NextChapter

🔥Az éjjeliszekrényen lévő ébresztőóra nem akarta abbahagyni a csörgést. Kaelie átfordult, hogy kikapcsolja. Hajnali 5 óra. Istenverte időpont, gondolta, miközben kimászott az ágyból. Ez a 18. születésnapja. Az a nap, amelyet a legtöbb farkas oly vágyva vár. Neki viszont gombócot rántott a gyomrába. Mostantól párkereső korba lépett. Vajon ma rátalál a társára? Kedves lesz? Jóképű? Egy harcos? A bizonytalanság szorongással töltötte el. A gyakorlótér felé vette az irányt, remélve, hogy a mozgás segít lecsillapítani az idegeit. Minden farkas az Argentlune Falkában edzett, de mivel az alfa lánya volt, kétszer olyan keményen kellett dolgoznia, ezért kelt korán minden reggel, hogy az apjával és az ikertestvérével gyakoroljon. Kieran álmos szemekkel ballagott a pálya felé. Őt láthatóan korántsem aggasztotta annyira a mai nap, mint a lányt. – Jó reggelt! – köszönt Kaelie a testvérének. Az csak egy „üh”-vel válaszolt. Még nem ébredt fel teljesen. Nyújtani kezdtek, hogy bemelegítsék az izmaikat, majd megérkezett az apjuk, Vaughn Argent alfa is. – Jó reggelt, gyermekeim! – köszönt nekik. – Jó reggelt! – felelték egyszerre. – Tudom, hogy ez nagy nap mindkettőtök számára, de azt akarom, hogy ugyanolyan keményen edzzetek, mint bármely más napon – tette hozzá, majd tartott egy rövid hatásszünetet. – Kezdjük hát a születésnapotokat egy kellemes, tízmérföldes futással. – Az ikrek felnyögtek, de elindultak az ösvényen. Apjuk arra nevelte őket, hogy szellemileg és fizikailag is erősek legyenek. Amennyi időt a harci kiképzésre fordítottak, ugyanannyit töltöttek a könyvek felett is. Azt akarta, hogy minden gyermeke – fiúk és lányok egyaránt – szívós legyen. Az ikreknek, mint a legidősebbeknek, volt a legnehezebb dolguk. „Az én gyermekeim erősek és intelligensek lesznek” – hajtogatta nekik az apjuk kiskoruk óta. Az apjával és bátyjával végzett kimerítő reggeli edzés után Kaelie a falkaház konyhájában falta fel a reggelijét. Épp egy újabb falat tojást emelt a szájához, amikor anyja úszott be a helyiségbe. – Sziasztok! Sziasztok! – dalolta. – Szia! – mondta Kaelie tele szájjal. – Ó, a kicsinyeim végleg felnőttek! – kezdte Seline. – A ma esti buli lesz az év eseménye, az én kis angyalaimnak csakis a legjobbat! Tizennyolc? Hová tűnt az idő? – Seline az életkorán kezdett sopánkodni, ezért Kaelie kikapcsolta a külvilágot. Egészen addig, amíg Seline a nevét nem kezdte mondani. – Mit mondtál, anya? Ne haragudj – kérdezte Kaelie. – Csak azt kérdeztem, nem tudod-e, merre van a bátyád? – felelte Seline. – Ó! Azt hiszem, visszament aludni – válaszolta a lány. – Természetesen. Nos, én megyek intézni a dolgaimat. Írj, ha szükséged van valamire. És persze, boldog születésnapot, drágám! – Seline búcsúzóul megölelte, majd elviharzott. Kaelie mindig úgy gondolta, anyja olyan, mint egy tündérkeresztanya, aki vidámságot szór, bárhová is megy. A tökéletes Luna. Mi van, ha a párja egy alfa? Jó Luna lenne belőle? Jó társ? Még soha nem volt barátja, és most bármelyik pillanatban rátalálhatott a végzete. Ezen töprengett, ami visszahozta minden korábban elfojtott szorongását. Volt még némi elütheti való ideje, mivel a buli csak este kezdődött, így elhatározta, hogy olvas egy kicsit. Ez nagyjából tizenöt percig tartott, mivel képtelen volt koncentrálni. Így hát elment sétálni. Talán a szerencse mellé szegődik, és megérzi a társa illatát. Semmi siker. A falkánál mindenki a bulira készült. Nemcsak az egész falka volt hivatalos, hanem más körzetek is. Számos szövetségük volt, de egyik sem állt hozzájuk közelebb az „Apex Körnél”. Az Apex Kör különböző alfák gyermekeiből állt. Körülbelül egyidősek voltak, Kieran és Kaelie voltak a legfiatalabbak. Mindannyiukat összekötötte, hogy alfák gyermekeiként nőttek fel. Gyerekkorukban a falkatalálkozókon kezdtek el barátkozni, majd amikor vezetni kezdtek, elválaszthatatlanok lettek. A Szuverén Domíniumban mindenki hallott már az Apex Körről, hiszen mindannyian prominens falkákból származtak. Az Apex Kört az Argentlune-i Kieran és Kaelie alkotta, a Lunette Rise-i Tamsin, az Adamant Crest-i Callum és Thatcher, és az Umbra Hold Klánból Hadley. Az Apex Kör utolsó tagja Evander herceg volt, a királyi családból. Apja halála után Evander herceg több felelősséget vállalt, hogy segítse bátyját, Cyrus királyt, így nehezebben tudott eljárni velük, de ma este ő is jött. Sok nőstényfarkas nagy örömére. Ő volt a második legkívánatosabb nőtlen férfi, a bátyja után. Kaelie-nek eszébe jutott, hogy újra látja a barátait, és azonnal izgalomba jött. A reggeli idegessége elszállt. Mindig mellette álltak. Amikor tizenkét évesen elhatározta, hogy elszökik otthonról, Hadley két napig rejtegette a szobájában. Igaz, az apáik beszéltek egymással, és végig tudták, hol van. De a szándék volt a fontos. A napot kávézással és a dekorálásban való segédkezéssel töltötte, amíg el nem jött az öltözködés ideje. Szinte felszökellt a lépcsőn a szobájába. Zuhanyzás után Kaelie türelmesen várta, amíg a fodrász és a sminkes dolgozott rajta. Szeretett kiöltözni, de az edzések és a sok munka miatt általában sportcuccban járt. Végül a húga, Macy is besétált. – Hűha! El sem hiszem, mennyi ember jön! Én vagyok a leeeeegidegesebb, pedig nem is az én szülinapom! Kíváncsi vagyok, az enyém is ilyen lesz-e! – kiáltott fel Macy. Kaelie szeretettel nézett a kishúgára, és azt mondta: – Ismerve anyát, biztos vagyok benne, sőt, te vagy a legkisebb, szóval nagyot kell szólnia. – Seline biztosan túlzásba esik majd a legkisebb gyermeke kedvéért. Macy felnevetett. – Szóval, van valami fejlemény a pár-ügyben? Kaelie megrázta a fejét. – Semmi, még csak egy kósza illatfoszlány sem. Bejártam ma az egész területet a készülődés közben, és semmit nem éreztem. – Fogadok, hogy Evander herceg a párod, mert az egész csoportotok egymással állt párba. Hadley Callummal van, Tamsin pedig Thatcherrel. Te vagy az egyetlen lány, és Evander az egyetlen szabad pasi. – Macy, Evander a legjobb barátom, nem hiszem, hogy ő lenne a társam – mondta Kaelie. – Ez azt jelenti, hogy biztosan ő az, majd meglátod! – jelentette ki Macy elszánt arccal. Ekkor a fodrász és a sminkes végzett a munkájával. Kaelie a tükör felé fordult, hogy megnézze magát, és elmosolyodott. Hosszú, szőke haja tökéletes loknikba omlott, kristálykék szemei pedig igézőek voltak. Macy el volt ragadtatva. – Ó, Kae! Olyan gyönyörű vagy! Kaelie mosolygott, mert valóban gyönyörűnek érezte magát. A tükörbe nézve nem tudott nem a párjára gondolni. Macy szavai visszhangzottak a fejében. Mi van, ha tényleg Evander herceg a párja? Boldog lesz-e egy olyan társ mellett, akit nem szeret? Egy kicsit aggódott, de az arcára mégis mosoly telepedett. 2. fejezet A párt Kaelie egy térdig érő, zöld szaténruhát viselt, egyszerű, fekete, nyitott orrú magassarkúval. Még a szobájában is hallotta a falkaházból kiszűrődő izgatott morajt. Kieran lépett be egy „Szia, tesó” köszöntéssel. Végigmérte a lányt, és mosolyogva megszólalt: – Véresre fogom ütni a bütykeimet ma este, hogy távol tartsam tőled az összes kanfarkast, de jól nézel ki. – Köszi, Kieran, te sem festesz rosszul. – Szőke haja tökéletesen be volt lőve. Ugyanolyan kék szeme volt, mint a lánynak. Letagadhatatlan volt, hogy testvérek. – Lekukkantottál már a földszintre? – kérdezte Kaelie. – És kockáztassam anya haragját? Esélytelen – felelte a fiú, miközben a tükörben igazgatta sötétkék öltönyének mandzsettagombjait. – Viszont néztem a csoportos chatet, és az Apex Kör szerint ez lesz az év bulija. – Anya nagyon elégedett lesz – nevetett fel Kaelie, maga elé képzelve a büszkén feszítő Seline-t. – Nincs nálam a telefonom! Mondd, mi történik! – sürgette Kaelie. – Oké! Oké! Várj csak. Ewan alfa bétája már részeg. Remek. Thatcher és Cal fogadásokat kötnek, melyik harcos próbálja meg hozzáragasztani a nyelvét a jégszoborhoz. Anya el lesz ragadtatva. Ó, és Evander épp most lépett be, és igen, az összes farkaslány veti magát rá, mint rendesen. Kaelie megforgatta a szemét. – Mondd meg nekik, hogy tegyenek fel nekem 50-et apu harcosára, Tate-re. – Eszébe jutott, amikor Tate egy fogadás miatt magassarkúban és ruhában szaladgált a gyakorlótéren, a Barbie Girlt énekelve. Annak az embernek nem volt szégyenérzete. Ekkor a szüleik jelentek meg az ajtóban. – Oké, kicsinyeim, itt az idő! Ó, el sem hiszem, hogy eljött ez a nap! Boldog születésnapot, angyalaim! – mondta az anyjuk, miközben megölelte őket. Megigazította Kieran nyakkendőjét és Kaelie egy kósza hajtincsét, majd hátralépett az apjuk mellé. – Egyetlen apa sem kívánhatna jobb gyerekeket, büszke vagyok arra, amilyen emberekké váltatok – mondta az apa, miközben kezet rázott Kierannal, és arcára puszilta Kaelie-t. Seline helyeslő bólogatással állt a férje mellett. Kaelie a szeme sarkából látta, hogy Kieran a könnyeivel küszködik. Elmosolyodott. Mindketten mindig büszkévé akarták tenni az apjukat, különösen Kieran, hiszen ő veszi majd át az alfa pozíciót. – Na jó, indítsuk el ezt a műsort! Mi lemegyünk, bemutatunk titeket, ti pedig bevonulhattok – mondta az anyjuk, és az ajtó felé indult. Egy csókot dobott feléjük, majd az apjukkal együtt eltűntek. Miután szüleik lementek, Kieran és Kaelie a lépcsőhöz léptek, hogy megvárják a lemenetelt. Kaelie egyik lábáról a másikra állt. – – Kezdhetjük, fej fel, vállakat hátra – mondta Kieran, amikor meghallották, hogy bemondják a nevüket, és leereszkedtek a lépcsőn a várakozó vendégsereg közé. Kieran és Kaelie a barátaik felé vették az irányt, miután számos gratuláló megállította őket. Vaughn alfa üdvözölt mindenkit, és a zenekar játszani kezdett. Mire elérték az Apex Kört, a legtöbb vendég már a táncparketten volt vagy egymással beszélgetett. – Boldog születésnapot! – énekelte együtt az Apex Kör. – Köszönjük, köszönjük – mosolyogtak az ikrek. Kaelie szeme találkozott Evanderével. Semmi. Se szikra, se fellángolás. Nem a társa. Meg mert volna esküdni, hogy egy kis szomorúságot látott a fiú szemében. De aztán Evander elmosolyodott, felkapott egy üveg pezsgőt és poharakat, majd megszólalt: – Pohárköszöntő az ünnepeltekre! Végre a legfiatalabbak is hivatalosan nagykorúak lettek! – Erre az egész csapat éljenezni kezdett. Vaughn alfa lépett oda hozzájuk. – Evander – mondta, és kezet nyújtott a hercegnek. – Régen láttalak, hogy van a család? Evander mosolyogva rázott kezet. – Remekül vannak, anyám és Cyrus üdvözletüket küldik, de sajnálják, hogy nem tudtak eljönni. – Ó, biztos vagyok benne, hogy Cyrust elhalmozza a munka a Szuverén Domíniumban – mondta Vaughn, egyáltalán nem sértődve a távolmaradásuk miatt. Búcsút vett a csapattól, emlékeztette őket a bölcs döntésekre, majd elvegyült a többi vendég között. – Én kérem az első táncot a szülinapos lánytól – jelentette ki Evander. – Jobban teszem, ha figyelem a hátamat, nehogy a rajongóid megpróbáljanak leszúrni – felelte Kaelie mosolyogva. Mindannyian nevettek, és táncolni kezdtek. Amikor a tortavágáshoz érttek, mindkét testvér érezte a kísértést, hogy a másik arcát a tortába nyomja, de az anyjuk pillantása jobb belátásra bírta őket. Az éjszaka végére az Apex Kör a falkaház melletti tónál kötött ki pezsgővel és némi étellel, amit még a kijövetel előtt csentek el. A fiúk nyakkendője már ki volt kötve, a lányok pedig rég levetették a cipőjüket. Az ég világoskékre váltott, ahogy közeledett a hajnal. Viccet meséltek és sztorizgattak, végig nevettek. Cal volt az, aki megszólalt: – Szóval egyikőtök sem találta meg a társát? – Hadley oldalba lökte. – Te idióta! – sziszegte Hadley a fogai között. – Tudom, hogy igazad van, de miért? – kérdezte a fiú döbbenten és értetlenül. – Nem – felelte Kieran, szemében tűnődő tekintettel. – Nos, ez azt jelenti, hogy a jövő heti szokásos Apex Kör-hétvége a palotában még mindig áll – mondta Cal magabiztosan. Evander felnevetett. – Anya alig várja, hogy jöjjön az Apex Kör, mert szereti, ha tele van a ház, főleg mióta apa meghalt. – Hát, Julianna tényleg a legjobb sütiket süti – fűzte hozzá Thatcher, és elkezdte felsorolni az összes kedvenc ételét a palotában. – Szerintem nem igazán értékelte, amikor ti, fiúk, berúgtatok és szennyeskosarakban csúszkáltatok le a lépcsőn, közben felborítva egy felbecsülhetetlen értékű vázát – mondta Kaelie a fiúkra nézve. – Nem, valóban nem értékelte – válaszolt Thatcher elhúzott szájjal a visszaemlékezéstől. – Addig futtatott minket a palota körül, amíg el nem hánytuk magunkat, aztán fel kellett takarítanunk. Nem volt egy szép nap. Sokat lógtak a palotában, mivel Evandernek nehezebb volt kimozdulnia. Ezenkívül a palota félúton volt az összes falka területe között. – Hogy mennek a királyi teendők? – kérdezte Kaelie Evandertől. – Unalmasak. Kimondhatatlanul unalmasak. De segít Cyrusnak, ő pedig mindig elfoglalt. Úgyhogy elsimítom a viszályokat a fontoskodó farkaslányok és a sírós alfák között – válaszolta. – Ne felejtsétek el, hogy augusztus elsején kezdődik a Vezetőképző, és három hónapig mindannyian a palotában leszünk! – emlékeztette őket Tamsin. – Tudjátok, hogy az összes többi fiatal alfa és Luna gyűlölni fog minket, ugye? – mondta Kieran. – Mindent meg fognak tenni, hogy letörjék a szarvunkat. – Ó, minden bizonnyal – felelte Callum. Az Apex Kör volt a jövőbeli alfák és Lunák legerősebb csoportja, ami miatt a többiek nagyon féltékenyek voltak rájuk. – Azért utálnak minket, mert nem ők mi vagyunk! – vágta rá Thatcher. – Garrett is ott lesz – mondta Hadley, amire az egész csapat felnyögött. Az unokatestvére arrogáns volt, és csak a külsejével törődött. Ő sem kedvelte a csoportot, és küldetésének tekintette, hogy borsot törjön az orruk alá. – Felejtsétek el őket, tartsunk össze, és vigyázzunk egymásra – mondta Kieran, mire a többiek egyetértően bólintottak. Kaelie a fűben ült, és a következő hónapokon töprengett. – Hányan lesznek még ott? – kérdezte. Evander válaszolt: – Legalább százan. Te jó ég, gondolta Kaelie, ez rengeteg alfa-vér egy helyen. – Valaki biztosan verekedni fog – jegyezte meg Kaelie. Evander nyugodt hangon válaszolt: – Nem az a kérdés, hogy lesz-e verekedés, hanem az, hogy mikor. 3. fejezet Kihallgatás Kaelie nyögve ébredt. Nem lett volna szabad ennyit innia. A feje zsongott. Átfordult, hogy megnézze a telefonját, de az erős fény miatt hunyorognia kellett, mintha egyenesen a napba nézett volna. A csoportos chatben mindenki egyetértett, Thatcher pedig megfogadta, hogy soha többé nem iszik alkoholt. Megint. Hiszi a piszi. Szerencsére a farkasvérük elég gyorsan elégeti az alkoholt. Egy zuhany és a hőn áhított kávé után Kaelie a gyakorlópálya felé vette az irányt; teste már kiheverte az előző éjszaka fáradalmait. Azonnal kiszúrta az apját. Erőteljes alfa-aurája világítótoronyként sugárzott, miközben a harcosok edzését figyelte. Mások ösztönösen hátraléptek tőle az aurája súlya miatt, de neki olyan könnyű volt odaállni mellé, mintha egy kiskutyához menne oda. Odament hozzá. – Jó reggelt, apa! – mondta mosolyogva. Az apa felé fordult és visszamosolygott. – Nos, jó reggelt! Azt hittem, holnapig nem is látlak, látva mennyi üres pezsgősüveget talált a takarító személyzet a tónál reggel. A lány szégyenlősen felnevetett. – Reméltem, hogy egy könnyű edzés belefér ma reggel. – Helyes. Ha segítség kell, szólj – mondta az apa, majd elindult a harcosok felé, akik épp befejezték az első kört. Még visszaszólt a válla felett: – Szeretlek. – Én is szeretlek – felelte a lány, és elindult az erdei ösvények felé. Útközben észrevette Kierant. – Kocogni mész? – kérdezte a fiú, ahogy közelebb ért. – Aha, van kedved csatlakozni? – kérdezett vissza. – A testem nemet mond, de a fejem szerint muszáj, szóval azt hiszem, igen – vonta meg a vállát. Az ikrek azóta együtt edzettek, mióta járni tudtak. Apjuk tudta, hogy van bennük valami különleges, és az első átalakulásukkor be is igazolódott a gyanúja. Mindketten fehér farkasok voltak – a legerősebbek és a legritkábbak. Szép-szépapjuk volt fehér farkas, egy elit harcos. Egy legenda. Harcolt a vámpírháborúkban, és végül segített békét hozni a Szuverén Domíniumba. Az ő halála óta nem láttak fehér farkast, egészen az ikrekig. Még akkor is titokban tartották a kilétüket. Nagyon kevés ember tudott az ikrek bundájának színéről, hogy biztonságban maradhassanak. A bundájuk célponttá tette őket, és apjuk nem kockáztatta a biztonságukat, ezért is dolgoztatta őket ilyen keményen. Kieran magas volt, széles vállú; szőke hajával és kék szemével a falka összes nőstényfarkasának szívét rabolta el. Erősnek látszott és erős is volt, hűvös fellépéssel párosulva. Kaelie ezzel szemben alig volt százhatvan centi a legjobb napjain is. Apró termetű volt, de szőke haja és kék szeme megegyezett Kieranéval – az anyjuktól örökölt ajándék. Nem látszott rajta, de ugyanolyan vad volt, mint apja bármelyik harcosa. Futás közben Kaelie elmerült a gondolataiban. Ki lehet a társa? Sem ő, sem a bátyja nem találták még meg. Valószínűleg egy másik falka alfájának a gyermekei, ezért nem bukkantak még rájuk. A bizonytalanság szorongással töltötte el, és képtelen volt koncentrálni, miközben a különböző eshetőségeken rágódott. Csak akkor eszmélt fel, amikor Kieran telepatikusan ráüzent. „Érzed ezt?” – kérdezte. A lány a levegőbe szimatolt, szúrós szag csapta meg az orrát. – Kóborok – jelentette ki. Azonnal értesítették az apjukat gondolati úton, majd lopakodó üzemmódba kapcsoltak. Átkúsztak egy dombon, sziklák mögé bújva és a földhöz lapulva. Húsz kóbor farkast figyeltek meg, akik úgy tevékenykedtek, mintha keresnének valamit. „Van valami?” – kérdezte az egyik kóbor. „Nem, semmi” – felelte egy másik. Jelentettek az apjuknak, és várták az érkezését. – Egyikőtök sem harcolhat! – utasította az alfa az ikreket. – De... – kezdte Kieran, de félbeszakították. – Nincs de. Nem akarom, hogy felfedezzenek titeket, legalábbis még nem – mondta az apa. Az ikrek néma tiltakozásként lent maradtak, és csendben figyeltek. Hamarosan megérkezett az apjuk, és átgázolt a kóborokon. A kóborok annyira meglepődtek, hogy a legtöbbjüket már megölték, mielőtt felfogták volna, mi történik. Az ikrek végignézték a mészárlást. Amikor véget ért, visszarohantak a falkaházba átöltözni, hogy találkozzanak az apjukkal a börtönben. Mindig életben hagyott legalább egy kóbort, hogy kihallgassa. Az ikrek lementek a börtön lépcsőjén, ahol épp egy kóbort vezettek be. Székhez kötözték. – Ki vagy? – kérdezte az apjuk. Semmi válasz. – Mit kerestél a földemen? – Még mindig semmi válasz. Az ikrek unott arccal támasztották a falat, ahogy a kihallgatás órákon át zajlott. Kieran a falat bámulta, végtelenül unta az eredménytelenséget. – Fogytán a türelmem, és ha az elfogy, nagyon fájdalmas lesz – mondta Vaughn alfa, késsel a kezében kerülgetve a kóbort. Kaelie figyelte a kóbort. Sáros és piszkos volt. Haja összeállt a vadonban töltött élettől, és égető szüksége lett volna egy zuhanyra. Egyetlen ujját sem látta, amelyik ne lett volna koszos a köröm alatt. – Soha nem mondok nektek semmit! – üvöltötte a kóbor. – Kinek dolgozol? – ordított vissza az alfa. Kaelie arra gondolt, hogy már százszor feltették ugyanezt a kérdést. Ekkor kinyílt az ajtó, és egy harcos különféle eszközöket hozott be. Apja kiválasztott egy fogót, és elkezdte kitépni a kóbor koszos körmeit. Sikolyok verték fel a helyiséget. Vaughn alfa tovább kérdezett, és válasz híján újabb köröm került sorra. – Mindannyian elpusztultok! Az utolsó szálig le lesztek mészárolva, mint a disznók! – kiabálta a kóbor. Mielőtt bárki reagálhatott volna, olyan gyorsan és olyan erővel rántotta meg a székét, hogy saját maga törte el a nyakát. A szobában csend lett. Az ikrek az apjukra néztek. – Emeljék a járőrök készültségi szintjét; ez a kóbor lehet, hogy őrült volt, de azt akarom, hogy készen álljunk mindenre – mondta Vaughn alfa bólintva. Majd kivonult, az ikrek pedig követték, hogy teljesítsék a parancsot. 4. fejezet Az Apex-kör a városban Végre eljött az Apex Kör-hétvége, és eljött az idő, hogy Kaelie és Kieran találkozzanak a barátaikkal. Bepakolták a holmijukat Kieran teherautójának hátsó ülésére, és megkezdték az utat a palotába. Gyönyörű nap volt, tiszta égbolttal. Miután bekapcsolták a rádiót, Kaelie leengedte az ablakot, hagyva, hogy a menetszél az arcába vágjon, és titokban remélte, hogy megérzi a társa illatát. Elsőként érkeztek meg a palotába, és miután letették a táskáikat a szobáikba, elmentek Evanderhez. Evander felnézett az íróasztalától, észrevéve az érkezésüket. – Már ennyi az idő? – kérdezte. – Nyugi, a többiek még nincsenek itt – válaszolt Kieran. *Ding!