiégtem. Hamarabb el kellett jönnöm. Felvonom a szemöldököm, miközben elkezdem dagasztani a tésztát. Délre beüt a csúcsforgalom, gyorsan kell dolgoznom. – Munkahelyi vészhelyzet? – Mikor van bármi más? Ma még csak vészhelyzetnek sem számít. Általában az egész csapat problémás, de ezúttal csak egyetlen emberről van szó! Na, már megint kezdődik. – Úgy hívják, hogy... Ryan, ugye? – kérdezem, próbálva visszaemlékezni. Kérdőn néz rám. – Szép próbálkozás, de ennél jobban kellene tudnod. Annyit panaszkodtam már rá, hogy mostanra már családtagnak kellene számítania. Reid Harrington. Együtt jártunk egyetemre. Emlékszel? Ez újdonság volt. – Együtt? – Persze, hogy együtt. Egy évvel felettünk járt. Brooksszal együtt játszott a hokicsapatban. Édes Istenem, Brooks annyira oda volt érte. Még az NYC Sentinelshez is csak azért akart kerülni, mert Reid is ott játszott. Emlékszel? Ez lett volna az oka, amiért Brooks annyira New Yorkba vágyott? Keresgélni kezdek az emlékeim között. Emlékszem, ahogy Brooks egy nap elvitt a hokimeccsére, mert nem akarta, hogy Kat vigyen el, így Kat kénytelen volt velünk jönni. Azt hiszem, akkor említett egy bizonyos Reidet. Tényleg kissé megszállottnak tűnt. Megrázom a fejem, ő pedig hatalmasat sóhajt. – Ne is törődj vele, annak a seggfejnek a mániája amúgy sem volt lényeges. – Elgondolkodva ráncolja a homlokát. – Mi is volt a probléma? – Munkahelyi vészhelyzet. – Tényleg! Az! – Püffög egyet, és újra kezdi felhúzni magát. Megmosom a kezem, megfogom a kávékat, és a kekszeket egy nagy tányérra teszem. Odalépek, átadom neki a kávéját, majd leülök vele szemben. – Egy elviselhetetlen nőcsábász! Értetlenül félrebillentem a fejem. – És... ez baj? – Általában nem. Nem a csapat dolga. De mostanában teljesen túltolja. Ő jelenleg a legnagyobb név a hokiban, és mivel mindjárt kezdődik az alapszakasz, az imázsát kellene csiszolgatnia, nem pedig rombolnia! Megvonom a vállam, nem igazán értem a dolgot. Megfújom a gőzölgő kávémat, és beleiszom. – De jól ki kellene jönnötök, nem? Az egyetemről ismeritek egymást. Úgy néz rám, mintha fogalmam sem lenne semmiről. – Ez nem a személyiségéről szól. Ha arról szólna, nem lenne gond, mert bájos és kedves. De a reklámszerződéseiben van egy erkölcsi záradék. Jó hírűnek kell maradnia, különben elveszíti őket. Még a klubszinten kötött szerződésében is ott van ez a feltétel. Ha így folytatja, elveszíti az állását. – Csak nem lehet annyira rossz a helyzet. – De, az! Még a menedzsmentje is a nyakán ül. Tudom, hogy talán keresztülmegy valamin, de ez nem mehet így tovább. Ismered Sienna Blairt? Az Elite Dynasty-ből? A kedvenc sorozatunk említésére felkapom a fejem. – Ki nem ismeri? – Pontosan! – Dühösen teszi hozzá: – Hivatalosan együtt kellene lenniük, boldog párként, de tegnap este képek jelentek meg róla, amint a lány sorozatbeli kolléganőjével randizik. Leesik az állam. – Megcsalta a NAGY Sienna Blairt? Kat felkap egy kekszet, és dühösen rágni kezdi. – Nem tudom. Túl elfoglalt voltam azzal, hogy dühöngjek: volt olyan hülye, hogy lefotózzák egy ilyen kritikus időszakban. Eszembe sem jutott megkérdezni. Mindenki ismeri Sienna Blairt! Az Elite Dynasty a legnézettebb sorozat mostanában. A rajongói megőrülnek, teljesen szétszedik a pasit a közösségi médiában. – Nos, megérdemli. A csaj amúgy is túl dögös hozzá. – Sosem láttam a pasit, de Sienna gyakorlatilag egy istennő. – Micsoda szemétláda. – Pedig tényleg jól néztek ki együtt. Két nevetségesen dögös ember megérdemli egymást, azt hiszem. És nem is igazán szemétláda. Valószínűleg a legjobb srác, akit ismerek – mondja bűnbánó mosollyal. – Utánad, természetesen. Reid csak keresztülmegy valamin, nem tudom min, de remélem, csendesebben intézi majd. Bólintok. – Szóval mi a terv? – Egyelőre válság-PR. Biztos vagyok benne, hogy a kolléganővel nem is randiztak valójában. A fenébe is, abban sem vagyok biztos, hogy Siennával tényleg jártak-e. Csak mindenki ezt feltételezte. Elköteleződési problémái vannak. Megvárjuk, amíg elül a vihar, Si-t valószínűleg megkérdezik majd a sajtókörútján, ő meg tisztázza a dolgot. Utána pedig ráállunk a komoly kapcsolat-vonalra. Összehozzuk egy kevésbé híres lánnyal egy álrandi-sorozatra, és amikor szakítanak, ő lesz a megtört szívű nőcsábász, és újra a média kedvence. Nem tudok elfojtani egy mosolyt. Persze, már mindent kitervelt. Amikor Brooks panaszkodott, csak olyan tanácsokat akart, amiket esze ágában sem volt megfogadni. De amikor Katya panaszkodik, az azért van, mert már pontosan tudja, mit kell tennie, csak kell neki valaki, aki meghallgatja. Kissé összerezzenek. Abba kellene hagynom a rágódást rajta. Hónapok teltek el. Valószínűleg egyszer sem jutottam az eszébe. Már hat hónapot töltöttem a gyászolásával. Itt az ideje továbblépni. Nem lesz könnyű, soha semmi nem az, de meg kell próbálnom. – Föld hívja Addie-t! – énekli Katya. Mosolyog, de látom a szemében az aggodalmat. – Egy pillanatra elvesztettelek. Jól vagy? Annyira elkalandoztam, hogy észre sem vettem: befejezte az evést. Elmosolyodom, és a keze után nyúlok. Egy rövid másodpercre megrettenek, hogy elhúzza és beletörli az öltönynadrágjába, pontosan úgy, ahogy Brooks tette. Mintha valami piszkos lennék. Valami undorító. De ő nem teszi. Ehelyett megszorítja a kezem, kitörölve a keserű emléket, amit a férfi hagyott maga után. – Egy garast a gondolataidért? Megrázom a fejem, gyűlölöm, hogy csípi a szememet a könny. – Csak arra gondoltam... itt az idő. Tovább kell lépnem. Egyszer és mindenkorra. A könnyek mégis kicsordulnak. Katya szeme is gyanúsan nedves, amikor magához ölel. – Ó, Istenem, Ade. Annyira büszke vagyok rád. Továbblépek. Végre magam mögött hagyom a seggfej exemet. Vagy legalábbis ez volt a terv. Egy hónappal később üzenetet kapok Brookstól. Egy esküvői meghívót. 4 Amikor először beköltöztem Katya lakásába, két gondolat szögezett le. Egy: Katya éppolyan igényes volt, mint az egyetemen. Minden a lakásában luxust sugárzott. Drága bútorok, dizájner dekoráció, az a fajta tökéletesen megkomponált tér, amiről az ember elgondolkodik, hogy vajon laknak-e ott valóban emberek. Örültem, hogy olyan munkája van, ami lehetővé teszi ezt az életmódot. Kettő: Katya lakása a világ legkényelmesebb helye volt ahhoz, hogy az ember szarul érezze magát. Bár berendezett nekem egy vendégszobát, a legrosszabb éjszakáimat a kanapéján töltöttem, egy túlárazott takaróba burkolózva, és közvetlenül az üvegből ittam a bort. Most pedig, ahogy a telefonomon lévő értesítést bámulom, pontosan tudom, mit kell tennem. Besétálok Katya konyhájába, kiveszek egy üveg vörösbort – valami drága márkát, amit nem ismerek –, és lerogyok a kanapéra. Kipattintom a dugót, és egy hosszú kortyot nyelek, mielőtt újra a telefonomra mernék nézni. Hónapokig vágytam erre. Imádkoztam, hogy keressen meg. Most pedig ez az utolsó dolog, amire szükségem van. Nyugodj meg, Adeline. Valószínűleg csak lezárás, vagy valami ilyesmi. Nem mintha egyetlen üzenet bármin is változtatna. Rányomok az értesítésre. A gyomrom görcsbe rándul, amikor rájövök, hogy sosem írtam át a nevét a névjegyzékben. Édesem Édesem Édesem Édesem Édesem A képernyőt bámulom, a szívem a torkomban dobog. Brooks megnősül?! Olyan tempóban döntöm magamba a bort, hogy elszédülök. Egy hónapos hajóút? Csak pároknak szóló hajóút? Ismét egy nagy kortyot iszom. Minden mód és ok közül, ahogy elképzeltem, hogy Brooks megkeres, ez sosem volt köztük. A palack felénél járok, amikor végre elerednek a könnyeim. Tíz év. Egy egész évtizedig voltunk együtt. És ezalatt az idő alatt sosem voltam elég neki. Sosem voltam valaki, akit érdemesnek látott volna a házasságra. De alig hét hónap alatt megtalálta a menyasszonyát. Valakit, akit imád. Valakit, akivel boldogan tervezi az esküvőjét, miközben nekem könyörögnöm kellett, hogy egyáltalán jelen legyen a miénknél. Egy hónapos hajóutat tartanak, hogy megünnepeljék a szerelmüket, még mielőtt összeházasodnának. Soha nem kértem semmi ilyen extravagánsat. Csak a figyelmét akartam. A szerelmét. Tizennégy évesek voltunk, amikor randizni kezdtünk. Minden felnőtt azt mondta körülöttünk, hogy nem fog tartani, hogy túl fiatalok vagyunk ahhoz, hogy bármit is tudjunk a szerelemről. Az egyetlen ember, aki hitt bennünk, a bátyám volt. Még a rágondolástól is jobban sírok, ezért elhessegetem a gondolatot. Egy nap majd ki kell nyitnom ezt a szelencét – már hét éve halogatom –, de nem a mai az a nap. Brooks és én rácáfoltunk az esélyekre. Együtt csináltuk végig a középiskolát, majd az egyetemet. A csapattársai gyakran szólítottak Mrs. Sinclairnek. Mindenki látta, hogy hosszú távra tervezünk. Mindenki, kivéve Brooksot, azt az embert, akinek az én oldalamon kellett volna játszania. Az egyetlen embert, aki tényleg számított nekem. Sosem érdekelt igazán a névcsere vagy az, hogy a gyűrűje az ujjamon legyen; csak az övé akartam lenni. Mindörökké. Kat egyszer azt mondta, az egyetlen ok, amiért ennyire hozzá akartam menni, az volt, hogy mindenki más ezt várta el. Talán igaza volt. Katyának mindig igaza van. Ez a gondolat pontosan akkor hasít belém, amikor rájövök, hogy részeg vagyok. A borosüveg sehol, és miközben próbálom megkeresni, sikerül legurulnom a kanapéról egyenesen a padlóra. Nyögve tapogatózom a telefonom után, a kezem ügyetlen és remeg. Katya. Ő tudni fogja, mit kell tenni. Mindig tudja. A hívás alig csörög ki, már fel is veszi; hangja meleg és biztos, mint egy mentőkötél. – Szia, édesem. Nincs még kicsit korán a helyzetjelentéshez? – Brooks megnősül. – A hangom szánalmasan kásásan jön ki, miközben próbálom levakarni magam a padlóról. Ködös tekintettel pislogok körbe a szobában. Hová a fenébe tűnt a kanapé? Még mindig a kanapét keresem, amikor – BUMM! Beleütöm a lábujjam Katya dohányzóasztalába. – A francba! – káromkodom hangosan, markolva a lábfejemet, mintha le akarna esni. A fájdalom éles, de az ittas agyam csak egy másodperccel később dolgozza fel. Miközben próbálom visszanyerni az egyensúlyomat, teljesen elszámolom magam és hátrafelé dőlök – Pontosan arra a kanapéra, amit kerestem. Gyanakodva méregetem. Esküdni mernék, hogy egy másodperccel ezelőtt még nem volt ott. Meg kell mondanom Katyának, hogy a kanapéja időnként köddé válik. – Micsoda?! – Kat szinte beleüvölt a telefonba. Tompa hangokat hallok a háttérben, mielőtt lehalkítja a hangját. – Sajnálom, bent vagyok a munkában, de jól hallottam? – Jól! – jelentem be teátrálisan. – Küldött egy meghívót az esküvőjére. És egy egy hónapos, csak pároknak szóló hajóútra az esküvő előtt, Kat! Mivel én egyértelműen képtelen vagyok továbblépni, neked kell lenned a partneremnek. Úgy kacagok, mint egy őrült, aztán hirtelen elhallgatok. Várjunk csak. Min is nevettem? – Kat? – Bandzsítok a telefonra. – Itt vagy még? A hangja olyan lágy lesz, amitől görcsbe rándul a gyomrom. – Igen, itt vagyok. Csak... maradj ott, ahol vagy, oké? Hamarabb otthon leszek, mint gondolnád. És ne idd meg az összes boromat, édesem, az a cucc drága volt. Szünetet tart. Elég hosszút ahhoz, hogy érezzem a hallgatása súlyát. – És Ade... azt hiszem, valami fontosat kell mondanom neked. Aztán a hívás megszakad. 5 Eltelik néhány óra, de Kat még mindig nincs sehol. Azon tűnődöm, mi lehet az a dolog, ami ennyire fontos. Miután kijózanodom, lezuhanyozom, fogat mosok, és a lakás kitakarításával foglalom le magam. Próbálok nem Brooksra gondolni, de nem megy. Újra megnyitom az e-mailt, bámulom az esküvői meghívót és a páros hajóutat. Aztán meglátom a nevemet a rossz helyen. A gyomrom megfordul, és épphogy beérek a fürdőszobába, mielőtt hánynék. Később valami még rosszabbat teszek. Rákeresek a lányra a Google-ön. A menyasszonya modell. Tökéletes. Gyönyörű. Minden, ami én nem vagyok. Persze, hogy egy ilyen nőért hagyott el. Épp vizet döntök magamba – életemben először tényleg megfogadva Kat tanácsát –, amikor végre belép az ajtón. Fintorogva néz körbe, de amikor rám pillant, csak sóhajt egyet, és halvány, szomorú mosolyra húzódik a szája. – Azt hittem, rosszabb állapotban leszel – mondja, és mellém telepszik a kanapéra. A vállára hajtom a fejem, és felmutatom a vizespalackot. – Ha nem szedem össze magam, te megtetted volna helyettem. Megtanultam megválogatni a harcaimat. – Az biztos. – Megrángatja kicsit a hajamat. – Van kedved elmenni vacsorázni? Nyílt egy új thai hely az irodám közelében. Azt mondják, nagyon jó a kaja. Rásandítok. – Utálod a thai kaját. Mi folyik itt? Felnevet, és egy másodpercre elfelejtem, milyen nyomorultul érzem magam. Gyönyörű, és minden erőfeszítés nélkül az. Ha én is jobban hasonlítanék rá, vagy az új menyasszonyára, talán Brooks még mindig az enyém lenne. Kat arca hamar elkomolyodik. – Oké, elkaptál. Csak... nem tudtam, hogyan mondjam el. – Habozik, majd a szemembe néz. – Brooks egy seggfej, Ade. Soha nem érdemelt meg téged. Keserűen felnevetek. – Ezt már mondtad. – És komolyan is gondoltam. Emlékszel, amikor draftolták, és gyakorlatilag belekényszerített, hogy költözz Chicagóba vele? Megrázom a fejem. – Nem ez történt. – De igen – erősködik. – Csak azért vette neked azt a pékséget, mert azt hitte, New Yorkba draftolják. Emlékszel a tervünkre? Ha nem oda kerül, közösen veszünk itt ki egy lakást. És amikor megmondtad neki, hogy velem maradsz, jelenetet rendezett. Megforgatom a szemem. – Nem jelenetet rendezett. Meg volt bántva. Kat felhorkan. – Ja? Szóval neki is bántania kellett téged? Ade, te nem is akartál elköltözni. Bezárva tartott a lakásában, hogy szemmel tarthasson. Évente kétszer láttalak, és azt is csak akkor, amikor Chicago New Yorkkal játszott. – Ez nem az ő hibája. Én nem akartam elmenni. Nem akartam dolgozni. Elvoltam azzal, hogy rá támaszkodom... – És azzal is elvoltál, hogy sosem látsz engem? – Megcsuklik a hangja, de gyorsan palástolja. Kinyitom a számat, hogy mondjak valamit, bármit, de félbeszakít. – Nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy onnan, hogy alig láttalak, eljutottunk oda, hogy minden nap itt vagy. Amikor azt mondtam, hogy addig maradhatsz, ameddig csak akarsz, komolyan gondoltam, Ade. Szeretem, hogy itt vagy. A szavai mélyebben érintenek, mint számítottam rá. Mikor volt utoljára, hogy valaki tényleg azt mondta: akarja, hogy a közelében legyek? Brooks sosem tette. Eltűrt, persze. De sosem akart igazán. Kat megfogja a kezem, és gyengéden megszorítja. – Kicsit felvezetlek valamihez, ami fel fog dühíteni. – Mi... – Tudtam, hogy Brooks megnősül. – Hadarja el gyorsan, mint aki egy sebtapaszt ránt le. – Egy hónapja tudtam meg. Szó szerint ez a munkám, hogy tudjam az ilyeneket. De te már amúgy is össze voltál törve, és tudtam, hogy ha rájössz, valami olyasmi baromságot csinálsz, mint hogy visszakönyörgöd magad hozzá. Megmerevedem. Tudta. Igaza van, persze. De ha elmondta volna, megállíthattam volna. Elérhettem volna, hogy visszajöjjön hozzám. Ez az ő hibája. – Ezt nem tehetted volna meg helyettem. – A hangom remeg a dühtől. Bólint. – Igazad van. Nem tehettem volna. És sajnálom, Ade. De meg kell értened, hogy ha ilyen gyorsan továbblépett, akkor soha nem is jött volna vissza. – Ezt nem tudhatod! – Kirántom a kezem, de ő nem ereszti. – Engedj el, Katya. Megrázza a fejét. – Nem. Mert még nem is ez az, ami igazán fel fog dühíteni. Abbahagyom a szabadkozást. Van még más is? – Mi a fene, Katya? Figyelmen kívül hagyja a pillantásomat, és folytatja. – Nem jön vissza, Adeline. Nem láttad a közös képeiket, és nem hallottad, hogyan beszél róla az interjúkban. Azt hittem, a legnagyobb fájdalom az volt, amikor Brooks elhagyott. Tévedtem. Mert ez? Ez olyan, mintha a szívem beomlana. De nem sírok. Nem tudok. – Miért mondod ezt nekem, Kat? – A hangom alig több egy suttogásnál. Lehajtom a fejem. Képtelen vagyok ránézni. Túl nagy a szégyenem. Megszorítja a kezem. – Mert sokkal többet érsz, mint az a seggfej, akihez tíz évig láncoltad magad. És ha ezt nem hiszed el, hidd el ezt: soha, de soha nem fogok hazudni neked, Adeline. Még ha néha el is hallgatom az igazságot a te érdekedben. Mély levegőt vesz. – Emlékszel, amikor meséltem a PR-stratégiámról azzal az idióta játékossal a klubomnál? Lassan bólintok. Emlékszem. Csak azt nem tudom, ez most miért jön elő. – Nagyszerűen halad a dolog. Az imázsa javul, de fenn kell tartanunk a lendületet. Emlékszel, mondtam, hogy randiznia kellene egy csinos lánnyal, hogy jövőbeli családapának tűnjön? Most nem bólintok. Utálom, amerre ez tart. Katya habozik, majd túlságosan is jókedvűen elvigyorodik. – Egytől Hadész segglyukáig terjedő skálán mennyire lennél mérges, ha azt mondanám, hogy téged ajánlottalak a feladatra? 6 A szép napokon imádom a legjobb barátnőmet. A kifejezetten rossz napokon pedig emlékeztetem magam, hogy jót akar. De ma? Ma pocsék napom van, és dühöngök. A „Hadész segglyuka” skála nem is elég magas. Kirántom a kezeimet az övéiből, a dühöm olyan forró, hogy komolyan fontolóra veszem, hogy lelököm a kanapéról – egészen addig, amíg észre nem veszem, milyen közel van a dohányzóasztal, és el nem rándulok. Mérges vagyok. De nem annyira, hogy sérülést okozzak neki. Még nem. – Ezt nem hiszem el! – pattanok fel a kanapéról, és a hálószobám felé viharzom. Katya szorosan a nyomomban van. – Túlreagálod, Ade. Ez nem is olyan rossz dolog! Lerúgom a bal papucsomat és a feje felé hajítom, de neki baseballos reflexei vannak az apjával töltött gyerekkori labdázásokból – és könnyedén elhajol. Rám mered, és úgy mutat rám az ujjával, mintha egy rosszalkodó kiskutyát akarna megdorgálni. – Mondj egyetlen érvényes okot, amiért dühös vagy, és békén hagylak. Gyűlölöm, amikor ezt csinálja. Váratlanul ér, az agyam rövidzárlatot kap, ő pedig egyszerűen átgázol rajtam, amíg rá nem bólintok az akaratára. – Most szakítottam Brooksszal! – Hozzáférés megtagadva. – Sorolni kezdi az ujjain. – Egy: ő egy szemétláda. Kettő: tovább kellene lépned. Három: megnősül, és szó szerint meghívott az esküvőjére. Egy átkozott hajóútra. Keresztbe fonja a karját, és úgy néz rám, mintha én lennék az, aki helyette hoz döntéseket. – Adeline Louise Beaumont. Ezt te sem gondolhatod komolyan. Utána hajítom a második papucsomat is, és ezúttal célba találok – pontosan a vállán landol. – Ne hívj így! – fortyanok fel. – És ez elvi kérdés! Mindig arról papolsz, milyen irányító típus volt Brooks, de te pont olyan vagy! El kellett volna mondanod, hogy eljegyezték. Nem volt jogod elhallgatni előlem, és meg kellett volna kérdezned, mielőtt bármire is benevezel! – Ne merj bűntudatot kelteni bennem. – Most már ő is forrong. – Nem neveztelek be semmire a fenébe is, csak javasoltam valamit. És ne merj ahhoz a semmirekellő alakhoz hasonlítani. Vesz egy mély levegőt, majd olyan komolyan néz rám, hogy nem tudok elfordulni. – Mondd csak, mi a terved? Egy hónapos esküvői hajóutat tart. Ismerlek. Sosem fogod visszautasítani a meghívást. Elmész, kínozod magad, aztán hazajössz, és elvárod, hogy én rakjam össze a darabjaidat. Összeszorítom az ajkam. Nincs mit mondanom. Kifújja a levegőt, mintha tudná, hogy megnyerte a vitát. – Nem megyek el veled. De ha belemész az ötletembe – mert soha nem kényszerítenélek semmire –, akkor nemcsak hogy lesz kísérőd az egész útra, de az egészet az öntelt, seggfej képébe dörgölheted. Közelebb hajol, a szemei csillognak. – Képzeld csak el, Ade. Az exmenyasszonya... a kedvenc hokijátékosával randizik. Nem kellett PR-menedzsernek – vagy gondolatolvasónak – lennem, hogy lássam, ez hogy festene. Brooks megszállottja volt Reid Harringtonnak. Ennyire emlékszem. Még az egyetemen egyszer nem engedte, hogy az autója első ülésére üljek, mert Reid pár órával azelőtt ott ült, és nem akarta, hogy „elrontsam a szerencsehozó kabaláját”. Azt hittem, viccel, és mégis beültem. Hatalmasat veszekedtünk. Aztán a csapata elvesztette a meccset, ő pedig teljesen kikelt magából, és rajtam töltötte ki a mérgét, ordítva, hogy „nem tarthat maga mellett egy olyan nőt, aki képtelen az istenverte szóra hallgatni”. Az emléktől keserű íz támad a számban. Emlékszem, ahogy Katyának sírtam, azon tűnődve, miért nem randizik egyszerűen Reiddel, ha ennyit jelent neki. Kat szorosan figyel, még mindig huncutul vigyorog, de látom, hogy belül még mindig tiszta ideg. Épphogy csak tartja magát. Aztán szó nélkül megfordul, és a szobája felé indul. Valószínűleg le akar higgadni, és ez valószínűleg így is van jól. Ha maradna, csak újra elkezdenénk veszekedni. Megáll az ajtóban. – Gondolkozz rajta, amennyit csak akarsz, de ma este Reiddel vacsorázom. Ott lesz, abban a thai étteremben, amit említettem. – Rám pillant. – Nem akarlak sürgetni, de ha benne vagy, ez lehetne az első hivatalos randitok a nyilvánosság előtt. Megmondhatom Reidnek, hogy hagyja el a napszemüveget és a maszkot. Öltözz ki. De csak ha te is akarod, oké? A tekintete meglágyul, mintha látna valamit az arcomon, amiről én magam sem tudok. – Szeretlek, Adeline. Még ha néha nem is úgy tűnik. Aztán eltűnik a szobájában, és halkan becsukja maga mögött az ajtót. És végre, ma először, kapok levegőt. ____ Sosem voltam jó a sminkelésben. Megnyitok egy YouTube-videót a szempillaspirálozásról, és szinte elolvadok az ágyamon. Katya tökéletesen manikűrözött egyik kezén meg tudnám számolni, hányszor viseltem egyáltalán sminket – és azt is csak titkos kimenőkön vele, amikről Brooks sosem tudott. Leültetett, felemelte az államat, és „kipofozott”, ahogy ő hívta. Tudom, hogy most is kopoghatnék az ajtaján, kérhetnék segítséget, és elmoshatnám a köztünk lévő feszültséget. De nem akarom. Még nem. Brooks gyűlölte, ha sminkeltem. Néha már azért is kiabált, ha csak egy szájfényt talált a táskámban. Megrázom a fejem. Ez szánalmas kifogás arra, hogy még egy szempillaspirált sem tudok felvinni. Emlékszem, milyen fejet vágott Kat, amikor először mondtam neki, hogy miatta kerülöm a sminket. Most itt ülök az ágyamon, a legszebb ruhámban – egy gyönyörű fehér darab, amit Kat vett nekem a tavalyi születésnapomra. Karika fülbevalókat teszek be, majd egy egyszerű lófarokba fogom a fürtjeimet. Úgyis könnyen összeugranak, felesleges lenne kiengedni őket. A YouTube-videót könnyebb volt követni, mint hittem. Kiderült, hogy a legtöbb termékem már megvolt, hála Katyának. És amikor a tükörbe nézek, úgy gondolom, egész tisztességes munkát végeztem. Aztán bevillan egy gondolat. Megérte? Azokat az éveket azzal tölteni, hogy úgy tettem, mintha nem szeretném a sminket. Úgy tettem, mintha nem akarnék olyan szép lenni, mint a lányok a közösségi médiában. Azt hiszem, Brooks távozásának vannak előnyei. Most már megtehetek ilyen dolgokat anélkül, hogy azon aggódnék, ő jóváhagyja-e. Felkapok egy fekete táskát, és vetek magamra egy utolsó pillantást a tükörben. Elakad a lélegzetem. Csinos... vagyok. A szemem ég a visszafojtott könnyektől. Mikor tetszettem utoljára magamnak? Mikor volt utoljára szabad törődnöm ezzel? Kinyitom az ajtót. Katya ott áll kint, a keze a levegőben megfagyva, épp kopogni készült. Meglát, és megtorpan, ajkai kissé elnyílnak, de nem szól semmit. Így hát én szólalok meg helyette. – Készen állok. – Felemelem az állam. – Elérem, hogy az a seggfej megbánja, hogy elpazarolt tíz évet az életemből. Katya a világ legnagyobb, legpimaszabb vigyorára húzza a száját. 