* Megszólaltak a telefonjaik. – Jött egy üzenet a csoportba – mondta Kaelie a telefonjára nézve. – Most hajtanak be a kapun – tette hozzá. – Nos, ez éppolyan jó pont a befejezéshez, mint bármelyik másik. Menjünk eléjük – mondta Evander, felállva az asztalától, és félretolva a papírokat, amiken dolgozott. Hárman kisétáltak a palota kapuján, éppen amikor a másik négy megérkezett. – Mi újság, Apex Kör? – köszönt nekik Cal széles vigyorral, miközben Thatcherrel közösen elkezdték kipakolni a saját és párjaik csomagjait Cal Jeepjéből. – Csak egy hétvégéről van szó, miért van ennyi motyótok? – kérdezte Evander kétkedve nézve a kocsit. – Figyelj, Cal és én fejenként egy hátizsákot hoztunk. Hadley és Tam viszont úgy pakolt, mintha jönne az apokalipszis – vágta rá Thatcher, és megadóan felemelte a kezét. – Te meg mindig otthon hagysz valamit! – védte meg magát Tamsin. – Telepedjenek le a gerlepárok, mielőtt ez a hétvége párkapcsolati tanácsadásba csap át, és szerintem azt egyikünk sem akarja – mondta Kaelie feszülten, majd elindult befelé a palotába. Mivel Kaelie és Kieran korábban érkeztek, a többiekre várva a társalgóba mentek Evanderrel. – Hogy vagy? – kérdezte Kaelie Evandert figyelve. Sóhajtva átment a szobán, hogy töltsön magának egy italt, mielőtt megszólalt volna. – Voltam már jobban is. Anya elment meglátogatni a nővérét, Cyrus pedig királyoskodik, szóval rám maradt a kastély felügyelete. – Az ikrek együttérzően néztek rá. – Nos, azért vagyunk itt, hogy segítsünk kiereszteni a gőzt – mondta Kieran. – Ezt értékelem – felelte Evander. – Rám fér. Miután befejezték a kicsomagolást, a párok beléptek a szobába. – Nektek nem tűnik csendesebbnek a hely a szokásosnál? – kérdezte Thatcher, ahogy a párjával és a többiekkel a nyomában besétált. – Azért van, mert a bátyám nincs itt. Megszaporodtak a kóborok a határ mentén, így a királyi őrség nagy része elment vele járőrözni, hogy felmérjék a helyzetet – magyarázta Evander. – Áh – mondta Thatcher, összerakva a képet, majd a bárhoz lépett, hogy töltsön magának. – Minket a múlt héten értek el a kóborok. Apa nem aggódik túlságosan, de óvintézkedéseket tesz – mondta Kieran. – Helyes – felelte Evander. – Mi is figyelemmel kísérjük a tevékenységüket. Még nem tettek semmi olyat, ami riadalmat keltene, de készen akarunk állni. – A férfiak egyetértően bólintottak. – Csináljunk valamit! – kiáltott fel Hadley. – Egész úton a kocsiba voltam zárva, le kell vezetnem az energiámat! – Nem az lenne Cal dolga? – jegyezte meg Kieran sokatmondó pillantással, amin az egész csoport felnevetett. – Fejezd be a piszkos gondolkodást! – mondta Hadley, elvörösödve. – Hát, végül is nem téved – tette hozzá a párja, mire a lány rácsapott a karjára. – Oké! Ez a terv – vette át az irányítást Kieran. – Mindenki menjen átöltözni, ma este elmegyünk szórakozni! – Elmegyünk? – kérdezte Kaelie a bátyjára nézve. – Mindannyian alfák gyerekei vagyunk, nekünk nem szabad szórakozni? – kérdezte Tamsin a kanapéról. – Nos, ma este meggondolatlan tinédzserek leszünk: eszünk, iszunk és táncolunk. Valakinek kifogása? – kérdezte Kieran, végignézve az arcokon. – Nincs – felelték egyszerre, és elmosolyodtak. – Rendben, az Apex Kör húsz perc múlva indul – jelentette ki Kieran tapsolva. Húsz perc múlva már átöltözve hajtottak ki a palota elhajtójáról Evander Escalade-jével. A lányok szűk miniruhát viseltek, a férfiak pedig gombos inget és szövetnadrágot. Megálltak egy étteremnél, hogy megalapozzák az estét. Mindannyian elmesélték, mi történt velük a legutóbbi találkozás óta. Miután ettek, visszazsúfolódtak a szűkös autóba, és kerestek egy népszerű klubot. Ahogy az ajtóhoz értek, a biztonsági őrnek alig kellett rájuk néznie, máris a VIP részlegbe vezette őket. Egy alfa is jó reklám egy üzletnek, de egy egész csoport és egy herceg? A tulajdonosok biztosan magukon kívül lesznek az örömtől. A zene hipnotikus volt, a táncparkettre csábította a társaságot. Kaelie felváltva táncolt Evanderrel és Kierannal. Aztán tartott egy kis szünetet, hogy kérjen egy italt a bárnál. – Kérem azt, amit ön ajánl – mondta Kaelie a pultosnak, aki bólintott, és munkához látott. – Hűha – szólalt meg egy hang a háta mögött. Megfordult, és egy férfit talált maga mögött, aki végigmérte. Jóképű volt, de áradt belőle egyfajta arrogancia, ami elárulta, hogy valószínűleg harcos. – Úgy nézel ki, mint egy angyal, aki a mennyből szállt alá – mondta olyan mosollyal, amivel valószínűleg el akarta kápráztatni, de a lányt inkább taszította. – Lucifer is az volt – felelte Kaelie gúnyos mosollyal, majd felkapta az italát, és visszament a barátaihoz, ott hagyva a megdöbbent férfit. – Mit mondtál annak a pasasnak? Úgy néz ki, mint akit halálra rémítettek – kérdezte Evander, amikor visszaért hozzájuk. Kaelie mosolyogva válaszolt: – Ó, semmit. Remélhetőleg épp újragondolja az életét, vagy legalábbis a csajozós szövegeit. – Gonosz nőszemély – mormogta a fiú fejrázva. Újra táncolni kezdett, de egy jelöletlen nőstényfarkas olyan volt a tuskóknak, mint egy nyitott meghívó. Egy fickó lépett mögé a táncparketten, és a kezét a derekára tette. – Vedd le a kezed, mielőtt én veszem le neked – morogta Kaelie. A férfi felnevetett, de mielőtt befejezhette volna, Kaelie elkapta a karját, és eltörte a csuklóját. A férfi azonnal hátralépett a csuklóját fogva. – Te szajha! – ordította dühösen, de a dühe gyorsan félelemmé szelídült, amikor Kieran, Evander, Cal és Thatcher felsorakoztak mögé. – Mondtál valamit? – kérdezte Kieran gúnyosan, meredten nézve a férfit. – Anyád nem tanított meg rá, hogy ne érj egy hölgyhöz az engedélye nélkül? – kérdezte Evander, szinte játszva vele. – É-én... s-sajnálom – dadogta. – K-kérem, bocsássanak meg! – mondta, és tágra nyílt szemekkel nézett Kaelie-re. A lány várt. Olyan tekintettel méregette, hogy a férfi remegni kezdett. Egy perc elteltével megszólalt: – Menj, és ne lássalak többet! – Amint elhangzottak a szavak, a férfi az kijárat felé rohant. – Na, most már ez egy igazi buli! – nevetett fel Cal. Azonnal folytatták a táncot, teljesen elfelejtve az incidenst. Evander megfogta Kaelie kezét, amikor a DJ salsára váltott. A lány ringatta a csípőjét a zenére, miközben a fiú követte a lépteit; mindketten átadták magukat a ritmusnak. Pár tánc után megint megállt egy italra. Ezúttal Tamsin és Hadley is elkísérte. – Na, mondd csak – kezdte Tam. – Csalódott voltál, hogy nem Evander a társad? – kérdezte halkan, hogy a fiúk ne hallják meg. – Is-is – válaszolt bizonytalanul. – Úgy értem... szerettem volna, ha már ismerjük egymást és barátok vagyunk, de a mi kapcsolatunk mindig is baráti volt, nem romantikus – mondta, miközben nézte, ahogy Evander egy másik lánnyal táncol. – Ez érthető – értett egyet Hadley. – Kíváncsi vagyok, kik lehetnek a társaitok... Elnézve, hogy kik vagytok, biztosan erősek lesznek. Fogadok, hogy a Vezetőképzőn kiderül. – Szerintem is, és biztos vagyok benne, hogy a párod erős lesz és jóképű – mondta Tamsin mosolyogva Kaelie-re. – Erre iszom! – mondta vidáman Kaelie, és a három lány összekoccintotta a poharát. 5. fejezet Az illat Addig táncoltak, amíg meg nem fájdult a lábuk, végül késő éjjel vonszolták vissza magukat a palotába, és egészen addig elő sem bújtak a szobájukból, amíg a nap magasan nem járt az égen. Kaelie az étkező felé vette az irányt. Talált egy kényelmesnek tűnő széket, huppant bele, és tölteni kezdett magának egy hatalmas pohár kávét. Miután tejszínt és cukrot tett bele, kortyolni kezdte, majd megpakolta a tányérját, és lassan nekilátott az evésnek. Lazítás közben a telefonját görgette, és különféle videókat és fotókat nézegetett, amiket a csapat posztolt az előző este. A fiúk feleseket ittak. A lányok vécés szelfiket készítettek. Valahogy Thatcher egy táncpárbajba keveredett valami más srácokkal, és... nyert? Talált egy videót, amin Cal az utca közepén táncol, miközben Tam a járdaszegélyről ordibál neki, hogy jöjjön vissza. Cal ezután próbált elszaladni Tam elől, amin a többiek hangosan nevettek, Thatcher pedig azt kiabálta: „Van egy szökevényünk!” Kaelie elmosolyodott az emlékre. Elmosolyodott a közös nevetéseken és az emlékeken, amiket szereztek. Miután végre sikerült becserkészniük Cal részeg hátsóját, a fiúk betették az Escalade csomagtartójába. Rengeteg kép készült, és került ki a netre. Hazafelé végig együtt énekeltek a rádióval, egymás borzalmas énekhangján nevetve. – Ma esni fog – jelentette be Hadley, amint Callel beléptek az étkezőbe. A többiek már az asztal körül gyűltek össze, és palacsintát, tojást, szalonnát, muffint és minden mást falatoztak, amit csak megkívántak. Cal egyenesen a kávéhoz ment. – Csak késő este, úgyhogy el se kezdd a kiselőadást arról, hogy csomagoljak-e elég holmit a felkészüléshez – mondta Thatcher, és jelentőségteljesen ránézett. A többiek kuncogtak. – Biztos vagyok benne, hogy egyikőtök sem fog elolvadni – mondta Kieran, próbálva fenntartani a békét. – Hogy érzed magad? – kérdezte Evander, gúnyosan mosolyogva Calre. – Kávét. Most – válaszolta az, kétségbeesetten. – Bevettél már aszpirint? – kérdezte Hadley. – Aszpirint? – kérdezett vissza a fiú. – Tudod, kék bogyó, nagy A betű – mondta a lány mosolyogva. – Szóval… ha az időjárás engedi – kérdezte Kaelie Hadley-re nézve –, mit csinálunk ma este? – Kiváló kérdés! – mondta Evander hirtelen fellelkesedve. – A bátyám ma este jön vissza, szóval a mai az utolsó napom a szabadságban, mielőtt hazajön, és többé nem kerülhetem el a kötelezettségeimet. – Nos, akkor TE mit akarsz csinálni, Evander? – kérdezte Tamsin a herceget. – Azt hiszem, mindannyian egyetértünk abban, hogy a tegnap este jó volt – mondta, és megállt, hogy lássa, mindenki egyetértően bólogat. – Élő zenét akarok hallgatni. Keressünk egy koncertet és menjünk el. – Ez nem hangzik rosszul, csináljuk! – mondta Kieran. Egy medence melletti pihentető délután után a csoport ismét Evander Escalade-jébe zsúfolódott. Egy rockkoncerten kötöttek ki, ami teljesen kimerítette őket. A fiúk nem mertek közel sem annyit inni, mint az előző este, így maradtak a sörnél. A zene nagyszerű volt, mindenki együtt énekelt és magasba tartotta a telefonja fényét. A koncert után találtak egy éttermet, ami éjjel-nappal nyitva volt. Beültek a boxokba és ételt rendeltek. – Ki mikor indul holnap? Szeretnélek titeket elbúcsúztatni – kérdezte Evander. – Valószínűleg délelőtt közepe felé megyünk el, azt hiszem – mondta Cal. – Igen, nálunk is ugyanez a helyzet – értett egyet Kieran. – Jó, nekem délután megbeszéléseim vannak, szóval az pont megfelel – válaszolta Evander. Mivel nem akarták, hogy véget érjen az éjszaka, végül elindultak és visszatértek a palotába. Miután lerohanták a konyhát rágcsálnivalókért, mindenki elvonult a saját szobájába. Ismét késő volt, de nem érdekelte őket. Megérte. – Gondoskodtam róla, hogy a szobáink a palota túlsó oldalán legyenek, messze a gerlepárétól – mondta Evander, miközben az ikrekkel felfelé mentek a lépcsőn a szobáikhoz. – Azt hiszem, vérezne a fülem, ha hallanom kellene a párzásukat – mondta Kieran, amin Evander és Kaelie is elnevette magát. Amikor felértek a lépcső tetejére, Kaelie megtorpant, és a lépcsővel szemközti ablakhoz ment, hogy nézze a hulló esőt. – Jó éjt nektek, holnap még látjuk egymást, mielőtt mentek – mondta Evander, mielőtt elfordult, hogy elmenjen. – Jó éjt – mondta Kaelie és Kieran egyszerre. Kaelie ott állt, és nézte az ablaküvegen lecsorgó esőt, miközben Kieran bement a szobájába. Jó hétvége volt, és izgatottan várta a hamarosan kezdődő Vezetőképzőt. A szülei is egy Vezetőképzőn ismerkedtek meg fiatal korukban. Az anyja egy másik falka alfájának a lánya volt, és épp a gyakorlópályára sétált ki, amikor megérezte Vaughn illatát. Abban a pillanatban, hogy a tekintetük találkozott a pályán keresztül, a férfi odaszaladt hozzá, a karjaiba kapta, és azóta elválaszthatatlanok voltak. Vajon az ő szerelmi története is romantikus lesz? Valami, amitől minden lány szíve elolvad? Mindig is ott voltak neki a barátai, de ő valami mélyebbre vágyott. Egy társra, aki mellette áll, bármi történjék is. Aki feltétel nélkül szereti, és úgy bánik vele, mint egy drágakővel. *Talán*, gondolta. Sóhajtott egyet, és elindult az ablaktól a szobája felé, amikor megérzett valamit. Megtorpant. Körbenézett, van-e a közelben valaki. Nem látott senkit. Az illat olyan édes volt, hogy csak egy dolgot jelenthetett. A Társa. Itt van. Az orrát a magasba tartotta, lázasan keresve a forrást. A társa illata megőrjítette, nyugtalanná tette. Meg kell találnia. Az illat halvány volt. Bárki legyen is az, órákkal ezelőtt sétált el itt. Követte az illatot egy folyosón, mígnem egy ajtóhoz ért. Megállt. Megnézte, hol van, és rájött, hogy a Királyi Lakosztályban áll. Az előtte lévő ajtó a király hálószobája volt. Ide csak a királyi család tagjai léphettek be. A király lenne a társa? Lehetséges? Az apja a néhai király legjobb barátja volt, de a halála után a két család már nem töltött annyi időt együtt, mint korábban. Evander kivételével. Ott állt, megbénulva a felismeréstől. Felemelte a kezét, de nem vitte rá a lélek, hogy lenyomja a kilincset. Mit mondana? Sajnálom, hogy felébresztettelek, de én vagyok a társad? Az éjszaka közepén a folyosókon sétálgattam, és megéreztem az illatodat? Ijesztő. Aztán meghallotta. Egy hangot, amitől felfordult a gyomra, és fájdalmasan sajogni kezdett a mellkasa. Nyögés hallatszott az ajtó túloldaláról. A könnyei potyogni kezdtek. Nem tudta kontrollálni őket. Nem tudta, mit tegyen, de el kellett tűnnie onnan. Megparancsolta a lábainak, hogy mozogjanak. Nem tudott gondolkodni, nem kapott levegőt, csak futni akart. Olyan gyorsan és olyan messzire, amennyire csak tudott. Visszarohant azon az úton, amerről jött. Levegő után kapkodva kifutott a kertekbe, és a földre zuhant, miután megbotlott egy kőben. Ott feküdt a földön, egyetlen ujját sem bírta mozdítani. Szakadt az eső. Dörgött az ég. A távolban villámok csaptak le, de őt nem érdekelte. Nem érdekelte, hogy egy vihar kellős közepén van. Nem érdekelte, hogy a földön fekszik. Nem, csak a társára tudott gondolni. Az egyetlen, igazi társára, aki éppen egy másik nővel van az ágyában. A mellkasához kapott, és zokogott, miközben az eső teljesen átáztatta a testét. 6. fejezet Összetört szív Nem tudta, mióta feküdhetett a földön, amikor meghallott egy hangot, amely a nevét kiáltotta. – Kaelie! Kaelie! Kaelie! Nem tudta kivenni, honnan jön, vagy ki szólítja, és nem is érdekelte. Azt remélte, hogy egyszerűen csak elenyészik a semmibe. – Kaelie! – mondta Evander, megragadva a vállát, és magához húzva a lányt. – Kae, mi a baj? Mi történt? – A lány még erősebben zokogni kezdett. – Kae, mondd el, mi történt! – A könnyei megállíthatatlanul hullottak. – Minden rendben lesz – mondta a fiú, próbálva választ kicsikarni belőle. – Kae, nem tudok segíteni, amíg el nem mondod, mi történt. – Kétségbeesésében esedezni kezdett. – Kérlek, Kae, csak mondd el, mi történt. Villám csapott egy közeli fába. Evander káromkodott. El kell vinnie innen, de nem tudta mozgásra bírni. az ablakából vette észre, miközben a vihart nézte, majd lerohant hozzá, amikor látta, hogy a földön fekszik, attól tartva, hogy valami történt vagy történhet vele. A lány összefüggéstelenül elzokogott pár szót. – Kae, tudom, hogy próbálod, de nem értelek, amikor így sírsz – mondta neki a lehető leggyengédebben. Kaelie kihúzta magát, a könnyek még mindig patakzottak az arcán. – Ő a társam – suttogta alig hallhatóan, majd még jobban sírni kezdett. Az arcát a tenyerébe temette. – Micsoda? Kicsoda? – kérdezte Evander zavartan. Nem is olyan régen látta még a lányt. Kaelie még mindig sírva rázta a fejét. – Kae… mondd el – kérlelte a fiú. – Cyrus – mondta alig hallható suttogással. – Cyrus – ismételte meg. Evander megmerevedett. Mintha kiszökött volna a levegő a tüdejéből. Úgy bámult Kaelie-re, mintha három feje lenne. Végül feleszmélt a bénultságból, és cselekedni kezdett. – Menjünk be és beszéljünk – mondta Evander, felsegítette a lányt, és a hátsó ajtón keresztül a konyhába vezette. Leültette egy székre. Törölközőket keresett, és körbebugyolálta vele, miközben a lányról a víz a konyha padlójára csöpögött. Ezután teát főzött, és különféle süteményeket tett elé, hagyva neki egy kis időt, hogy megnyugodjon. Letette elé a teát és az ételt, és megvárta, amíg a lány légzése egyenletesebbé válik, és a könnyei elapadnak. Tiszta ruhákat hozott a szobájából, amikor úgy érezte, hogy a lány már stabilabb állapotban van. Kaelie hálásan vette el őket a fiú figyelmességéért, és egy közeli fürdőszobába ment átöltözni. A vizes ruhákat egy zacskóba tette, visszament a helyére, és vett egy mély lélegzetet, hogy megnyugodjon. Ekkor Evander óvatosan leült mellé, és aggódó arccal megfogta a kezét, próbálva némi vigaszt nyújtani. – Mi történt? Kezdd az elejéről, és mondj el mindent. Ne siess, nem kerget a tatár – mondta halk, megnyugtató hangon. Kaelie ivott egy korty teát, kihúzta magát, és belekezdett. – É-én megéreztem egy illatot. Annyira tökéletes volt, hogy csak a társamé lehetett, ezért követtem. Halvány volt – mondta alig bírva kiejteni a szavakat. – Legalább pár órás volt már – a hangja megremegett, ahogy beszélt. – Úgyhogy siettem-m. Nem akartam szem elől téveszteni. – Követtem egészen a hálószobája ajtajáig, és am-mikor odaértem… – elhallgatott. – E-egy nővel volt. Hallottam őket – mondta, és a könnyek újra hullani kezdtek. Evander hagyta sírni. Nem sürgette tovább, hagyta, hogy annyit sírjon, amennyit csak akar. Amikor végre abbahagyta – leginkább azért, mert már nem maradt könnye –, evett pár falatot az ételből, amit Evander készített neki. Egész éjjel ott maradtak csendben. A lány egy pontot nézett a padlón, és csak bámult maga elé, teljesen elzsibbadva a fájdalomtól. Ahogy az éjszaka elhalványult és a hajnal derengeni kezdett a látóhatáron, Kieran botorkált le a konyhába. – Kávét – mondta félig halottnak tűnve. – Nem tudtam aludni az éjjel. Végig az volt az érzésem, hogy valami baj van. – Megfordult, és meglátva Evandert és Kaelie-t, a szeme elkerekedett a húga zilált külseje láttán. Látszott rajta, hogy nagy kínokon ment keresztül. – Kae, mi történt? – kérdezte, hirtelen teljesen felébredve. Kaelie felidézte az éjszaka eseményeit, nem sietve, a teáját kortyolgatva. Sírva fakadt egy kicsit, de Kieran türelmesen várta, hogy folytassa. Kieran minden egyes szónál egyre dühösebb lett. – A kurva életbe – sziszegte. – Bocs – nézett Evanderre. – Nem kell, én is ugyanúgy dühös vagyok rád – mondta a herceg. A férfiak felálltak, és körbejártak a konyhában, hogy még több kávét hozzanak. – Tudjuk, ki lehetett ott vele? – kérdezte Kieran halkan Evandertől, miközben Kaelie a teáját itta. – Nem, nincs barátnője, és nem láttam őt senkivel – válaszolta a fiatal herceg mélyen elgondolkodva. Miután megivott még egy pohár kávét, Kieran felment, összecsomagolta mindkettőjük holmiját, és bepakolta a terepjárójába. – Valószínűleg meg fogja érezni az illatodat, amikor felébred, szóval ha nem akarod most lefolytatni azt a beszélgetést, akkor indulnunk kell – mondta Kieran a húgának. – É-én azt hiszem, még nem tudok a szemébe nézni. Folyton hallom őket a fejemben… – halkult el Kaelie. – Akkor induljunk – felelte a bátyja. Hárman együtt mentek ki a kocsihoz. – Köszönöm, Evander – mondta Kaelie, miközben megölelte, majd megfordult és bemászott az anyósülésre. A lábait a mellkasához húzta, gömbölyödve próbálta egyben tartani magát. – Bármikor, Kae – válaszolta a fiú. Kieran betette az utolsó táskát a kocsiba, majd kezet rázott Evanderrel. – Ev, köszönöm, hogy vigyáztál Kae-re. Nem tudom, mit csináltunk volna nélküled. – Evander bólintott és hátralépett, miközben Kieran beült a kormány mögé, és elhajtott a palotától. 7. fejezet Megrendítő felismerés – Haver, ébredj! – Ezra dörömbölt Cyrus ajtaján. Majdnem dél volt, és nem vallott Cyrusra, hogy átaludja a napot. Végül kinyitotta az ajtót. Amikor belépett a szobába, a királyt eszméletlenül találta az ágyában. A szoba bűzlött a piától és a szextől. Cyrus mellett egy fekete hajú nő feküdt. Daphne. – Ezra, nem kellene zavarnod minket – mondta nyújtózkodva. A férfi horkantott egyet. – Neked nem kellene itt lenned. Javaslom, távozz, mielőtt felébred. – A nő legördült az ágyról, összeszedte a ruháit, majd elindult. – Gazember – sziszegte, miközben elment mellette. – Sátán – vágott vissza a férfi, amire a nő megtorpant, a szája tátva maradt a döbbenettől, és tágra nyílt szemekkel nézett rá. – Hogy merészelsz így hívni! Egy alfa lánya vagyok! – kiáltotta. – Igazad van, ez sértő a sátánra nézve – mondta Ezra. Daphne elakadt lélegzettel viharzott ki az ajtón. Ezra csak bámulta a királyt, nem tudva, mit is tegyen először, amikor végül Gideon is belépett. – Te jó ég, mit hordott be ide a macska – mondta Gideon, kávéval a kezében belépve a királyi hálószobába. – Nemcsak behordta, meg is ette, kikakálta, és betakarta homokkal – mondta Ezra, miközben fanyarul nézett az ágyon fekvő királyra. – Nos, ébresztő, napsugár! – mondta Gideon, és lerántotta a takarót. Cyrus válaszul rámordult a bétájára, de nem mozdult, hogy felkeljen. Gideon eltűnt a fürdőszobában, majd egy perc múlva egy pohár vízzel tért vissza. Az ágyhoz sétált, és Cyrusra öntötte. Cyrus talpra ugrott, öklei készenlétben, szemeiben düh szikrázott. – Ó, nagyszerű, ébren vagy – mondta Gideon, akit cseppet sem zavart a király agresszív viselkedése. – Tekintsük ezt egy NAGYON szükséges zuhany korai kezdetének. – A király leült az ágy szélére. – Olyan szagod van, mintha úgy döntöttél volna, hogy egy trágyadombban fürdesz, és mivel Daphne nyomait érzem itt… akár ott is fürödhettél volna – mondta Gideon. – Nekem már volt szerencsém beszélni a nőstényördöggel, amikor beléptem – mormogta Ezra. Cyrus felsóhajtott, ránézett a bétájára és a gammájára. Hálásan átvette a kávét Gideon kezéből, és beleivott. – Szóval elmondod nekünk, mi történt tegnap éjjel, vagy hagyod, hogy mi rakjuk össze a darabokat? – kérdezte Gideon felvont szemöldökkel. Egyszerűen fogalmazva: – Whiskey. Sok whiskey. Úgy látszik, elég ahhoz, hogy elfelejtsem, Daphne az Daphne – mondta Cyrus, ahogy a lüktetés a fejében végre enyhülni kezdett. – Tudod, hogy most úgy fog páváskodni a palotában, mintha ő lenne a királynő, ugye? – kérdezte Ezra. – Jaj – nyögte fel Cyrus. Gyerekkoruk óta Daphne életcélja az volt, hogy királynő legyen. Az apja a tanácsadó testület tagja volt, így a lány rengeteg időt töltött a palotában az évek során. Ismerte az ambícióit, ezért távolságot tartott tőle, kivéve azokat az alkalmakat, amikor csontrészegre itta magát, és elszállt a józan esze. – Ezzel majd később foglalkozom – mondta, kiürítve a kávéját. A kósza farkasok utáni vadászat kudarcba fulladt. Éreztek néhány szagot, de egyetlen kóborlót sem láttak. Ez annyira felbosszantotta, hogy hazajött és inni kezdett. Időközben Daphne valahogy bekerült a képbe. Hogy hogyan, az még mindig kissé homályos volt. Valószínűleg jobb is, hogy nem emlékszik. Ismét frusztrált lett a sikertelen járőrözés emléke miatt. – Történt valami új tegnap óta? – kérdezte. – Nem, a vihar minden szagot elmosott, és a reggeli járőr sem talált semmi rendelleneset – tájékoztatta Ezra. – Rendben, lezuhanyozom, és hamarosan találkozunk lent – mondta a király. Gideon és Ezra bólintottak, majd kisétáltak, elégedetten a munkájukkal. Cyrus remélte, hogy a zuhany lemossa az előző éjszaka emlékét, de hiába. Zuhanyzás után bevonszolta magát a gardróbba, és kelletlenül felöltözött. Egy gyors pillantás a tükörbe, és eldöntötte, hogy a másnapos állapota már nem fog javulni. Kinyitva a szobája ajtaját, a szíve kihagyott egy ütemet. Megmerevedett. Valami volt a levegőben, nem tudta, mi. Beszívta a levegőt. A szeme olyan tágra nyílt, amennyire csak lehetett. Az az illat. Annyira csábító volt, soha semminek nem volt még ilyen illata, de halvány volt. Régi. Néhány szívveréssel később visszanyerte az eszét. Csak egy dolog lehetett. A társa. A társa itt járt… ő pedig itt volt Daphnéval. Káromkodott egyet az orra alatt. Meg kell találnia! A ködös, homályos elméje hirtelen kristálytiszta lett. Futásnak eredt. Keresett. Követte az illatot ki a kertbe, ahol szem elől tévesztette. – Ne! Ne! Ne! – kiáltotta. Ennyi éven át várt a társára, és most elillant a széllel. *Gid! Ezra!* – szólt a bétának és a gammának a falkalinken keresztül. *Mi az!?!* – válaszoltak mindketten, megrémülve a hangjában lévő pániktól. *Találjátok meg!* – parancsolta. *Kit találjunk meg?* – kérdezte Ezra. *A társamat!* – mondta a király frusztráltan, morogva. *Mi a fene…? Hol vagy?* – válaszolt Gid. A Béta és a Gamma azonnal akcióba lendültek. Miután Cyrus mellé értek, a teljes Királyi Gárdát kirendelték, hogy kutassák át a birtokot az ismeretlen nő után. Mire azonban a konyhához értek, Kaelie illatát már alaposan elnyomta a dolgos konyhai személyzet szaga. Órákig tartó keresés után a palota területén nem találtak semmit. Gideon, Ezra és Cyrus bementek Cyrus irodájába. Gideon mindhármuknak italt töltött a minibárból, átadta Ezrának a sajátját, Cyrusét pedig odacsúsztatta elé. Az íróasztalánál ülve Cyrus alig tudott magához térni. – Meg kell találnom – csak ennyit tudott kinyögni. – Meg fogjuk – mondta Ezra, próbálva megnyugtatni a királyt. – De… mi van, ha hallott engem Daphnéval? Istenem, ez borzasztó… – mormogta. – Minden rendben lesz – próbálkozott újra Ezra. Cyrus megragadta az italát, és a falhoz vágta a poharat, ami darabokra tört. – Ez szörnyű! Mit fogok csinálni? – megállt, kissé lecsillapodva. – El sem tudok képzelni rosszabb módot arra, hogy a társam rám találjon. Azt sem tudom, ki ő… – Először is – mondta Gid, átvéve az irányítást. – Először nézzük meg, kik voltak a palotában a hétvégén. Rendben? Jól hangzik? – Igen – lehelte Cyrus, egyetértően bólogatva. Ezra a gárdistákkal a falkalinken keresztül behozatta a vendégkönyveket. – Na, lássuk – mondta. Átnézve az aktákat: – Rendben! Volt némi munka a palota körül a távollétedben, de ők mind férfiak voltak. Hmm… Á! Alfák családjai látogattak el a Vezetőképző előkészületei miatt. Megnézték, hol fognak lakni és hasonlók. És… – mondta Ezra a könyveket böngészve –, úgy tűnik, az öcsédnek is itt volt néhány barátja, de ennyi. Elég könnyű lesz leszűkíteni. – Szóval több mint valószínű, hogy egy alfa családban van – mondta Gid. Cyrus még mindig képtelen volt tisztán gondolkodni, de annyit mondott: – Rendben, adjátok ide a listát, elmegyek minden egyes falkához, amíg meg nem találom. – Megtehetnéd… – mondta Ezra bizonytalanul –, de a királyi látogatások nagyon nehézkesek a falkák számára, és valószínűleg kellene egy indok a látogatásodra… – Miért nem hozzuk ide a falkákat? Mint egy eseményre – vágott közbe Gid. – Talán egy bál, az alfák és családjaik számára a vezetőképző előtt. Így nem lesz gyanús, nem kelt feltűnést, és te megkeresheted őt. – Legyen így – egyezett bele Cyrus. – Azonnal hozzákezdek a munkához – mondta Gid, elhagyva a szobát. Cyrus megkönnyebbülten sóhajtott. Meg fogja találni. Meg kell találnia.