7 Az étterem kisebb és bensőségesebb, mint vártam. Alig érkeztünk meg, de Kat gyorsan elhessegeti a pincért, mondván, hogy még várunk valakire. Megpróbálok nem arra gondolni, mikor voltam utoljára étteremben – hét hónappal ezelőtt. Életem legkínosabb, legszívszorítóbb napján. Kat azóta többször is próbált kimozdítani, de én minden alkalommal azonnal leállítottam. Biztosan gyanakodott, de sosem firtatta. Ez többet jelentett nekem, mint azt ő valószínűleg hitte. – Legalább megpróbálhatnál nem úgy kinézni, mint aki épp be akar szarni – mormogja Kat, mielőtt beleiszik a vizébe. Lenyűgözően néz ki, mint mindig. A gyomrom ugyanúgy görcsbe rándul a közelében, ahogy szokott – az irigység mardosó érzése –, de elhessegetem. – Csak Reidről van szó – mondja lazán. – Komolyan, ő az utolsó ember, aki miatt idegeskedned kellene. Inkább azon aggódj, hogy be akar-e majd mászni a bugyidba. Horkantok egyet, de a vicc nem talál be. Mert most a gyomrom már egy egészen más okból rándul görcsbe. Hülyeség az egész. De talán Brooks hirtelen házassága bekavart nálam, mert a szavak hamarabb kicsúsznak a számon, minthogy megállíthatnám őket. – Azon is aggódnom kellene, hogy mással is megteszi? – Vagy veled? Mint egy nyomkövető kutya, vagy csak mint valaki, aki jobban ismer engem, mint én saját magamat, meghallja a ki nem mondott kérdést is. Kat egy pillanatig meredten néz rám, majd váratlanul kitör belőle a nevetés. Csak nevet és nevet, amíg köhögni nem kezd, nekem pedig meg kell paskolnom a hátát. Amikor végre abbahagyja, egyetlen pillantást vet az arcomra, és bocsánatot kér, de a kár már megtörtént. Az arcom ég a megalázottságtól. Istenem. Nem hiszem el, hogy ennyire bizonytalanná váltam. Még a saját legjobb barátnőmre is féltékeny vagyok. Mi ütött beléd, Adeline? A szeme még mindig csillog a nevetéstől, miközben megveregeti a vállamat. – Azt mondtam, hogy dögös, édesem. Nem azt, hogy egy tízméteres bottal is hozzáérnék. Teljesen a tiéd. Komolyan. Felnyögök, és az arcomat a tenyerembe temetem. Újra felnevet, de ezúttal van valami lágyabb a hangjában. Nem térek magamhoz. Ennyire kikészülök egy sráctól, akivel még nem is találkoztam? Általában elzárom magamban a féltékeny, bizonytalan énemet, különösen Kat környezetében. Mindig ő volt a megerőltetés nélkül tökéletes, én meg mindig... nos, én. De mostanában minden túl soknak tűnik. Talán túl érzékeny lettem. Mégis. Basszus, Adeline. Amikor végre összeszedem a bátorságomat, hogy újra ránézzek, komolyan tekint vissza rám. – Sajnálom – mormogom. És komolyan is gondolom. De ő csak megvonja a vállát. – Semmiért nem kell bocsánatot kérned. Aztán megrezzen a telefonja. Rápillant a képernyőre, és szélesen elvigyorodik. – Itt vannak! Itt vannak? Többen? Az étterem ajtaja kitárul, és én valahogy – egyszerűen csak tudom –, hogy ő az. Reid úgy sétál be, mintha övé lenne a hely. Nem nagyképűen, csak... mintha bárhová is menne, oda tartozna. Magas, széles vállú, és árad belőle az az erőfeszítés nélküli, vonzó, „szomszéd srác” sárm. Szőke haja enyhén kócos, mintha épp csak végigtúrt volna benne, mielőtt belépett, és amikor világoskék szeme rám téved, a mosolya egy pillanatra megtorpan – felfedve két apró gödröcskét, amitől kihagy a szívem egy ütemet –, majd meleg barátságossággá szelídül. Dögös. Nagyon, nagyon dögös. De nem abban az öntelt vagy modoros stílusban, mint Brooks, hanem mint egy aranyifjú, akinek minden karizmája az ujjaiban van. A vonzereje nyilvánvaló, nehéz elfordítani róla a tekintetet. Vagy talán csak a tartása teszi. Hát, azt hittem, Kat csak szórakozik velem, amikor azt mondta, együtt jártunk egyetemre. De a kisugárzása annyira vakító és ismerős, hogy tudom, igazat beszélt. – Szia – mondja, és úgy huppan le a velem szemközti székre, mintha már százszor megtettük volna. – Adeline, ugye? Bólintok, és hirtelen kínosan tudatára ébredek annak, hogyan ülök, hogyan pihen a kezem az asztalon, és hogyan néz rám. Mielőtt bármit mondhatnék, a barátja teátrális sóhajjal vágódik le a mellette lévő székre. – Oké, azta – mondja a srác, rám pislogva. – Senki nem mondta, hogy ma este egy istennővel vacsorázunk. Kifejezetten alulöltözöttnek érzem magam. Kat felhorkant. – Adeline, ismerd meg Garryt, New York fél-kompetens kapusát. Garry, ez a görög istennő mellettem pedig a legjobb barátnőm, Adeline. – Úgy teszek, mintha ezt nem hallottam volna, Kitty Kat – Katya szeme megrándul. Garry elkapja róla a tekintetét, és felém fordul. – Csak Garry – javítja ki, rám villantva egy vigyort. – És szögezzük le az elején: én vagyok a vicces srác, Reid az aranyifjú, Kat pedig, feltételezem, a káosz. – Egyértelműen – válaszolja Kat simán. Reid megrázza a fejét, de még mindig rám figyel. – Sajnálom őt – mondja halkabb hangon, csak nekem. – Nem tud parancsolni magának. Garryre pillantok, aki épp úgy tanulmányozza az étlapot, mintha az személyesen megsértette volna. – Majd boldogulok vele – mondom, magamat is meglepve. Reid mosolya elmélyül, mintha tetszene neki a válasz. – Ő pedig itt Reid, de biztos kitaláltad már – Kat mosolya jelzi, hogy nem felejtette el a korábbi beszélgetésünket, én pedig mélyebbre süllyedek a székemben. – Kitaláltam. Örülök a találkozásnak – nézek Reidre, és őszintén mondom. Büszke vagyok rá, hogy nem vesztem el teljesen abban a tekintetben. Mellettünk Garry és Katya egyszerre horkannak fel. Reid úgy néz rám, mintha valami furcsát mondtam volna, de túllép rajta, és rám villant egy vakító mosolyt. Elakad a lélegzetem, úgy látszik, képtelen vagyok beszélni, ha azok a gödröcskék ilyen közel vannak. – Csak szörnyűségeket hallhattál rólam, feltételezem. Már épp tagadni készülnék – mert nem volt teljesen igaz –, de Katya az orra alatt mormogja: – Természetesen. – Felvonom a szemöldököm; egyértelmű, hogy nagyra tartja a srácot. – Szóval – szólal meg Garry, becsapva az étlapot, és előrehajol. – Mi a terv? Megpecsételjük ezt a kamukapcsolatot egy drámai kézfogással? Esetleg némi homlokpuszi gyakorlásképpen? Megfulladok a köhögéstől. Mi van? Reid felnyög, és végigsimít az arcán. Ebből leszűröm, hogy ez náluk normális. – Az isten szerelmére, Garry, hagyd abba. Garry tudomást sem vesz róla. – Csak azt mondom, hogy ha belevágunk a dologba, csináljuk rendesen. Nyilvános érzelemnyilvánítás, becenevek... ó! Reid nagyon jó ebben a „védelmező pasi” szerepben, hagynod kellene, hogy bedobja a vállra borulós mozdulatot... – Ki foglak hajítani ebből az étteremből – fenyegeti meg Reid, de inkább csak bosszúság van a hangjában, nem valódi harag. Garry vigyorog, láthatóan nem hatja meg a dolog. – Profi tanács: remekül tud színlelni. Abszolút csúcsminőségű pasialapanyag. Még jó reggelt üzenetet is küld majd, mintha komolyan gondolná. Oldalra döntöm a fejem. – Ezt vegyem figyelmeztetésnek? Hogy „ő a legalkalmasabb arra, hogy elcsavarja a fejem, aztán összetörje a szívem”? Reid „nemet” mond, pontosan ugyanakkor, amikor Garry azt, hogy „határozottan”, és a pillantás, amit Reid vet rá, olyan intenzív, hogy Garry megadóan felemeli a kezét. – Jól van, jól van, viselkedem. Egyelőre. – Aztán visszafordul hozzám, a szeme huncutul csillog. – Szóval, Adeline, te mit nyersz ezen? Mert Reid hatalmasat kaszál azzal, hogy veled mutatkozhat, és csak biztos akarok lenni benne, hogy ez egy tisztességes üzlet. Pislogok. – Ööö... Kat, az áruló, csak kortyolgatja a vizét, mintha ez lenne az elmúlt hetek legjobb szórakozása. Reid azonban nem veszi le rólam a szemét. – Nem kell erről most beszélnünk – mondja halkan, de határozottan. – Semmi kényszer. És bár az egész helyzet nevetséges, és bár alig ismerem őt, érzem, ahogy kifújom a levegőt. Mert valahogy ahogy mondja, elhiszem neki. De persze Kat szétpukkasztja a buborékot. – Tulajdonképpen jogilag is lepecsételjük a dolgot. – Előhúz két összetűzött papírt, és átcsúsztatja őket az asztalon. – A szerződést a lehető legegyszerűbbre fogalmaztam, de elmondom a lényeget. Reid és én összenézünk, mielőtt felvennénk a papírokat. – Brooks Sinclair esküvője és a hajóút rendkívül nagyszabású esemény lesz – folytatja Kat. Nem azt mondja, hogy az exed esküvője, és bár értékelem a tapintatát, ez nem igazán enyhíti a fájdalmat. Reid Brooks csapattársa volt – persze, hogy tudja, hogy jártunk. És ahogy rám néz, pontosan tudja azt is, hogyan lett vége. – A nyilvános érzelemnyilvánítás nem kötelező, de erősen ajánlott. Minél meggyőzőbb, annál jobb. A hajón nem lesz média, de ha mindenki elhiszi, hogy fülig szerelmesek vagytok? Az nagy plusz pont. – Megáll egy pillanatra. – A megállapodás egy évre szól, de korábban is véget érhet, ha mindketten megkaptátok, amire szükségetek van. Reid egy gyönyörű barátnővel jelenik meg a hajón... – Ó, köszönöm – mormogom. Kat elvigyorodik. – ...Adeline pedig eléri, hogy Reid úgy tűnjön, mint egy összetört szívű szívtipró. Épp csak annyira, hogy a közvélemény szimpátiája az ő oldalára álljon. Felvonom a szemöldököm Reidre nézve. – Összetört szívű szívtipró, mi? Vigyorog, ellenállhatatlan sármmal. – Tragikus, nem igaz? Kat összecsapja a kezét. – A hajóút után elvárás, hogy tartsátok fenn a boldog pár látszatát a szerződés lejártáig. Aláírtok egy titoktartási nyilatkozatot is, ami azt jelenti, hogy a logisztikai csapaton kívül senkinek sem beszélhettek a részletekről. Kérdés? Mindketten megrázzuk a fejünket. – Remek! – Sugárzik. – Adjátok vissza az aláírt szerződést, amikor csak akarjátok, én pedig elkezdem kidolgozni az időbeosztásotokat. Időbeosztás? Reid és én átfutjuk a szerződést. Rövid és lényegre törő – nincsenek kiskapuk, nincs apróbetűs rész. Csak egy kamukapcsolat lejárati dátummal. Aláírjuk, és visszaadjuk Katnek. Elteszi őket, majd elvigyorodik. – Gratulálok, gerlepár. Hivatalosan is jártok! 