🔥Az éjjeliszekrényen lévő ébresztőóra nem akarta abbahagyni a csörgést. Kaelie átfordult, hogy kikapcsolja. Hajnali 5 óra. Istenverte időpont, gondolta, miközben kimászott az ágyból. Ez a 18. születésnapja. Az a nap, amelyet a legtöbb farkas oly vágyva vár. Neki viszont gombócot rántott a gyomrába. Mostantól párkereső korba lépett. Vajon ma rátalál a társára? Kedves lesz? Jóképű? Egy harcos? A bizonytalanság szorongással töltötte el. A gyakorlótér felé vette az irányt, remélve, hogy a mozgás segít lecsillapítani az idegeit. Minden farkas az Argentlune Falkában edzett, de mivel az alfa lánya volt, kétszer olyan keményen kellett dolgoznia, ezért kelt korán minden reggel, hogy az apjával és az ikertestvérével gyakoroljon. Kieran álmos szemekkel ballagott a pálya felé. Őt láthatóan korántsem aggasztotta annyira a mai nap, mint a lányt. – Jó reggelt! – köszönt Kaelie a testvérének. Az csak egy „üh”-vel válaszolt. Még nem ébredt fel teljesen. Nyújtani kezdtek, hogy bemelegítsék az izmaikat, majd megérkezett az apjuk, Vaughn Argent alfa is. – Jó reggelt, gyermekeim! – köszönt nekik. – Jó reggelt! – felelték egyszerre. – Tudom, hogy ez nagy nap mindkettőtök számára, de azt akarom, hogy ugyanolyan keményen edzzetek, mint bármely más napon – tette hozzá, majd tartott egy rövid hatásszünetet. – Kezdjük hát a születésnapotokat egy kellemes, tízmérföldes futással. – Az ikrek felnyögtek, de elindultak az ösvényen. Apjuk arra nevelte őket, hogy szellemileg és fizikailag is erősek legyenek. Amennyi időt a harci kiképzésre fordítottak, ugyanannyit töltöttek a könyvek felett is. Azt akarta, hogy minden gyermeke – fiúk és lányok egyaránt – szívós legyen. Az ikreknek, mint a legidősebbeknek, volt a legnehezebb dolguk. „Az én gyermekeim erősek és intelligensek lesznek” – hajtogatta nekik az apjuk kiskoruk óta. Az apjával és bátyjával végzett kimerítő reggeli edzés után Kaelie a falkaház konyhájában falta fel a reggelijét. Épp egy újabb falat tojást emelt a szájához, amikor anyja úszott be a helyiségbe. – Sziasztok! Sziasztok! – dalolta. – Szia! – mondta Kaelie tele szájjal. – Ó, a kicsinyeim végleg felnőttek! – kezdte Seline. – A ma esti buli lesz az év eseménye, az én kis angyalaimnak csakis a legjobbat! Tizennyolc? Hová tűnt az idő? – Seline az életkorán kezdett sopánkodni, ezért Kaelie kikapcsolta a külvilágot. Egészen addig, amíg Seline a nevét nem kezdte mondani. – Mit mondtál, anya? Ne haragudj – kérdezte Kaelie. – Csak azt kérdeztem, nem tudod-e, merre van a bátyád? – felelte Seline. – Ó! Azt hiszem, visszament aludni – válaszolta a lány. – Természetesen. Nos, én megyek intézni a dolgaimat. Írj, ha szükséged van valamire. És persze, boldog születésnapot, drágám! – Seline búcsúzóul megölelte, majd elviharzott. Kaelie mindig úgy gondolta, anyja olyan, mint egy tündérkeresztanya, aki vidámságot szór, bárhová is megy. A tökéletes Luna. Mi van, ha a párja egy alfa? Jó Luna lenne belőle? Jó társ? Még soha nem volt barátja, és most bármelyik pillanatban rátalálhatott a végzete. Ezen töprengett, ami visszahozta minden korábban elfojtott szorongását. Volt még némi elütheti való ideje, mivel a buli csak este kezdődött, így elhatározta, hogy olvas egy kicsit. Ez nagyjából tizenöt percig tartott, mivel képtelen volt koncentrálni. Így hát elment sétálni. Talán a szerencse mellé szegődik, és megérzi a társa illatát. Semmi siker. A falkánál mindenki a bulira készült. Nemcsak az egész falka volt hivatalos, hanem más körzetek is. Számos szövetségük volt, de egyik sem állt hozzájuk közelebb az „Apex Körnél”. Az Apex Kör különböző alfák gyermekeiből állt. Körülbelül egyidősek voltak, Kieran és Kaelie voltak a legfiatalabbak. Mindannyiukat összekötötte, hogy alfák gyermekeiként nőttek fel. Gyerekkorukban a falkatalálkozókon kezdtek el barátkozni, majd amikor vezetni kezdtek, elválaszthatatlanok lettek. A Szuverén Domíniumban mindenki hallott már az Apex Körről, hiszen mindannyian prominens falkákból származtak. Az Apex Kört az Argentlune-i Kieran és Kaelie alkotta, a Lunette Rise-i Tamsin, az Adamant Crest-i Callum és Thatcher, és az Umbra Hold Klánból Hadley. Az Apex Kör utolsó tagja Evander herceg volt, a királyi családból. Apja halála után Evander herceg több felelősséget vállalt, hogy segítse bátyját, Cyrus királyt, így nehezebben tudott eljárni velük, de ma este ő is jött. Sok nőstényfarkas nagy örömére. Ő volt a második legkívánatosabb nőtlen férfi, a bátyja után. Kaelie-nek eszébe jutott, hogy újra látja a barátait, és azonnal izgalomba jött. A reggeli idegessége elszállt. Mindig mellette álltak. Amikor tizenkét évesen elhatározta, hogy elszökik otthonról, Hadley két napig rejtegette a szobájában. Igaz, az apáik beszéltek egymással, és végig tudták, hol van. De a szándék volt a fontos. A napot kávézással és a dekorálásban való segédkezéssel töltötte, amíg el nem jött az öltözködés ideje. Szinte felszökellt a lépcsőn a szobájába. Zuhanyzás után Kaelie türelmesen várta, amíg a fodrász és a sminkes dolgozott rajta. Szeretett kiöltözni, de az edzések és a sok munka miatt általában sportcuccban járt. Végül a húga, Macy is besétált. – Hűha! El sem hiszem, mennyi ember jön! Én vagyok a leeeeegidegesebb, pedig nem is az én szülinapom! Kíváncsi vagyok, az enyém is ilyen lesz-e! – kiáltott fel Macy. Kaelie szeretettel nézett a kishúgára, és azt mondta: – Ismerve anyát, biztos vagyok benne, sőt, te vagy a legkisebb, szóval nagyot kell szólnia. – Seline biztosan túlzásba esik majd a legkisebb gyermeke kedvéért. Macy felnevetett. – Szóval, van valami fejlemény a pár-ügyben? Kaelie megrázta a fejét. – Semmi, még csak egy kósza illatfoszlány sem. Bejártam ma az egész területet a készülődés közben, és semmit nem éreztem. – Fogadok, hogy Evander herceg a párod, mert az egész csoportotok egymással állt párba. Hadley Callummal van, Tamsin pedig Thatcherrel. Te vagy az egyetlen lány, és Evander az egyetlen szabad pasi. – Macy, Evander a legjobb barátom, nem hiszem, hogy ő lenne a társam – mondta Kaelie. – Ez azt jelenti, hogy biztosan ő az, majd meglátod! – jelentette ki Macy elszánt arccal. Ekkor a fodrász és a sminkes végzett a munkájával. Kaelie a tükör felé fordult, hogy megnézze magát, és elmosolyodott. Hosszú, szőke haja tökéletes loknikba omlott, kristálykék szemei pedig igézőek voltak. Macy el volt ragadtatva. – Ó, Kae! Olyan gyönyörű vagy! Kaelie mosolygott, mert valóban gyönyörűnek érezte magát. A tükörbe nézve nem tudott nem a párjára gondolni. Macy szavai visszhangzottak a fejében. Mi van, ha tényleg Evander herceg a párja? Boldog lesz-e egy olyan társ mellett, akit nem szeret? Egy kicsit aggódott, de az arcára mégis mosoly telepedett. 2. fejezet A párt Kaelie egy térdig érő, zöld szaténruhát viselt, egyszerű, fekete, nyitott orrú magassarkúval. Még a szobájában is hallotta a falkaházból kiszűrődő izgatott morajt. Kieran lépett be egy „Szia, tesó” köszöntéssel. Végigmérte a lányt, és mosolyogva megszólalt: – Véresre fogom ütni a bütykeimet ma este, hogy távol tartsam tőled az összes kanfarkast, de jól nézel ki. – Köszi, Kieran, te sem festesz rosszul. – Szőke haja tökéletesen be volt lőve. Ugyanolyan kék szeme volt, mint a lánynak. Letagadhatatlan volt, hogy testvérek. – Lekukkantottál már a földszintre? – kérdezte Kaelie. – És kockáztassam anya haragját? Esélytelen – felelte a fiú, miközben a tükörben igazgatta sötétkék öltönyének mandzsettagombjait. – Viszont néztem a csoportos chatet, és az Apex Kör szerint ez lesz az év bulija. – Anya nagyon elégedett lesz – nevetett fel Kaelie, maga elé képzelve a büszkén feszítő Seline-t. – Nincs nálam a telefonom! Mondd, mi történik! – sürgette Kaelie. – Oké! Oké! Várj csak. Ewan alfa bétája már részeg. Remek. Thatcher és Cal fogadásokat kötnek, melyik harcos próbálja meg hozzáragasztani a nyelvét a jégszoborhoz. Anya el lesz ragadtatva. Ó, és Evander épp most lépett be, és igen, az összes farkaslány veti magát rá, mint rendesen. Kaelie megforgatta a szemét. – Mondd meg nekik, hogy tegyenek fel nekem 50-et apu harcosára, Tate-re. – Eszébe jutott, amikor Tate egy fogadás miatt magassarkúban és ruhában szaladgált a gyakorlótéren, a Barbie Girlt énekelve. Annak az embernek nem volt szégyenérzete. Ekkor a szüleik jelentek meg az ajtóban. – Oké, kicsinyeim, itt az idő! Ó, el sem hiszem, hogy eljött ez a nap! Boldog születésnapot, angyalaim! – mondta az anyjuk, miközben megölelte őket. Megigazította Kieran nyakkendőjét és Kaelie egy kósza hajtincsét, majd hátralépett az apjuk mellé. – Egyetlen apa sem kívánhatna jobb gyerekeket, büszke vagyok arra, amilyen emberekké váltatok – mondta az apa, miközben kezet rázott Kierannal, és arcára puszilta Kaelie-t. Seline helyeslő bólogatással állt a férje mellett. Kaelie a szeme sarkából látta, hogy Kieran a könnyeivel küszködik. Elmosolyodott. Mindketten mindig büszkévé akarták tenni az apjukat, különösen Kieran, hiszen ő veszi majd át az alfa pozíciót. – Na jó, indítsuk el ezt a műsort! Mi lemegyünk, bemutatunk titeket, ti pedig bevonulhattok – mondta az anyjuk, és az ajtó felé indult. Egy csókot dobott feléjük, majd az apjukkal együtt eltűntek. Miután szüleik lementek, Kieran és Kaelie a lépcsőhöz léptek, hogy megvárják a lemenetelt. Kaelie egyik lábáról a másikra állt. – – Kezdhetjük, fej fel, vállakat hátra – mondta Kieran, amikor meghallották, hogy bemondják a nevüket, és leereszkedtek a lépcsőn a várakozó vendégsereg közé. Kieran és Kaelie a barátaik felé vették az irányt, miután számos gratuláló megállította őket. Vaughn alfa üdvözölt mindenkit, és a zenekar játszani kezdett. Mire elérték az Apex Kört, a legtöbb vendég már a táncparketten volt vagy egymással beszélgetett. – Boldog születésnapot! – énekelte együtt az Apex Kör. – Köszönjük, köszönjük – mosolyogtak az ikrek. Kaelie szeme találkozott Evanderével. Semmi. Se szikra, se fellángolás. Nem a társa. Meg mert volna esküdni, hogy egy kis szomorúságot látott a fiú szemében. De aztán Evander elmosolyodott, felkapott egy üveg pezsgőt és poharakat, majd megszólalt: – Pohárköszöntő az ünnepeltekre! Végre a legfiatalabbak is hivatalosan nagykorúak lettek! – Erre az egész csapat éljenezni kezdett. Vaughn alfa lépett oda hozzájuk. – Evander – mondta, és kezet nyújtott a hercegnek. – Régen láttalak, hogy van a család? Evander mosolyogva rázott kezet. – Remekül vannak, anyám és Cyrus üdvözletüket küldik, de sajnálják, hogy nem tudtak eljönni. – Ó, biztos vagyok benne, hogy Cyrust elhalmozza a munka a Szuverén Domíniumban – mondta Vaughn, egyáltalán nem sértődve a távolmaradásuk miatt. Búcsút vett a csapattól, emlékeztette őket a bölcs döntésekre, majd elvegyült a többi vendég között. – Én kérem az első táncot a szülinapos lánytól – jelentette ki Evander. – Jobban teszem, ha figyelem a hátamat, nehogy a rajongóid megpróbáljanak leszúrni – felelte Kaelie mosolyogva. Mindannyian nevettek, és táncolni kezdtek. Amikor a tortavágáshoz érttek, mindkét testvér érezte a kísértést, hogy a másik arcát a tortába nyomja, de az anyjuk pillantása jobb belátásra bírta őket. Az éjszaka végére az Apex Kör a falkaház melletti tónál kötött ki pezsgővel és némi étellel, amit még a kijövetel előtt csentek el. A fiúk nyakkendője már ki volt kötve, a lányok pedig rég levetették a cipőjüket. Az ég világoskékre váltott, ahogy közeledett a hajnal. Viccet meséltek és sztorizgattak, végig nevettek. Cal volt az, aki megszólalt: – Szóval egyikőtök sem találta meg a társát? – Hadley oldalba lökte. – Te idióta! – sziszegte Hadley a fogai között. – Tudom, hogy igazad van, de miért? – kérdezte a fiú döbbenten és értetlenül. – Nem – felelte Kieran, szemében tűnődő tekintettel. – Nos, ez azt jelenti, hogy a jövő heti szokásos Apex Kör-hétvége a palotában még mindig áll – mondta Cal magabiztosan. Evander felnevetett. – Anya alig várja, hogy jöjjön az Apex Kör, mert szereti, ha tele van a ház, főleg mióta apa meghalt. – Hát, Julianna tényleg a legjobb sütiket süti – fűzte hozzá Thatcher, és elkezdte felsorolni az összes kedvenc ételét a palotában. – Szerintem nem igazán értékelte, amikor ti, fiúk, berúgtatok és szennyeskosarakban csúszkáltatok le a lépcsőn, közben felborítva egy felbecsülhetetlen értékű vázát – mondta Kaelie a fiúkra nézve. – Nem, valóban nem értékelte – válaszolt Thatcher elhúzott szájjal a visszaemlékezéstől. – Addig futtatott minket a palota körül, amíg el nem hánytuk magunkat, aztán fel kellett takarítanunk. Nem volt egy szép nap. Sokat lógtak a palotában, mivel Evandernek nehezebb volt kimozdulnia. Ezenkívül a palota félúton volt az összes falka területe között. – Hogy mennek a királyi teendők? – kérdezte Kaelie Evandertől. – Unalmasak. Kimondhatatlanul unalmasak. De segít Cyrusnak, ő pedig mindig elfoglalt. Úgyhogy elsimítom a viszályokat a fontoskodó farkaslányok és a sírós alfák között – válaszolta. – Ne felejtsétek el, hogy augusztus elsején kezdődik a Vezetőképző, és három hónapig mindannyian a palotában leszünk! – emlékeztette őket Tamsin. – Tudjátok, hogy az összes többi fiatal alfa és Luna gyűlölni fog minket, ugye? – mondta Kieran. – Mindent meg fognak tenni, hogy letörjék a szarvunkat. – Ó, minden bizonnyal – felelte Callum. Az Apex Kör volt a jövőbeli alfák és Lunák legerősebb csoportja, ami miatt a többiek nagyon féltékenyek voltak rájuk. – Azért utálnak minket, mert nem ők mi vagyunk! – vágta rá Thatcher. – Garrett is ott lesz – mondta Hadley, amire az egész csapat felnyögött. Az unokatestvére arrogáns volt, és csak a külsejével törődött. Ő sem kedvelte a csoportot, és küldetésének tekintette, hogy borsot törjön az orruk alá. – Felejtsétek el őket, tartsunk össze, és vigyázzunk egymásra – mondta Kieran, mire a többiek egyetértően bólintottak. Kaelie a fűben ült, és a következő hónapokon töprengett. – Hányan lesznek még ott? – kérdezte. Evander válaszolt: – Legalább százan. Te jó ég, gondolta Kaelie, ez rengeteg alfa-vér egy helyen. – Valaki biztosan verekedni fog – jegyezte meg Kaelie. Evander nyugodt hangon válaszolt: – Nem az a kérdés, hogy lesz-e verekedés, hanem az, hogy mikor. 3. fejezet Kihallgatás Kaelie nyögve ébredt. Nem lett volna szabad ennyit innia. A feje zsongott. Átfordult, hogy megnézze a telefonját, de az erős fény miatt hunyorognia kellett, mintha egyenesen a napba nézett volna. A csoportos chatben mindenki egyetértett, Thatcher pedig megfogadta, hogy soha többé nem iszik alkoholt. Megint. Hiszi a piszi. Szerencsére a farkasvérük elég gyorsan elégeti az alkoholt. Egy zuhany és a hőn áhított kávé után Kaelie a gyakorlópálya felé vette az irányt; teste már kiheverte az előző éjszaka fáradalmait. Azonnal kiszúrta az apját. Erőteljes alfa-aurája világítótoronyként sugárzott, miközben a harcosok edzését figyelte. Mások ösztönösen hátraléptek tőle az aurája súlya miatt, de neki olyan könnyű volt odaállni mellé, mintha egy kiskutyához menne oda. Odament hozzá. – Jó reggelt, apa! – mondta mosolyogva. Az apa felé fordult és visszamosolygott. – Nos, jó reggelt! Azt hittem, holnapig nem is látlak, látva mennyi üres pezsgősüveget talált a takarító személyzet a tónál reggel. A lány szégyenlősen felnevetett. – Reméltem, hogy egy könnyű edzés belefér ma reggel. – Helyes. Ha segítség kell, szólj – mondta az apa, majd elindult a harcosok felé, akik épp befejezték az első kört. Még visszaszólt a válla felett: – Szeretlek. – Én is szeretlek – felelte a lány, és elindult az erdei ösvények felé. Útközben észrevette Kierant. – Kocogni mész? – kérdezte a fiú, ahogy közelebb ért. – Aha, van kedved csatlakozni? – kérdezett vissza. – A testem nemet mond, de a fejem szerint muszáj, szóval azt hiszem, igen – vonta meg a vállát. Az ikrek azóta együtt edzettek, mióta járni tudtak. Apjuk tudta, hogy van bennük valami különleges, és az első átalakulásukkor be is igazolódott a gyanúja. Mindketten fehér farkasok voltak – a legerősebbek és a legritkábbak. Szép-szépapjuk volt fehér farkas, egy elit harcos. Egy legenda. Harcolt a vámpírháborúkban, és végül segített békét hozni a Szuverén Domíniumba. Az ő halála óta nem láttak fehér farkast, egészen az ikrekig. Még akkor is titokban tartották a kilétüket. Nagyon kevés ember tudott az ikrek bundájának színéről, hogy biztonságban maradhassanak. A bundájuk célponttá tette őket, és apjuk nem kockáztatta a biztonságukat, ezért is dolgoztatta őket ilyen keményen. Kieran magas volt, széles vállú; szőke hajával és kék szemével a falka összes nőstényfarkasának szívét rabolta el. Erősnek látszott és erős is volt, hűvös fellépéssel párosulva. Kaelie ezzel szemben alig volt százhatvan centi a legjobb napjain is. Apró termetű volt, de szőke haja és kék szeme megegyezett Kieranéval – az anyjuktól örökölt ajándék. Nem látszott rajta, de ugyanolyan vad volt, mint apja bármelyik harcosa. Futás közben Kaelie elmerült a gondolataiban. Ki lehet a társa? Sem ő, sem a bátyja nem találták még meg. Valószínűleg egy másik falka alfájának a gyermekei, ezért nem bukkantak még rájuk. A bizonytalanság szorongással töltötte el, és képtelen volt koncentrálni, miközben a különböző eshetőségeken rágódott. Csak akkor eszmélt fel, amikor Kieran telepatikusan ráüzent. „Érzed ezt?” – kérdezte. A lány a levegőbe szimatolt, szúrós szag csapta meg az orrát. – Kóborok – jelentette ki. Azonnal értesítették az apjukat gondolati úton, majd lopakodó üzemmódba kapcsoltak. Átkúsztak egy dombon, sziklák mögé bújva és a földhöz lapulva. Húsz kóbor farkast figyeltek meg, akik úgy tevékenykedtek, mintha keresnének valamit. „Van valami?” – kérdezte az egyik kóbor. „Nem, semmi” – felelte egy másik. Jelentettek az apjuknak, és várták az érkezését. – Egyikőtök sem harcolhat! – utasította az alfa az ikreket. – De... – kezdte Kieran, de félbeszakították. – Nincs de. Nem akarom, hogy felfedezzenek titeket, legalábbis még nem – mondta az apa. Az ikrek néma tiltakozásként lent maradtak, és csendben figyeltek. Hamarosan megérkezett az apjuk, és átgázolt a kóborokon. A kóborok annyira meglepődtek, hogy a legtöbbjüket már megölték, mielőtt felfogták volna, mi történik. Az ikrek végignézték a mészárlást. Amikor véget ért, visszarohantak a falkaházba átöltözni, hogy találkozzanak az apjukkal a börtönben. Mindig életben hagyott legalább egy kóbort, hogy kihallgassa. Az ikrek lementek a börtön lépcsőjén, ahol épp egy kóbort vezettek be. Székhez kötözték. – Ki vagy? – kérdezte az apjuk. Semmi válasz. – Mit kerestél a földemen? – Még mindig semmi válasz. Az ikrek unott arccal támasztották a falat, ahogy a kihallgatás órákon át zajlott. Kieran a falat bámulta, végtelenül unta az eredménytelenséget. – Fogytán a türelmem, és ha az elfogy, nagyon fájdalmas lesz – mondta Vaughn alfa, késsel a kezében kerülgetve a kóbort. Kaelie figyelte a kóbort. Sáros és piszkos volt. Haja összeállt a vadonban töltött élettől, és égető szüksége lett volna egy zuhanyra. Egyetlen ujját sem látta, amelyik ne lett volna koszos a köröm alatt. – Soha nem mondok nektek semmit! – üvöltötte a kóbor. – Kinek dolgozol? – ordított vissza az alfa. Kaelie arra gondolt, hogy már százszor feltették ugyanezt a kérdést. Ekkor kinyílt az ajtó, és egy harcos különféle eszközöket hozott be. Apja kiválasztott egy fogót, és elkezdte kitépni a kóbor koszos körmeit. Sikolyok verték fel a helyiséget. Vaughn alfa tovább kérdezett, és válasz híján újabb köröm került sorra. – Mindannyian elpusztultok! Az utolsó szálig le lesztek mészárolva, mint a disznók! – kiabálta a kóbor. Mielőtt bárki reagálhatott volna, olyan gyorsan és olyan erővel rántotta meg a székét, hogy saját maga törte el a nyakát. A szobában csend lett. Az ikrek az apjukra néztek. – Emeljék a járőrök készültségi szintjét; ez a kóbor lehet, hogy őrült volt, de azt akarom, hogy készen álljunk mindenre – mondta Vaughn alfa bólintva. Majd kivonult, az ikrek pedig követték, hogy teljesítsék a parancsot. 4. fejezet Az Apex-kör a városban Végre eljött az Apex Kör-hétvége, és eljött az idő, hogy Kaelie és Kieran találkozzanak a barátaikkal. Bepakolták a holmijukat Kieran teherautójának hátsó ülésére, és megkezdték az utat a palotába. Gyönyörű nap volt, tiszta égbolttal. Miután bekapcsolták a rádiót, Kaelie leengedte az ablakot, hagyva, hogy a menetszél az arcába vágjon, és titokban remélte, hogy megérzi a társa illatát. Elsőként érkeztek meg a palotába, és miután letették a táskáikat a szobáikba, elmentek Evanderhez. Evander felnézett az íróasztalától, észrevéve az érkezésüket. – Már ennyi az idő? – kérdezte. – Nyugi, a többiek még nincsenek itt – válaszolt Kieran. *Ding!