8 REID – Nem úgy volt, hogy te valami A-listás sztár vagy? – kérdezi Adeline a homlokát ráncolva. Megmozdul, próbál egyensúlyba kerülni, én pedig nem tudom megállni, hogy ne vigyorogjak. Egy fejjel magasabb vagyok nála, és valahányszor leeresztem a fejem, hogy találkozzon a tekintetünk, ő összehúzza a szemöldökét. Minden alkalommal megnevettet. – Csak hokis körökben – javítom ki. – De valószínűleg már most is paparazzók figyelnek minket. Ez nem is kérdés – tudom, hogy így van. Hetek óta téma vagyok, amióta az a zűr volt Siennával. Hiába erősítette meg, hogy sosem jártunk, a kár már megtörtént. Most már az utcára sem tudok kilépni anélkül, hogy ne követnének. A menedzsmentem le sem száll rólam, az edző pedig? Többször mosott már fejet nekem, mint amennyit számon tudnék tartani. Kimerítő. Én csak hokizni akarok. Sosem érdekelt a hírnév, vagy hogy magyarázkodnom kelljen a médiának, főleg most, hogy megkaptam a „hoki fenegyereke” címkét, aki képtelen a nadrágjában tartani. Én nem tartok fenn kapcsolatokat. Nevezzenek bárminek, sosem hazudtam erről. Velem ellentétben Adeline láthatóan nem számított erre a válaszra. Azonnal bűntudatom támad, amikor elfehéredik az arca. – Ó. Megborzong, én pedig gondolkodás nélkül ledobom a zakómat, és a vállára terítem. A szemöldöke felszalad, szinte eltűnik a hajvonalában. Felnevetek. – Szerelmesek vagyunk, emlékszel? – Ó – mondja újra, ezúttal kicsit halkabban. Fájdalmasan nyilvánvaló, mennyire ideges – fészkelődik, babrál valamivel, alig mer a szemembe nézni. Cuki. Ő maga is cuki. Már az egyetemen is így gondoltam. Adeline-nek mindig is megvolt ez a csendes, természetes szépsége – nagy, sötétbarna szemek, ajkak, amik természetesen Ámor-íj formájúak, és meleg, barna bőr, ami valahogy jobban ragyog, mint amire emlékeztem. Mindenre emlékszem vele kapcsolatban, ezért is találtam furcsának, amikor úgy nyomta le az „örülök a találkozásnak” dumát, mintha nem venné észre, hogy évek óta kísérti a gondolataimat. Talán furcsa ennyi mindent észrevenni a régi csapattársam hosszú távú barátnőjén, de nem tehettem róla. Már akkor sem értettem, mit látott benne. Brooks egy gőgös, fennhéjázó seggfej volt – nem abban a szórakoztató stílusban, mint Grant, hanem abban a hajtépős fajtában, amit valahogy tökélyre fejlesztett. És Adeline-nel sem bánt különösebben jól. Láttam már rengeteg srácot, akik bunkók az öltözőben, de angyallá változnak a csajuk mellett. Brooks nem ilyen volt. Ő velejéig seggfej volt. Egy apró, bűntudatos csomó képződik a gyomromban. Régen reméltem, hogy szakítanak Brooksszal. Most, hogy megtörtént, tudom, hogy szemétnek kellene éreznem magam, amiért ezt kívántam. De nem vagyok annyira jó ember. A parkolóban vagyunk, várjuk, hogy Garry és Katya befejezzék, amit éppen csinálnak. Késő van, a levegő csípős, Adeline pedig előttem áll, és úgy babrál, mintha próbálná elfoglalni magát. Még mindig a zakómmal küzd, a karjaival nem találja az ujját, én pedig szórakozottan figyelem, ahogy frusztráltan mormog az orra alatt. A ruhája gyönyörű – elegáns, testhezálló –, de ujjatlan, és a hideg láthatóan kezdi kikezdeni. Sóhajtok egyet, ellököm magam az autómtól – egy fekete Porsche, amit szeretettel csak Angelnek hívok –, és felé lépek. – Ide süss – mondom, megragadva a zakó gallérját, és bevezetem a karját az ujjába. – Ez nem egy ördöglakat, tudod. Puffog egyet, az arca enyhén piros, nem tudom, a zavartól-e vagy a hidegtől. – Furcsán volt összehajtva – ellenkezik. – Persze – húzom el a szót, elfojtva egy vigyort, miközben megigazítom a vállán a zakót. Szinte elnyeli őt, az ujjai túlnyúlnak a kézfején, és valamiért ez a látvány valami különös érzést kelt a mellkasomban. Ekkor felnéz rám, az ajkai kissé elnyílnak, mintha mondani akarna valamit. De mielőtt megszólalhatna, egy éles fütty hasít a levegőbe. – A mindenit, haver, te aztán gyorsan dolgozol. Garry. Természetesen. Adeline szinte elugrik mellőlem, én pedig a fejemet rázva fordulok meg, hogy lássam őt, amint Katyával az oldalán felénk sétál. Mindketten túlságosan is jól szórakoznak a kedvemhez képest. Garry vigyorog, és keresztbe fonja a karját. – Szóval, miről maradtunk le? Adeline sietve mormogja: „Semmiről”, pontosan ugyanakkor, amikor én azt mondom: „Adeline-nel épp azt terveztük, hogy elmegyünk valahova.” Garry és Katya is felvonja a szemöldökét. – Terveztük? – kérdezi Adeline felém fordulva. – Terveztétek? – visszhangozza Katya, keresztbe font karral. Visszafojtok egy mosolyt Adeline zavarán, és Garry felé bökök a fejemmel. – Vidd haza Katyát épségben. Katya a homlokát ráncolja. – Alig múlt hét óra. Hová viszed? – Nem vagy az anyám, Kat – vág közbe Adeline a szemét forgatva. – És nincs takarodóm. Garry halkan kifújja a levegőt. – A mindenit. Akkor azt hiszem, törődünk a saját dolgunkkal. Katya sóhajt, de nem firtatja tovább. Ehelyett olyan pillantást vet rám, ami egyértelműen azt üzeni: Ne légy idióta. Vettem. Mielőtt Adeline-nel beszállnánk az autóba, száraz pillantást vetek Katyára. – Legalább megpróbálhatnának diszkrétek lenni. Úgy viselkednek, mintha te személyesen szóltál volna nekik. Az egyik parkoló autó mögül egy férfi felemeli a fényképezőgépét, és lefotózza, amint Adeline beszáll. Katya megvonja a vállát, cseppet sem zavartatva magát. – Mindegy. Csak vidd el valahova, ahol igazán jó képeket tudnak készíteni. Horkantok egyet. – Szörnyű ember vagy. Elvigyorodik. – Viszontlátásra, lúzer. Elköszönünk, és beindítom az autót anélkül, hogy konkrét úti cél lenne a fejemben. Adeline kényelembe helyezi magát az anyósülésen, úgy állítgatja a rádiót, mintha már ezerszer ült volna itt. Végigpörgeti az állomásokat, mielőtt megállna egy rap számnál, és halk ütemre bólogatni kezd. Rápillantok, felvont szemöldökkel. – Te Kendrick Lamart hallgatsz? Oldalról rám néz. – Te talán nem?

🔥Életem tíz évét szenteltem az egyetlen férfinak, akit valaha szerettem: az ex-vőlegényemnek, Brooks Sinclairnek. Az általános iskola nyolcadik osztálya óta mindig mellette voltam. Hozzá idomultam, hogy én legyek számára a tökéletes nő. Fekete fürtjeimet rövidre vágatva hordtam, pontosan úgy, ahogy ő szerette. Soha nem sminkeltem. Olyan ruhákba öltöztem, amiket ő jóváhagyott, mert nem szerette, ha más férfiak megnéznek. Tíz éven át mindent úgy tettem, ahogy ő akarta. A felesége készültem lenni. Mindenki tudta, hogy egymásnak vagyunk teremtve. Ezért sem volt semmi értelme annak, amikor hat hónappal ezelőtt mindent eldobott. „Mit mondtál?” – a hangom alig volt több suttogásnál. Brooks az éttermi asztal túloldaláról bámult rám, az arca kifürkészhetetlen volt. Ezt a foglalást hónapokkal ezelőtt intéztem a tízéves évfordulónkra. „Szerintem szakítanunk kellene” – mondta. Pislantottam. A szívem a torkomban dobogott. „Brooks, ez valami vicc akar lenni? Mert nem vicces, szívem.” „Nem viccelek, Adeline.” „De, biztosan csak viczelsz!” – a hangom kissé megemelkedett, és körbepillantottam. Az emberek minket néztek. Vettem egy mély levegőt, és az asztal felett a keze után nyúltam. Az eljegyzési gyűrűm még mindig ott volt az ujjamon. Soha nem akartam lehúzni. Még most sem. „Épp csak elkezdtük tervezni az esküvőt – mondtam, próbálva megőrizni a hangom nyugalmát. – Tudom, hogy stresszes, de pont ezért vállaltam magamra a munka nagy részét.” Nem válaszolt. „Ha ez túl sok, elhalaszthatjuk – tettem hozzá, bár a szavak méregként hatottak. Már így is évek óta halogattuk. De ha ezen múlt, hogy együtt maradjunk, egy szempillantás alatt megteszem. – Nem akarom, hogy nyomás alatt érezd magad.” Brooks élesen kifújta a levegőt. „Szóval nem akarod, hogy elvegyelek? Mert ez olyasmi, amit én nem akarok megtenni, Adeline.” A szavai felértek egy pofonnal. Elszorult a mellkasom. „Ezt nem gondolhatod komolyan.” „De, komolyan gondolom.” A hangja határozott volt. Hideg. Nyoma sem volt benne annak a férfinak, akibe beleszerettem. „Már nem szeretlek. Évek óta nem.” Elakadt a lélegzetem. „Csak azért maradtam, mert tudom, mennyivel tartozom neked – ismerte be. – De nem helyezhetlek többé a saját boldogságom elé.” „A kapcsolatokban vannak nehéz időszakok. Csak dolgoznunk kell rajta…” Brooks kihúzta a kezét az enyémből, és a hajába túrt. Mindig is jóképű volt. Világosbarna haj, aranybarna szemek és egy mosoly, amitől bárki elolvadt. Tudtam, milyen szerencsés vagyok, hogy ő az enyém. Bármelyik lányt megkaphatta volna. But he chose me. Ez csak jelentett valamit. Az ember nem dob el csak úgy tíz évet. De most nem mosolygott rám. Mogorván nézett. Felállt, és a tenyerét a combjába törölte, mintha az érintésem valami piszkos dolog lenne. „Nem akarok dolgozni semmin. Pláne nem veled. – A hangja élettelen volt. – Tíz év telt el, Addie. Ha egymásnak lennénk teremtve, nem házasodtunk volna már össze?” A becenév fájt. Lehorgasztott fejjel a tányéromat bámultam. „Csak azért nem vagyunk még házasok, mert a karrieredre kellett koncentrálnod…” „Nem. – A hangneme éles volt. – Azért, mert soha nem láttalak olyasvalakinek, akit feleségül tudnék venni.” A szavak gyomorszájon vágtak. „Lehet, hogy valakinek te vagy az esete, de az enyém nem, Adeline. Egyébként is, a legtöbb NHL-játékos nem nősül meg. De te ezt úgysem értenéd.” Értettem én. Nem akartam leélni az életemet anélkül, hogy valakinek a felesége lennék. De érte megpróbáltam volna. „Ne csinálj jelenetet, Brooks. Lehet, hogy riporterek is vannak itt.” Felnevetett. „Mindig is egy lábtörlő voltál, nem igaz?” – kissé felém hajolt. – „De fiatalabb korunkban szerettelek. Emiatt megtarthatod az eljegyzési gyűrűt. Nem kérem vissza.” Megfordult, hogy elinduljon, majd a válla felett visszanézett. „Ó, és nem lakhatunk tovább együtt. Ezt vágod, ugye? Szabad ember vagyok. Hadd hozhassam fel az alkalmi nőimet a saját kibaszott házamba.” Eltorzult a szája egy gúnyos mosolyra. „A kulcsot hagyd a virágcserépben.” Azzal elgyalogolt. És ezzel az egyszerű mozdulattal magával vitte az életemet is. 2 Hat hónap telt el azóta, hogy Brooks elhagyott. Eleinte nem viseltem jól. Kitett a lakásból, és nem volt hová mennem, amíg Katya, a legjobb barátnőm, le nem foglalta nekem az első New York-i járatot, és kényszerített, hogy költözzek hozzá. Az éjszakákat a kanapéján töltöttem, és a fürdőszobában sírtam, amíg ő dolgozott. Igyekeztem tudomást sem venni a kis pékségről – Katyával a „Bársonyos Morzsa” nevet adtuk neki, miután egy egyetemi éjszakán alaposan berúgtunk, és átéltünk egy általa „őrült felismerésnek” nevezett pillanatot. Brooks azután nyitotta meg nekem, hogy megkapta az első NHL-es fizetését. Hetekig képtelen voltam betenni oda a lábam. Aztán Katyának elegem lett belőlem. Lustának nevezett, azt mondta, csak pazarolom a könnyeimet egy „seggfej baromra”, és visszarángatott dolgozni. Tíz év rutinját levetkőzni nem volt egyszerű. Néhány éjszaka még mindig azon kapom magam, hogy a telefonomat bámulom, és egy olyan üzenetre várok, ami soha nem fog megérkezni. Várom, hogy Brooks azt mondja, hibázott. Hogy akar engem. De sosem teszi. Még az álmaimban sem. Péntek van, és a pékségben vagyok. Mindjárt kezdődik az alapszakasz. Onnan tudom, hogy hónapokkal ezelőtt betéve megtanultam Brooks menetrendjét. Akkoriban az ő napjaihoz igazítottam az enyéimet, ügyelve rá, hogy jusson időnk egymásra. Most már csak Katya miatt követem a hokit. Az utóbbi időben különösen elfoglalt. Ő az NYC Sentinels PR-menedzsere. Ez volt Brooks kedvenc csapata. Mindig arról álmodott, hogy oda draftolják. Ehelyett a Chicago Frostnál kötött ki. Az nehéz időszak volt nekünk. Nagyon dühös volt emiatt, és rajtam töltötte ki a mérgét. Minden erőmre szükségem volt, hogy egyben tartsam a kapcsolatunkat. Elhessegetem az emléket, és kiveszem a sütőből a második adag kekszet. Épphogy leteszem őket, a csengő megcsendül az ajtó felett, amitől elmosolyodom. Sullivanék az út túloldalán laknak. Minden reggel beugranak kekszért, és én mindig készülök valami extrával a számukra. – Jó reggelt, Miss Beaumont! – Willow, a kislányuk, rám vigyorog; két első foga hiányzik. Az apja kezét fogja, és ide-oda lóbálja. Elolvad a szívem. – Jó reggelt, Willow. Mr. Sullivan. Ma csak ketten jöttek? Mr. Sullivan bólint és mosolyog. – A feleségem tegnap szült. Beugrottunk némi finomságért neki. Kifejezetten az ön fánkjait kérte. Mrs. Sullivan mintha örökké várandós lett volna, vagy legalábbis úgy tűnt. Valójában körülbelül tizenkét hónapja volt terhes. Régebben gyakran ült a pékségemben, nézte, ahogy sütök, és panaszkodott, milyen nehéznek és fáradtnak érzi magát. Csak egy egészséges, boldog babát akart. Az orvosok szerint a hosszú terhesség szokatlan volt ugyan, de nem adtak okot aggodalomra. Hallva a hírt, nem tudtam visszafojtani az izgatottságomat. Felsikoltottam, Willow pedig kuncogott. – Gratulálok! Annyira örülök! – sugároztam. – Azonnal hozom a fánkokat. Sütöttem néhány cupcake-et is! Mintha csak tudtam volna, hogy valami jó van készülőben! Willow lelkesen bólintott. – Van egy kistesóm! Nagyon vörös és nem túl szép, de anya szerint minden baba így néz ki. – Ezt nem szép dolog mondani, Willow – dorgálta meg Mr. Sullivan gyengéden, miközben gyorsan becsomagoltam a cupcake-eket, fánkokat és néhány friss kekszet Mrs. Sullivannak. – De hát igaz! – durcázott Willow, és keresztbe fonta a karját. Erősítésért fordult felém. – Miss Beaumont, mondja meg apának, hogy igaz! A kezébe adtam a finomságokat Mr. Sullivannak, majd csípőre tettem a kezem, és megborzoltam Willow haját. – Egyetértek az apukáddal. Lehet, hogy egy kicsit vörös, de akkor is az öcséd. És mint a nővérének, most már az a dolgod, hogy megvédd. Különösen azoktól az emberektől, akik azt emlegetik, mennyire vörös. Willow egy teátrálisat sóhajtott. – Ez olyan nehéz lesz. Mr. Sullivan felnevetett. – Isten hozott a nővérek világában. Mosolyogva néztem utánuk. Az ilyen pillanatok emlékeztetnek rá, hogy nem minden kapcsolat esik szét. Néhány család tényleg boldog marad. De valamiért az én kapcsolataim sosem tartanak örökké. Nem számít, mennyit adok, sosem elég. Intek a távozó Sullivanéknek; boldogságuk úgy lengi be a teret, mint a frissen sült sütemény illata. Én is azt akartam, amijük nekik van: egy családot, amely törődik egymással. De azután, amit hét évvel ezelőtt tettem, tudtam, hogy nekem nincs hová hazamennem. A szüleim hónapok óta nem hívtak. A húgom szinte tudomást sem vesz a létezésemről. Régebben kevésbé fájt, amikor azt mondogattam magamnak, hogy megérdemlem. Hogy ez csak a hibáim ára. És nem számított, mennyit veszítettem, azt hittem, Brooks mindig mellettem lesz. De még abban is elbuktam. Patetikusan viselkedtem. Még olyan nő sem tudtam lenni, akit Brooks feleségül akart venni. Minden, amihez hozzáértem, szétesett, és semmit sem tehettem, hogy megállítsam. Megszólal a telefonom; egy gyors pillantás a kijelzőre elárulja, hogy Kat az. A mellkasomban lévő szorítás azonnal enyhül, amint meghallom a hangját. – Ugye nem a kanapén ülsz? – kérdezi olyan kétkedő hangon, hogy kitör belőlem a nevetés. – Nem, Kat. A pékségben vagyok. Még kekszet is sütöttem neked. Ebben a pillanatban megcsendül az ajtó feletti csengő, és belép Katya, győzedelmes mosollyal a magasba tartva a telefonját. – Nos, hála az égnek a kisebb csodákért. Katya és én az egyetem első éve óta vagyunk a legjobb barátnők. Nehéz időszak volt az nekem; követtem Brooksot a New York-i egyetemre, mert kért rá, de küzdöttem a beilleszkedéssel. Sosem szerette, ha túl sok barátom van, ezért nem voltam hozzászokva, hogy rajta kívül bárki másra támaszkodhassak. Aztán egy művészettörténet órán megismertem Katet. Ki nem állhatta Brooksot, és régebben gyűlöltem ezt benne. De valamiért ő mégis mellettem maradt. Elképesztően gyönyörű: platinaszőke haj, erdőzöld szemek és olyan hosszú lábak, amik után mindenki megfordul. Minden szempontból az ellentétem. Az ő bőre szinte természetellenesen sápadt, az enyém meleg barna. Az ő haja szögegyenes, az enyém egy kaotikus göndör fürtrengeteg. Neki mindenhol megvannak a domborulatai, ahol kell, míg én mindig is bizonytalan voltam a nem létező idomaim miatt. Az ő szemei lenyűgözőek, az enyémek pedig csak... barnák. Mellette én csak egy átlagos lány vagyok. És nemcsak külsőre, hanem személyiségre is. Amikor elmondta Brooksnak, hogy PR-menedzser lesz egy hokiklubnál, a férfi az arcába nevetett, és azt mondta, csak vesztegeti az idejét. Most pontosan azt csinálja, amit szeret, míg én még mindig itt ragadtam, és azon tűnődöm, merre tart az életem. Mielőtt Brooksszal randizni kezdtünk volna, arról álmodtam, hogy saját művészeti galériám lesz, de ő úgy gondolta, az nem elég jó. Szeretek sütni, és szeretem ezt a pékséget, de néha nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy csak azért vette meg nekem, hogy pontosan azt csináljam, amit ő akar. Kat odalép, átkarol, és puszikkal borít el, amitől kuncogni kezdek. Mindig is ilyen ragaszkodó volt. Ez kedves tőle. Aztán érzem, ahogy egy sóhajjal a hátamnak dől. – Soha nem fogod elhinni, mi történt. 3 Halkan dünnyögök, ajkaimon halvány mosoly bujkál. – Neked is szia. Ülj le nyugodtan, amíg megfőzöm a kávét. Flat white, fahéjjal a tetején, ugye? Elvigyorodik. – Imádlak, olyan jól ismersz. – Nyög egyet, és lerogy egy székre, karját az asztalra támasztva hajtja fejét a tenyerébe. Nekilátok a kávéfőzésnek, de szemöldökráncolva pillantok az órára. – Még csak délelőtt tíz van, Kat. Mit keresel itt? Nem a munkában kellene lenned? Hangosan felsóhajt. – De, ott kellene. De kiégtem. Hamarabb el kellett jönnöm. Felvonom a szemöldököm, miközben elkezdem dagasztani a tésztát. Délre beüt a csúcsforgalom, gyorsan kell dolgoznom. – Munkahelyi vészhelyzet? – Mikor van bármi más? Ma még csak vészhelyzetnek sem számít. Általában az egész csapat problémás, de ezúttal csak egyetlen emberről van szó! Na, már megint kezdődik. – Úgy hívják, hogy... Ryan, ugye? – kérdezem, próbálva visszaemlékezni. Kérdőn néz rám. – Szép próbálkozás, de ennél jobban kellene tudnod. Annyit panaszkodtam már rá, hogy mostanra már családtagnak kellene számítania. Reid Harrington. Együtt jártunk egyetemre. Emlékszel? Ez újdonság volt. – Együtt? – Persze, hogy együtt. Egy évvel felettünk járt. Brooksszal együtt játszott a hokicsapatban. Édes Istenem, Brooks annyira oda volt érte. Még az NYC Sentinelshez is csak azért akart kerülni, mert Reid is ott játszott. Emlékszel? Ez lett volna az oka, amiért Brooks annyira New Yorkba vágyott? Keresgélni kezdek az emlékeim között. Emlékszem, ahogy Brooks egy nap elvitt a hokimeccsére, mert nem akarta, hogy Kat vigyen el, így Kat kénytelen volt velünk jönni. Azt hiszem, akkor említett egy bizonyos Reidet. Tényleg kissé megszállottnak tűnt. Megrázom a fejem, ő pedig hatalmasat sóhajt. – Ne is törődj vele, annak a seggfejnek a mániája amúgy sem volt lényeges. – Elgondolkodva ráncolja a homlokát. – Mi is volt a probléma? – Munkahelyi vészhelyzet. – Tényleg! Az! – Püffög egyet, és újra kezdi felhúzni magát. Megmosom a kezem, megfogom a kávékat, és a kekszeket egy nagy tányérra teszem. Odalépek, átadom neki a kávéját, majd leülök vele szemben. – Egy elviselhetetlen nőcsábász! Értetlenül félrebillentem a fejem. – És... ez baj? – Általában nem. Nem a csapat dolga. De mostanában teljesen túltolja. Ő jelenleg a legnagyobb név a hokiban, és mivel mindjárt kezdődik az alapszakasz, az imázsát kellene csiszolgatnia, nem pedig rombolnia! Megvonom a vállam, nem igazán értem a dolgot. Megfújom a gőzölgő kávémat, és beleiszom. – De jól ki kellene jönnötök, nem? Az egyetemről ismeritek egymást. Úgy néz rám, mintha fogalmam sem lenne semmiről. – Ez nem a személyiségéről szól. Ha arról szólna, nem lenne gond, mert bájos és kedves. De a reklámszerződéseiben van egy erkölcsi záradék. Jó hírűnek kell maradnia, különben elveszíti őket. Még a klubszinten kötött szerződésében is ott van ez a feltétel. Ha így folytatja, elveszíti az állását. – Csak nem lehet annyira rossz a helyzet. – De, az! Még a menedzsmentje is a nyakán ül. Tudom, hogy talán keresztülmegy valamin, de ez nem mehet így tovább. Ismered Sienna Blairt? Az Elite Dynasty-ből? A kedvenc sorozatunk említésére felkapom a fejem. – Ki nem ismeri? – Pontosan! – Dühösen teszi hozzá: – Hivatalosan együtt kellene lenniük, boldog párként, de tegnap este képek jelentek meg róla, amint a lány sorozatbeli kolléganőjével randizik. Leesik az állam. – Megcsalta a NAGY Sienna Blairt? Kat felkap egy kekszet, és dühösen rágni kezdi. – Nem tudom. Túl elfoglalt voltam azzal, hogy dühöngjek: volt olyan hülye, hogy lefotózzák egy ilyen kritikus időszakban. Eszembe sem jutott megkérdezni. Mindenki ismeri Sienna Blairt! Az Elite Dynasty a legnézettebb sorozat mostanában. A rajongói megőrülnek, teljesen szétszedik a pasit a közösségi médiában. – Nos, megérdemli. A csaj amúgy is túl dögös hozzá. – Sosem láttam a pasit, de Sienna gyakorlatilag egy istennő. – Micsoda szemétláda. – Pedig tényleg jól néztek ki együtt. Két nevetségesen dögös ember megérdemli egymást, azt hiszem. És nem is igazán szemétláda. Valószínűleg a legjobb srác, akit ismerek – mondja bűnbánó mosollyal. – Utánad, természetesen. Reid csak keresztülmegy valamin, nem tudom min, de remélem, csendesebben intézi majd. Bólintok. – Szóval mi a terv? – Egyelőre válság-PR. Biztos vagyok benne, hogy a kolléganővel nem is randiztak valójában. A fenébe is, abban sem vagyok biztos, hogy Siennával tényleg jártak-e. Csak mindenki ezt feltételezte. Elköteleződési problémái vannak. Megvárjuk, amíg elül a vihar, Si-t valószínűleg megkérdezik majd a sajtókörútján, ő meg tisztázza a dolgot. Utána pedig ráállunk a komoly kapcsolat-vonalra. Összehozzuk egy kevésbé híres lánnyal egy álrandi-sorozatra, és amikor szakítanak, ő lesz a megtört szívű nőcsábász, és újra a média kedvence. Nem tudok elfojtani egy mosolyt. Persze, már mindent kitervelt. Amikor Brooks panaszkodott, csak olyan tanácsokat akart, amiket esze ágában sem volt megfogadni. De amikor Katya panaszkodik, az azért van, mert már pontosan tudja, mit kell tennie, csak kell neki valaki, aki meghallgatja. Kissé összerezzenek. Abba kellene hagynom a rágódást rajta. Hónapok teltek el. Valószínűleg egyszer sem jutottam az eszébe. Már hat hónapot töltöttem a gyászolásával. Itt az ideje továbblépni. Nem lesz könnyű, soha semmi nem az, de meg kell próbálnom. – Föld hívja Addie-t! – énekli Katya. Mosolyog, de látom a szemében az aggodalmat. – Egy pillanatra elvesztettelek. Jól vagy? Annyira elkalandoztam, hogy észre sem vettem: befejezte az evést. Elmosolyodom, és a keze után nyúlok. Egy rövid másodpercre megrettenek, hogy elhúzza és beletörli az öltönynadrágjába, pontosan úgy, ahogy Brooks tette. Mintha valami piszkos lennék. Valami undorító. De ő nem teszi. Ehelyett megszorítja a kezem, kitörölve a keserű emléket, amit a férfi hagyott maga után. – Egy garast a gondolataidért? Megrázom a fejem, gyűlölöm, hogy csípi a szememet a könny. – Csak arra gondoltam... itt az idő. Tovább kell lépnem. Egyszer és mindenkorra. A könnyek mégis kicsordulnak. Katya szeme is gyanúsan nedves, amikor magához ölel. – Ó, Istenem, Ade. Annyira büszke vagyok rád. Továbblépek. Végre magam mögött hagyom a seggfej exemet. Vagy legalábbis ez volt a terv. Egy hónappal később üzenetet kapok Brookstól. Egy esküvői meghívót. 