* Megszólaltak a telefonjaik. – Jött egy üzenet a csoportba – mondta Kaelie a telefonjára nézve. – Most hajtanak be a kapun – tette hozzá. – Nos, ez éppolyan jó pont a befejezéshez, mint bármelyik másik. Menjünk eléjük – mondta Evander, felállva az asztalától, és félretolva a papírokat, amiken dolgozott. Hárman kisétáltak a palota kapuján, éppen amikor a másik négy megérkezett. – Mi újság, Apex Kör? – köszönt nekik Cal széles vigyorral, miközben Thatcherrel közösen elkezdték kipakolni a saját és párjaik csomagjait Cal Jeepjéből. – Csak egy hétvégéről van szó, miért van ennyi motyótok? – kérdezte Evander kétkedve nézve a kocsit. – Figyelj, Cal és én fejenként egy hátizsákot hoztunk. Hadley és Tam viszont úgy pakolt, mintha jönne az apokalipszis – vágta rá Thatcher, és megadóan felemelte a kezét. – Te meg mindig otthon hagysz valamit! – védte meg magát Tamsin. – Telepedjenek le a gerlepárok, mielőtt ez a hétvége párkapcsolati tanácsadásba csap át, és szerintem azt egyikünk sem akarja – mondta Kaelie feszülten, majd elindult befelé a palotába. Mivel Kaelie és Kieran korábban érkeztek, a többiekre várva a társalgóba mentek Evanderrel. – Hogy vagy? – kérdezte Kaelie Evandert figyelve. Sóhajtva átment a szobán, hogy töltsön magának egy italt, mielőtt megszólalt volna. – Voltam már jobban is. Anya elment meglátogatni a nővérét, Cyrus pedig királyoskodik, szóval rám maradt a kastély felügyelete. – Az ikrek együttérzően néztek rá. – Nos, azért vagyunk itt, hogy segítsünk kiereszteni a gőzt – mondta Kieran. – Ezt értékelem – felelte Evander. – Rám fér. Miután befejezték a kicsomagolást, a párok beléptek a szobába. – Nektek nem tűnik csendesebbnek a hely a szokásosnál? – kérdezte Thatcher, ahogy a párjával és a többiekkel a nyomában besétált. – Azért van, mert a bátyám nincs itt. Megszaporodtak a kóborok a határ mentén, így a királyi őrség nagy része elment vele járőrözni, hogy felmérjék a helyzetet – magyarázta Evander. – Áh – mondta Thatcher, összerakva a képet, majd a bárhoz lépett, hogy töltsön magának. – Minket a múlt héten értek el a kóborok. Apa nem aggódik túlságosan, de óvintézkedéseket tesz – mondta Kieran. – Helyes – felelte Evander. – Mi is figyelemmel kísérjük a tevékenységüket. Még nem tettek semmi olyat, ami riadalmat keltene, de készen akarunk állni. – A férfiak egyetértően bólintottak. – Csináljunk valamit! – kiáltott fel Hadley. – Egész úton a kocsiba voltam zárva, le kell vezetnem az energiámat! – Nem az lenne Cal dolga? – jegyezte meg Kieran sokatmondó pillantással, amin az egész csoport felnevetett. – Fejezd be a piszkos gondolkodást! – mondta Hadley, elvörösödve. – Hát, végül is nem téved – tette hozzá a párja, mire a lány rácsapott a karjára. – Oké! Ez a terv – vette át az irányítást Kieran. – Mindenki menjen átöltözni, ma este elmegyünk szórakozni! – Elmegyünk? – kérdezte Kaelie a bátyjára nézve. – Mindannyian alfák gyerekei vagyunk, nekünk nem szabad szórakozni? – kérdezte Tamsin a kanapéról. – Nos, ma este meggondolatlan tinédzserek leszünk: eszünk, iszunk és táncolunk. Valakinek kifogása? – kérdezte Kieran, végignézve az arcokon. – Nincs – felelték egyszerre, és elmosolyodtak. – Rendben, az Apex Kör húsz perc múlva indul – jelentette ki Kieran tapsolva. Húsz perc múlva már átöltözve hajtottak ki a palota elhajtójáról Evander Escalade-jével. A lányok szűk miniruhát viseltek, a férfiak pedig gombos inget és szövetnadrágot. Megálltak egy étteremnél, hogy megalapozzák az estét. Mindannyian elmesélték, mi történt velük a legutóbbi találkozás óta. Miután ettek, visszazsúfolódtak a szűkös autóba, és kerestek egy népszerű klubot. Ahogy az ajtóhoz értek, a biztonsági őrnek alig kellett rájuk néznie, máris a VIP részlegbe vezette őket. Egy alfa is jó reklám egy üzletnek, de egy egész csoport és egy herceg? A tulajdonosok biztosan magukon kívül lesznek az örömtől. A zene hipnotikus volt, a táncparkettre csábította a társaságot. Kaelie felváltva táncolt Evanderrel és Kierannal. Aztán tartott egy kis szünetet, hogy kérjen egy italt a bárnál. – Kérem azt, amit ön ajánl – mondta Kaelie a pultosnak, aki bólintott, és munkához látott. – Hűha – szólalt meg egy hang a háta mögött. Megfordult, és egy férfit talált maga mögött, aki végigmérte. Jóképű volt, de áradt belőle egyfajta arrogancia, ami elárulta, hogy valószínűleg harcos. – Úgy nézel ki, mint egy angyal, aki a mennyből szállt alá – mondta olyan mosollyal, amivel valószínűleg el akarta kápráztatni, de a lányt inkább taszította. – Lucifer is az volt – felelte Kaelie gúnyos mosollyal, majd felkapta az italát, és visszament a barátaihoz, ott hagyva a megdöbbent férfit. – Mit mondtál annak a pasasnak? Úgy néz ki, mint akit halálra rémítettek – kérdezte Evander, amikor visszaért hozzájuk. Kaelie mosolyogva válaszolt: – Ó, semmit. Remélhetőleg épp újragondolja az életét, vagy legalábbis a csajozós szövegeit. – Gonosz nőszemély – mormogta a fiú fejrázva. Újra táncolni kezdett, de egy jelöletlen nőstényfarkas olyan volt a tuskóknak, mint egy nyitott meghívó. Egy fickó lépett mögé a táncparketten, és a kezét a derekára tette. – Vedd le a kezed, mielőtt én veszem le neked – morogta Kaelie. A férfi felnevetett, de mielőtt befejezhette volna, Kaelie elkapta a karját, és eltörte a csuklóját. A férfi azonnal hátralépett a csuklóját fogva. – Te szajha! – ordította dühösen, de a dühe gyorsan félelemmé szelídült, amikor Kieran, Evander, Cal és Thatcher felsorakoztak mögé. – Mondtál valamit? – kérdezte Kieran gúnyosan, meredten nézve a férfit. – Anyád nem tanított meg rá, hogy ne érj egy hölgyhöz az engedélye nélkül? – kérdezte Evander, szinte játszva vele. – É-én... s-sajnálom – dadogta. – K-kérem, bocsássanak meg! – mondta, és tágra nyílt szemekkel nézett Kaelie-re. A lány várt. Olyan tekintettel méregette, hogy a férfi remegni kezdett. Egy perc elteltével megszólalt: – Menj, és ne lássalak többet! – Amint elhangzottak a szavak, a férfi az kijárat felé rohant. – Na, most már ez egy igazi buli! – nevetett fel Cal. Azonnal folytatták a táncot, teljesen elfelejtve az incidenst. Evander megfogta Kaelie kezét, amikor a DJ salsára váltott. A lány ringatta a csípőjét a zenére, miközben a fiú követte a lépteit; mindketten átadták magukat a ritmusnak. Pár tánc után megint megállt egy italra. Ezúttal Tamsin és Hadley is elkísérte. – Na, mondd csak – kezdte Tam. – Csalódott voltál, hogy nem Evander a társad? – kérdezte halkan, hogy a fiúk ne hallják meg. – Is-is – válaszolt bizonytalanul. – Úgy értem... szerettem volna, ha már ismerjük egymást és barátok vagyunk, de a mi kapcsolatunk mindig is baráti volt, nem romantikus – mondta, miközben nézte, ahogy Evander egy másik lánnyal táncol. – Ez érthető – értett egyet Hadley. – Kíváncsi vagyok, kik lehetnek a társaitok... Elnézve, hogy kik vagytok, biztosan erősek lesznek. Fogadok, hogy a Vezetőképzőn kiderül. – Szerintem is, és biztos vagyok benne, hogy a párod erős lesz és jóképű – mondta Tamsin mosolyogva Kaelie-re. – Erre iszom! – mondta vidáman Kaelie, és a három lány összekoccintotta a poharát. 5. fejezet Az illat Addig táncoltak, amíg meg nem fájdult a lábuk, végül késő éjjel vonszolták vissza magukat a palotába, és egészen addig elő sem bújtak a szobájukból, amíg a nap magasan nem járt az égen. Kaelie az étkező felé vette az irányt. Talált egy kényelmesnek tűnő széket, huppant bele, és tölteni kezdett magának egy hatalmas pohár kávét. Miután tejszínt és cukrot tett bele, kortyolni kezdte, majd megpakolta a tányérját, és lassan nekilátott az evésnek. Lazítás közben a telefonját görgette, és különféle videókat és fotókat nézegetett, amiket a csapat posztolt az előző este. A fiúk feleseket ittak. A lányok vécés szelfiket készítettek. Valahogy Thatcher egy táncpárbajba keveredett valami más srácokkal, és... nyert? Talált egy videót, amin Cal az utca közepén táncol, miközben Tam a járdaszegélyről ordibál neki, hogy jöjjön vissza. Cal ezután próbált elszaladni Tam elől, amin a többiek hangosan nevettek, Thatcher pedig azt kiabálta: „Van egy szökevényünk!” Kaelie elmosolyodott az emlékre. Elmosolyodott a közös nevetéseken és az emlékeken, amiket szereztek. Miután végre sikerült becserkészniük Cal részeg hátsóját, a fiúk betették az Escalade csomagtartójába. Rengeteg kép készült, és került ki a netre. Hazafelé végig együtt énekeltek a rádióval, egymás borzalmas énekhangján nevetve. – Ma esni fog – jelentette be Hadley, amint Callel beléptek az étkezőbe. A többiek már az asztal körül gyűltek össze, és palacsintát, tojást, szalonnát, muffint és minden mást falatoztak, amit csak megkívántak. Cal egyenesen a kávéhoz ment. – Csak késő este, úgyhogy el se kezdd a kiselőadást arról, hogy csomagoljak-e elég holmit a felkészüléshez – mondta Thatcher, és jelentőségteljesen ránézett. A többiek kuncogtak. – Biztos vagyok benne, hogy egyikőtök sem fog elolvadni – mondta Kieran, próbálva fenntartani a békét. – Hogy érzed magad? – kérdezte Evander, gúnyosan mosolyogva Calre. – Kávét. Most – válaszolta az, kétségbeesetten. – Bevettél már aszpirint? – kérdezte Hadley. – Aszpirint? – kérdezett vissza a fiú. – Tudod, kék bogyó, nagy A betű – mondta a lány mosolyogva. – Szóval… ha az időjárás engedi – kérdezte Kaelie Hadley-re nézve –, mit csinálunk ma este? – Kiváló kérdés! – mondta Evander hirtelen fellelkesedve. – A bátyám ma este jön vissza, szóval a mai az utolsó napom a szabadságban, mielőtt hazajön, és többé nem kerülhetem el a kötelezettségeimet. – Nos, akkor TE mit akarsz csinálni, Evander? – kérdezte Tamsin a herceget. – Azt hiszem, mindannyian egyetértünk abban, hogy a tegnap este jó volt – mondta, és megállt, hogy lássa, mindenki egyetértően bólogat. – Élő zenét akarok hallgatni. Keressünk egy koncertet és menjünk el. – Ez nem hangzik rosszul, csináljuk! – mondta Kieran. Egy medence melletti pihentető délután után a csoport ismét Evander Escalade-jébe zsúfolódott. Egy rockkoncerten kötöttek ki, ami teljesen kimerítette őket. A fiúk nem mertek közel sem annyit inni, mint az előző este, így maradtak a sörnél. A zene nagyszerű volt, mindenki együtt énekelt és magasba tartotta a telefonja fényét. A koncert után találtak egy éttermet, ami éjjel-nappal nyitva volt. Beültek a boxokba és ételt rendeltek. – Ki mikor indul holnap? Szeretnélek titeket elbúcsúztatni – kérdezte Evander. – Valószínűleg délelőtt közepe felé megyünk el, azt hiszem – mondta Cal. – Igen, nálunk is ugyanez a helyzet – értett egyet Kieran. – Jó, nekem délután megbeszéléseim vannak, szóval az pont megfelel – válaszolta Evander. Mivel nem akarták, hogy véget érjen az éjszaka, végül elindultak és visszatértek a palotába. Miután lerohanták a konyhát rágcsálnivalókért, mindenki elvonult a saját szobájába. Ismét késő volt, de nem érdekelte őket. Megérte. – Gondoskodtam róla, hogy a szobáink a palota túlsó oldalán legyenek, messze a gerlepárétól – mondta Evander, miközben az ikrekkel felfelé mentek a lépcsőn a szobáikhoz. – Azt hiszem, vérezne a fülem, ha hallanom kellene a párzásukat – mondta Kieran, amin Evander és Kaelie is elnevette magát. Amikor felértek a lépcső tetejére, Kaelie megtorpant, és a lépcsővel szemközti ablakhoz ment, hogy nézze a hulló esőt. – Jó éjt nektek, holnap még látjuk egymást, mielőtt mentek – mondta Evander, mielőtt elfordult, hogy elmenjen. – Jó éjt – mondta Kaelie és Kieran egyszerre. Kaelie ott állt, és nézte az ablaküvegen lecsorgó esőt, miközben Kieran bement a szobájába. Jó hétvége volt, és izgatottan várta a hamarosan kezdődő Vezetőképzőt. A szülei is egy Vezetőképzőn ismerkedtek meg fiatal korukban. Az anyja egy másik falka alfájának a lánya volt, és épp a gyakorlópályára sétált ki, amikor megérezte Vaughn illatát. Abban a pillanatban, hogy a tekintetük találkozott a pályán keresztül, a férfi odaszaladt hozzá, a karjaiba kapta, és azóta elválaszthatatlanok voltak. Vajon az ő szerelmi története is romantikus lesz? Valami, amitől minden lány szíve elolvad? Mindig is ott voltak neki a barátai, de ő valami mélyebbre vágyott. Egy társra, aki mellette áll, bármi történjék is. Aki feltétel nélkül szereti, és úgy bánik vele, mint egy drágakővel. *Talán*, gondolta. Sóhajtott egyet, és elindult az ablaktól a szobája felé, amikor megérzett valamit. Megtorpant. Körbenézett, van-e a közelben valaki. Nem látott senkit. Az illat olyan édes volt, hogy csak egy dolgot jelenthetett. A Társa. Itt van. Az orrát a magasba tartotta, lázasan keresve a forrást. A társa illata megőrjítette, nyugtalanná tette. Meg kell találnia. Az illat halvány volt. Bárki legyen is az, órákkal ezelőtt sétált el itt. Követte az illatot egy folyosón, mígnem egy ajtóhoz ért. Megállt. Megnézte, hol van, és rájött, hogy a Királyi Lakosztályban áll. Az előtte lévő ajtó a király hálószobája volt. Ide csak a királyi család tagjai léphettek be. A király lenne a társa? Lehetséges? Az apja a néhai király legjobb barátja volt, de a halála után a két család már nem töltött annyi időt együtt, mint korábban. Evander kivételével. Ott állt, megbénulva a felismeréstől. Felemelte a kezét, de nem vitte rá a lélek, hogy lenyomja a kilincset. Mit mondana? Sajnálom, hogy felébresztettelek, de én vagyok a társad? Az éjszaka közepén a folyosókon sétálgattam, és megéreztem az illatodat? Ijesztő. Aztán meghallotta. Egy hangot, amitől felfordult a gyomra, és fájdalmasan sajogni kezdett a mellkasa. Nyögés hallatszott az ajtó túloldaláról. A könnyei potyogni kezdtek. Nem tudta kontrollálni őket. Nem tudta, mit tegyen, de el kellett tűnnie onnan. Megparancsolta a lábainak, hogy mozogjanak. Nem tudott gondolkodni, nem kapott levegőt, csak futni akart. Olyan gyorsan és olyan messzire, amennyire csak tudott. Visszarohant azon az úton, amerről jött. Levegő után kapkodva kifutott a kertekbe, és a földre zuhant, miután megbotlott egy kőben. Ott feküdt a földön, egyetlen ujját sem bírta mozdítani. Szakadt az eső. Dörgött az ég. A távolban villámok csaptak le, de őt nem érdekelte. Nem érdekelte, hogy egy vihar kellős közepén van. Nem érdekelte, hogy a földön fekszik. Nem, csak a társára tudott gondolni. Az egyetlen, igazi társára, aki éppen egy másik nővel van az ágyában. A mellkasához kapott, és zokogott, miközben az eső teljesen átáztatta a testét. 6. fejezet Összetört szív Nem tudta, mióta feküdhetett a földön, amikor meghallott egy hangot, amely a nevét kiáltotta. – Kaelie! Kaelie! Kaelie! Nem tudta kivenni, honnan jön, vagy ki szólítja, és nem is érdekelte. Azt remélte, hogy egyszerűen csak elenyészik a semmibe. – Kaelie! – mondta Evander, megragadva a vállát, és magához húzva a lányt. – Kae, mi a baj? Mi történt? – A lány még erősebben zokogni kezdett. – Kae, mondd el, mi történt! – A könnyei megállíthatatlanul hullottak. – Minden rendben lesz – mondta a fiú, próbálva választ kicsikarni belőle. – Kae, nem tudok segíteni, amíg el nem mondod, mi történt. – Kétségbeesésében esedezni kezdett. – Kérlek, Kae, csak mondd el, mi történt. Villám csapott egy közeli fába. Evander káromkodott. El kell vinnie innen, de nem tudta mozgásra bírni. az ablakából vette észre, miközben a vihart nézte, majd lerohant hozzá, amikor látta, hogy a földön fekszik, attól tartva, hogy valami történt vagy történhet vele. A lány összefüggéstelenül elzokogott pár szót. – Kae, tudom, hogy próbálod, de nem értelek, amikor így sírsz – mondta neki a lehető leggyengédebben. Kaelie kihúzta magát, a könnyek még mindig patakzottak az arcán. – Ő a társam – suttogta alig hallhatóan, majd még jobban sírni kezdett. Az arcát a tenyerébe temette. – Micsoda? Kicsoda? – kérdezte Evander zavartan. Nem is olyan régen látta még a lányt. Kaelie még mindig sírva rázta a fejét. – Kae… mondd el – kérlelte a fiú. – Cyrus – mondta alig hallható suttogással. – Cyrus – ismételte meg. Evander megmerevedett. Mintha kiszökött volna a levegő a tüdejéből. Úgy bámult Kaelie-re, mintha három feje lenne. Végül feleszmélt a bénultságból, és cselekedni kezdett. – Menjünk be és beszéljünk – mondta Evander, felsegítette a lányt, és a hátsó ajtón keresztül a konyhába vezette. Leültette egy székre. Törölközőket keresett, és körbebugyolálta vele, miközben a lányról a víz a konyha padlójára csöpögött. Ezután teát főzött, és különféle süteményeket tett elé, hagyva neki egy kis időt, hogy megnyugodjon. Letette elé a teát és az ételt, és megvárta, amíg a lány légzése egyenletesebbé válik, és a könnyei elapadnak. Tiszta ruhákat hozott a szobájából, amikor úgy érezte, hogy a lány már stabilabb állapotban van. Kaelie hálásan vette el őket a fiú figyelmességéért, és egy közeli fürdőszobába ment átöltözni. A vizes ruhákat egy zacskóba tette, visszament a helyére, és vett egy mély lélegzetet, hogy megnyugodjon. Ekkor Evander óvatosan leült mellé, és aggódó arccal megfogta a kezét, próbálva némi vigaszt nyújtani. – Mi történt? Kezdd az elejéről, és mondj el mindent. Ne siess, nem kerget a tatár – mondta halk, megnyugtató hangon. Kaelie ivott egy korty teát, kihúzta magát, és belekezdett. – É-én megéreztem egy illatot. Annyira tökéletes volt, hogy csak a társamé lehetett, ezért követtem. Halvány volt – mondta alig bírva kiejteni a szavakat. – Legalább pár órás volt már – a hangja megremegett, ahogy beszélt. – Úgyhogy siettem-m. Nem akartam szem elől téveszteni. – Követtem egészen a hálószobája ajtajáig, és am-mikor odaértem… – elhallgatott. – E-egy nővel volt. Hallottam őket – mondta, és a könnyek újra hullani kezdtek. Evander hagyta sírni. Nem sürgette tovább, hagyta, hogy annyit sírjon, amennyit csak akar. Amikor végre abbahagyta – leginkább azért, mert már nem maradt könnye –, evett pár falatot az ételből, amit Evander készített neki. Egész éjjel ott maradtak csendben. A lány egy pontot nézett a padlón, és csak bámult maga elé, teljesen elzsibbadva a fájdalomtól. Ahogy az éjszaka elhalványult és a hajnal derengeni kezdett a látóhatáron, Kieran botorkált le a konyhába. – Kávét – mondta félig halottnak tűnve. – Nem tudtam aludni az éjjel. Végig az volt az érzésem, hogy valami baj van. – Megfordult, és meglátva Evandert és Kaelie-t, a szeme elkerekedett a húga zilált külseje láttán. Látszott rajta, hogy nagy kínokon ment keresztül. – Kae, mi történt? – kérdezte, hirtelen teljesen felébredve. Kaelie felidézte az éjszaka eseményeit, nem sietve, a teáját kortyolgatva. Sírva fakadt egy kicsit, de Kieran türelmesen várta, hogy folytassa. Kieran minden egyes szónál egyre dühösebb lett. – A kurva életbe – sziszegte. – Bocs – nézett Evanderre. – Nem kell, én is ugyanúgy dühös vagyok rád – mondta a herceg. A férfiak felálltak, és körbejártak a konyhában, hogy még több kávét hozzanak. – Tudjuk, ki lehetett ott vele? – kérdezte Kieran halkan Evandertől, miközben Kaelie a teáját itta. – Nem, nincs barátnője, és nem láttam őt senkivel – válaszolta a fiatal herceg mélyen elgondolkodva. Miután megivott még egy pohár kávét, Kieran felment, összecsomagolta mindkettőjük holmiját, és bepakolta a terepjárójába. – Valószínűleg meg fogja érezni az illatodat, amikor felébred, szóval ha nem akarod most lefolytatni azt a beszélgetést, akkor indulnunk kell – mondta Kieran a húgának. – É-én azt hiszem, még nem tudok a szemébe nézni. Folyton hallom őket a fejemben… – halkult el Kaelie. – Akkor induljunk – felelte a bátyja. Hárman együtt mentek ki a kocsihoz. – Köszönöm, Evander – mondta Kaelie, miközben megölelte, majd megfordult és bemászott az anyósülésre. A lábait a mellkasához húzta, gömbölyödve próbálta egyben tartani magát. – Bármikor, Kae – válaszolta a fiú. Kieran betette az utolsó táskát a kocsiba, majd kezet rázott Evanderrel. – Ev, köszönöm, hogy vigyáztál Kae-re. Nem tudom, mit csináltunk volna nélküled. – Evander bólintott és hátralépett, miközben Kieran beült a kormány mögé, és elhajtott a palotától. 7. fejezet Megrendítő felismerés – Haver, ébredj! – Ezra dörömbölt Cyrus ajtaján. Majdnem dél volt, és nem vallott Cyrusra, hogy átaludja a napot. Végül kinyitotta az ajtót. Amikor belépett a szobába, a királyt eszméletlenül találta az ágyában. A szoba bűzlött a piától és a szextől. Cyrus mellett egy fekete hajú nő feküdt. Daphne. – Ezra, nem kellene zavarnod minket – mondta nyújtózkodva. A férfi horkantott egyet. – Neked nem kellene itt lenned. Javaslom, távozz, mielőtt felébred. – A nő legördült az ágyról, összeszedte a ruháit, majd elindult. – Gazember – sziszegte, miközben elment mellette. – Sátán – vágott vissza a férfi, amire a nő megtorpant, a szája tátva maradt a döbbenettől, és tágra nyílt szemekkel nézett rá. – Hogy merészelsz így hívni! Egy alfa lánya vagyok! – kiáltotta. – Igazad van, ez sértő a sátánra nézve – mondta Ezra. Daphne elakadt lélegzettel viharzott ki az ajtón. Ezra csak bámulta a királyt, nem tudva, mit is tegyen először, amikor végül Gideon is belépett. – Te jó ég, mit hordott be ide a macska – mondta Gideon, kávéval a kezében belépve a királyi hálószobába. – Nemcsak behordta, meg is ette, kikakálta, és betakarta homokkal – mondta Ezra, miközben fanyarul nézett az ágyon fekvő királyra. – Nos, ébresztő, napsugár! – mondta Gideon, és lerántotta a takarót. Cyrus válaszul rámordult a bétájára, de nem mozdult, hogy felkeljen. Gideon eltűnt a fürdőszobában, majd egy perc múlva egy pohár vízzel tért vissza. Az ágyhoz sétált, és Cyrusra öntötte. Cyrus talpra ugrott, öklei készenlétben, szemeiben düh szikrázott. – Ó, nagyszerű, ébren vagy – mondta Gideon, akit cseppet sem zavart a király agresszív viselkedése. – Tekintsük ezt egy NAGYON szükséges zuhany korai kezdetének. – A király leült az ágy szélére. – Olyan szagod van, mintha úgy döntöttél volna, hogy egy trágyadombban fürdesz, és mivel Daphne nyomait érzem itt… akár ott is fürödhettél volna – mondta Gideon. – Nekem már volt szerencsém beszélni a nőstényördöggel, amikor beléptem – mormogta Ezra. Cyrus felsóhajtott, ránézett a bétájára és a gammájára. Hálásan átvette a kávét Gideon kezéből, és beleivott. – Szóval elmondod nekünk, mi történt tegnap éjjel, vagy hagyod, hogy mi rakjuk össze a darabokat? – kérdezte Gideon felvont szemöldökkel. Egyszerűen fogalmazva: – Whiskey. Sok whiskey. Úgy látszik, elég ahhoz, hogy elfelejtsem, Daphne az Daphne – mondta Cyrus, ahogy a lüktetés a fejében végre enyhülni kezdett. – Tudod, hogy most úgy fog páváskodni a palotában, mintha ő lenne a királynő, ugye? – kérdezte Ezra. – Jaj – nyögte fel Cyrus. Gyerekkoruk óta Daphne életcélja az volt, hogy királynő legyen. Az apja a tanácsadó testület tagja volt, így a lány rengeteg időt töltött a palotában az évek során. Ismerte az ambícióit, ezért távolságot tartott tőle, kivéve azokat az alkalmakat, amikor csontrészegre itta magát, és elszállt a józan esze. – Ezzel majd később foglalkozom – mondta, kiürítve a kávéját. A kósza farkasok utáni vadászat kudarcba fulladt. Éreztek néhány szagot, de egyetlen kóborlót sem láttak. Ez annyira felbosszantotta, hogy hazajött és inni kezdett. Időközben Daphne valahogy bekerült a képbe. Hogy hogyan, az még mindig kissé homályos volt. Valószínűleg jobb is, hogy nem emlékszik. Ismét frusztrált lett a sikertelen járőrözés emléke miatt. – Történt valami új tegnap óta? – kérdezte. – Nem, a vihar minden szagot elmosott, és a reggeli járőr sem talált semmi rendelleneset – tájékoztatta Ezra. – Rendben, lezuhanyozom, és hamarosan találkozunk lent – mondta a király. Gideon és Ezra bólintottak, majd kisétáltak, elégedetten a munkájukkal. Cyrus remélte, hogy a zuhany lemossa az előző éjszaka emlékét, de hiába. Zuhanyzás után bevonszolta magát a gardróbba, és kelletlenül felöltözött. Egy gyors pillantás a tükörbe, és eldöntötte, hogy a másnapos állapota már nem fog javulni. Kinyitva a szobája ajtaját, a szíve kihagyott egy ütemet. Megmerevedett. Valami volt a levegőben, nem tudta, mi. Beszívta a levegőt. A szeme olyan tágra nyílt, amennyire csak lehetett. Az az illat. Annyira csábító volt, soha semminek nem volt még ilyen illata, de halvány volt. Régi. Néhány szívveréssel később visszanyerte az eszét. Csak egy dolog lehetett. A társa. A társa itt járt… ő pedig itt volt Daphnéval. Káromkodott egyet az orra alatt. Meg kell találnia! A ködös, homályos elméje hirtelen kristálytiszta lett. Futásnak eredt. Keresett. Követte az illatot ki a kertbe, ahol szem elől tévesztette. – Ne! Ne! Ne! – kiáltotta. Ennyi éven át várt a társára, és most elillant a széllel. *Gid! Ezra!* – szólt a bétának és a gammának a falkalinken keresztül. *Mi az!?!* – válaszoltak mindketten, megrémülve a hangjában lévő pániktól. *Találjátok meg!* – parancsolta. *Kit találjunk meg?* – kérdezte Ezra. *A társamat!* – mondta a király frusztráltan, morogva. *Mi a fene…? Hol vagy?* – válaszolt Gid. A Béta és a Gamma azonnal akcióba lendültek. Miután Cyrus mellé értek, a teljes Királyi Gárdát kirendelték, hogy kutassák át a birtokot az ismeretlen nő után. Mire azonban a konyhához értek, Kaelie illatát már alaposan elnyomta a dolgos konyhai személyzet szaga. Órákig tartó keresés után a palota területén nem találtak semmit. Gideon, Ezra és Cyrus bementek Cyrus irodájába. Gideon mindhármuknak italt töltött a minibárból, átadta Ezrának a sajátját, Cyrusét pedig odacsúsztatta elé. Az íróasztalánál ülve Cyrus alig tudott magához térni. – Meg kell találnom – csak ennyit tudott kinyögni. – Meg fogjuk – mondta Ezra, próbálva megnyugtatni a királyt. – De… mi van, ha hallott engem Daphnéval? Istenem, ez borzasztó… – mormogta. – Minden rendben lesz – próbálkozott újra Ezra. Cyrus megragadta az italát, és a falhoz vágta a poharat, ami darabokra tört. – Ez szörnyű! Mit fogok csinálni? – megállt, kissé lecsillapodva. – El sem tudok képzelni rosszabb módot arra, hogy a társam rám találjon. Azt sem tudom, ki ő… – Először is – mondta Gid, átvéve az irányítást. – Először nézzük meg, kik voltak a palotában a hétvégén. Rendben? Jól hangzik? – Igen – lehelte Cyrus, egyetértően bólogatva. Ezra a gárdistákkal a falkalinken keresztül behozatta a vendégkönyveket. – Na, lássuk – mondta. Átnézve az aktákat: – Rendben! Volt némi munka a palota körül a távollétedben, de ők mind férfiak voltak. Hmm… Á! Alfák családjai látogattak el a Vezetőképző előkészületei miatt. Megnézték, hol fognak lakni és hasonlók. És… – mondta Ezra a könyveket böngészve –, úgy tűnik, az öcsédnek is itt volt néhány barátja, de ennyi. Elég könnyű lesz leszűkíteni. – Szóval több mint valószínű, hogy egy alfa családban van – mondta Gid. Cyrus még mindig képtelen volt tisztán gondolkodni, de annyit mondott: – Rendben, adjátok ide a listát, elmegyek minden egyes falkához, amíg meg nem találom. – Megtehetnéd… – mondta Ezra bizonytalanul –, de a királyi látogatások nagyon nehézkesek a falkák számára, és valószínűleg kellene egy indok a látogatásodra… – Miért nem hozzuk ide a falkákat? Mint egy eseményre – vágott közbe Gid. – Talán egy bál, az alfák és családjaik számára a vezetőképző előtt. Így nem lesz gyanús, nem kelt feltűnést, és te megkeresheted őt. – Legyen így – egyezett bele Cyrus. – Azonnal hozzákezdek a munkához – mondta Gid, elhagyva a szobát. Cyrus megkönnyebbülten sóhajtott. Meg fogja találni. Meg kell találnia.