4 Amikor először beköltöztem Katya lakásába, két gondolat szögezett le. Egy: Katya éppolyan igényes volt, mint az egyetemen. Minden a lakásában luxust sugárzott. Drága bútorok, dizájner dekoráció, az a fajta tökéletesen megkomponált tér, amiről az ember elgondolkodik, hogy vajon laknak-e ott valóban emberek. Örültem, hogy olyan munkája van, ami lehetővé teszi ezt az életmódot. Kettő: Katya lakása a világ legkényelmesebb helye volt ahhoz, hogy az ember szarul érezze magát. Bár berendezett nekem egy vendégszobát, a legrosszabb éjszakáimat a kanapéján töltöttem, egy túlárazott takaróba burkolózva, és közvetlenül az üvegből ittam a bort. Most pedig, ahogy a telefonomon lévő értesítést bámulom, pontosan tudom, mit kell tennem. Besétálok Katya konyhájába, kiveszek egy üveg vörösbort – valami drága márkát, amit nem ismerek –, és lerogyok a kanapéra. Kipattintom a dugót, és egy hosszú kortyot nyelek, mielőtt újra a telefonomra mernék nézni. Hónapokig vágytam erre. Imádkoztam, hogy keressen meg. Most pedig ez az utolsó dolog, amire szükségem van. Nyugodj meg, Adeline. Valószínűleg csak lezárás, vagy valami ilyesmi. Nem mintha egyetlen üzenet bármin is változtatna. Rányomok az értesítésre. A gyomrom görcsbe rándul, amikor rájövök, hogy sosem írtam át a nevét a névjegyzékben. Édesem Édesem Édesem Édesem Édesem A képernyőt bámulom, a szívem a torkomban dobog. Brooks megnősül?! Olyan tempóban döntöm magamba a bort, hogy elszédülök. Egy hónapos hajóút? Csak pároknak szóló hajóút? Ismét egy nagy kortyot iszom. Minden mód és ok közül, ahogy elképzeltem, hogy Brooks megkeres, ez sosem volt köztük. A palack felénél járok, amikor végre elerednek a könnyeim. Tíz év. Egy egész évtizedig voltunk együtt. És ezalatt az idő alatt sosem voltam elég neki. Sosem voltam valaki, akit érdemesnek látott volna a házasságra. De alig hét hónap alatt megtalálta a menyasszonyát. Valakit, akit imád. Valakit, akivel boldogan tervezi az esküvőjét, miközben nekem könyörögnöm kellett, hogy egyáltalán jelen legyen a miénknél. Egy hónapos hajóutat tartanak, hogy megünnepeljék a szerelmüket, még mielőtt összeházasodnának. Soha nem kértem semmi ilyen extravagánsat. Csak a figyelmét akartam. A szerelmét. Tizennégy évesek voltunk, amikor randizni kezdtünk. Minden felnőtt azt mondta körülöttünk, hogy nem fog tartani, hogy túl fiatalok vagyunk ahhoz, hogy bármit is tudjunk a szerelemről. Az egyetlen ember, aki hitt bennünk, a bátyám volt. Még a rágondolástól is jobban sírok, ezért elhessegetem a gondolatot. Egy nap majd ki kell nyitnom ezt a szelencét – már hét éve halogatom –, de nem a mai az a nap. Brooks és én rácáfoltunk az esélyekre. Együtt csináltuk végig a középiskolát, majd az egyetemet. A csapattársai gyakran szólítottak Mrs. Sinclairnek. Mindenki látta, hogy hosszú távra tervezünk. Mindenki, kivéve Brooksot, azt az embert, akinek az én oldalamon kellett volna játszania. Az egyetlen embert, aki tényleg számított nekem. Sosem érdekelt igazán a névcsere vagy az, hogy a gyűrűje az ujjamon legyen; csak az övé akartam lenni. Mindörökké. Kat egyszer azt mondta, az egyetlen ok, amiért ennyire hozzá akartam menni, az volt, hogy mindenki más ezt várta el. Talán igaza volt. Katyának mindig igaza van. Ez a gondolat pontosan akkor hasít belém, amikor rájövök, hogy részeg vagyok. A borosüveg sehol, és miközben próbálom megkeresni, sikerül legurulnom a kanapéról egyenesen a padlóra. Nyögve tapogatózom a telefonom után, a kezem ügyetlen és remeg. Katya. Ő tudni fogja, mit kell tenni. Mindig tudja. A hívás alig csörög ki, már fel is veszi; hangja meleg és biztos, mint egy mentőkötél. – Szia, édesem. Nincs még kicsit korán a helyzetjelentéshez? – Brooks megnősül. – A hangom szánalmasan kásásan jön ki, miközben próbálom levakarni magam a padlóról. Ködös tekintettel pislogok körbe a szobában. Hová a fenébe tűnt a kanapé? Még mindig a kanapét keresem, amikor – BUMM! Beleütöm a lábujjam Katya dohányzóasztalába. – A francba! – káromkodom hangosan, markolva a lábfejemet, mintha le akarna esni. A fájdalom éles, de az ittas agyam csak egy másodperccel később dolgozza fel. Miközben próbálom visszanyerni az egyensúlyomat, teljesen elszámolom magam és hátrafelé dőlök – Pontosan arra a kanapéra, amit kerestem. Gyanakodva méregetem. Esküdni mernék, hogy egy másodperccel ezelőtt még nem volt ott. Meg kell mondanom Katyának, hogy a kanapéja időnként köddé válik. – Micsoda?! – Kat szinte beleüvölt a telefonba. Tompa hangokat hallok a háttérben, mielőtt lehalkítja a hangját. – Sajnálom, bent vagyok a munkában, de jól hallottam? – Jól! – jelentem be teátrálisan. – Küldött egy meghívót az esküvőjére. És egy egy hónapos, csak pároknak szóló hajóútra az esküvő előtt, Kat! Mivel én egyértelműen képtelen vagyok továbblépni, neked kell lenned a partneremnek. Úgy kacagok, mint egy őrült, aztán hirtelen elhallgatok. Várjunk csak. Min is nevettem? – Kat? – Bandzsítok a telefonra. – Itt vagy még? A hangja olyan lágy lesz, amitől görcsbe rándul a gyomrom. – Igen, itt vagyok. Csak... maradj ott, ahol vagy, oké? Hamarabb otthon leszek, mint gondolnád. És ne idd meg az összes boromat, édesem, az a cucc drága volt. Szünetet tart. Elég hosszút ahhoz, hogy érezzem a hallgatása súlyát. – És Ade... azt hiszem, valami fontosat kell mondanom neked. Aztán a hívás megszakad. 5 Eltelik néhány óra, de Kat még mindig nincs sehol. Azon tűnődöm, mi lehet az a dolog, ami ennyire fontos. Miután kijózanodom, lezuhanyozom, fogat mosok, és a lakás kitakarításával foglalom le magam. Próbálok nem Brooksra gondolni, de nem megy. Újra megnyitom az e-mailt, bámulom az esküvői meghívót és a páros hajóutat. Aztán meglátom a nevemet a rossz helyen. A gyomrom megfordul, és épphogy beérek a fürdőszobába, mielőtt hánynék. Később valami még rosszabbat teszek. Rákeresek a lányra a Google-ön. A menyasszonya modell. Tökéletes. Gyönyörű. Minden, ami én nem vagyok. Persze, hogy egy ilyen nőért hagyott el. Épp vizet döntök magamba – életemben először tényleg megfogadva Kat tanácsát –, amikor végre belép az ajtón. Fintorogva néz körbe, de amikor rám pillant, csak sóhajt egyet, és halvány, szomorú mosolyra húzódik a szája. – Azt hittem, rosszabb állapotban leszel – mondja, és mellém telepszik a kanapéra. A vállára hajtom a fejem, és felmutatom a vizespalackot. – Ha nem szedem össze magam, te megtetted volna helyettem. Megtanultam megválogatni a harcaimat. – Az biztos. – Megrángatja kicsit a hajamat. – Van kedved elmenni vacsorázni? Nyílt egy új thai hely az irodám közelében. Azt mondják, nagyon jó a kaja. Rásandítok. – Utálod a thai kaját. Mi folyik itt? Felnevet, és egy másodpercre elfelejtem, milyen nyomorultul érzem magam. Gyönyörű, és minden erőfeszítés nélkül az. Ha én is jobban hasonlítanék rá, vagy az új menyasszonyára, talán Brooks még mindig az enyém lenne. Kat arca hamar elkomolyodik. – Oké, elkaptál. Csak... nem tudtam, hogyan mondjam el. – Habozik, majd a szemembe néz. – Brooks egy seggfej, Ade. Soha nem érdemelt meg téged. Keserűen felnevetek. – Ezt már mondtad. – És komolyan is gondoltam. Emlékszel, amikor draftolták, és gyakorlatilag belekényszerített, hogy költözz Chicagóba vele? Megrázom a fejem. – Nem ez történt. – De igen – erősködik. – Csak azért vette neked azt a pékséget, mert azt hitte, New Yorkba draftolják. Emlékszel a tervünkre? Ha nem oda kerül, közösen veszünk itt ki egy lakást. És amikor megmondtad neki, hogy velem maradsz, jelenetet rendezett. Megforgatom a szemem. – Nem jelenetet rendezett. Meg volt bántva. Kat felhorkan. – Ja? Szóval neki is bántania kellett téged? Ade, te nem is akartál elköltözni. Bezárva tartott a lakásában, hogy szemmel tarthasson. Évente kétszer láttalak, és azt is csak akkor, amikor Chicago New Yorkkal játszott. – Ez nem az ő hibája. Én nem akartam elmenni. Nem akartam dolgozni. Elvoltam azzal, hogy rá támaszkodom... – És azzal is elvoltál, hogy sosem látsz engem? – Megcsuklik a hangja, de gyorsan palástolja. Kinyitom a számat, hogy mondjak valamit, bármit, de félbeszakít. – Nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy onnan, hogy alig láttalak, eljutottunk oda, hogy minden nap itt vagy. Amikor azt mondtam, hogy addig maradhatsz, ameddig csak akarsz, komolyan gondoltam, Ade. Szeretem, hogy itt vagy. A szavai mélyebben érintenek, mint számítottam rá. Mikor volt utoljára, hogy valaki tényleg azt mondta: akarja, hogy a közelében legyek? Brooks sosem tette. Eltűrt, persze. De sosem akart igazán. Kat megfogja a kezem, és gyengéden megszorítja. – Kicsit felvezetlek valamihez, ami fel fog dühíteni. – Mi... – Tudtam, hogy Brooks megnősül. – Hadarja el gyorsan, mint aki egy sebtapaszt ránt le. – Egy hónapja tudtam meg. Szó szerint ez a munkám, hogy tudjam az ilyeneket. De te már amúgy is össze voltál törve, és tudtam, hogy ha rájössz, valami olyasmi baromságot csinálsz, mint hogy visszakönyörgöd magad hozzá. Megmerevedem. Tudta. Igaza van, persze. De ha elmondta volna, megállíthattam volna. Elérhettem volna, hogy visszajöjjön hozzám. Ez az ő hibája. – Ezt nem tehetted volna meg helyettem. – A hangom remeg a dühtől. Bólint. – Igazad van. Nem tehettem volna. És sajnálom, Ade. De meg kell értened, hogy ha ilyen gyorsan továbblépett, akkor soha nem is jött volna vissza. – Ezt nem tudhatod! – Kirántom a kezem, de ő nem ereszti. – Engedj el, Katya. Megrázza a fejét. – Nem. Mert még nem is ez az, ami igazán fel fog dühíteni. Abbahagyom a szabadkozást. Van még más is? – Mi a fene, Katya? Figyelmen kívül hagyja a pillantásomat, és folytatja. – Nem jön vissza, Adeline. Nem láttad a közös képeiket, és nem hallottad, hogyan beszél róla az interjúkban. Azt hittem, a legnagyobb fájdalom az volt, amikor Brooks elhagyott. Tévedtem. Mert ez? Ez olyan, mintha a szívem beomlana. De nem sírok. Nem tudok. – Miért mondod ezt nekem, Kat? – A hangom alig több egy suttogásnál. Lehajtom a fejem. Képtelen vagyok ránézni. Túl nagy a szégyenem. Megszorítja a kezem. – Mert sokkal többet érsz, mint az a seggfej, akihez tíz évig láncoltad magad. És ha ezt nem hiszed el, hidd el ezt: soha, de soha nem fogok hazudni neked, Adeline. Még ha néha el is hallgatom az igazságot a te érdekedben. Mély levegőt vesz. – Emlékszel, amikor meséltem a PR-stratégiámról azzal az idióta játékossal a klubomnál? Lassan bólintok. Emlékszem. Csak azt nem tudom, ez most miért jön elő. – Nagyszerűen halad a dolog. Az imázsa javul, de fenn kell tartanunk a lendületet. Emlékszel, mondtam, hogy randiznia kellene egy csinos lánnyal, hogy jövőbeli családapának tűnjön? Most nem bólintok. Utálom, amerre ez tart. Katya habozik, majd túlságosan is jókedvűen elvigyorodik. – Egytől Hadész segglyukáig terjedő skálán mennyire lennél mérges, ha azt mondanám, hogy téged ajánlottalak a feladatra? 