🔥Az éjjeliszekrényen lévő ébresztőóra nem akarta abbahagyni a csörgést. Kaelie átfordult, hogy kikapcsolja. Hajnali 5 óra. Istenverte időpont, gondolta, miközben kimászott az ágyból. Ez a 18. születésnapja. Az a nap, amelyet a legtöbb farkas oly vágyva vár. Neki viszont gombócot rántott a gyomrába. Mostantól párkereső korba lépett. Vajon ma rátalál a társára? Kedves lesz? Jóképű? Egy harcos? A bizonytalanság szorongással töltötte el. A gyakorlótér felé vette az irányt, remélve, hogy a mozgás segít lecsillapítani az idegeit. Minden farkas az Argentlune Falkában edzett, de mivel az alfa lánya volt, kétszer olyan keményen kellett dolgoznia, ezért kelt korán minden reggel, hogy az apjával és az ikertestvérével gyakoroljon. Kieran álmos szemekkel ballagott a pálya felé. Őt láthatóan korántsem aggasztotta annyira a mai nap, mint a lányt. – Jó reggelt! – köszönt Kaelie a testvérének. Az csak egy „üh”-vel válaszolt. Még nem ébredt fel teljesen. Nyújtani kezdtek, hogy bemelegítsék az izmaikat, majd megérkezett az apjuk, Vaughn Argent alfa is. – Jó reggelt, gyermekeim! – köszönt nekik. – Jó reggelt! – felelték egyszerre. – Tudom, hogy ez nagy nap mindkettőtök számára, de azt akarom, hogy ugyanolyan keményen edzzetek, mint bármely más napon – tette hozzá, majd tartott egy rövid hatásszünetet. – Kezdjük hát a születésnapotokat egy kellemes, tízmérföldes futással. – Az ikrek felnyögtek, de elindultak az ösvényen. Apjuk arra nevelte őket, hogy szellemileg és fizikailag is erősek legyenek. Amennyi időt a harci kiképzésre fordítottak, ugyanannyit töltöttek a könyvek felett is. Azt akarta, hogy minden gyermeke – fiúk és lányok egyaránt – szívós legyen. Az ikreknek, mint a legidősebbeknek, volt a legnehezebb dolguk. „Az én gyermekeim erősek és intelligensek lesznek” – hajtogatta nekik az apjuk kiskoruk óta. Az apjával és bátyjával végzett kimerítő reggeli edzés után Kaelie a falkaház konyhájában falta fel a reggelijét. Épp egy újabb falat tojást emelt a szájához, amikor anyja úszott be a helyiségbe. – Sziasztok! Sziasztok! – dalolta. – Szia! – mondta Kaelie tele szájjal. – Ó, a kicsinyeim végleg felnőttek! – kezdte Seline. – A ma esti buli lesz az év eseménye, az én kis angyalaimnak csakis a legjobbat! Tizennyolc? Hová tűnt az idő? – Seline az életkorán kezdett sopánkodni, ezért Kaelie kikapcsolta a külvilágot. Egészen addig, amíg Seline a nevét nem kezdte mondani. – Mit mondtál, anya? Ne haragudj – kérdezte Kaelie. – Csak azt kérdeztem, nem tudod-e, merre van a bátyád? – felelte Seline. – Ó! Azt hiszem, visszament aludni – válaszolta a lány. – Természetesen. Nos, én megyek intézni a dolgaimat. Írj, ha szükséged van valamire. És persze, boldog születésnapot, drágám! – Seline búcsúzóul megölelte, majd elviharzott. Kaelie mindig úgy gondolta, anyja olyan, mint egy tündérkeresztanya, aki vidámságot szór, bárhová is megy. A tökéletes Luna. Mi van, ha a párja egy alfa? Jó Luna lenne belőle? Jó társ? Még soha nem volt barátja, és most bármelyik pillanatban rátalálhatott a végzete. Ezen töprengett, ami visszahozta minden korábban elfojtott szorongását. Volt még némi elütheti való ideje, mivel a buli csak este kezdődött, így elhatározta, hogy olvas egy kicsit. Ez nagyjából tizenöt percig tartott, mivel képtelen volt koncentrálni. Így hát elment sétálni. Talán a szerencse mellé szegődik, és megérzi a társa illatát. Semmi siker. A falkánál mindenki a bulira készült. Nemcsak az egész falka volt hivatalos, hanem más körzetek is. Számos szövetségük volt, de egyik sem állt hozzájuk közelebb az „Apex Körnél”. Az Apex Kör különböző alfák gyermekeiből állt. Körülbelül egyidősek voltak, Kieran és Kaelie voltak a legfiatalabbak. Mindannyiukat összekötötte, hogy alfák gyermekeiként nőttek fel. Gyerekkorukban a falkatalálkozókon kezdtek el barátkozni, majd amikor vezetni kezdtek, elválaszthatatlanok lettek. A Szuverén Domíniumban mindenki hallott már az Apex Körről, hiszen mindannyian prominens falkákból származtak. Az Apex Kört az Argentlune-i Kieran és Kaelie alkotta, a Lunette Rise-i Tamsin, az Adamant Crest-i Callum és Thatcher, és az Umbra Hold Klánból Hadley. Az Apex Kör utolsó tagja Evander herceg volt, a királyi családból. Apja halála után Evander herceg több felelősséget vállalt, hogy segítse bátyját, Cyrus királyt, így nehezebben tudott eljárni velük, de ma este ő is jött. Sok nőstényfarkas nagy örömére. Ő volt a második legkívánatosabb nőtlen férfi, a bátyja után. Kaelie-nek eszébe jutott, hogy újra látja a barátait, és azonnal izgalomba jött. A reggeli idegessége elszállt. Mindig mellette álltak. Amikor tizenkét évesen elhatározta, hogy elszökik otthonról, Hadley két napig rejtegette a szobájában. Igaz, az apáik beszéltek egymással, és végig tudták, hol van. De a szándék volt a fontos. A napot kávézással és a dekorálásban való segédkezéssel töltötte, amíg el nem jött az öltözködés ideje. Szinte felszökellt a lépcsőn a szobájába. Zuhanyzás után Kaelie türelmesen várta, amíg a fodrász és a sminkes dolgozott rajta. Szeretett kiöltözni, de az edzések és a sok munka miatt általában sportcuccban járt. Végül a húga, Macy is besétált. – Hűha! El sem hiszem, mennyi ember jön! Én vagyok a leeeeegidegesebb, pedig nem is az én szülinapom! Kíváncsi vagyok, az enyém is ilyen lesz-e! – kiáltott fel Macy. Kaelie szeretettel nézett a kishúgára, és azt mondta: – Ismerve anyát, biztos vagyok benne, sőt, te vagy a legkisebb, szóval nagyot kell szólnia. – Seline biztosan túlzásba esik majd a legkisebb gyermeke kedvéért. Macy felnevetett. – Szóval, van valami fejlemény a pár-ügyben? Kaelie megrázta a fejét. – Semmi, még csak egy kósza illatfoszlány sem. Bejártam ma az egész területet a készülődés közben, és semmit nem éreztem. – Fogadok, hogy Evander herceg a párod, mert az egész csoportotok egymással állt párba. Hadley Callummal van, Tamsin pedig Thatcherrel. Te vagy az egyetlen lány, és Evander az egyetlen szabad pasi. – Macy, Evander a legjobb barátom, nem hiszem, hogy ő lenne a társam – mondta Kaelie. – Ez azt jelenti, hogy biztosan ő az, majd meglátod! – jelentette ki Macy elszánt arccal. Ekkor a fodrász és a sminkes végzett a munkájával. Kaelie a tükör felé fordult, hogy megnézze magát, és elmosolyodott. Hosszú, szőke haja tökéletes loknikba omlott, kristálykék szemei pedig igézőek voltak. Macy el volt ragadtatva. – Ó, Kae! Olyan gyönyörű vagy! Kaelie mosolygott, mert valóban gyönyörűnek érezte magát. A tükörbe nézve nem tudott nem a párjára gondolni. Macy szavai visszhangzottak a fejében. Mi van, ha tényleg Evander herceg a párja? Boldog lesz-e egy olyan társ mellett, akit nem szeret? Egy kicsit aggódott, de az arcára mégis mosoly telepedett. 2. fejezet A párt Kaelie egy térdig érő, zöld szaténruhát viselt, egyszerű, fekete, nyitott orrú magassarkúval. Még a szobájában is hallotta a falkaházból kiszűrődő izgatott morajt. Kieran lépett be egy „Szia, tesó” köszöntéssel. Végigmérte a lányt, és mosolyogva megszólalt: – Véresre fogom ütni a bütykeimet ma este, hogy távol tartsam tőled az összes kanfarkast, de jól nézel ki. – Köszi, Kieran, te sem festesz rosszul. – Szőke haja tökéletesen be volt lőve. Ugyanolyan kék szeme volt, mint a lánynak. Letagadhatatlan volt, hogy testvérek. – Lekukkantottál már a földszintre? – kérdezte Kaelie. – És kockáztassam anya haragját? Esélytelen – felelte a fiú, miközben a tükörben igazgatta sötétkék öltönyének mandzsettagombjait. – Viszont néztem a csoportos chatet, és az Apex Kör szerint ez lesz az év bulija. – Anya nagyon elégedett lesz – nevetett fel Kaelie, maga elé képzelve a büszkén feszítő Seline-t. – Nincs nálam a telefonom! Mondd, mi történik! – sürgette Kaelie. – Oké! Oké! Várj csak. Ewan alfa bétája már részeg. Remek. Thatcher és Cal fogadásokat kötnek, melyik harcos próbálja meg hozzáragasztani a nyelvét a jégszoborhoz. Anya el lesz ragadtatva. Ó, és Evander épp most lépett be, és igen, az összes farkaslány veti magát rá, mint rendesen. Kaelie megforgatta a szemét. – Mondd meg nekik, hogy tegyenek fel nekem 50-et apu harcosára, Tate-re. – Eszébe jutott, amikor Tate egy fogadás miatt magassarkúban és ruhában szaladgált a gyakorlótéren, a Barbie Girlt énekelve. Annak az embernek nem volt szégyenérzete. Ekkor a szüleik jelentek meg az ajtóban. – Oké, kicsinyeim, itt az idő! Ó, el sem hiszem, hogy eljött ez a nap! Boldog születésnapot, angyalaim! – mondta az anyjuk, miközben megölelte őket. Megigazította Kieran nyakkendőjét és Kaelie egy kósza hajtincsét, majd hátralépett az apjuk mellé. – Egyetlen apa sem kívánhatna jobb gyerekeket, büszke vagyok arra, amilyen emberekké váltatok – mondta az apa, miközben kezet rázott Kierannal, és arcára puszilta Kaelie-t. Seline helyeslő bólogatással állt a férje mellett. Kaelie a szeme sarkából látta, hogy Kieran a könnyeivel küszködik. Elmosolyodott. Mindketten mindig büszkévé akarták tenni az apjukat, különösen Kieran, hiszen ő veszi majd át az alfa pozíciót. – Na jó, indítsuk el ezt a műsort! Mi lemegyünk, bemutatunk titeket, ti pedig bevonulhattok – mondta az anyjuk, és az ajtó felé indult. Egy csókot dobott feléjük, majd az apjukkal együtt eltűntek. Miután szüleik lementek, Kieran és Kaelie a lépcsőhöz léptek, hogy megvárják a lemenetelt. Kaelie egyik lábáról a másikra állt. – – Kezdhetjük, fej fel, vállakat hátra – mondta Kieran, amikor meghallották, hogy bemondják a nevüket, és leereszkedtek a lépcsőn a várakozó vendégsereg közé. Kieran és Kaelie a barátaik felé vették az irányt, miután számos gratuláló megállította őket. Vaughn alfa üdvözölt mindenkit, és a zenekar játszani kezdett. Mire elérték az Apex Kört, a legtöbb vendég már a táncparketten volt vagy egymással beszélgetett. – Boldog születésnapot! – énekelte együtt az Apex Kör. – Köszönjük, köszönjük – mosolyogtak az ikrek. Kaelie szeme találkozott Evanderével. Semmi. Se szikra, se fellángolás. Nem a társa. Meg mert volna esküdni, hogy egy kis szomorúságot látott a fiú szemében. De aztán Evander elmosolyodott, felkapott egy üveg pezsgőt és poharakat, majd megszólalt: – Pohárköszöntő az ünnepeltekre! Végre a legfiatalabbak is hivatalosan nagykorúak lettek! – Erre az egész csapat éljenezni kezdett. Vaughn alfa lépett oda hozzájuk. – Evander – mondta, és kezet nyújtott a hercegnek. – Régen láttalak, hogy van a család? Evander mosolyogva rázott kezet. – Remekül vannak, anyám és Cyrus üdvözletüket küldik, de sajnálják, hogy nem tudtak eljönni. – Ó, biztos vagyok benne, hogy Cyrust elhalmozza a munka a Szuverén Domíniumban – mondta Vaughn, egyáltalán nem sértődve a távolmaradásuk miatt. Búcsút vett a csapattól, emlékeztette őket a bölcs döntésekre, majd elvegyült a többi vendég között. – Én kérem az első táncot a szülinapos lánytól – jelentette ki Evander. – Jobban teszem, ha figyelem a hátamat, nehogy a rajongóid megpróbáljanak leszúrni – felelte Kaelie mosolyogva. Mindannyian nevettek, és táncolni kezdtek. Amikor a tortavágáshoz érttek, mindkét testvér érezte a kísértést, hogy a másik arcát a tortába nyomja, de az anyjuk pillantása jobb belátásra bírta őket. Az éjszaka végére az Apex Kör a falkaház melletti tónál kötött ki pezsgővel és némi étellel, amit még a kijövetel előtt csentek el. A fiúk nyakkendője már ki volt kötve, a lányok pedig rég levetették a cipőjüket. Az ég világoskékre váltott, ahogy közeledett a hajnal. Viccet meséltek és sztorizgattak, végig nevettek. Cal volt az, aki megszólalt: – Szóval egyikőtök sem találta meg a társát? – Hadley oldalba lökte. – Te idióta! – sziszegte Hadley a fogai között. – Tudom, hogy igazad van, de miért? – kérdezte a fiú döbbenten és értetlenül. – Nem – felelte Kieran, szemében tűnődő tekintettel. – Nos, ez azt jelenti, hogy a jövő heti szokásos Apex Kör-hétvége a palotában még mindig áll – mondta Cal magabiztosan. Evander felnevetett. – Anya alig várja, hogy jöjjön az Apex Kör, mert szereti, ha tele van a ház, főleg mióta apa meghalt. – Hát, Julianna tényleg a legjobb sütiket süti – fűzte hozzá Thatcher, és elkezdte felsorolni az összes kedvenc ételét a palotában. – Szerintem nem igazán értékelte, amikor ti, fiúk, berúgtatok és szennyeskosarakban csúszkáltatok le a lépcsőn, közben felborítva egy felbecsülhetetlen értékű vázát – mondta Kaelie a fiúkra nézve. – Nem, valóban nem értékelte – válaszolt Thatcher elhúzott szájjal a visszaemlékezéstől. – Addig futtatott minket a palota körül, amíg el nem hánytuk magunkat, aztán fel kellett takarítanunk. Nem volt egy szép nap. Sokat lógtak a palotában, mivel Evandernek nehezebb volt kimozdulnia. Ezenkívül a palota félúton volt az összes falka területe között. – Hogy mennek a királyi teendők? – kérdezte Kaelie Evandertől. – Unalmasak. Kimondhatatlanul unalmasak. De segít Cyrusnak, ő pedig mindig elfoglalt. Úgyhogy elsimítom a viszályokat a fontoskodó farkaslányok és a sírós alfák között – válaszolta. – Ne felejtsétek el, hogy augusztus elsején kezdődik a Vezetőképző, és három hónapig mindannyian a palotában leszünk! – emlékeztette őket Tamsin. – Tudjátok, hogy az összes többi fiatal alfa és Luna gyűlölni fog minket, ugye? – mondta Kieran. – Mindent meg fognak tenni, hogy letörjék a szarvunkat. – Ó, minden bizonnyal – felelte Callum. Az Apex Kör volt a jövőbeli alfák és Lunák legerősebb csoportja, ami miatt a többiek nagyon féltékenyek voltak rájuk. – Azért utálnak minket, mert nem ők mi vagyunk! – vágta rá Thatcher. – Garrett is ott lesz – mondta Hadley, amire az egész csapat felnyögött. Az unokatestvére arrogáns volt, és csak a külsejével törődött. Ő sem kedvelte a csoportot, és küldetésének tekintette, hogy borsot törjön az orruk alá. – Felejtsétek el őket, tartsunk össze, és vigyázzunk egymásra – mondta Kieran, mire a többiek egyetértően bólintottak. Kaelie a fűben ült, és a következő hónapokon töprengett. – Hányan lesznek még ott? – kérdezte. Evander válaszolt: – Legalább százan. Te jó ég, gondolta Kaelie, ez rengeteg alfa-vér egy helyen. – Valaki biztosan verekedni fog – jegyezte meg Kaelie. Evander nyugodt hangon válaszolt: – Nem az a kérdés, hogy lesz-e verekedés, hanem az, hogy mikor. 3. fejezet Kihallgatás Kaelie nyögve ébredt. Nem lett volna szabad ennyit innia. A feje zsongott. Átfordult, hogy megnézze a telefonját, de az erős fény miatt hunyorognia kellett, mintha egyenesen a napba nézett volna. A csoportos chatben mindenki egyetértett, Thatcher pedig megfogadta, hogy soha többé nem iszik alkoholt. Megint. Hiszi a piszi. Szerencsére a farkasvérük elég gyorsan elégeti az alkoholt. Egy zuhany és a hőn áhított kávé után Kaelie a gyakorlópálya felé vette az irányt; teste már kiheverte az előző éjszaka fáradalmait. Azonnal kiszúrta az apját. Erőteljes alfa-aurája világítótoronyként sugárzott, miközben a harcosok edzését figyelte. Mások ösztönösen hátraléptek tőle az aurája súlya miatt, de neki olyan könnyű volt odaállni mellé, mintha egy kiskutyához menne oda. Odament hozzá. – Jó reggelt, apa! – mondta mosolyogva. Az apa felé fordult és visszamosolygott. – Nos, jó reggelt! Azt hittem, holnapig nem is látlak, látva mennyi üres pezsgősüveget talált a takarító személyzet a tónál reggel. A lány szégyenlősen felnevetett. – Reméltem, hogy egy könnyű edzés belefér ma reggel. – Helyes. Ha segítség kell, szólj – mondta az apa, majd elindult a harcosok felé, akik épp befejezték az első kört. Még visszaszólt a válla felett: – Szeretlek. – Én is szeretlek – felelte a lány, és elindult az erdei ösvények felé. Útközben észrevette Kierant. – Kocogni mész? – kérdezte a fiú, ahogy közelebb ért. – Aha, van kedved csatlakozni? – kérdezett vissza. – A testem nemet mond, de a fejem szerint muszáj, szóval azt hiszem, igen – vonta meg a vállát. Az ikrek azóta együtt edzettek, mióta járni tudtak. Apjuk tudta, hogy van bennük valami különleges, és az első átalakulásukkor be is igazolódott a gyanúja. Mindketten fehér farkasok voltak – a legerősebbek és a legritkábbak. Szép-szépapjuk volt fehér farkas, egy elit harcos. Egy legenda. Harcolt a vámpírháborúkban, és végül segített békét hozni a Szuverén Domíniumba. Az ő halála óta nem láttak fehér farkast, egészen az ikrekig. Még akkor is titokban tartották a kilétüket. Nagyon kevés ember tudott az ikrek bundájának színéről, hogy biztonságban maradhassanak. A bundájuk célponttá tette őket, és apjuk nem kockáztatta a biztonságukat, ezért is dolgoztatta őket ilyen keményen. Kieran magas volt, széles vállú; szőke hajával és kék szemével a falka összes nőstényfarkasának szívét rabolta el. Erősnek látszott és erős is volt, hűvös fellépéssel párosulva. Kaelie ezzel szemben alig volt százhatvan centi a legjobb napjain is. Apró termetű volt, de szőke haja és kék szeme megegyezett Kieranéval – az anyjuktól örökölt ajándék. Nem látszott rajta, de ugyanolyan vad volt, mint apja bármelyik harcosa. Futás közben Kaelie elmerült a gondolataiban. Ki lehet a társa? Sem ő, sem a bátyja nem találták még meg. Valószínűleg egy másik falka alfájának a gyermekei, ezért nem bukkantak még rájuk. A bizonytalanság szorongással töltötte el, és képtelen volt koncentrálni, miközben a különböző eshetőségeken rágódott. Csak akkor eszmélt fel, amikor Kieran telepatikusan ráüzent. „Érzed ezt?” – kérdezte. A lány a levegőbe szimatolt, szúrós szag csapta meg az orrát. – Kóborok – jelentette ki. Azonnal értesítették az apjukat gondolati úton, majd lopakodó üzemmódba kapcsoltak. Átkúsztak egy dombon, sziklák mögé bújva és a földhöz lapulva. Húsz kóbor farkast figyeltek meg, akik úgy tevékenykedtek, mintha keresnének valamit. „Van valami?” – kérdezte az egyik kóbor. „Nem, semmi” – felelte egy másik. Jelentettek az apjuknak, és várták az érkezését. – Egyikőtök sem harcolhat! – utasította az alfa az ikreket. – De... – kezdte Kieran, de félbeszakították. – Nincs de. Nem akarom, hogy felfedezzenek titeket, legalábbis még nem – mondta az apa. Az ikrek néma tiltakozásként lent maradtak, és csendben figyeltek. Hamarosan megérkezett az apjuk, és átgázolt a kóborokon. A kóborok annyira meglepődtek, hogy a legtöbbjüket már megölték, mielőtt felfogták volna, mi történik. Az ikrek végignézték a mészárlást. Amikor véget ért, visszarohantak a falkaházba átöltözni, hogy találkozzanak az apjukkal a börtönben. Mindig életben hagyott legalább egy kóbort, hogy kihallgassa. Az ikrek lementek a börtön lépcsőjén, ahol épp egy kóbort vezettek be. Székhez kötözték. – Ki vagy? – kérdezte az apjuk. Semmi válasz. – Mit kerestél a földemen? – Még mindig semmi válasz. Az ikrek unott arccal támasztották a falat, ahogy a kihallgatás órákon át zajlott. Kieran a falat bámulta, végtelenül unta az eredménytelenséget. – Fogytán a türelmem, és ha az elfogy, nagyon fájdalmas lesz – mondta Vaughn alfa, késsel a kezében kerülgetve a kóbort. Kaelie figyelte a kóbort. Sáros és piszkos volt. Haja összeállt a vadonban töltött élettől, és égető szüksége lett volna egy zuhanyra. Egyetlen ujját sem látta, amelyik ne lett volna koszos a köröm alatt. – Soha nem mondok nektek semmit! – üvöltötte a kóbor. – Kinek dolgozol? – ordított vissza az alfa. Kaelie arra gondolt, hogy már százszor feltették ugyanezt a kérdést. Ekkor kinyílt az ajtó, és egy harcos különféle eszközöket hozott be. Apja kiválasztott egy fogót, és elkezdte kitépni a kóbor koszos körmeit. Sikolyok verték fel a helyiséget. Vaughn alfa tovább kérdezett, és válasz híján újabb köröm került sorra. – Mindannyian elpusztultok! Az utolsó szálig le lesztek mészárolva, mint a disznók! – kiabálta a kóbor. Mielőtt bárki reagálhatott volna, olyan gyorsan és olyan erővel rántotta meg a székét, hogy saját maga törte el a nyakát. A szobában csend lett. Az ikrek az apjukra néztek. – Emeljék a járőrök készültségi szintjét; ez a kóbor lehet, hogy őrült volt, de azt akarom, hogy készen álljunk mindenre – mondta Vaughn alfa bólintva. Majd kivonult, az ikrek pedig követték, hogy teljesítsék a parancsot. 4. fejezet Az Apex-kör a városban Végre eljött az Apex Kör-hétvége, és eljött az idő, hogy Kaelie és Kieran találkozzanak a barátaikkal. Bepakolták a holmijukat Kieran teherautójának hátsó ülésére, és megkezdték az utat a palotába. Gyönyörű nap volt, tiszta égbolttal. Miután bekapcsolták a rádiót, Kaelie leengedte az ablakot, hagyva, hogy a menetszél az arcába vágjon, és titokban remélte, hogy megérzi a társa illatát. Elsőként érkeztek meg a palotába, és miután letették a táskáikat a szobáikba, elmentek Evanderhez. Evander felnézett az íróasztalától, észrevéve az érkezésüket. – Már ennyi az idő? – kérdezte. – Nyugi, a többiek még nincsenek itt – válaszolt Kieran. *Ding!* Megszólaltak a telefonjaik. – Jött egy üzenet a csoportba – mondta Kaelie a telefonjára nézve. – Most hajtanak be a kapun – tette hozzá. – Nos, ez éppolyan jó pont a befejezéshez, mint bármelyik másik. Menjünk eléjük – mondta Evander, felállva az asztalától, és félretolva a papírokat, amiken dolgozott. Hárman kisétáltak a palota kapuján, éppen amikor a másik négy megérkezett. – Mi újság, Apex Kör? – köszönt nekik Cal széles vigyorral, miközben Thatcherrel közösen elkezdték kipakolni a saját és párjaik csomagjait Cal Jeepjéből. – Csak egy hétvégéről van szó, miért van ennyi motyótok? – kérdezte Evander kétkedve nézve a kocsit. – Figyelj, Cal és én fejenként egy hátizsákot hoztunk. Hadley és Tam viszont úgy pakolt, mintha jönne az apokalipszis – vágta rá Thatcher, és megadóan felemelte a kezét. – Te meg mindig otthon hagysz valamit! – védte meg magát Tamsin. – Telepedjenek le a gerlepárok, mielőtt ez a hétvége párkapcsolati tanácsadásba csap át, és szerintem azt egyikünk sem akarja – mondta Kaelie feszülten, majd elindult befelé a palotába. Mivel Kaelie és Kieran korábban érkeztek, a többiekre várva a társalgóba mentek Evanderrel. – Hogy vagy? – kérdezte Kaelie Evandert figyelve. Sóhajtva átment a szobán, hogy töltsön magának egy italt, mielőtt megszólalt volna. – Voltam már jobban is. Anya elment meglátogatni a nővérét, Cyrus pedig királyoskodik, szóval rám maradt a kastély felügyelete. – Az ikrek együttérzően néztek rá. – Nos, azért vagyunk itt, hogy segítsünk kiereszteni a gőzt – mondta Kieran. – Ezt értékelem – felelte Evander. – Rám fér. Miután befejezték a kicsomagolást, a párok beléptek a szobába. – Nektek nem tűnik csendesebbnek a hely a szokásosnál? – kérdezte Thatcher, ahogy a párjával és a többiekkel a nyomában besétált. – Azért van, mert a bátyám nincs itt. Megszaporodtak a kóborok a határ mentén, így a királyi őrség nagy része elment vele járőrözni, hogy felmérjék a helyzetet – magyarázta Evander. – Áh – mondta Thatcher, összerakva a képet, majd a bárhoz lépett, hogy töltsön magának. – Minket a múlt héten értek el a kóborok. Apa nem aggódik túlságosan, de óvintézkedéseket tesz – mondta Kieran. – Helyes – felelte Evander. – Mi is figyelemmel kísérjük a tevékenységüket. Még nem tettek semmi olyat, ami riadalmat keltene, de készen akarunk állni. – A férfiak egyetértően bólintottak. – Csináljunk valamit! – kiáltott fel Hadley. – Egész úton a kocsiba voltam zárva, le kell vezetnem az energiámat! – Nem az lenne Cal dolga? – jegyezte meg Kieran sokatmondó pillantással, amin az egész csoport felnevetett. – Fejezd be a piszkos gondolkodást! – mondta Hadley, elvörösödve. – Hát, végül is nem téved – tette hozzá a párja, mire a lány rácsapott a karjára. – Oké! Ez a terv – vette át az irányítást Kieran. – Mindenki menjen átöltözni, ma este elmegyünk szórakozni! – Elmegyünk? – kérdezte Kaelie a bátyjára nézve. – Mindannyian alfák gyerekei vagyunk, nekünk nem szabad szórakozni? – kérdezte Tamsin a kanapéról. – Nos, ma este meggondolatlan tinédzserek leszünk: eszünk, iszunk és táncolunk. Valakinek kifogása? – kérdezte Kieran, végignézve az arcokon. – Nincs – felelték egyszerre, és elmosolyodtak. – Rendben, az Apex Kör húsz perc múlva indul – jelentette ki Kieran tapsolva. Húsz perc múlva már átöltözve hajtottak ki a palota elhajtójáról Evander Escalade-jével. A lányok szűk miniruhát viseltek, a férfiak pedig gombos inget és szövetnadrágot. Megálltak egy étteremnél, hogy megalapozzák az estét. Mindannyian elmesélték, mi történt velük a legutóbbi találkozás óta. Miután ettek, visszazsúfolódtak a szűkös autóba, és kerestek egy népszerű klubot. Ahogy az ajtóhoz értek, a biztonsági őrnek alig kellett rájuk néznie, máris a VIP részlegbe vezette őket. Egy alfa is jó reklám egy üzletnek, de egy egész csoport és egy herceg? A tulajdonosok biztosan magukon kívül lesznek az örömtől. A zene hipnotikus volt, a táncparkettre csábította a társaságot. Kaelie felváltva táncolt Evanderrel és Kierannal. Aztán tartott egy kis szünetet, hogy kérjen egy italt a bárnál. – Kérem azt, amit ön ajánl – mondta Kaelie a pultosnak, aki bólintott, és munkához látott. – Hűha – szólalt meg egy hang a háta mögött. Megfordult, és egy férfit talált maga mögött, aki végigmérte. Jóképű volt, de áradt belőle egyfajta arrogancia, ami elárulta, hogy valószínűleg harcos. – Úgy nézel ki, mint egy angyal, aki a mennyből szállt alá – mondta olyan mosollyal, amivel valószínűleg el akarta kápráztatni, de a lányt inkább taszította. – Lucifer is az volt – felelte Kaelie gúnyos mosollyal, majd felkapta az italát, és visszament a barátaihoz, ott hagyva a megdöbbent férfit. – Mit mondtál annak a pasasnak? Úgy néz ki, mint akit halálra rémítettek – kérdezte Evander, amikor visszaért hozzájuk. Kaelie mosolyogva válaszolt: – Ó, semmit. Remélhetőleg épp újragondolja az életét, vagy legalábbis a csajozós szövegeit. – Gonosz nőszemély – mormogta a fiú fejrázva. Újra táncolni kezdett, de egy jelöletlen nőstényfarkas olyan volt a tuskóknak, mint egy nyitott meghívó. Egy fickó lépett mögé a táncparketten, és a kezét a derekára tette. – Vedd le a kezed, mielőtt én veszem le neked – morogta Kaelie. A férfi felnevetett, de mielőtt befejezhette volna, Kaelie elkapta a karját, és eltörte a csuklóját. A férfi azonnal hátralépett a csuklóját fogva. – Te szajha! – ordította dühösen, de a dühe gyorsan félelemmé szelídült, amikor Kieran, Evander, Cal és Thatcher felsorakoztak mögé. – Mondtál valamit? – kérdezte Kieran gúnyosan, meredten nézve a férfit. – Anyád nem tanított meg rá, hogy ne érj egy hölgyhöz az engedélye nélkül? – kérdezte Evander, szinte játszva vele. – É-én... s-sajnálom – dadogta. – K-kérem, bocsássanak meg! – mondta, és tágra nyílt szemekkel nézett Kaelie-re. A lány várt. Olyan tekintettel méregette, hogy a férfi remegni kezdett. Egy perc elteltével megszólalt: – Menj, és ne lássalak többet! – Amint elhangzottak a szavak, a férfi az kijárat felé rohant. – Na, most már ez egy igazi buli! – nevetett fel Cal. Azonnal folytatták a táncot, teljesen elfelejtve az incidenst. Evander megfogta Kaelie kezét, amikor a DJ salsára váltott. A lány ringatta a csípőjét a zenére, miközben a fiú követte a lépteit; mindketten átadták magukat a ritmusnak. Pár tánc után megint megállt egy italra. Ezúttal Tamsin és Hadley is elkísérte. – Na, mondd csak – kezdte Tam. – Csalódott voltál, hogy nem Evander a társad? – kérdezte halkan, hogy a fiúk ne hallják meg. – Is-is – válaszolt bizonytalanul. – Úgy értem... szerettem volna, ha már ismerjük egymást és barátok vagyunk, de a mi kapcsolatunk mindig is baráti volt, nem romantikus – mondta, miközben nézte, ahogy Evander egy másik lánnyal táncol. – Ez érthető – értett egyet Hadley. – Kíváncsi vagyok, kik lehetnek a társaitok... Elnézve, hogy kik vagytok, biztosan erősek lesznek. Fogadok, hogy a Vezetőképzőn kiderül. – Szerintem is, és biztos vagyok benne, hogy a párod erős lesz és jóképű – mondta Tamsin mosolyogva Kaelie-re. – Erre iszom! – mondta vidáman Kaelie, és a három lány összekoccintotta a poharát. 