6 A szép napokon imádom a legjobb barátnőmet. A kifejezetten rossz napokon pedig emlékeztetem magam, hogy jót akar. De ma? Ma pocsék napom van, és dühöngök. A „Hadész segglyuka” skála nem is elég magas. Kirántom a kezeimet az övéiből, a dühöm olyan forró, hogy komolyan fontolóra veszem, hogy lelököm a kanapéról – egészen addig, amíg észre nem veszem, milyen közel van a dohányzóasztal, és el nem rándulok. Mérges vagyok. De nem annyira, hogy sérülést okozzak neki. Még nem. – Ezt nem hiszem el! – pattanok fel a kanapéról, és a hálószobám felé viharzom. Katya szorosan a nyomomban van. – Túlreagálod, Ade. Ez nem is olyan rossz dolog! Lerúgom a bal papucsomat és a feje felé hajítom, de neki baseballos reflexei vannak az apjával töltött gyerekkori labdázásokból – és könnyedén elhajol. Rám mered, és úgy mutat rám az ujjával, mintha egy rosszalkodó kiskutyát akarna megdorgálni. – Mondj egyetlen érvényes okot, amiért dühös vagy, és békén hagylak. Gyűlölöm, amikor ezt csinálja. Váratlanul ér, az agyam rövidzárlatot kap, ő pedig egyszerűen átgázol rajtam, amíg rá nem bólintok az akaratára. – Most szakítottam Brooksszal! – Hozzáférés megtagadva. – Sorolni kezdi az ujjain. – Egy: ő egy szemétláda. Kettő: tovább kellene lépned. Három: megnősül, és szó szerint meghívott az esküvőjére. Egy átkozott hajóútra. Keresztbe fonja a karját, és úgy néz rám, mintha én lennék az, aki helyette hoz döntéseket. – Adeline Louise Beaumont. Ezt te sem gondolhatod komolyan. Utána hajítom a második papucsomat is, és ezúttal célba találok – pontosan a vállán landol. – Ne hívj így! – fortyanok fel. – És ez elvi kérdés! Mindig arról papolsz, milyen irányító típus volt Brooks, de te pont olyan vagy! El kellett volna mondanod, hogy eljegyezték. Nem volt jogod elhallgatni előlem, és meg kellett volna kérdezned, mielőtt bármire is benevezel! – Ne merj bűntudatot kelteni bennem. – Most már ő is forrong. – Nem neveztelek be semmire a fenébe is, csak javasoltam valamit. És ne merj ahhoz a semmirekellő alakhoz hasonlítani. Vesz egy mély levegőt, majd olyan komolyan néz rám, hogy nem tudok elfordulni. – Mondd csak, mi a terved? Egy hónapos esküvői hajóutat tart. Ismerlek. Sosem fogod visszautasítani a meghívást. Elmész, kínozod magad, aztán hazajössz, és elvárod, hogy én rakjam össze a darabjaidat. Összeszorítom az ajkam. Nincs mit mondanom. Kifújja a levegőt, mintha tudná, hogy megnyerte a vitát. – Nem megyek el veled. De ha belemész az ötletembe – mert soha nem kényszerítenélek semmire –, akkor nemcsak hogy lesz kísérőd az egész útra, de az egészet az öntelt, seggfej képébe dörgölheted. Közelebb hajol, a szemei csillognak. – Képzeld csak el, Ade. Az exmenyasszonya... a kedvenc hokijátékosával randizik. Nem kellett PR-menedzsernek – vagy gondolatolvasónak – lennem, hogy lássam, ez hogy festene. Brooks megszállottja volt Reid Harringtonnak. Ennyire emlékszem. Még az egyetemen egyszer nem engedte, hogy az autója első ülésére üljek, mert Reid pár órával azelőtt ott ült, és nem akarta, hogy „elrontsam a szerencsehozó kabaláját”. Azt hittem, viccel, és mégis beültem. Hatalmasat veszekedtünk. Aztán a csapata elvesztette a meccset, ő pedig teljesen kikelt magából, és rajtam töltötte ki a mérgét, ordítva, hogy „nem tarthat maga mellett egy olyan nőt, aki képtelen az istenverte szóra hallgatni”. Az emléktől keserű íz támad a számban. Emlékszem, ahogy Katyának sírtam, azon tűnődve, miért nem randizik egyszerűen Reiddel, ha ennyit jelent neki. Kat szorosan figyel, még mindig huncutul vigyorog, de látom, hogy belül még mindig tiszta ideg. Épphogy csak tartja magát. Aztán szó nélkül megfordul, és a szobája felé indul. Valószínűleg le akar higgadni, és ez valószínűleg így is van jól. Ha maradna, csak újra elkezdenénk veszekedni. Megáll az ajtóban. – Gondolkozz rajta, amennyit csak akarsz, de ma este Reiddel vacsorázom. Ott lesz, abban a thai étteremben, amit említettem. – Rám pillant. – Nem akarlak sürgetni, de ha benne vagy, ez lehetne az első hivatalos randitok a nyilvánosság előtt. Megmondhatom Reidnek, hogy hagyja el a napszemüveget és a maszkot. Öltözz ki. De csak ha te is akarod, oké? A tekintete meglágyul, mintha látna valamit az arcomon, amiről én magam sem tudok. – Szeretlek, Adeline. Még ha néha nem is úgy tűnik. Aztán eltűnik a szobájában, és halkan becsukja maga mögött az ajtót. És végre, ma először, kapok levegőt. ____ Sosem voltam jó a sminkelésben. Megnyitok egy YouTube-videót a szempillaspirálozásról, és szinte elolvadok az ágyamon. Katya tökéletesen manikűrözött egyik kezén meg tudnám számolni, hányszor viseltem egyáltalán sminket – és azt is csak titkos kimenőkön vele, amikről Brooks sosem tudott. Leültetett, felemelte az államat, és „kipofozott”, ahogy ő hívta. Tudom, hogy most is kopoghatnék az ajtaján, kérhetnék segítséget, és elmoshatnám a köztünk lévő feszültséget. De nem akarom. Még nem. Brooks gyűlölte, ha sminkeltem. Néha már azért is kiabált, ha csak egy szájfényt talált a táskámban. Megrázom a fejem. Ez szánalmas kifogás arra, hogy még egy szempillaspirált sem tudok felvinni. Emlékszem, milyen fejet vágott Kat, amikor először mondtam neki, hogy miatta kerülöm a sminket. Most itt ülök az ágyamon, a legszebb ruhámban – egy gyönyörű fehér darab, amit Kat vett nekem a tavalyi születésnapomra. Karika fülbevalókat teszek be, majd egy egyszerű lófarokba fogom a fürtjeimet. Úgyis könnyen összeugranak, felesleges lenne kiengedni őket. A YouTube-videót könnyebb volt követni, mint hittem. Kiderült, hogy a legtöbb termékem már megvolt, hála Katyának. És amikor a tükörbe nézek, úgy gondolom, egész tisztességes munkát végeztem. Aztán bevillan egy gondolat. Megérte? Azokat az éveket azzal tölteni, hogy úgy tettem, mintha nem szeretném a sminket. Úgy tettem, mintha nem akarnék olyan szép lenni, mint a lányok a közösségi médiában. Azt hiszem, Brooks távozásának vannak előnyei. Most már megtehetek ilyen dolgokat anélkül, hogy azon aggódnék, ő jóváhagyja-e. Felkapok egy fekete táskát, és vetek magamra egy utolsó pillantást a tükörben. Elakad a lélegzetem. Csinos... vagyok. A szemem ég a visszafojtott könnyektől. Mikor tetszettem utoljára magamnak? Mikor volt utoljára szabad törődnöm ezzel? Kinyitom az ajtót. Katya ott áll kint, a keze a levegőben megfagyva, épp kopogni készült. Meglát, és megtorpan, ajkai kissé elnyílnak, de nem szól semmit. Így hát én szólalok meg helyette. – Készen állok. – Felemelem az állam. – Elérem, hogy az a seggfej megbánja, hogy elpazarolt tíz évet az életemből. Katya a világ legnagyobb, legpimaszabb vigyorára húzza a száját. 7 Az étterem kisebb és bensőségesebb, mint vártam. Alig érkeztünk meg, de Kat gyorsan elhessegeti a pincért, mondván, hogy még várunk valakire. Megpróbálok nem arra gondolni, mikor voltam utoljára étteremben – hét hónappal ezelőtt. Életem legkínosabb, legszívszorítóbb napján. Kat azóta többször is próbált kimozdítani, de én minden alkalommal azonnal leállítottam. Biztosan gyanakodott, de sosem firtatta. Ez többet jelentett nekem, mint azt ő valószínűleg hitte. – Legalább megpróbálhatnál nem úgy kinézni, mint aki épp be akar szarni – mormogja Kat, mielőtt beleiszik a vizébe. Lenyűgözően néz ki, mint mindig. A gyomrom ugyanúgy görcsbe rándul a közelében, ahogy szokott – az irigység mardosó érzése –, de elhessegetem. – Csak Reidről van szó – mondja lazán. – Komolyan, ő az utolsó ember, aki miatt idegeskedned kellene. Inkább azon aggódj, hogy be akar-e majd mászni a bugyidba. Horkantok egyet, de a vicc nem talál be. Mert most a gyomrom már egy egészen más okból rándul görcsbe. Hülyeség az egész. De talán Brooks hirtelen házassága bekavart nálam, mert a szavak hamarabb kicsúsznak a számon, minthogy megállíthatnám őket. – Azon is aggódnom kellene, hogy mással is megteszi? – Vagy veled? Mint egy nyomkövető kutya, vagy csak mint valaki, aki jobban ismer engem, mint én saját magamat, meghallja a ki nem mondott kérdést is. Kat egy pillanatig meredten néz rám, majd váratlanul kitör belőle a nevetés. Csak nevet és nevet, amíg köhögni nem kezd, nekem pedig meg kell paskolnom a hátát. Amikor végre abbahagyja, egyetlen pillantást vet az arcomra, és bocsánatot kér, de a kár már megtörtént. Az arcom ég a megalázottságtól. Istenem. Nem hiszem el, hogy ennyire bizonytalanná váltam. Még a saját legjobb barátnőmre is féltékeny vagyok. Mi ütött beléd, Adeline? A szeme még mindig csillog a nevetéstől, miközben megveregeti a vállamat. – Azt mondtam, hogy dögös, édesem. Nem azt, hogy egy tízméteres bottal is hozzáérnék. Teljesen a tiéd. Komolyan. Felnyögök, és az arcomat a tenyerembe temetem. Újra felnevet, de ezúttal van valami lágyabb a hangjában. Nem térek magamhoz. Ennyire kikészülök egy sráctól, akivel még nem is találkoztam? Általában elzárom magamban a féltékeny, bizonytalan énemet, különösen Kat környezetében. Mindig ő volt a megerőltetés nélkül tökéletes, én meg mindig... nos, én. De mostanában minden túl soknak tűnik. Talán túl érzékeny lettem. Mégis. Basszus, Adeline. Amikor végre összeszedem a bátorságomat, hogy újra ránézzek, komolyan tekint vissza rám. – Sajnálom – mormogom. És komolyan is gondolom. De ő csak megvonja a vállát. – Semmiért nem kell bocsánatot kérned. Aztán megrezzen a telefonja. Rápillant a képernyőre, és szélesen elvigyorodik. – Itt vannak! Itt vannak? Többen? Az étterem ajtaja kitárul, és én valahogy – egyszerűen csak tudom –, hogy ő az. Reid úgy sétál be, mintha övé lenne a hely. Nem nagyképűen, csak... mintha bárhová is menne, oda tartozna. Magas, széles vállú, és árad belőle az az erőfeszítés nélküli, vonzó, „szomszéd srác” sárm. Szőke haja enyhén kócos, mintha épp csak végigtúrt volna benne, mielőtt belépett, és amikor világoskék szeme rám téved, a mosolya egy pillanatra megtorpan – felfedve két apró gödröcskét, amitől kihagy a szívem egy ütemet –, majd meleg barátságossággá szelídül. Dögös. Nagyon, nagyon dögös. De nem abban az öntelt vagy modoros stílusban, mint Brooks, hanem mint egy aranyifjú, akinek minden karizmája az ujjaiban van. A vonzereje nyilvánvaló, nehéz elfordítani róla a tekintetet. Vagy talán csak a tartása teszi. Hát, azt hittem, Kat csak szórakozik velem, amikor azt mondta, együtt jártunk egyetemre. De a kisugárzása annyira vakító és ismerős, hogy tudom, igazat beszélt. – Szia – mondja, és úgy huppan le a velem szemközti székre, mintha már százszor megtettük volna. – Adeline, ugye? Bólintok, és hirtelen kínosan tudatára ébredek annak, hogyan ülök, hogyan pihen a kezem az asztalon, és hogyan néz rám. Mielőtt bármit mondhatnék, a barátja teátrális sóhajjal vágódik le a mellette lévő székre. – Oké, azta – mondja a srác, rám pislogva. – Senki nem mondta, hogy ma este egy istennővel vacsorázunk. Kifejezetten alulöltözöttnek érzem magam. Kat felhorkant. – Adeline, ismerd meg Garryt, New York fél-kompetens kapusát. Garry, ez a görög istennő mellettem pedig a legjobb barátnőm, Adeline. – Úgy teszek, mintha ezt nem hallottam volna, Kitty Kat – Katya szeme