5. fejezet Az illat Addig táncoltak, amíg meg nem fájdult a lábuk, végül késő éjjel vonszolták vissza magukat a palotába, és egészen addig elő sem bújtak a szobájukból, amíg a nap magasan nem járt az égen. Kaelie az étkező felé vette az irányt. Talált egy kényelmesnek tűnő széket, huppant bele, és tölteni kezdett magának egy hatalmas pohár kávét. Miután tejszínt és cukrot tett bele, kortyolni kezdte, majd megpakolta a tányérját, és lassan nekilátott az evésnek. Lazítás közben a telefonját görgette, és különféle videókat és fotókat nézegetett, amiket a csapat posztolt az előző este. A fiúk feleseket ittak. A lányok vécés szelfiket készítettek. Valahogy Thatcher egy táncpárbajba keveredett valami más srácokkal, és... nyert? Talált egy videót, amin Cal az utca közepén táncol, miközben Tam a járdaszegélyről ordibál neki, hogy jöjjön vissza. Cal ezután próbált elszaladni Tam elől, amin a többiek hangosan nevettek, Thatcher pedig azt kiabálta: „Van egy szökevényünk!” Kaelie elmosolyodott az emlékre. Elmosolyodott a közös nevetéseken és az emlékeken, amiket szereztek. Miután végre sikerült becserkészniük Cal részeg hátsóját, a fiúk betették az Escalade csomagtartójába. Rengeteg kép készült, és került ki a netre. Hazafelé végig együtt énekeltek a rádióval, egymás borzalmas énekhangján nevetve. – Ma esni fog – jelentette be Hadley, amint Callel beléptek az étkezőbe. A többiek már az asztal körül gyűltek össze, és palacsintát, tojást, szalonnát, muffint és minden mást falatoztak, amit csak megkívántak. Cal egyenesen a kávéhoz ment. – Csak késő este, úgyhogy el se kezdd a kiselőadást arról, hogy csomagoljak-e elég holmit a felkészüléshez – mondta Thatcher, és jelentőségteljesen ránézett. A többiek kuncogtak. – Biztos vagyok benne, hogy egyikőtök sem fog elolvadni – mondta Kieran, próbálva fenntartani a békét. – Hogy érzed magad? – kérdezte Evander, gúnyosan mosolyogva Calre. – Kávét. Most – válaszolta az, kétségbeesetten. – Bevettél már aszpirint? – kérdezte Hadley. – Aszpirint? – kérdezett vissza a fiú. – Tudod, kék bogyó, nagy A betű – mondta a lány mosolyogva. – Szóval… ha az időjárás engedi – kérdezte Kaelie Hadley-re nézve –, mit csinálunk ma este? – Kiváló kérdés! – mondta Evander hirtelen fellelkesedve. – A bátyám ma este jön vissza, szóval a mai az utolsó napom a szabadságban, mielőtt hazajön, és többé nem kerülhetem el a kötelezettségeimet. – Nos, akkor TE mit akarsz csinálni, Evander? – kérdezte Tamsin a herceget. – Azt hiszem, mindannyian egyetértünk abban, hogy a tegnap este jó volt – mondta, és megállt, hogy lássa, mindenki egyetértően bólogat. – Élő zenét akarok hallgatni. Keressünk egy koncertet és menjünk el. – Ez nem hangzik rosszul, csináljuk! – mondta Kieran. Egy medence melletti pihentető délután után a csoport ismét Evander Escalade-jébe zsúfolódott. Egy rockkoncerten kötöttek ki, ami teljesen kimerítette őket. A fiúk nem mertek közel sem annyit inni, mint az előző este, így maradtak a sörnél. A zene nagyszerű volt, mindenki együtt énekelt és magasba tartotta a telefonja fényét. A koncert után találtak egy éttermet, ami éjjel-nappal nyitva volt. Beültek a boxokba és ételt rendeltek. – Ki mikor indul holnap? Szeretnélek titeket elbúcsúztatni – kérdezte Evander. – Valószínűleg délelőtt közepe felé megyünk el, azt hiszem – mondta Cal. – Igen, nálunk is ugyanez a helyzet – értett egyet Kieran. – Jó, nekem délután megbeszéléseim vannak, szóval az pont megfelel – válaszolta Evander. Mivel nem akarták, hogy véget érjen az éjszaka, végül elindultak és visszatértek a palotába. Miután lerohanták a konyhát rágcsálnivalókért, mindenki elvonult a saját szobájába. Ismét késő volt, de nem érdekelte őket. Megérte. – Gondoskodtam róla, hogy a szobáink a palota túlsó oldalán legyenek, messze a gerlepárétól – mondta Evander, miközben az ikrekkel felfelé mentek a lépcsőn a szobáikhoz. – Azt hiszem, vérezne a fülem, ha hallanom kellene a párzásukat – mondta Kieran, amin Evander és Kaelie is elnevette magát. Amikor felértek a lépcső tetejére, Kaelie megtorpant, és a lépcsővel szemközti ablakhoz ment, hogy nézze a hulló esőt. – Jó éjt nektek, holnap még látjuk egymást, mielőtt mentek – mondta Evander, mielőtt elfordult, hogy elmenjen. – Jó éjt – mondta Kaelie és Kieran egyszerre. Kaelie ott állt, és nézte az ablaküvegen lecsorgó esőt, miközben Kieran bement a szobájába. Jó hétvége volt, és izgatottan várta a hamarosan kezdődő Vezetőképzőt. A szülei is egy Vezetőképzőn ismerkedtek meg fiatal korukban. Az anyja egy másik falka alfájának a lánya volt, és épp a gyakorlópályára sétált ki, amikor megérezte Vaughn illatát. Abban a pillanatban, hogy a tekintetük találkozott a pályán keresztül, a férfi odaszaladt hozzá, a karjaiba kapta, és azóta elválaszthatatlanok voltak. Vajon az ő szerelmi története is romantikus lesz? Valami, amitől minden lány szíve elolvad? Mindig is ott voltak neki a barátai, de ő valami mélyebbre vágyott. Egy társra, aki mellette áll, bármi történjék is. Aki feltétel nélkül szereti, és úgy bánik vele, mint egy drágakővel. *Talán*, gondolta. Sóhajtott egyet, és elindult az ablaktól a szobája felé, amikor megérzett valamit. Megtorpant. Körbenézett, van-e a közelben valaki. Nem látott senkit. Az illat olyan édes volt, hogy csak egy dolgot jelenthetett. A Társa. Itt van. Az orrát a magasba tartotta, lázasan keresve a forrást. A társa illata megőrjítette, nyugtalanná tette. Meg kell találnia. Az illat halvány volt. Bárki legyen is az, órákkal ezelőtt sétált el itt. Követte az illatot egy folyosón, mígnem egy ajtóhoz ért. Megállt. Megnézte, hol van, és rájött, hogy a Királyi Lakosztályban áll. Az előtte lévő ajtó a király hálószobája volt. Ide csak a királyi család tagjai léphettek be. A király lenne a társa? Lehetséges? Az apja a néhai király legjobb barátja volt, de a halála után a két család már nem töltött annyi időt együtt, mint korábban. Evander kivételével. Ott állt, megbénulva a felismeréstől. Felemelte a kezét, de nem vitte rá a lélek, hogy lenyomja a kilincset. Mit mondana? Sajnálom, hogy felébresztettelek, de én vagyok a társad? Az éjszaka közepén a folyosókon sétálgattam, és megéreztem az illatodat? Ijesztő. Aztán meghallotta. Egy hangot, amitől felfordult a gyomra, és fájdalmasan sajogni kezdett a mellkasa. Nyögés hallatszott az ajtó túloldaláról. A könnyei potyogni kezdtek. Nem tudta kontrollálni őket. Nem tudta, mit tegyen, de el kellett tűnnie onnan. Megparancsolta a lábainak, hogy mozogjanak. Nem tudott gondolkodni, nem kapott levegőt, csak futni akart. Olyan gyorsan és olyan messzire, amennyire csak tudott. Visszarohant azon az úton, amerről jött. Levegő után kapkodva kifutott a kertekbe, és a földre zuhant, miután megbotlott egy kőben. Ott feküdt a földön, egyetlen ujját sem bírta mozdítani. Szakadt az eső. Dörgött az ég. A távolban villámok csaptak le, de őt nem érdekelte. Nem érdekelte, hogy egy vihar kellős közepén van. Nem érdekelte, hogy a földön fekszik. Nem, csak a társára tudott gondolni. Az egyetlen, igazi társára, aki éppen egy másik nővel van az ágyában. A mellkasához kapott, és zokogott, miközben az eső teljesen átáztatta a testét. 6. fejezet Összetört szív Nem tudta, mióta feküdhetett a földön, amikor meghallott egy hangot, amely a nevét kiáltotta. – Kaelie! Kaelie! Kaelie! Nem tudta kivenni, honnan jön, vagy ki szólítja, és nem is érdekelte. Azt remélte, hogy egyszerűen csak elenyészik a semmibe. – Kaelie! – mondta Evander, megragadva a vállát, és magához húzva a lányt. – Kae, mi a baj? Mi történt? – A lány még erősebben zokogni kezdett. – Kae, mondd el, mi történt! – A könnyei megállíthatatlanul hullottak. – Minden rendben lesz – mondta a fiú, próbálva választ kicsikarni belőle. – Kae, nem tudok segíteni, amíg el nem mondod, mi történt. – Kétségbeesésében esedezni kezdett. – Kérlek, Kae, csak mondd el, mi történt. Villám csapott egy közeli fába. Evander káromkodott. El kell vinnie innen, de nem tudta mozgásra bírni. az ablakából vette észre, miközben a vihart nézte, majd lerohant hozzá, amikor látta, hogy a földön fekszik, attól tartva, hogy valami történt vagy történhet vele. A lány összefüggéstelenül elzokogott pár szót. – Kae, tudom, hogy próbálod, de nem értelek, amikor így sírsz – mondta neki a lehető leggyengédebben. Kaelie kihúzta magát, a könnyek még mindig patakzottak az arcán. – Ő a társam – suttogta alig hallhatóan, majd még jobban sírni kezdett. Az arcát a tenyerébe temette. – Micsoda? Kicsoda? – kérdezte Evander zavartan. Nem is olyan régen látta még a lányt. Kaelie még mindig sírva rázta a fejét. – Kae… mondd el – kérlelte a fiú. – Cyrus – mondta alig hallható suttogással. – Cyrus – ismételte meg. Evander megmerevedett. Mintha kiszökött volna a levegő a tüdejéből. Úgy bámult Kaelie-re, mintha három feje lenne. Végül feleszmélt a bénultságból, és cselekedni kezdett. – Menjünk be és beszéljünk – mondta Evander, felsegítette a lányt, és a hátsó ajtón keresztül a konyhába vezette. Leültette egy székre. Törölközőket keresett, és körbebugyolálta vele, miközben a lányról a víz a konyha padlójára csöpögött. Ezután teát főzött, és különféle süteményeket tett elé, hagyva neki egy kis időt, hogy megnyugodjon. Letette elé a teát és az ételt, és megvárta, amíg a lány légzése egyenletesebbé válik, és a könnyei elapadnak. Tiszta ruhákat hozott a szobájából, amikor úgy érezte, hogy a lány már stabilabb állapotban van. Kaelie hálásan vette el őket a fiú figyelmességéért, és egy közeli fürdőszobába ment átöltözni. A vizes ruhákat egy zacskóba tette, visszament a helyére, és vett egy mély lélegzetet, hogy megnyugodjon. Ekkor Evander óvatosan leült mellé, és aggódó arccal megfogta a kezét, próbálva némi vigaszt nyújtani. – Mi történt? Kezdd az elejéről, és mondj el mindent. Ne siess, nem kerget a tatár – mondta halk, megnyugtató hangon. Kaelie ivott egy korty teát, kihúzta magát, és belekezdett. – É-én megéreztem egy illatot. Annyira tökéletes volt, hogy csak a társamé lehetett, ezért követtem. Halvány volt – mondta alig bírva kiejteni a szavakat. – Legalább pár órás volt már – a hangja megremegett, ahogy beszélt. – Úgyhogy siettem-m. Nem akartam szem elől téveszteni. – Követtem egészen a hálószobája ajtajáig, és am-mikor odaértem… – elhallgatott. – E-egy nővel volt. Hallottam őket – mondta, és a könnyek újra hullani kezdtek. Evander hagyta sírni. Nem sürgette tovább, hagyta, hogy annyit sírjon, amennyit csak akar. Amikor végre abbahagyta – leginkább azért, mert már nem maradt könnye –, evett pár falatot az ételből, amit Evander készített neki. Egész éjjel ott maradtak csendben. A lány egy pontot nézett a padlón, és csak bámult maga elé, teljesen elzsibbadva a fájdalomtól. Ahogy az éjszaka elhalványult és a hajnal derengeni kezdett a látóhatáron, Kieran botorkált le a konyhába. – Kávét – mondta félig halottnak tűnve. – Nem tudtam aludni az éjjel. Végig az volt az érzésem, hogy valami baj van. – Megfordult, és meglátva Evandert és Kaelie-t, a szeme elkerekedett a húga zilált külseje láttán. Látszott rajta, hogy nagy kínokon ment keresztül. – Kae, mi történt? – kérdezte, hirtelen teljesen felébredve. Kaelie felidézte az éjszaka eseményeit, nem sietve, a teáját kortyolgatva. Sírva fakadt egy kicsit, de Kieran türelmesen várta, hogy folytassa. Kieran minden egyes szónál egyre dühösebb lett. – A kurva életbe – sziszegte. – Bocs – nézett Evanderre. – Nem kell, én is ugyanúgy dühös vagyok rád – mondta a herceg. A férfiak felálltak, és körbejártak a konyhában, hogy még több kávét hozzanak. – Tudjuk, ki lehetett ott vele? – kérdezte Kieran halkan Evandertől, miközben Kaelie a teáját itta. – Nem, nincs barátnője, és nem láttam őt senkivel – válaszolta a fiatal herceg mélyen elgondolkodva. Miután megivott még egy pohár kávét, Kieran felment, összecsomagolta mindkettőjük holmiját, és bepakolta a terepjárójába. – Valószínűleg meg fogja érezni az illatodat, amikor felébred, szóval ha nem akarod most lefolytatni azt a beszélgetést, akkor indulnunk kell – mondta Kieran a húgának. – É-én azt hiszem, még nem tudok a szemébe nézni. Folyton hallom őket a fejemben… – halkult el Kaelie. – Akkor induljunk – felelte a bátyja. Hárman együtt mentek ki a kocsihoz. – Köszönöm, Evander – mondta Kaelie, miközben megölelte, majd megfordult és bemászott az anyósülésre. A lábait a mellkasához húzta, gömbölyödve próbálta egyben tartani magát. – Bármikor, Kae – válaszolta a fiú. Kieran betette az utolsó táskát a kocsiba, majd kezet rázott Evanderrel. – Ev, köszönöm, hogy vigyáztál Kae-re. Nem tudom, mit csináltunk volna nélküled. – Evander bólintott és hátralépett, miközben Kieran beült a kormány mögé, és elhajtott a palotától. 7. fejezet Megrendítő felismerés – Haver, ébredj! – Ezra dörömbölt Cyrus ajtaján. Majdnem dél volt, és nem vallott Cyrusra, hogy átaludja a napot. Végül kinyitotta az ajtót. Amikor belépett a szobába, a királyt eszméletlenül találta az ágyában. A szoba bűzlött a piától és a szextől. Cyrus mellett egy fekete hajú nő feküdt. Daphne. – Ezra, nem kellene zavarnod minket – mondta nyújtózkodva. A férfi horkantott egyet. – Neked nem kellene itt lenned. Javaslom, távozz, mielőtt felébred. – A nő legördült az ágyról, összeszedte a ruháit, majd elindult. – Gazember – sziszegte, miközben elment mellette. – Sátán – vágott vissza a férfi, amire a nő megtorpant, a szája tátva maradt a döbbenettől, és tágra nyílt szemekkel nézett rá. – Hogy merészelsz így hívni! Egy alfa lánya vagyok! – kiáltotta. – Igazad van, ez sértő a sátánra nézve – mondta Ezra. Daphne elakadt lélegzettel viharzott ki az ajtón. Ezra csak bámulta a királyt, nem tudva, mit is tegyen először, amikor végül Gideon is belépett. – Te jó ég, mit hordott be ide a macska – mondta Gideon, kávéval a kezében belépve a királyi hálószobába. – Nemcsak behordta, meg is ette, kikakálta, és betakarta homokkal – mondta Ezra, miközben fanyarul nézett az ágyon fekvő királyra. – Nos, ébresztő, napsugár! – mondta Gideon, és lerántotta a takarót. Cyrus válaszul rámordult a bétájára, de nem mozdult, hogy felkeljen. Gideon eltűnt a fürdőszobában, majd egy perc múlva egy pohár vízzel tért vissza. Az ágyhoz sétált, és Cyrusra öntötte. Cyrus talpra ugrott, öklei készenlétben, szemeiben düh szikrázott. – Ó, nagyszerű, ébren vagy – mondta Gideon, akit cseppet sem zavart a király agresszív viselkedése. – Tekintsük ezt egy NAGYON szükséges zuhany korai kezdetének. – A király leült az ágy szélére. – Olyan szagod van, mintha úgy döntöttél volna, hogy egy trágyadombban fürdesz, és mivel Daphne nyomait érzem itt… akár ott is fürödhettél volna – mondta Gideon. – Nekem már volt szerencsém beszélni a nőstényördöggel, amikor beléptem – mormogta Ezra. Cyrus felsóhajtott, ránézett a bétájára és a gammájára. Hálásan átvette a kávét Gideon kezéből, és beleivott. – Szóval elmondod nekünk, mi történt tegnap éjjel, vagy hagyod, hogy mi rakjuk össze a darabokat? – kérdezte Gideon felvont szemöldökkel. Egyszerűen fogalmazva: – Whiskey. Sok whiskey. Úgy látszik, elég ahhoz, hogy elfelejtsem, Daphne az Daphne – mondta Cyrus, ahogy a lüktetés a fejében végre enyhülni kezdett. – Tudod, hogy most úgy fog páváskodni a palotában, mintha ő lenne a királynő, ugye? – kérdezte Ezra. – Jaj – nyögte fel Cyrus. Gyerekkoruk óta Daphne életcélja az volt, hogy királynő legyen. Az apja a tanácsadó testület tagja volt, így a lány rengeteg időt töltött a palotában az évek során. Ismerte az ambícióit, ezért távolságot tartott tőle, kivéve azokat az alkalmakat, amikor csontrészegre itta magát, és elszállt a józan esze. – Ezzel majd később foglalkozom – mondta, kiürítve a kávéját. A kósza farkasok utáni vadászat kudarcba fulladt. Éreztek néhány szagot, de egyetlen kóborlót sem láttak. Ez annyira felbosszantotta, hogy hazajött és inni kezdett. Időközben Daphne valahogy bekerült a képbe. Hogy hogyan, az még mindig kissé homályos volt. Valószínűleg jobb is, hogy nem emlékszik. Ismét frusztrált lett a sikertelen járőrözés emléke miatt. – Történt valami új tegnap óta? – kérdezte. – Nem, a vihar minden szagot elmosott, és a reggeli járőr sem talált semmi rendelleneset – tájékoztatta Ezra. – Rendben, lezuhanyozom, és hamarosan találkozunk lent – mondta a király. Gideon és Ezra bólintottak, majd kisétáltak, elégedetten a munkájukkal. Cyrus remélte, hogy a zuhany lemossa az előző éjszaka emlékét, de hiába. Zuhanyzás után bevonszolta magát a gardróbba, és kelletlenül felöltözött. Egy gyors pillantás a tükörbe, és eldöntötte, hogy a másnapos állapota már nem fog javulni. Kinyitva a szobája ajtaját, a szíve kihagyott egy ütemet. Megmerevedett. Valami volt a levegőben, nem tudta, mi. Beszívta a levegőt. A szeme olyan tágra nyílt, amennyire csak lehetett. Az az illat. Annyira csábító volt, soha semminek nem volt még ilyen illata, de halvány volt. Régi. Néhány szívveréssel később visszanyerte az eszét. Csak egy dolog lehetett. A társa. A társa itt járt… ő pedig itt volt Daphnéval. Káromkodott egyet az orra alatt. Meg kell találnia! A ködös, homályos elméje hirtelen kristálytiszta lett. Futásnak eredt. Keresett. Követte az illatot ki a kertbe, ahol szem elől tévesztette. – Ne! Ne! Ne! – kiáltotta. Ennyi éven át várt a társára, és most elillant a széllel. *Gid! Ezra!* – szólt a bétának és a gammának a falkalinken keresztül. *Mi az!?!* – válaszoltak mindketten, megrémülve a hangjában lévő pániktól. *Találjátok meg!* – parancsolta. *Kit találjunk meg?* – kérdezte Ezra. *A társamat!* – mondta a király frusztráltan, morogva. *Mi a fene…? Hol vagy?* – válaszolt Gid. A Béta és a Gamma azonnal akcióba lendültek. Miután Cyrus mellé értek, a teljes Királyi Gárdát kirendelték, hogy kutassák át a birtokot az ismeretlen nő után. Mire azonban a konyhához értek, Kaelie illatát már alaposan elnyomta a dolgos konyhai személyzet szaga. Órákig tartó keresés után a palota területén nem találtak semmit. Gideon, Ezra és Cyrus bementek Cyrus irodájába. Gideon mindhármuknak italt töltött a minibárból, átadta Ezrának a sajátját, Cyrusét pedig odacsúsztatta elé. Az íróasztalánál ülve Cyrus alig tudott magához térni. – Meg kell találnom – csak ennyit tudott kinyögni. – Meg fogjuk – mondta Ezra, próbálva megnyugtatni a királyt. – De… mi van, ha hallott engem Daphnéval? Istenem, ez borzasztó… – mormogta. – Minden rendben lesz – próbálkozott újra Ezra. Cyrus megragadta az italát, és a falhoz vágta a poharat, ami darabokra tört. – Ez szörnyű! Mit fogok csinálni? – megállt, kissé lecsillapodva. – El sem tudok képzelni rosszabb módot arra, hogy a társam rám találjon. Azt sem tudom, ki ő… – Először is – mondta Gid, átvéve az irányítást. – Először nézzük meg, kik voltak a palotában a hétvégén. Rendben? Jól hangzik? – Igen – lehelte Cyrus, egyetértően bólogatva. Ezra a gárdistákkal a falkalinken keresztül behozatta a vendégkönyveket. – Na, lássuk – mondta. Átnézve az aktákat: – Rendben! Volt némi munka a palota körül a távollétedben, de ők mind férfiak voltak. Hmm… Á! Alfák családjai látogattak el a Vezetőképző előkészületei miatt. Megnézték, hol fognak lakni és hasonlók. És… – mondta Ezra a könyveket böngészve –, úgy tűnik, az öcsédnek is itt volt néhány barátja, de ennyi. Elég könnyű lesz leszűkíteni. – Szóval több mint valószínű, hogy egy alfa családban van – mondta Gid. Cyrus még mindig képtelen volt tisztán gondolkodni, de annyit mondott: – Rendben, adjátok ide a listát, elmegyek minden egyes falkához, amíg meg nem találom. – Megtehetnéd… – mondta Ezra bizonytalanul –, de a királyi látogatások nagyon nehézkesek a falkák számára, és valószínűleg kellene egy indok a látogatásodra… – Miért nem hozzuk ide a falkákat? Mint egy eseményre – vágott közbe Gid. – Talán egy bál, az alfák és családjaik számára a vezetőképző előtt. Így nem lesz gyanús, nem kelt feltűnést, és te megkeresheted őt. – Legyen így – egyezett bele Cyrus. – Azonnal hozzákezdek a munkához – mondta Gid, elhagyva a szobát. Cyrus megkönnyebbülten sóhajtott. Meg fogja találni. Meg kell találnia.

🔥„Vegyél el” – suttogta Killian. – „És én térdre kényszerítem mindazokat, akik tönkretettek téged.” ====== Willa szemszöge Sarkam kopogása a szálloda aulájának fényes márványpadlóján úgy hangzott, mint egy visszaszámlálás. Minden egyes éles *kopp-kopp-kopp* végigvisszhangzott a hatalmas, aranyfüsttel díszített térben, jelezve a másodperceket, amíg végre Mrs. Sloane Vanderbilt lesz belőlem. Elsimítottam fehér haspólóm anyagát, amelynek mellkasán csillogó ezüst flitterekkel ékeskedett a „MENYASSZONY” felirat. Sloane vette nekem, játékos ajándéknak szánta az esküvőnk napjára. Kicsit merésznek éreztem, hogy kivillan egy sáv a bőrömből, de a mai volt az a nap, amikor végre mindent odaadok neki. Odaértem a recepciós pultoz, a szívem az izgalom és a tiszta, hamisítatlan öröm keverékétől kalapált. Ez egy privát szertartás volt. Semmi kíváncsiskodó tekintet, semmi családi dráma – csak mi ketten és a szertartásvezető egy tetőtéri lakosztályban, amely valószínűleg többe került, mint a teljes egyetemi tandíjam. – Jó napot! Foglalásom van. Willa Sterling – mondtam, és széles mosollyal néztem a pult mögött álló nőre. A recepciós nem viszonozta a mosolyt. Lassan felemelte a fejét, és olyan mély megvetéssel mért végig, hogy a mosoly lefagyott az arcomról. Mélyvörösre festett ajkai gúnyos fintorra húzódtak, ahogy végignézte a „MENYASSZONY” feliratos felsőmet és a kócos, izgatott lófarkamat. – Maga most viccel, ugye? – horkant fel. Rá sem nézett a képernyőjére; csak a mellette álló nőhöz fordult, akinek arcán hasonló gúnyos kifejezés ült. Pislogtam, a homlokom összeráncolódott a zavartól. Az aula levegője hirtelen több fokot hűlt. – Tessék? Foglalásom van a tetőtéri lakosztályba. Az esküvőre. A két nő olyan pillantást váltott, amitől felállt a hátamon a szőr. Ez a közös titkok és a gúnyolódás pillantása volt. – Ide figyeljen, édesem – mondta a vörös ajkú recepciós, leereszkedően oldalra döntve a fejét. – Maga már két órával ezelőtt bejelentkezett. Ha ez valami szánalmas tréfa, azt javaslom, hagyja abba most rögtön, mielőtt hívom a biztonságiakat, és kivezettetem. Idegenszerű, fojtott nevetés tört fel a torkomból. – Mi? Én nem jelentkeztem be. Most jövök a fodrásztól. Itt valami tévedés lesz. A második recepciós közelebb hajolt, a szeme összeszűkült. – Mutasd meg neki – mormogta a kolléganőjének. A vörös ajkú morcosan fordította felém a laptopját, és leütött pár billentyűt. Hosszú, manikűrözött körmével a digitális bejelentkezési naplóra mutatott. Ott állt, feketén-fehéren: *Willa Sterling. Bejelentkezett: 14:14.* – Ó! – sóhajtottam fel megkönnyebbülten, bár a szívem még mindig vad ritmusban vert a bordáim között. – Biztosan a vőlegényem az. Sloane. Biztos az én nevemmel jelentkezett be, hogy időt spóroljon. Úgy volt, hogy én érek ide hamarabb, de a forgalom borzalmas volt. Ezért lepődtem meg annyira. A recepciósok arca nem tükrözött megkönnyebbülést. Sőt, a zavaruk csak mélyült, és valami olyasmivé torzult, ami kísértetiesen hasonlított a szánalomra. – Ez nem túl vicces tréfa, hölgyem – mondta halkan a második. – Maga két órával ezelőtt egy férfival jelentkezett be. Tudom, hogy maga volt az, mert megdicsértem pontosan ugyanezt a pólót, ami magán van. A „MENYASSZONYOSAT”. Megfagytam. Lenéztem a mellemen lévő feliratra. Sloane azt mondta, csak egyet vett belőle. Azt mondta, ez különleges. Egyedi. Csak nekem készült. – És aztán azt mondta nekünk, hogy nemsokára férjhez megy – tette hozzá a vörös ajkú, hangjából eltűnt az él, és helyét egy különös, üres tónus vette át. Valami nehéz – egy hideg, ólomsúly – zuhant a gyomromba. Úgy éreztem, a tüdőm összeszűkül, és képtelen vagyok elég levegőt beszívni. – Ez biztosan félreértés… – halkult el a hangom, már csak suttogtam. Nem. Az kizárt. Jade nem tenné meg. Két éve nem is járt az államban. Anyánk temetése óta nem beszéltünk a szakításunk után. Nem is ismerte Sloane-t. Titokban tartottam őt, az életemnek azt a drága részét, amit nem akartam, hogy a mérgező energiája megérintsen. – Az nem én voltam – mondtam immár határozottabban, a feltámadó pániktól fűtve. – Willa Sterling vagyok. Itt az igazolványom. Nézzék meg. – A táskámban kotorásztam, előrántottam a jogosítványomat, és a márványpultra csaptam. Ránéztek az igazolványra, majd vissza rám. A szánalom a szemükben most már félreérthetetlen volt. Úgy néztek rám, ahogy az emberek egy autóbalesetre: elborzadva, de képtelenül elfordulni. A vörös ajkú felsóhajtott, az ellenségesség elpárolgott belőle, helyét fáradt beletörődés vette át. Benyúlt a pult alá, és elővett egy pót kártyakulcsot. – Remélem, elrendezi a dolgokat – mormogta, kényszeredett, kényelmetlen mosolyra húzva a száját. – B tetőtéri lakosztály. Remegő ujjakkal vettem el a kártyát. Nem köszöntem meg. Nem tudtam. Megfordultam, és a liftek felé indultam, a lábaimat ólomnehéznek éreztem. Minden egyes lépés olyan volt, mintha mély, sötét vízen gázolnék át. *Csak egy tévedés*, hajtogattam magamnak, ahogy a liftajtók összezárultak, az aranyozott tükörbelső pedig egy olyan nőt tükrözött vissza, aki úgy festett, mintha a saját kivégzésére tartana. *Jade nincs itt. Nem is tudja, hol vagyunk. Sloane szeret engem. Már várta a mait. Azt mondta, az első alkalomnak szentnek kell lennie. Azt mondta, meg akarja várni, amíg a felesége leszek.* De a kétség magját már elvetették, és az tövises, fojtogató indává növekedett. A lift csilingelt. Az ajtók egy privát előtérbe nyíltak, ahol vastag, puha szőnyeg nyelte el a lépteim zaját. A B tetőtéri lakosztály nehéz mahagóni ajtaja előtt álltam, a kártyakulcsot olyan szorosan markoltam, hogy a műanyag belevágott a tenyerembe. Nem kopogtam. Nem vitt rá a lélek. Ehelyett a kártyát az olvasóhoz tartottam. Zölden villant fel egy halk, elektronikus *csippanással*, ami sikolyként hatott a folyosó csendjében. Löktem egyet az ajtón, de nem léptem be. Még nem. A hang ütött meg először. Nem egy esküvői készülődés hangja volt. Nem Sloane hangja volt, amint üdvözlésképpen a nevemet szólítja. A hús húshoz csapódásának nedves, ritmikus csattanása volt. Nehéz, torkolati hörgések és magas hangú, fojtott nyögések hangja. Egy nő hangja, akit alaposan, kegyetlenül megkúrnak. A táskám kicsúszott a kezemből, halk *pattanással* ért földet, de a szobában lévők észre sem vették. Beléptem az előtérbe, tágra nyílt szemmel, a látásom elhomályosult, ahogy az előttem feltáruló jelenet valósága átszakította a lelkemet. A lakosztály gyönyörű volt, tele fehér rózsákkal és jégbe hűtött, drága pezsgővel, de én csak az ágyat láttam. Ikertestvérem, Jade, a vőlegényemen lovagolt. A háta ívben feszült, a fejét hátravetette, miközben a fejtámlába kapaszkodott. Teljesen meztelen volt, bőre mélyvörösen izzott. Sloane alatta feküdt, kezeit a hajába fúrta, lehúzta a fejét, hogy beleharaphasson a nyakába, miközben a csípője erőszakos erővel lökődött felfelé. Mélyen benne járt. Láttam, ahogy vastag, eres pénisze minden egyes lökéssel eltűnik a lány nedvességében, testük összeütődésének hangja pedig visszaverődött a magas mennyezetről. Megbénultan álltam. Egy futó, szánalmas másodpercre az agyam megpróbált mentőövet dobni. *Talán nem tudja. Egyformák vagyunk. Azt hiszi, ő én vagyok.