megrándul. Garry elkapja róla a tekintetét, és felém fordul. – Csak Garry – javítja ki, rám villantva egy vigyort. – És szögezzük le az elején: én vagyok a vicces srác, Reid az aranyifjú, Kat pedig, feltételezem, a káosz. – Egyértelműen – válaszolja Kat simán. Reid megrázza a fejét, de még mindig rám figyel. – Sajnálom őt – mondja halkabb hangon, csak nekem. – Nem tud parancsolni magának. Garryre pillantok, aki épp úgy tanulmányozza az étlapot, mintha az személyesen megsértette volna. – Majd boldogulok vele – mondom, magamat is meglepve. Reid mosolya elmélyül, mintha tetszene neki a válasz. – Ő pedig itt Reid, de biztos kitaláltad már – Kat mosolya jelzi, hogy nem felejtette el a korábbi beszélgetésünket, én pedig mélyebbre süllyedek a székemben. – Kitaláltam. Örülök a találkozásnak – nézek Reidre, és őszintén mondom. Büszke vagyok rá, hogy nem vesztem el teljesen abban a tekintetben. Mellettünk Garry és Katya egyszerre horkannak fel. Reid úgy néz rám, mintha valami furcsát mondtam volna, de túllép rajta, és rám villant egy vakító mosolyt. Elakad a lélegzetem, úgy látszik, képtelen vagyok beszélni, ha azok a gödröcskék ilyen közel vannak. – Csak szörnyűségeket hallhattál rólam, feltételezem. Már épp tagadni készülnék – mert nem volt teljesen igaz –, de Katya az orra alatt mormogja: – Természetesen. – Felvonom a szemöldököm; egyértelmű, hogy nagyra tartja a srácot. – Szóval – szólal meg Garry, becsapva az étlapot, és előrehajol. – Mi a terv? Megpecsételjük ezt a kamukapcsolatot egy drámai kézfogással? Esetleg némi homlokpuszi gyakorlásképpen? Megfulladok a köhögéstől. Mi van? Reid felnyög, és végigsimít az arcán. Ebből leszűröm, hogy ez náluk normális. – Az isten szerelmére, Garry, hagyd abba. Garry tudomást sem vesz róla. – Csak azt mondom, hogy ha belevágunk a dologba, csináljuk rendesen. Nyilvános érzelemnyilvánítás, becenevek... ó! Reid nagyon jó ebben a „védelmező pasi” szerepben, hagynod kellene, hogy bedobja a vállra borulós mozdulatot... – Ki foglak hajítani ebből az étteremből – fenyegeti meg Reid, de inkább csak bosszúság van a hangjában, nem valódi harag. Garry vigyorog, láthatóan nem hatja meg a dolog. – Profi tanács: remekül tud színlelni. Abszolút csúcsminőségű pasialapanyag. Még jó reggelt üzenetet is küld majd, mintha komolyan gondolná. Oldalra döntöm a fejem. – Ezt vegyem figyelmeztetésnek? Hogy „ő a legalkalmasabb arra, hogy elcsavarja a fejem, aztán összetörje a szívem”? Reid „nemet” mond, pontosan ugyanakkor, amikor Garry azt, hogy „határozottan”, és a pillantás, amit Reid vet rá, olyan intenzív, hogy Garry megadóan felemeli a kezét. – Jól van, jól van, viselkedem. Egyelőre. – Aztán visszafordul hozzám, a szeme huncutul csillog. – Szóval, Adeline, te mit nyersz ezen? Mert Reid hatalmasat kaszál azzal, hogy veled mutatkozhat, és csak biztos akarok lenni benne, hogy ez egy tisztességes üzlet. Pislogok. – Ööö... Kat, az áruló, csak kortyolgatja a vizét, mintha ez lenne az elmúlt hetek legjobb szórakozása. Reid azonban nem veszi le rólam a szemét. – Nem kell erről most beszélnünk – mondja halkan, de határozottan. – Semmi kényszer. És bár az egész helyzet nevetséges, és bár alig ismerem őt, érzem, ahogy kifújom a levegőt. Mert valahogy ahogy mondja, elhiszem neki. De persze Kat szétpukkasztja a buborékot. – Tulajdonképpen jogilag is lepecsételjük a dolgot. – Előhúz két összetűzött papírt, és átcsúsztatja őket az asztalon. – A szerződést a lehető legegyszerűbbre fogalmaztam, de elmondom a lényeget. Reid és én összenézünk, mielőtt felvennénk a papírokat. – Brooks Sinclair esküvője és a hajóút rendkívül nagyszabású esemény lesz – folytatja Kat. Nem azt mondja, hogy az exed esküvője, és bár értékelem a tapintatát, ez nem igazán enyhíti a fájdalmat. Reid Brooks csapattársa volt – persze, hogy tudja, hogy jártunk. És ahogy rám néz, pontosan tudja azt is, hogyan lett vége. – A nyilvános érzelemnyilvánítás nem kötelező, de erősen ajánlott. Minél meggyőzőbb, annál jobb. A hajón nem lesz média, de ha mindenki elhiszi, hogy fülig szerelmesek vagytok? Az nagy plusz pont. – Megáll egy pillanatra. – A megállapodás egy évre szól, de korábban is véget érhet, ha mindketten megkaptátok, amire szükségetek van. Reid egy gyönyörű barátnővel jelenik meg a hajón... – Ó, köszönöm – mormogom. Kat elvigyorodik. – ...Adeline pedig eléri, hogy Reid úgy tűnjön, mint egy összetört szívű szívtipró. Épp csak annyira, hogy a közvélemény szimpátiája az ő oldalára álljon. Felvonom a szemöldököm Reidre nézve. – Összetört szívű szívtipró, mi? Vigyorog, ellenállhatatlan sármmal. – Tragikus, nem igaz? Kat összecsapja a kezét. – A hajóút után elvárás, hogy tartsátok fenn a boldog pár látszatát a szerződés lejártáig. Aláírtok egy titoktartási nyilatkozatot is, ami azt jelenti, hogy a logisztikai csapaton kívül senkinek sem beszélhettek a részletekről. Kérdés? Mindketten megrázzuk a fejünket. – Remek! – Sugárzik. – Adjátok vissza az aláírt szerződést, amikor csak akarjátok, én pedig elkezdem kidolgozni az időbeosztásotokat. Időbeosztás? Reid és én átfutjuk a szerződést. Rövid és lényegre törő – nincsenek kiskapuk, nincs apróbetűs rész. Csak egy kamukapcsolat lejárati dátummal. Aláírjuk, és visszaadjuk Katnek. Elteszi őket, majd elvigyorodik. – Gratulálok, gerlepár. Hivatalosan is jártok! 8 REID – Nem úgy volt, hogy te valami A-listás sztár vagy? – kérdezi Adeline a homlokát ráncolva. Megmozdul, próbál egyensúlyba kerülni, én pedig nem tudom megállni, hogy ne vigyorogjak. Egy fejjel magasabb vagyok nála, és valahányszor leeresztem a fejem, hogy találkozzon a tekintetünk, ő összehúzza a szemöldökét. Minden alkalommal megnevettet. – Csak hokis körökben – javítom ki. – De valószínűleg már most is paparazzók figyelnek minket. Ez nem is kérdés – tudom, hogy így van. Hetek óta téma vagyok, amióta az a zűr volt Siennával. Hiába erősítette meg, hogy sosem jártunk, a kár már megtörtént. Most már az utcára sem tudok kilépni anélkül, hogy ne követnének. A menedzsmentem le sem száll rólam, az edző pedig? Többször mosott már fejet nekem, mint amennyit számon tudnék tartani. Kimerítő. Én csak hokizni akarok. Sosem érdekelt a hírnév, vagy hogy magyarázkodnom kelljen a médiának, főleg most, hogy megkaptam a „hoki fenegyereke” címkét, aki képtelen a nadrágjában tartani. Én nem tartok fenn kapcsolatokat. Nevezzenek bárminek, sosem hazudtam erről. Velem ellentétben Adeline láthatóan nem számított erre a válaszra. Azonnal bűntudatom támad, amikor elfehéredik az arca. – Ó. Megborzong, én pedig gondolkodás nélkül ledobom a zakómat, és a vállára terítem. A szemöldöke felszalad, szinte eltűnik a hajvonalában. Felnevetek. – Szerelmesek vagyunk, emlékszel? – Ó – mondja újra, ezúttal kicsit halkabban. Fájdalmasan nyilvánvaló, mennyire ideges – fészkelődik, babrál valamivel, alig mer a szemembe nézni. Cuki. Ő maga is cuki. Már az egyetemen is így gondoltam. Adeline-nek mindig is megvolt ez a csendes, természetes szépsége – nagy, sötétbarna szemek, ajkak, amik természetesen Ámor-íj formájúak, és meleg, barna bőr, ami valahogy jobban ragyog, mint amire emlékeztem. Mindenre emlékszem vele kapcsolatban, ezért is találtam furcsának, amikor úgy nyomta le az „örülök a találkozásnak” dumát, mintha nem venné észre, hogy évek óta kísérti a gondolataimat. Talán furcsa ennyi mindent észrevenni a régi csapattársam hosszú távú barátnőjén, de nem tehettem róla. Már akkor sem értettem, mit látott benne. Brooks egy gőgös, fennhéjázó seggfej volt – nem abban a szórakoztató stílusban, mint Grant, hanem abban a hajtépős fajtában, amit valahogy tökélyre fejlesztett. És Adeline-nel sem bánt különösebben jól. Láttam már rengeteg srácot, akik bunkók az öltözőben, de angyallá változnak a csajuk mellett. Brooks nem ilyen volt. Ő velejéig seggfej volt. Egy apró, bűntudatos csomó képződik a gyomromban. Régen reméltem, hogy szakítanak Brooksszal. Most, hogy megtörtént, tudom, hogy szemétnek kellene éreznem magam, amiért ezt kívántam. De nem vagyok annyira jó ember. A parkolóban vagyunk, várjuk, hogy Garry és Katya befejezzék, amit éppen csinálnak. Késő van, a levegő csípős, Adeline pedig előttem áll, és úgy babrál, mintha próbálná elfoglalni magát. Még mindig a zakómmal küzd, a karjaival nem találja az ujját, én pedig szórakozottan figyelem, ahogy frusztráltan mormog az orra alatt. A ruhája gyönyörű – elegáns, testhezálló –, de ujjatlan, és a hideg láthatóan kezdi kikezdeni. Sóhajtok egyet, ellököm magam az autómtól – egy fekete Porsche, amit szeretettel csak Angelnek hívok –, és felé lépek. – Ide süss – mondom, megragadva a zakó gallérját, és bevezetem a karját az ujjába. – Ez nem egy ördöglakat, tudod. Puffog egyet, az arca enyhén piros, nem tudom, a zavartól-e vagy a hidegtől. – Furcsán volt összehajtva – ellenkezik. – Persze – húzom el a szót, elfojtva egy vigyort, miközben megigazítom a vállán a zakót. Szinte elnyeli őt, az ujjai túlnyúlnak a kézfején, és valamiért ez a látvány valami különös érzést kelt a mellkasomban. Ekkor felnéz rám, az ajkai kissé elnyílnak, mintha mondani akarna valamit. De mielőtt megszólalhatna, egy éles fütty hasít a levegőbe. – A mindenit, haver, te aztán gyorsan dolgozol. Garry. Természetesen. Adeline szinte elugrik mellőlem, én pedig a fejemet rázva fordulok meg, hogy lássam őt, amint Katyával az oldalán felénk sétál. Mindketten túlságosan is jól szórakoznak a kedvemhez képest. Garry vigyorog, és keresztbe fonja a karját. – Szóval, miről maradtunk le? Adeline sietve mormogja: „Semmiről”, pontosan ugyanakkor, amikor én azt mondom: „Adeline-nel épp azt terveztük, hogy elmegyünk valahova.” Garry és Katya is felvonja a szemöldökét. – Terveztük? – kérdezi Adeline felém fordulva. – Terveztétek? – visszhangozza Katya, keresztbe font karral. Visszafojtok egy mosolyt Adeline zavarán, és Garry felé bökök a fejemmel. – Vidd haza Katyát épségben. Katya a homlokát ráncolja. – Alig múlt hét óra. Hová viszed? – Nem vagy az anyám, Kat – vág közbe Adeline a szemét forgatva. – És nincs takarodóm. Garry halkan kifújja a levegőt. – A mindenit. Akkor azt hiszem, törődünk a saját dolgunkkal. Katya sóhajt, de nem firtatja tovább. Ehelyett olyan pillantást vet rám, ami egyértelműen azt üzeni: Ne légy idióta. Vettem. Mielőtt Adeline-nel beszállnánk az autóba, száraz pillantást vetek Katyára. – Legalább megpróbálhatnának diszkrétek lenni. Úgy viselkednek, mintha te személyesen szóltál volna nekik. Az egyik parkoló autó mögül egy férfi felemeli a fényképezőgépét, és lefotózza, amint Adeline beszáll. Katya megvonja a vállát, cseppet sem zavartatva magát. – Mindegy. Csak vidd el valahova, ahol igazán jó képeket tudnak készíteni. Horkantok egyet. – Szörnyű ember vagy. Elvigyorodik. – Viszontlátásra, lúzer. Elköszönünk, és beindítom az autót anélkül, hogy konkrét úti cél lenne a fejemben. Adeline kényelembe helyezi magát az anyósülésen, úgy állítgatja a rádiót, mintha már ezerszer ült volna itt. Végigpörgeti az állomásokat, mielőtt megállna egy rap számnál, és halk ütemre bólogatni kezd. Rápillantok, felvont szemöldökkel. – Te Kendrick Lamart hallgatsz? Oldalról rám néz. – Te talán nem?