* De a gondolat azonnal elhalt. Sloane és én egy éve voltunk együtt. Ennek az évnek minden egyes napján azt hajtogatta, mennyire tisztel, és hogy meg akarja várni az esküvőnk éjszakáját, hogy végre birtokba vegyen. Még soha nem látott teljesen meztelenül. Ragaszkodott a „tisztasághoz”. És most itt volt, olyan vad intenzitással temetkezett a nővérembe, amilyet még sosem láttam tőle. – Mmhm, igen. Ez az, kicsim – nyögte Jade, hangja éles ellentétben állt a lelkemben tátongó csenddel. – Olyan jól kúrsz, édesem. Gyorsabban. Add nekem. Valami elpattant bennem. A világ kifordult a sarkaiból, és az a lány, aki besétált ebbe a szállodába – a lány, aki hitt a lelki társakban és az ezüst flitterekben –, ott helyben, a küszöbön meghalt. – Jade…? A hangom repedt, megtört valami volt. – Sloane? A ritmus hirtelen megszakadt. Egyszerre fordultak felém. Sloane szeme tágra nyílt, valódi meglepetés villant át jóképű arcán, mielőtt hideg, áthatolhatatlan maszkká merevedett volna. Jade egyáltalán nem tűnt meglepettnek. Diadalittas volt. Sloane nem kapkodott törölköző után. Nem próbálta elrejteni a meztelenségét. Egyszerűen lelökte magáról Jade-et, az elélvezett, csillogó farka nedves cuppanással csúszott ki belőle. Jade hosszan, eltúlzottan felnyögött, ahogy az selyemlepedőre gurult. – Most komolyan, Slo? Már majdnem elmentem – panaszkodott, hangja könnyed és légies volt, mintha nem is állnék ott, a padlón vérző szívvel. *Slo?* – Willa – mondta Sloane, hangja mély volt a kimerültségtől, ahogy felállt az ágyról. Fenséges és félelmetes volt a meztelenségében, teste szikár és izmos, vékony izzadságréteg borította. Még csak nem is törődött vele, hogy elfedje a szerszámát, amely már újra mozgolódni kezdett, ahogy rám nézett. – Esküszöm, azt hittem, ő vagy te. Nem… azt hittem, korábban érkeztél. Elindult felém, a kezét kinyújtotta, mintha meg akarna vigasztalni, de én tiszta undorral a torkomban rándultam hátra. A tekintetem Jade-re tapadt. A lány már felült, a könyökére támaszkodott, a melleit előretolta. Öntelt, ragadozó vigyor ült az arcán, miközben végigsimított összekócolt haján. – Ó, kérlek, édesem – mondta, hangjából csöpögött a rosszindulat. – Ideje abbahagyni a színjátékot, nem gondolod? Ez már kezd túl szánalmas lenni, még tőle is. Sloane megállt. Visszafordult Jade felé, és egy lassú, sötét vigyor terült el az ajkán. – Ugyan már, Jay. Jó volt, amíg tartott. Úgy éreztem, megfulladok. – Mi ez… mit csináltok ti…? A szavak nem jöttek ki a torkomon. Az agyam próbálta felfogni a számításnak azt a szintjét, amit ez igényelt. Nem most találkoztak először. Ismerték egymást. Otthonosan mozogtak a meztelenségükben, otthonosan a közös árulásukban. De én két éve nem láttam Jade-et. Soha nem mutattam be őket egymásnak. – Hogyan… Jade éles, gúnyos nevetést hallatott, miközben felállt. Sloane felé sétált, mozdulatai gördülékenyek és magabiztosak voltak. Teljesen meztelen volt, mutogatta azt a testet, amely az enyém tükörképe volt, mégis teljesen idegennek érződött. – Sokkot kapott, kicsim. Rögtön véget kellene vetnünk a szenvedésének, nem igaz? – tűnődött, megállva pontosan Sloane előtt. Kinyújtotta a kezét, ujjai végigfutottak a férfi mellkasán, mielőtt megragadta az állkapcsát, és egy mély, birtokló csókba vonta. Mozdulatlanul néztem, ahogy a nyelve a férfi szájába siklik. Jade halkan felnyögött a férfi ajkai között, szeme nyitva maradt, és tiszta, hamisítatlan diadallal meredt az enyémbe. Futni akartam. Sikítani akartam. De a lábam a padlóhoz ragadt. Saját életem pusztulásának nézője voltam. Jade megszakította a csókot, a keze lejjebb vándorolt Sloane testén. Markába fogta a férfi péniszét, ujjai rázáródtak a vastag hímvesszőre, és gyakorlott ritmusban rángatni kezdte. A szeme egy pillanatra sem tágított az enyémről. – Azt… azt mondtad… – küzdöttem a hangomért. Úgy hangzott, mintha egy idegené lenne. – Azt mondtad, nem állsz készen a szexre, Sloane. Azt mondtad, megvárod, amíg összeházasodunk. Azt mondtad, azért, mert szeretsz. Sloane hátravetette a fejét és felnevetett. Hideg, üres hang volt, amely lövésként visszhangzott a szobában. Alacsony morgást hallatott, ahogy Jade tovább kényeztette, a teste saját árulásaként reagált az érintésre. A térdem megrogyott. Meg kellett kapaszkodnom az ajtófélfában, hogy ne essek össze. – Azt hittem, szeretsz! – sikoltottam, a könnyek végre áttörtek, forrón és égetően homályosították el a látványt, ahogy a vőlegényemnek a saját testvérem szerez örömet. Jade elengedte őt, unott kifejezés ült az arcára. Sloane tett pár lépést felém. Nem látszott rajta bűntudat. Nem látszott rajta sajnálat. Úgy nézett ki, mint egy férfi, aki végre végzett egy unalmas házimunkával. Kinyújtotta a kezét, és mielőtt elhúzódhattam volna, az állkapcsomra szorított. Szorítása fájdalmasan erős volt, ujjai a bőrömbe vájtak, miközben kényszerített, hogy nézzek bele hideg, sötét szemébe. – Azt hitted, szeretlek, Willa? Nem. Jay életem szerelme. A ragadozó tekintete Willa szemszöge – Jay életem szerelme. A szavak nemcsak belém csapódtak; átszántottak rajtam, élesen és hidegen, ízekre szaggatva létezésem legmélyebb alapjait. Jay. Életem. Szerelme. Minden egyes szótag egy-egy kalapácsütés volt a szívemre, ritmikusan zúzva azt porrá, amíg semmi nem maradt belőle. Nem kaptam levegőt. Úgy éreztem, a tüdőm megtelt folyékony ólommal, nehéz volt és használhatatlan. Ott álltam, a szám néma, szánalmas zihálással tátongott, de hang nem jött ki rajta. Az agyam, amely általában oly éles és logikus, csak pörgött körbe-körbe, képtelenül arra, hogy felfogja az imént hallott szörnyűséget. Hiba volt ez a valóság szövetén. Egy rémálom – annak kellett lennie. A mellkasomban fizikai, szúró fájdalom lüktetett, amint Sloane keze hirtelen rászorult az állkapcsomra, majd egy erőteljes, lekicsinylő lökést adott. A fejem hátracsapódott, én pedig megbicsaklottam, a sarkam megakadt a szálloda plüssszőnyegében. A bőröm ott, ahol az ujjai belefúródtak, égett az árulása tüzétől. – Miért? – a hangom törékeny, megtört valamiként tört elő. Úgy hangzottam, mint egy gyerek – kicsi, elveszett és teljesen elpusztított. – Miért tetted ezt velem, Sloane? Miért csináltad végig ezt az egészet? Jade éles, kárörvendő kacajt hallatott. Ismertem ezt a hangot a gyermekkorunkból – ezt adta ki, amikor sikeresen tönkretette az egyik babámat. Elindult felém, mozdulatai hajlékonyak és ragadozók voltak. Teljesen meztelen volt, a bőre csillogott a lakosztály meleg, borostyánszínű fényei alatt, cseppet sem feszélyezte a kitárulkozás. Úgy viselte a meztelenségét, mint egy páncélt, kérkedve a testével, amely az enyém tükörképe volt, ebben a pillanatban mégis oly idegennek és groteszknek hatott. – Ó, hugica – mondta, és oldalra döntötte a fejét. A szemeiben nem a testvéri melegség csillogott, amit évek óta próbáltam visszanyerni; tiszta, hamisítatlan gonoszságtól szikráztak. – Még mindig nem fogod fel, ugye? Olyan lassú vagy. Soha nem voltál több egy bábunál a táblán, Willa. Egy gyalog, amivel pontosan azt értük el, amit akartunk. – Megállt, ajkain kegyetlen félmosoly játszott. – Amúgy rég láttalak. Semmit nem változtál. Ugyanolyan hiszékeny vagy, mint azon a napon, amikor elmentem. Az orrcimpáim remegtek, ahogy próbáltam levegőt préselni az éhező tüdőmbe. A sokk kezdett átadni helyét a mardosó, izzó keserűségnek. – Távol kellett volna maradnod az életemtől, Jade. Megígérted anyának. Megígérted nekem. – Meg is tettem. Nagyrészt. – Csettintett a nyelvével a szájpadlásán; gúnyos, ritmikus hang volt. – De aztán láttam, milyen boldog kezdesz lenni. Láttam azokat a közösségi média posztokat, a te kis „tökéletes életedet” a városban. És rájöttem valami alapvetőre, Willa: nem érdemled meg a boldogságot. Nem addig, amíg én unatkozom. És itt jött a képbe az én drága barátom. Odanyúlt, és a tenyerébe fogta Sloane arcát, ujjai birtokló módon siklottak végig a bőrén. A férfi nem rezzent meg. El sem nézett. Bele simult az érintésbe, szemei hátborzongató nyugalommal szegeződtek rám. – Ez nem igaz! – csikorgattam össze a fogamat, a szavaknak fémes íze volt a számban. Tekintetemet visszakényszerítettem Sloane-ra, hangom kétségbeesetté és könyörgővé vált. – Kérlek, Sloane. Mondd, hogy hazudik. Mondd, hogy nem csak játszottál velem végig. Mondd, hogy az elmúlt két év jelentett valamit. – Szaggatottan vettem a levegőt, a látásom elhomályosult a könnyek első, forró szúrásától. Sloane állkapcsa megfeszült, egy izom rándult meg az arcán. Egy pillanatig azt hittem, látok benne valamit – bűntudatot? Megbánást? De aztán eltűnt, és egy sötét, gőgös vigyor vette át a helyét. A férfi, akit szerettem, odalett; egy idegen állt ott, aki az ő bőrét viselte. – Minden igaz, Willa – mondta, hangja egy oktávot mélyült a puszta gúnytól. – Mit gondolsz, miért nem akartalak soha megdugni? Tényleg azt hitted, azért volt, mert „tiszteltelek”? Azt hitted, komolyan vártam valami archaikus házasság-eszményre? – Azt hiszed, Sloane csak úgy véletlenül talált rád? – vágott közbe Jade, a hangjából csöpögött a méreg. – Hogy csak úgy belebotlott az unalmas, átlagos seggedbe, és fülig beléd zúgott? Sloane most az ágy szélénél állt, izmos karjait keresztbe fonta a mellkasán. Úgy nézett le rám, mintha egy különösebben érdektelen rovar lennék, akit épp eltaposni készül. – Jay mindent elmondott rólad, Willa. Még mielőtt a városodba költöztem volna, tudtam, melyik a kedvenc kávéd, mik a legmélyebb bizonytalanságaid, mi az eseted a férfiaknál. Megadta nekem a kibaszott forgatókönyvet. Nekem csak követnem kellett. Őszintén szólva, már nagyon untam, hogy a „jófiút” alakítsam neked. Kimerítő volt az érzékeny, türelmes vőlegényt játszani. De el kell ismernem, a sebezhetőséged miatt elég könnyű volt manipulálni téged. Hátrahőköltem, a kezemet a számhoz kaptam, hogy elfojtsak egy zokogást. Mindenem fájt. A fejem lüktetett, a mellkasom szorított, a szívemet pedig úgy éreztem, mintha fizikailag kitépték volna a testemből és eltaposták volna. – Ti... ti ezt kiterveltétek? A legeslegelejétől? Minden randit? Minden „szeretlek”-et? Jade mosolya kiszélesedett, kivillantak a fogai. – Természetesen. Én tanítottam be neki, hogyan beszéljen veled, hogyan érjen hozzád, még azt is, hogyan nézzen rád, hogy „biztonságban” érezd magad. Mestermű volt, nem gondolod? – Miért? – préseltem ki magamból, a szó egy rekedt sikolyként tört fel. – Miért fektettetek bele ennyi energiát, csak hogy bántsatok? Jade arckifejezése megváltozott, a gúny valami sötét és üres dologgá alakult. Hangja mérgezővé vált, vibrált benne egy életen át tartó neheztelés. – Mert látni, ahogy összetörsz, az egyetlen dolog, amitől teljesnek érzem magam, Willa. Látni, ahogy elveszítesz mindent – a méltóságodat, a „tökéletes” férfidat, a jövődet – kielégítőbb bármi másnál a világon. Térdre rogytam. Az erő egyszerűen elszállt a lábamból, és keményen a padlóra zuhantam. Meg sem próbáltam kapaszkodni semmibe. Csak feküdtem ott, magamba gömbölyödve, és megállíthatatlanul zokogtam. A belőlem feltörő hangok zsigeriek voltak; egy olyan ember hangjai, akinek a lelkét szisztematikusan darabokra szedték. – Szerettelek... szerettem őt... Jade leguggolt mellém. Nem azért nyúlt felém, hogy megvigasztaljon; azért nyúlt oda, hogy félresöpörjön egy kósza hajtincset az arcomból azzal az álságos gyengédséggel, amitől felfordult a gyomrom. Közel hajolt, olyan közel, hogy éreztem a szex és az izzadtság fanyar, pézsmás szagát a bőrén – az ő illatát, az övével keveredve. – Tudom, hogy szeretted – suttogta halkan, forró lehelete mardosta a fülemet. – Ez teszi az egészet olyan fenségesen kielégítővé. A tudat, hogy amíg te az esküvőről álmodoztál, ő bennem volt, és a te nevedet nyögte, csak hogy viccesebb legyen. Hátrahúzódott, és újra felnevetett azzal az éles, szaggatott kacajjal. – Őszintén? Szinte csalódott vagyok, hogy nem dugott meg. Sokkal viccesebb lett volna tudni, hogy mindent odaadtál neki – a „drága” szüzességedet, a testedet –, és még az sem volt elég, hogy maradjon. De még arra sem tudta rávenni magát. Túlságosan untatta a gondolatod is. A gyászon keresztül valami mást is éreztem – a túlélés parányi, pislákoló szikráját. Kényszerítettem magam, hogy felálljak, a lábaim úgy remegtek, mint nádszálak a viharban. Sloane felé léptem, utoljára. – Sloane? Kérlek... mondd, hogy valami valódi volt. Mondd, hogy nem játszottál meg minden egyes másodpercet. Sloane már szánalommal sem nézett rám. Bosszúság volt a szemében. Fintorgott egyet, és Jade felé fordult. – Ez már kurvára fura, Jay. Hogy mindketten itt vagytok. Olyan, mintha ugyanazt az embert nézném, csak az egyikük... elromlott. – Odanyúlt, megragadta Jade-et a derekánál fogva, és magához húzta a meztelen testét. – Én abba vagyok szerelmes, aki tudja, hogyan kell élni. Beléd vagyok szerelmes. Újra csókolózni kezdtek – a vágy mély, nedves, színpadias megnyilvánulása volt ez, amitől hányni tudtam volna. Jade kissé elfordította a fejét, csak egy pillanatra megszakítva a csókot, hogy rám nézzen. – Zavarna? – kérdezte könnyed és gúnyos hangon. – Be kellene fejeznünk, amit elkezdtünk. Kurvára kanos vagyok. De hé, maradhatsz nézni, ha akarsz. Talán még tanulhatnál is valamit arról, hogyan kell megtartani egy férfit. Ott álltam egy pillanatig, néztem őket, és azt kívántam, bárcsak tehetnék valami nagy gesztust, valami bosszúálló tettet, ami a földdel tenné egyenlővé ezt a szobát. De nem volt semmi. Üres voltam. Kísértet lettem a saját életemben. Kezfejemmel letöröltem a szememből a dühös, forró könnyeket, érezve helyzetem teljes szánalmasságát. Nem nyúltam a táskáimért. Nem nyúltam a gyűrűért, amit az éjjeliszekrényen hagytam. Csak megfordultam, és kiviharzottam a szobából, Jade nevetése pedig úgy követte az utamat a folyosón, mint a lélekharang. •••••*•••••*••••• – Még egyet. A szó úgy hatott a torkomban, mint a dörzspapír. A csapos nem habozott. A palack után nyúlt, és töltött még egy kört tequilát a kis pohárba. Azonnal lehúztam, üdvözölve a mardosó égést, ahogy lecsúszott a nyelőcsövemen. Ez volt az egyetlen dolog, amit érezni tudtam. Nem tudtam biztosan, mióta ülök ennél a bárpultnál. Percek? Órák? Az idő minden értelmét veszítette abban a pillanatban, amikor kisétáltam abból a szállodából. Céltalanul bolyongtam a város utcáin; az esküvői ruhám – vagyis az öltözékem, aminek ünnepinek kellett volna lennie – úgy festett rajtam, mint egy szemfedél. Addig mentem, amíg a lábam sajogni nem kezdett, az agyam pedig úgy éreztem, mindjárt kettéhasad, végül bemenekültem az első előkelő klubba, amit találtam. Gúnyosan elmosolyodtam a saját tükörképemen a bárpult polírozott fáján. Most az esküvői fogadásomon kellene lennem. Az új férjemmel kellene táncolnom, érezve az aranygyűrű súlyát az ujjamon. Ehelyett azért iszom, hogy kitöröljem a képkockát, ahogy a nővérem az ő nevét nyögi. Azért iszom, hogy elfelejtsem: egy kétéves vicc csattanója voltam. Lecsaptam az üres poharat, és jeleztem a következőért. Akartam az égető érzést. Akartam, hogy a zene basszusa olyan hangosan lüktessen, hogy elnyomja a hangokat a fejemben. A klub a neonfények, a drága parfümök, valamint az izzadtság és az alkohol nehéz szagának érzéki túltengése volt. Várjunk csak. Hirtelen, éles borzongás futott végig a testemen. Nem a zene volt. Nem a szellőzőkből jövő hideg levegő. Valami más – egy ősi ösztön sikoltott fel az agyam hátsó részében. Figyelnek. Az érzés nehéz volt, fizikai súlyként nehezedett a hátamra. Éreztem, ahogy egy pár szem belém mélyed valahonnan hátulról és felülről, amitől a finom szőrszálak égnek álltak a nyakamon. Nem fordultam meg. Nem tudtam. Csak bámultam a palackok sorait a pult mögött. – Kíváncsi vagyok, mit tettél, hogy ezt érdemeld – szólalt meg a csapos. Egy fehér szalvétával egy poharat törölgetett, arckifejezése kifürkészhetetlen volt. – Tessék? – kérdeztem, a hangom épp annyira elmosódott, hogy észrevegyem. Oldalra döntöttem a fejem, azon tűnődve, vajon csak hallucinálom-e a szavait a tequila ködén keresztül. A csapos elmosolyodott, tekintete a mögöttem lévő galériaszintre villant. – Felkeltetted az ország legelérhetetlenebb, legmegközelíthetetlenebb agglegényének érdeklődését. Azóta bámul téged, amióta leültél. – A hangja kissé felerősödött a dübörgő ritmus felett. – Csak azon tűnődöm, mit lát egy ilyen pasas ma este pont benned. Annak ellenére, hogy az alkohol tompította az érzékeimet, hallottam, ahogy a szívem verni kezd a bordáim alatt. Lassú, nehéz dobbanás volt. Visszatartottam a lélegzetemet, a kezem megremegett, ahogy a pult szélébe kapaszkodtam. Aztán egy hirtelen, vakmerő impulzustól vezérelve megfordultam. Az első dolog, amit megláttam, az óra volt. Még a sötét, stroboszkóp-fényben úszó klubon keresztül is lehetetlen volt nem észrevenni. Egy súlyos, férfias darab volt, fekete gyémántokból, amely sötét napként verte vissza a neon éles villanásait. Egy nagy, erős kézre volt csatolva, amely lazán pihent a VIP-erkély korlátján. Ahogy a szemem alkalmazkodott, többet is láttam. Egy tetoválás – sötét, bonyolult minta – kandikált ki egy hófehér ingujj alól, majd tűnt el egy éles vonalú, drága fekete öltöny zakója alatt. Maga a férfi a színtiszta hatalom sziluettje volt. A korlátnak dőlt, testtartása egyszerre volt laza és parancsoló, mintha nemcsak a klubot birtokolná, hanem magát a levegőt is, amit bent mindenki beszívott. Az arca részleteit nem tudtam kivenni az árnyékban, de éreztem a tekintetét. Ez nem csak egy futó pillantás volt. Nem egy olyan férfi nézése volt, aki egy gyors kalandot keres. Intenzív volt. Magnetikus. Egy olyan ragadó tekintete, aki épp kiszúrt magának valamit, amit meg akar tartani. Hirtelen, félelmetesen erős vonzást éreztem felé. A testem mozdulni akart, átvágni a tánctéren, és követelni a választ, hogy miért néz rám így, de gyökeret vert a lábam. A pulzusom a torkomban lüktetett. Visszafordultam a csaposhoz, a lélegzetem rövid, kapkodó ütemekben jött. – Ki... ki az? – leheltem. A csapos mosolya megfeszült, szemében valami figyelmeztetés-féle villant. – Ő Killian Thorne. A név úgy ért, mint egy vödör jeges víz. Valami fájdalmasan összerándult a gyomromban. Mindenki ismerte ezt a nevet. Hatalom. Vagyon. Könyörtelenség. A csapos oldalra döntötte a fejét, sajnálkozás és kíváncsiság keverékével figyelt. – És úgy tűnik, megtalálta az új célpontját. A VIP találkozó Willa szemszöge Killian Thorne. A név nem csak ismerősen csengett; egy istenverte vészharangot szólaltatott meg a fejemben. Hideg, nehéz súly telepedett a gyomromra, áttörve az épp az imént legurított öt – vagy hat? – tequila okozta ködön. Hallottam a történeteket. Még Seattle-ben a barátnőm, Sloane, rengeteg éjszakát töltött borozgatással, miközben arról a férfiról mesélt, aki úgy ült a vállalati tápláléklánc tetején, mint valami sötét, érinthetetlen isten. Egy férfi, aki vaskézzel és gleccserjégből faragott szívvel irányította a Thorne Enterprises-t. Most pedig a csapos szerint pont ez a férfi égetett lyukat a tarkómba a galériáról. Éreztem, ahogy egy izzadságcsepp gördül le a nyakamon. Nem akartam odanézni. Az előttem sorakozó csillogó üvegpalackokra akartam koncentrálni, de a mágneses vonzás túl erős volt. Részeg voltam, sebzett és vakmerő. Megfordultam. A klub neon stroboszkópok és vonagló testek elmosódott egyvelege volt, de a tekintetem azonnal a balkonra szegeződött. Ott volt. A tiszta, hamisítatlan hatalom sziluettje, amint a korlátnak támaszkodik. Az árnyékoktól nem láttam tisztán az arcát, de láttam egy nehéz karóra villanását – talán fekete gyémántok –, és ahogy nagy, tetovált keze a fa peremére markol. Nem a tömeget nézte. Nem a táncosokat. Engem nézett. Ez nem egy futó pillantás volt. Egy olyan ragadozó nézése volt, aki épp most szúrt ki valamit, amit meg szándékozik törni. Bőröm bizseregni kezdett. Visszafordultam a bárhoz, a szívem pedig úgy vert a bordáimnak, mint egy csapdába esett madár. A kezem remegett, ahogy megmarkoltam az üres felespoharat. – Még egyet – követeltem, a hangom pedig összefolyóbb volt, mint szerettem volna. – Még egyet. Most. A csapos, aki sajnálkozással és kíváncsisággal vegyesen figyelte a jelenetet, megrázta a fejét. Az üveg felé sem nyúlt. – Azt nem lehet, szépségem. Figyelmeztettek. Szerintem mára elég volt neked. Felfuvalkodtam, az alkohol fűtötte elszántság lángra lobbant bennem. – Hogy érti azt, hogy „figyelmeztették”? Én vagyok a vendég. Én fizetek. Adja ide azt az átkozott italt! Meg sem rezzent. Ehelyett a lépcső felé biccentett. – Nem ön figyelmeztetett. Hanem ő. Követtem a tekintetét. A balkon üres volt. A sziluett eltűnt. – Marhaság – horkantam fel, és legyintettem egyet. – Nem láttam lejönni. Egy szót sem szólt magához. – Nem is kellett – válaszolta a csapos, mosolya feszült és ideges volt. – Övé ez a hely, kislány. Ő a főnököm. Én pedig nagyra értékelem a kurva lábaimat, szóval nincs több ital. Hacsak nem akarja megbeszélni vele. Egy többmilliárd dolláros birodalom és egy ilyen luxusklub tulajdonosa? Ez több volt, mint amiről Jay, a szánalmas exvőlegényem valaha is álmodhatott. Jay gondolatától ismét felforrt a vérem. Visszanéztem a lépcsőre, félig készen arra, hogy felmasírozzak és követeljem a tequilámat, de a lábam olyan volt, mint a kocsonya. Visszafordultam a bárhoz, hogy utoljára még vitatkozzak, de mielőtt egy szó is elhagyhatta volna a számat, egy férfi termett mellettem. Hatalmas volt, tetőtől talpig fekete öltönyben, ami többe kerülhetett, mint az autóm, és sötét napszemüveget viselt a félhomályos klubban. Egy hideg vizespalackot csúsztatott felém a márványon. – Mr. Thorne beszélni szeretne önnel – mondta a férfi. Hangja lapos, érzelemmentes zümmögés volt. A vizet bámultam, majd fel a napszemüvegre. – Megis ki a fene maga? És miért visel napszemüveget éjszaka? Úgy néz ki, mint egy kis költségvetésű Men in Black-statiszta. Nem találta viccesnek. – A biztonsági csapatának tagja vagyok. Jót tenne önnek, ha inna a vízből, és feljönne velem. Mr. Thorne nem szereti, ha megváratják. – Persze, hogy nem – nevettem fel, a hangom éles és keserű volt. Megpróbáltam felállni, azzal a szándékkal, hogy a kijárat felé indulok, de a férfi keze rászorult a karomra. Nem fájt, de határozott volt – mint egy mozdíthatatlan bilincs. – Mi a fene? Engedjen el! – rázkódtam meg, megpróbálva kiszabadítani a karomat. Meg sem moccant. Csak állt ott és várt. Egy percnyi hasztalan küszködés után rájöttem, hogy nem megyek sehová. Forgott a fejem, és a szoba dőlni kezdett. Ha megpróbálnék elszaladni, valószínűleg arccal landolnék a táncparketten. – Igyon – mormogta, lecsavarva a kupakot, majd visszatette elém. Rámeredtem, de elvettem az üveget. Egyhúzóra megittam a felét, a hideg víz sokkolta a szervezetemet. Nem józanodtam ki tőle, de annyira kitisztította a fejemben lévő alapzajt, hogy rájöjjek: bajban vagyok. – Most mi lesz? – kérdeztem, a kezem fejével megtörölve a számat. – Kövessen – mondta. Előrement, a keze a derekam közelében lebegett, így terelt a csigalépcső felé. Felfelé mentünk, magunk mögött hagyva a főszint hőségét és dübörgő basszusát. Hosszú, pazar folyosókon haladtunk keresztül, ahol a szőnyeg olyan vastag volt, hogy elnyelte a lépteink zaját. Végül egy nehéz ajtó előtt álltunk meg, amin egy egyszerű ezüsttábla állt: VIP LOUNGE. A biztonsági őr kitárta az ajtót, és félreállt. – Várja önt. A pulzusom eszeveszetten kalapált a torkomban, ahogy beléptem. Az első dolog, amit észrevettem, a hőmérséklet volt. A klub lenti része egy izzadságtól ázott kohó volt, itt viszont fagyos volt a levegő. A levegő friss volt, klinikai tisztaságú, drága cédrus- és fémes illatú. Libabőrös lett a bőröm. Fehér haspólót viseltem, amin csillogó betűkkel a „MENYASSZONY” felirat díszelgett – szánalmas maradványa a leánybúcsúnak, amit éppen tartanom kellett volna. A hideg levegőtől a bimbóim azonnal megkeményedtek, átütve a vékony anyagon. Nem volt időm zavarba jönni. Befordultam a sarkon, és a tüdőmből kiszakadt a levegő. Killian Thorne egy magas támlájú bőrfotelben ült a szoba sarkában. Pontosan olyan volt, amilyennek Sloane leírta – széles vállú, tekintélyt parancsoló, és az abszolút hatalom auráját árasztotta. Lábai szélesen szétnyitva, tartása laza és arrogáns. És nem volt egyedül. Egy lány térdelt a padlón a combjai között. Gyönyörű volt, hosszú szőke haja végigomlott a hátán, és éppen el volt foglalva. A feje lassú, ritmikus mozgással járt, ajkai szorosan simultak Killian farkára. A szívem megállt. Meg kellett volna fordulnom. Ki kellett volna rohannom az ajtón. De megfagytam, a szemem tágra nyílt a jelenet láttán. Killian nem is nézett a lányra. Úgy tűnt, nem érdekli, hogy a lány önkívületben igyekszik a kedvében járni. Fejét kissé hátrahajtotta a bőrnek, de sötét, átható szeme az enyémbe fúródott. Azt nézte, ahogy én őt nézem. A szobában teljes volt a csend, amit csak a lány szájának nedves, csattanó hangjai és a lentről a padlón át vibráló basszus tompa, nehéz puffanása tört meg. Killian kezei a lány hajába túrtak, ujjai a tincsek köré fonódtak, ahogy közelebb rántotta a fejét, mélyebbre kényszerítve őt. Egy hangot sem adott ki, de tekintetének intenzitása fullasztó volt. Hirtelen szégyenteljes forróságot éreztem a lábam között. Rossz volt. Gyomorforgató. Azt néztem, ahogy egy férfi orális szexet kap egy privát szalonban, egy férfi, akivel még sosem találkoztam, a testem mégis úgy reagált, mintha én lennék az, aki ott térdel. Megmozdultam, a combjaim egymáshoz dörzsölődtek, a légzésem pedig szaggatottá vált. – Távozz – mondta Killian. A hangja mély, rekedtes morajlás volt, ami egészen a csontjaimig hatolt. Majdnem felugrottam, azt hittem, hozzám beszél, de nem törte meg a szemkontaktust. A lány azonnal megállt. Hátrébb húzódott, az ajkai csillogtak, majd talpra szökkent. Rám sem nézett, miközben megigazította a ruháját és sietve távozott, a zár kattanása visszhangzott a néma szobában. Most már csak ketten voltunk. Ott álltam, mintha földbe gyökerezett volna a lábam, képtelen voltam félrenézni, ahogy Killian felállt a székből. Úgy tűnt, cseppet sem zavarja, hogy még mindig fedetlen. Nem sietett, mozdulatai gyakorlottak és nyugodtak voltak, ahogy visszagyűrte a farkát a drága nadrágjába, és felhúzta a cipzárt. A szalon halvány, kék tónusú fényében valami ezüstös csillanást láttam. A szemem hamarabb vándorolt lefelé, mintsem megállíthattam volna. Ott, a pénisze alsó részén, több ezüst piercing volt. A fém egy pillanatra megcsillant, mielőtt eltűnt volna a nadrág szövete mögött. Gyorsan elfordultam, az arcom mélyvörösen lángolt. Killian egy szót sem szólt, miközben elindult felém. Magas volt – magasabb, mint amilyennek a balkonon tűnt. Minden lépése megfontolt volt, mint egy ragadozóé, aki egy sarokba szorított állathoz közeledik. Ösztönösen hátráltam, a sarkam kopogott a keményfán, míg a lapockám a fal hideg, kemény felületének nem ütközött. Nem állt meg, amíg csak centikre nem volt tőlem. Fölém tornyosult, hatalmas alakja kitakarta a szoba többi részét. Illata – drága kölni és nyers, férfias pézsma – körbefont, amitől jobban szédültem, mint a tequilától. Nem ért hozzám. Még nem. Ehelyett hagyta, hogy a tekintete végigfusson rajtam. Kínzóan lassú volt. A kócos hajammal kezdte, lecsúszott a kipirult arcomra, majd a mellemen állapodott meg. Szeme elidőzött a „MENYASSZONY” feliraton a melleim felett, figyelve, ahogy az anyag emelkedik és süllyed a kapkodó légzésemmel. Lassú, ragadozó vigyor rándult meg a szája szegletében. Nem volt kedves arckifejezés. – Azt hittem, több tanulmányozásra lesz szükségem, hogy megerősítsem, ki is vagy – mondta. Hangja mély, veszélyes selyem volt, ami heves borzongást futtatott végig a gerincemen. – De úgy tűnik, mindenem megvan, amire szükségem volt. Közelebb hajolt, az árnyéka teljesen elnyelt. – Helló, Willa Sterling. Alku az ördöggel Willa szemszöge Killian Thorne nem egyszerűen csak olyan jóképű volt, hogy utánafordultak az emberek – a látványa erőszakosan, pánikszerűen akasztotta meg a szívdobbanást. Az életemet az elit körében töltöttem, olyan férfiak között, akik addig csinosították és fényezték magukat, amíg nem maradt belőlük semmi más, csak csillogó felszín, de Killian más volt. Egy szabott öltönybe zárt természeti erő volt ő. Szépsége nyers és éles volt, ami azonnal kiszívta a tüdőmből a levegőt. Sűrű, sötét hajába mintha csak az imént túrt volna bele frusztráltan; ez a kócos ziláltság éles ellentétben állt azzal a félelmetes nyugalommal, ahogy ott állt, és úgy nézett rám, mintha egy már megfejtett rejtvény lennék. A VIP-szalon fényei halványak voltak, a borostyán és a mély árnyékok játéka miatt képtelenség volt megállapítani a szeme pontos színét. Két sötét, feneketlen szakadéknak tűntek, amelyek úgy meredtek rám, mintha lefejtenék rólam a bőrt, hogy lássák az alatta rejtőző rothadást. Az állkapcsa olyan éles volt, hogy vágni lehetett volna vele, az orra pedig enyhén ferde – a múltbéli erőszak jele, ami csak még vonzóbbá tette –, az erős borostája pedig nyers maszkulin erőt árasztott. Rossz dolgokra összpontosítottam. Tudtam. De a tequila még égetett az ereimben, és az elmúlt óra traumája ott sikoltott a fejemben, így nem tehettem róla. Ez a férfi az imént mondta ki a teljes nevemet. Nem csak ismerte; olyan bizalmassággal ejtette ki, amitől felállt a hátamon a szőr, és az egekbe szökött a pulzusom. Hallottam már a róla keringő legendákat, a suttogó figyelmeztetéseket a szörnyetegről, aki a Thorne-birodalmat vezeti, de sosem találkoztunk. Idegen voltam számára. Vagy annak kellett volna lennem. Még erősebben szorítottam a hátamat a hideg falnak; a kemény felület volt az egyetlen dolog, ami függőlegesen tartott. A lélegzetem felszínes, szaggatott zihálással tört elő. – Ismerjük egymást? – sikerült kinyögnöm. A hangom vékonynak tűnt a tágas, csendes szobában. Killian meg sem moccant, de lassan megdöntötte a fejét, mint egy ragadozó, aki zsákmánya apró mozdulatát követi. Hűvös, vékony mosoly játszott az ajkán, ahogy felém hajolt. Nem ért hozzám, de a jelenléte olyan nehéz volt, mint egy fizikai súly, ami a mellkasomnak feszül. – Még nem – mormogta. – H-honnan tudja a nevemet? – próbáltam olyan erőt sugározni, amivel nem rendelkeztem. Dacot akartam mutatni, de a szavaim árulkodóan összefolytak, emlékeztetve arra a rengeteg italra, amit azért döntöttem le, hogy elfelejtsem Sloane arcát a nővérem lábai között. – Elvből ismerem azt, ami érdekel, Willa. A gyomrom megfordult, és egy borzasztó másodpercre ez nem az alkohol miatt volt. A belőle áradó veszélyre adott válaszreakció volt. Miért nem menekültem? Miért nem éreztem azt a zsigeri undort, amit éreznem kellett volna, miután rányitottam arra a nőre? Ehelyett egy beteges érzés vert gyökeret a bensőmben – a gyanú, hogy Killian akarta, hogy lássam azt. Azt akarta, hogy a legösztönösebb, legszégyentelenebb állapotában lássam őt. – Mit akar tőlem? – kérdeztem, miközben heves remegés futott végig a testemen. Ez nem csak félelem volt; a szoba hidege is közrejátszott, és az a hirtelen, éles felismerés, hogy mennyire kiszolgáltatott vagyok. Killian nem válaszolt azonnal. Szemei összeszűkültek, végigkövették az arcom vonalait, majd a melleimre tévedtek. Láttam, ahogy az önelégült mosolya szélesebb lesz. A bimbóim megkeményedtek, átütöttek a felsőm vékony anyagán, de tudtam, hogy nem csak a testemet nézi. A pólómra nyomtatott gúnyt figyelte. *A Menyasszony.* A szó olyan volt, mint egy billog. Egy vicc, amin mindenki nevetett, csak én nem. – A szemembe nézzen, maga perverz! – csattantam fel, végül utat törve a dühömnek. Könnyebb volt dühösnek lenni, mint rettegni. Killian meg sem rezzent. Nem látszott rajta szégyen. Ehelyett a tekintetét visszarántotta az enyémre, és az arca megkeményedett. – Már láttam a szemedet, Willa. – A hangja egy oktávval mélyebb lett, halk, sötét morgássá vált, ami forróságot küldött egyenesen a testem legmélyére. – Védekeznek. Túlteng bennük a fájdalom és az árulás. Látni akartam a többi részedet is. Kinyitottam a számat, hogy visszavágjak, de nem jött ki hang rajta. Csapdába esett madár voltam, és ő tartotta a drótot. Tett még egy lépést előre, én pedig próbáltam beleolvadni a falba, miközben a sarkam hasztalanul kopogott a padlón. – Hallottam már magáról – suttogtam, a hangom annyira remegett, hogy alig volt hallható. – Amiket az emberek beszélnek... maga egy szörnyeteg. – Feltételezem, Sloane Mercertől hallotta? A… vőlegényétől? A nevének említése olyan volt, mint egy pofon. A szívem egy sötét, üres verembe zuhant, mielőtt a düh újult lánggal lobbant volna fel bennem. – Ex-vőlegényem – köptem ki a szót, ami olyan volt, mint a méreg. – És mégis mi a fenéből tud róla ennyit? Egyáltalán miért érdekli? Killian végre hátrébb lépett, adva egy kevésnyi mozgásteret. Hosszú, remegő sóhajjal fújtam ki a levegőt, de a megkönnyebbülés rövid életű volt. Felemelte a kezét, és lassú, megfontolt mozdulatokkal kigombolta a zakóját. Nem tudtam félrenézni. Figyeltem, ahogy az izmai megfeszülnek a fekete ing finom anyaga alatt. A felső három gombot már korábban kigombolta, így feltárult egy darabka a napbarnított bőréből és a kulcscsontja kemény vonala. A szemem mágnesként tapadt rá; az agyam azt sikoltotta, nézzek el, de a testem megtagadta az engedelmességet. Levonta magáról a zakót, és felém dobta. A karomra hullott, nehéz volt és meleg. – Mindent tudok az alkalmazottaimról – mondta könnyedén, mintha az, hogy bevallja, megfigyeli a neki dolgozókat, a világ legtermészetesebb dolga lenne. Ott állt és várt. Éreztem az elvárását, a néma parancsot, hogy vegyem fel a zakót. Akartam. Istenemre, halálra fagytam, és az illata már ott szállt fel az anyagból – drága szantálfa, bourbon és egyfajta nyers, férfias pézsma keveréke, amitől elnehezedett a fejem. De nem akartam megadni neki azt az elégtételt, hogy engedelmeskedem. – Mit akar tőlem? – ismételtem meg, a zakót a mellkasomhoz szorítva ahelyett, hogy felvettem volna. – Most éppen? – Felvonta sötét szemöldökét, tekintete gúnyos volt. – Azt akarom, hogy vedd fel azt a zakót, Willa. Úgy remegsz, mint a nyárfalevél. – Igen, mert megijeszt – hazudtam. Az igazság rosszabb volt: felvillanyozott. – Vedd fel a zakót, és akkor folytathatjuk ezt a bájos beszélgetést. – A hangja parancsoló volt. Mély, sötét és teljességgel ellentmondást nem tűrő. – Most. Gyilkos pillantást vetettem rá, de az ellenállásom megtört. Bebújtattam a karom az ujjába, a selyembélés végigsimult a bőrömön. A zakó hatalmas volt rám, elnyelte az alakomat, de a melegség azonnali volt. Olyan érzés volt, mintha a karjaiba zárt volna – a gondolattól elakadt a lélegzetem. – Boldog? – köptem oda, a szemébe nézve. A kifejezés, amit ott láttam, elnémított. Hátratántorodtam, a vállam ismét a falnak ütközött. Killian Thorne úgy nézett rám, mintha én lennék az egyetlen dolog a világon, ami számít – és mint egy zsákmányra, amit éppen fel falni készül. A szemei szinte teljesen megfeketedtek, a pupillái kitágultak a nyers, ragadozó éhségtől. – Nincs mitől félned, Willa. Nem én vagyok az ellenséged. – Elmosolyodott, de nem volt benne kedvesség. – Biztos ebben? – suttogtam, a térdeim elgyengültek. – Akkor miért vagyok itt? Miért néz rám úgy... mint aki tönre akar tenni? Tett egy lépést előre, a zsebébe süllyesztette a kezét; a tartása laza volt, míg az enyém pattanásig feszült. – Ha bántani akarnálak, Willa, már abban a pillanatban megtettem volna, ahogy beléptél ebbe a szobába. Nem játszom az étellel, hacsak nem áll szándékomban megenni. A szavak hallatán a világ végére kellett volna futnom. Ehelyett hirtelen, lüktető forróság gyűlt össze a combjaim között. Összeszorítottam a lábam, próbálva elrejteni a reakciómat. Biztosan bedrogoztak. Nincs más magyarázat. Vagy a pultos csempészett valamit a tequilámba, vagy maga a levegő, amit Killian kilélegzett, volt afrodiziákum. Killian hátat fordított nekem, és egy mahagóni asztalhoz sétált, amelyen egy üveg drága bourbon állt. Töltött magának egy pohárral, a borostyánszínű folyadék a kristálynak csapódott. Ez volt az esélyem. Az ajtóra néztem, a szívem a bordáimnak kalapált. Elfuthatnék. Kijuthatnék ebből a bársonnyal bélelt csapdából, és soha nem néznék hátra. A kilincs felé nyúltam, az ujjaim már érintették a hűvös fémet. – Ha kilépsz azon az ajtón – harsant fel Killian hangja, mire megmerevedtem –, elveszíted az egyetlen valódi esélyedet, hogy elpusztítsd a férfit, aki összetört téged. Megálltam. Nem fordultam meg, de addig szorítottam a kilincset, amíg az ujjpereceim elfehéredtek. – Ex-vőlegényem – javítottam ki újra. Killian halkan, szórakozottan dörmögött. – És mi a helyzet a nővéreddel, Jade-del? Ő is az ex-nővéred már? A neve említése volt az utolsó csapás. Megfordultam, az arcom sápadt volt, a szememben ki nem sírt könnyek égtek. Az asztalnál állt, a poharat az ajkához emelte. Lassat kortyolt bele, és a perem felett nézett rám félelmetes intenzitással. – Honnan... – elcsuklott a hangom, nagyot kellett nyelnem, hogy újra megtaláljam. – Honnan tud Jade-ről? Követett engem? Maga valami beteges zaklató? – Megmondtam, Willa. Mindent tudok az alkalmazottaimról. Sloane Mercer becsvágyó ember, de óvatlan. Nyomokat hagy maga után. Én pedig fontosnak tartom tudni, pontosan ki sétál át a csarnokaimon. Gúnyosan felhorkantam, az alkohol hirtelen bátorságot adott. Elindultam az ajtótól, egyenesen felé. – Mi ez? Valami torz játék? Úgy bámul rám, mint egy trófeára, amit meg akar nyerni. Elküldte a testőrét, hogy vadásszon le. A nevemen szólít, mintha a tulajdona lennék. Mit érdekli magát Sloane? Mit érdekli az én életem? Forrt bennem a düh, a kezem ökölbe szorult az oldalam mellett. – És mit ért az alatt, hogy „visszavágni” neki? Nincs szükségem megmentőre, főleg nem olyanra, mint maga. – Úgy tűnt, mintha fuldokolnál, Willa – vágott közbe, a hangja lapos és érzelemmentes volt. – Én pedig kimondottan ellenszenvesnek találom végignézni, ahogy valaki megfullad, miközben még ennyi tűz maradt benne. – Maga őrült – suttogtam, megrázva a fejem. – Teljesen, végérvényesen elment az esze. Nagyot nyeltem, lelki szemeim előtt megjelent a lány képe korábbról. – Elég nagy az aggodalom egy olyan fickótól, akit öt perce még egy bőrfotelben kényeztettek szájjal. Mostanra közvetlenül előtte álltam, elég közel ahhoz, hogy érezzem a testéből áradó hőt. – Az... egy rosszul időzített kisiklás volt – mondta tökéletesen nyugodt hangon. A legkevésbé sem tűnt feszélyezettnek. – Nem lett volna szabad látnod. – Baromság. – A szó kissé elmosódott, ahogy felnéztem rá. – Akarta, hogy lássam. Pontosan meg akarta mutatni, milyen ember maga. – Észrevettem, hogy a száját nézem – a telt alsó ajkát, azt, ahogy kinézett, amikor éppen... Eltoltam magamtól a gondolatot, de a kár már megtörtént. A szívem minden rossz okból kalapált. – El kell mennem innen – motyogtam, inkább magamnak, mint neki. Megfordultam volna, de a szoba úgy döntött, hogy megdől. A padló mintha elmozdult volna a talpam alatt, a térdem pedig megbicsaklott. Vakvágányon nyúltam ki, kétségbeesetten keresve valamit, amibe kapaszkodhatnék, mielőtt a földet érném. A tenyerem egy kemény, égetően forró felületre csapódott. Nem asztal volt. Nem is szék. Killian csupasz mellkasa volt az. Abban a pillanatban, hogy a tenyerem érintkezett a bőrével, megváltozott a levegő a szobában. Olyan volt, mintha meggyújtottak volna egy kanócot. Az egész teste megfeszült az érintésem alatt, mellkasának izmai gránittá keményedtek. Éreztem a szívverésének lüktetését – egyenletes volt, erőteljes és gyors. A pohár a kezében megállt félúton a szája felé. Egy szívverésnyi ideig egyikünk sem mozdult. Lassan Killian tekintete oda tévedt, ahol a kezem a testéhez simult. Aztán felnézett, találkozva a tekintetemmel. A nyugodt, ragadozó álarc, amit eddig viselt, nem csak félrecsúszott – darabokra tört. Amit a szemében láttam, az valami nyers, valami teljességgel féktelen dolog volt. Olyan mély éhség, ami már-már félelmetesnek hatott. Az állkapcsa olyan erősen megfeszült, hogy azt hittem, eltörik a csont. A lélegzete élesen, szaggatottan akadt el, és éreztem, ahogy a saját tüdőm is válaszul összeszorul. A levegő kettőnk között megtelt hirtelen, erőszakos feszültséggel. Rájöttem, mit csinálok, és próbáltam elrántani a kezem, az arcomat elöntötte a szégyen és a vágy keveréke. De megmozdulni sem tudtam. Killian egy támadó kígyó gyorsaságával mozdult. Kinyúlt és elkapta a csuklómat; a szorítása határozott volt, de nem fájt. Ahelyett, hogy ellökött volna, visszakényszerítette a tenyeremet a mellkasa közepére, pontosan a szíve fölé. Lehajolt, az arca centikre volt az enyémtől, szemei olyan kétségbeeséssel keresték az enyémet, amitől elnehezedett a fejem. Amikor megszólalt, a hangja már nem volt sima. Rekedt volt, egy megkínzott hang, ami egy nagyon sötét helyről tört elő. – Igazad volt, Willa – suttogta rekedten, a szavak rezgése a mellkasán keresztül a tenyeremig hatolt. – Valóban tönre akarlak tenni.

🔥Lustán kigurultam a meleg és hívogató ágyból, amikor megkínzott a csodálatos ébresztőórám hangja. Érezzük a szarkazmust. Rácsaptam a kezemmel a hülye órára, ami azt ordította, hogy menjek iskolába. Ma olyan lusta vagyok. Kit áltatok? Szó szerint minden nap lustának érzem magam. Gombóccá húzódtam a takaró alatt, és a fejemet a kényelmes párnámba fúrtam. Egy nemtetsző morranás kíséretében feltápászkodtam az ágyból. Miután rendet raktam a szobámban, bevonszoltam magam a fürdőszobába, és becsaptam az ajtót. Megnyitottam a zuhanyt, megvártam, amíg eléri a megfelelő hőmérsékletet, aztán kibújtam a pizsamámból, beugrottam a víz alá, és végül leborotváltam a lábam. Húsz perccel később vizes hajjal és vaníliaédes mosollyal jöttem ki. Egy combközépig érő, kék overallt választottam, aminek masni volt a derekán, mert ki akartam tűnni. Hidratálót kentem az arcomra, aztán egy kevés szemhéjtust, hogy kiemeljem a kék szememet, és feltettem az epres szájfényemet is. A középhosszú szőke hajamat lófarokba kötöttem, és kétoldalt kihúztam pár tincset, hogy keretezzék az arcomat. Felvettem a fekete lapos talpú cipőmet, és kisétáltam a konyhába, hogy készítsek egy kávét: két kanál francia karamellkrémet és két kanál cukrot tettem bele. Isteni. Visszamentem a szobába a telefonomért és egy fekete táskáért, amibe a kávét is betettem. Megnéztem az időt, már kilenc óra volt, az órám pedig tízkor kezdődik. Sietve megittam a kávémat, felkaptam egy almát, és menet közben megettem. Sienna szobáján meg sem próbáltam kopogni, mert tudtam, hogy már az egyetemen van, mivel ma korán kezdődtek az órái. A pultról felmarkoltam a kocsikulcsot, és kiléptem a házból. Kinyitottam az autót, gyorsan beültem, becsatoltam az övemet, és beindítottam a motort. Bekapcsoltam a rádiót, és feltekertem a hangerőt, amikor megszólalt a kedvenc Ariana Grande számom, a „Positions”. Kifaroltam a kocsifeljáróról, és elindultam az egyetem felé. Találtam egy tökéletes parkolóhelyet. Gyorsan kiszálltam, elővettem a telefonomat, hogy megnézzem az időt, és láttam, hogy már majdnem tíz óra. Visszacsúsztattam a telefont a táskámba, mielőtt beszaladtam volna az épületbe, hogy beérjek a nap első órájára. ♧♧♧ – Szia csajszi, milyen volt ma az egyetem? – kérdezte Sie, amikor beléptem a közös lakásunkba. Örök idők óta a legjobb barátnők vagyunk, és most ugyanabba a főiskolába járunk. Nagyon hálás vagyok Sie-nek és a családjának. Miután a szüleim tizenhat éves koromban meghaltak egy autóbalesetben, Sie szülei befogadtak, és úgy bántak velem, mintha a saját lányuk lennék. Nem tudom, hol lennék nélkülük. Olyanok, mintha a második családom lennének. – Mrs. Ward annyira idegesítő tud lenni. Nem tudom, miért mindig rajtam köszörüli a nyelvét – panaszkodtam, és leroggyantam mellé a kanapéra, a hátamat a támlának vetve. – Még mindig szemétkedik veled? – kérdezte, mire bólintottam. – Komolyan ráférne már egy kis dugás. Kétlem, hogy a férje jó munkát végez, ha mindig ilyen házsártosan jön be – felelte Sie. Elhúztam a számat, egyáltalán nem lepődtem meg a válaszán. – Ha már a dugásnál tartunk, péntek van. Menjünk bulizni! – Kizárt, van egy beadandóm, és amúgy sem az én világom a klubozás – mondtam. – Ugyan már, jó lesz, ígérem – könyörgött –, és neked is komolyan ráférne egy kis gőzeresztés. – Nem, nem férne rá. – Kérlek, kérlek, kérlek! – Felé fordultam, ő pedig bevetette a legjobb boci szemeit, pontosan tudva, hogy nem tudok neki ellenállni. – Jól van – sóhajtottam, mire ő sikoltozni kezdett örömében. – Szuper! Hétkor indulunk – álltunk fel egyszerre, és elindultunk a saját szobáink felé. Bementem a fürdőbe egy gyors zuhanyra, hogy lemossam magamról a nap fáradalmait. Megtörölköztem, és az órára néztem: már hat óra volt. Reméltem, hogy tudok aludni egyet, mielőtt elindulunk Sie-vel. Nem siettem el a hajszárítást. Miután végeztem, besétáltam a gardróbba, és rájöttem, hogy nincs egy rongyom se, amit felvehetnék. Nem járok sűrűn szórakozni, úgyhogy csak melegítőim, farmerjeim és kardigánjaim voltak. Épp azon kezdtem el gondolkodni, hogy mégis lemondom a dolgot, de egy kopogás kizökkentett a gondolataimból. Sienna lépett be a szobámba két ruhával a kezében, amik nem sokat bíztak a képzeletre. – Sie, hova megyünk mi valójában? – kérdeztem kíváncsian. – Oké, lebuktam. Van ez az exkluzív klub a híres, gazdag és hatalmas embereknek, és sikerült szereznem két belépőt – válaszolta izgatottan. – Sie, szerintem ez nem jó ötlet. Olyan klubról beszélünk, ahova külön belépő kell – mondtam neki, jelezve, hogy nincs ínyemre a dolog. – Ne aggódj, semmi rossz nem fog történni – nyugtatott meg. – Most pedig ülj le, és hagyd, hogy rendbe szedjelek. Mibe keveredtem már megint? Egyórányi szépítkezés után Sie a kezembe nyomott egy fekete miniruhát és egy magassarkút, amiben kétségtelenül nehezemre fog esni a járás. Elpakoltam a legszükségesebb dolgaimat egy apró táskába, amit tőle kaptam, és el kell ismernem, tényleg kitett magáért; lélegzetelállítóan néztem ki. – Biztos, hogy ez én vagyok, és nem valaki más? – kérdeztem döbbenten, miközben a tükörképemet bámultam. – Te vagy az, Slo. Csak kiemeltem a természetes szépségedet – válaszolta. – Most pedig gyerünk, ne késsünk el! – Megragadta a kezemet, és kihúzott a szobából a bejárati ajtó felé. Kezdődjön az éjszaka. KETTEDIK FEJEZET Sienna kezébe kapaszkodtam, ahogy beléptünk a klubba. A félelmem minden egyes lépéssel nőtt. Az összes hely közül, ahová Sie valaha elvitt, ez volt messze a legimpozánsabb és legdrágább. A klubban vaksötét volt. Semmit sem láttunk volna, ha nincsenek az épület két oldalán az élénkkék fények. A „Vannicelli” nevet gyönyörűen, de fenyegetően vésték ki. A „V” betűt egy vörös láng jelképezte a közepén. Minden bejáratnál két-két testőr állt. A mennyezetről halvány fények világították meg a táncparketten lévő embereket. Próbáltam szemügyre venni a környezetemet, de Sienna elrángatott a bárhoz. A pult fekete márványból készült. Minden ezen a helyen gazdagságot és luxust sugárzott. Sienna és én helyet foglaltunk a bárszékeken, és rendeltünk egy-egy italt. – Szóval, tudod, hogy belépő kell a klubba, ugye? – kérdezte Sienna bűnbánó arccal. – Mit nem mondasz el nekem? – vontam fel a szemöldököm, tudván, hogy nem fognak tetszeni a következő szavai. – Lehet, hogy Callumtól szereztem őket... vagy lehet, hogy nem. – Micsoda?! – kiáltottam fel. Ha kíváncsi lennél, ki az a Callum: ő volt az egyik legjobb barátom, aki később a barátom lett, és annyira közel álltunk egymáshoz, hogy azt hittem, szeretjük egymást. De tévedtem. A legfájdalmasabb módon tudtam meg, amikor a szüleim temetése alatt rajta kaptam az ágyban az unokatestvéremmel. Annyira dühös voltam, hogy az volt az utolsó alkalom, amikor beszéltünk. Nem tudtam, hogy Sie még mindig tartja vele a kapcsolatot, és elárulva éreztem magam. – Miért tetted ezt? – kérdeztem dühösen, mert csak most szólt. – Tudom, hogy pipa vagy, de nem jöttél volna el velem, ha tudod, honnan vannak a belépők. – Igaza volt, Callummal akartam utoljára érintkezni. Mondhatni, még mindig nem tettem túl magam az árulásán. – Naná, hogy nem jöttem volna! – feleltem dühösen. – Úgy tűnt, még mindig nem felejtett el téged, amikor láttuk, és hidd el, készen álltam, hogy kékre-zöldre verjem – mondta, minden szót megnyomva –, de kicsit szégyellem bevallani, hogy megvett magának, amikor előhúzta ezeket a belépőket. – Akkor is, Sie... – Tudom, tudom. De annyira el akartam jönni ebbe a klubba. Sajnálom – mondta, és bevetette a legjobb boci szemeit. Ez már a második alkalom volt ma. Tényleg immunissá kell válnom erre, mielőtt még bajba sodor. – Áh... jól van, most az egyszer megúszod – feleltem, mire ő egy teátrális sóhajt eresztett meg. – Gyerünk, táncoljunk! – mondta, és nyújtotta a kezét, miközben mindketten felálltunk. – Nem tudok, nem ebben a cipőben – panaszkodtam, miközben a táncparkettre vezetett. – Ne aggódj, ha elfáradsz, pihenünk – nyugtatott meg. Mindketten a táncparkettre mentünk, átverekedtük magunkat rengeteg izzadt testen, hogy keressünk egy tökéletes helyet, és elkezdtünk mozogni a ritmusra, miközben a DJ Sean Paul és Stefflon Don „Shots and Wine” című számát játszotta. Olyan szélesen mosolyogtam, hogy már belefájdult az arcom, és éreztem, ahogy a testem veszélyesen és kacéran mozog, ahogy a zene átvette az irányítást. Mondhatni, elég jól táncoltam. Már-már teljesen átadtam magam a ritmusnak... Vannak pillanatok, amikor érzed, hogy figyelnek, és amikor kétségbeesetten körülnézel, rájössz, hogy csak hülyét csinálsz magadból. Aztán megvonod a vállad, gondolván, hogy csak a fejedben létezik az egész. Pontosan így éreztem magam ebben a pillanatban. Próbáltam nem törődni vele, de a folyamatos érzés, hogy figyelnek, újra és újra felszínre tört. Éreztem, ahogy valakinek a tekintete égeti a bőrömet, és minden mozdulatomat lesi. Hideg futott végig a hátamon, és hirtelen fázni kezdtem. Folyamatosan pásztáztam a klubot, amíg meg nem láttam őt, és a tekintetem össze nem kapcsolódott a sötét szemeivel. Az L'Elite szekció erkélyén állt, ital volt a kezében, egy sötétvörös hajú, erős sminket viselő lány pedig úgy kapaszkodott a karjába, mintha az élete múlna rajta. Olyan szűk ruhát viselt, ami semmit nem bízott a képzeletre. A férfi a korlátnak támasztotta a könyökét, előrehajolt, és azokkal a lenyűgöző szemeivel engem figyelt. Fekete inget és nadrágot viselt. A fekete ing szorosan tapadt a testére, láttatva tetovált izmainak mozgását. Az arca felém fordult, pislogás nélkül nézett rám. Az állkapcsa megfeszült, az ajkai pedig egy vékony vonallá rándultak össze. Fekete haja zilált volt. Annyira elmerültem a látványában, hogy elfelejtettem, mit is csinálok, amíg egy könnyű érintést nem éreztem a vállamon, ami kizökkentett a révületből. – Jól vagy? Mintha egy másik világban járnál – kérdezte Sie aggódó tekintettel. – Sajnálom, csak elfáradtam. Fáj a lábam – mondtam, nem akarva aggasztani őt. – Tartsunk szünetet? – kérdezte, mire bólintottam, és mindketten visszaindultunk a bárhoz egy újabb italért. A tekintetem akaratlanul is visszatért rá, csak hogy lássam: még mindig engem néz. Egy hajszála sem állt félre, és kétlem, hogy akár egyszer is pislogott volna. Nem tudtam megállni, hogy végigmérjem. Magas volt és vállas, és valamiért félelmetesnek tűnt. Nem tagadhattam, mennyire vonzó és elképesztően jóképű, de akkor is félelmetes. Nem bírtam levenni róla a szemem, és ő ezt tudta. A tekintete egy centit sem mozdult az arcomról. – Hé, Sie, szerintem jobb lenne, ha elmennénk – mondtam hirtelen. – De miért? Hiszen jól érezzük magunkat – nyafogott. – Van egy beadandóm, és fáradt vagyok. – Jól van, menjünk – adta be végül a derekát. Gyorsan elindultunk a kijárat felé. Már majdnem az ajtónál voltunk, és nem tudom, mi ütött belém, de azon kaptam magam, hogy visszafordulok felé. A szemem elkerekedett, amikor láttam, hogy még mindig ugyanabban a pózban áll, és mozdulatlanul mered rám. Ajkai sarka gúnyos félmosolyra húzódott, és a poharát emelve köszöntött, mielőtt az ajkaihoz emelte volna. Sötét tekintete olyan ígéreteket hordozott, amiket biztosan nem akartam megismerni, így kisétáltam az ajtón. Sie-vel taxit hívtunk az otthonunk kényelmébe. HARMADIK FEJEZET Egy hónap telt el azóta, hogy Sie-vel a klubban voltunk, és végre végeztem a félévi vizsgáimmal. Már csak egy hetem van hátra a kijelölt projektem miatt, és aztán végeztem az egyetemmel. Végre lediplomázhatok, és elkezdhetem az orvosi gyakorlatomat. Már a nyár elején jártunk, a hőség tikkasztó volt, és az, hogy részmunkaidős felszolgálóként dolgoztam az egyik legnépszerűbb étteremben, a L'Elite-ben, egyáltalán nem tette könnyebbé a helyzetet. Éreztem, ahogy az izzadság gyöngyözni kezd a fehér ingem alatt; a homlokomat állandóan törölgetni kellett, és biztos voltam benne, hogy a sminkem ekkorra már romokban hevert. – Sloane, a hatos és a kilences asztalt, kérlek! – Máris megyek, Mrs. Ricci – mondtam, és rámosolyogtam, amit ő kecsesen viszonzott. Ő az üzletvezető, és nagyon jó, kedves ember, amiért mind a dolgozók, mind a vendégek szeretik. Besétáltam a konyhába hozzá, ő pedig négy tányérra mutatott, amik egy rozsdamentes acélpulton sorakoztak. Sikerült mind a négy tányért egyensúlyoznom a kezemen, odaléptem a konyhaajtóhoz, és háttal kitoltam. Letettem a tányérokat a második asztalhoz, és a kötényembe töröltem ügyetlen tenyeremet. Megfordultam, és láttam, ahogy Silvia, az étterem recepciósa, üdvözöl és helyére kísér egy párt. Elmosolyodtam, amikor láttam, hogy törzsvendégek. Helyet kaptak. Kivettem a jegyzettömbömet a kötényem zsebéből, és mosollyal az arcomon odaléptem hozzájuk. Fellapoztam a tömböt a rendeléshez. – Jó estét, Mr. és Mrs. Ward! Üdvözöljük önöket a L'Elite-ben. Mit hozhatok ma önöknek? – kérdeztem, még mindig mosolyogva. – Szia Slo, jól nézel ki ma – mondta Mrs. Ward, visszamosolyogva rám. – Kétlem, de ön viszont lélegzetelállító. Valamilyen különleges alkalom? – kérdeztem. – A huszadik házassági évfordulónk – válaszolta Mr. Ward, miközben felesége kezét a sajátjába fogta, és egy lágy puszit nyomott a kézfejére. Mindketten szeretetteljesen mosolyogtak egymásra. – Ez csodálatos. Gratulálok! – mondtam, csodálva a szerelmüket, és titkon magamnak is hasonlót kívántam. – Köszönjük. Kérnék egy steaket sült krumplival és a legjobb vörösborukat – rendelte Mr. Ward. Feljegyeztem, és Mrs. Ward felé fordultam a saját rendeléséért. – Én is ugyanazt kérem, mint Jack – mondta. – Rendben, máris hozom. – Visszamentem a konyhába, leadtam a rendelésüket, és tartottam egy rövid szünetet, mielőtt megkértem az egyik pincér srácot, hogy vigye ki a borukat. Bármilyen kimerítő is volt a munka, szerettem itt dolgozni. Négy éve voltam már itt, és ez segített kifizetni a tandíjamat és az ételemet. – Kész! – mondta Gina, az egyik konyhai dolgozó. A tányérokat a kezemre vettem, és óvatosan kisétáltam. – Parancsoljanak – mondtam, miközben mindkét asztalfélre letettem a tányérokat. – Köszönjük – felelte a házaspár egyszerre. – Ne habozzanak szólni, ha szükségük van bármire. Legyen szép estéjük! Magára hagytam a párt a vacsorájukkal, és az egyik üres asztalhoz mentem, hogy leszedjem a tányérokat. Általában rendbe teszem az asztalokat, mielőtt hazamegyek. Munkavégzés közben a vendégeket figyeltem. Voltak köztük párok, üzletemberek és családok. Egy apából, anyából és lányból álló család tűnt fel az étterem túlsó végén, az ablakok közelében. Boldogan nevettek, mit sem törődve a kinti hőséggel. Boldog pillanat volt, de számomra egyben fájdalmas is. A gondolataim visszaszálltak a saját családomhoz. Annyira hiányoznak. Miután végeztem a teendőimmel, az öltözőbe mentem, hogy összeszedjem a dolgaimat, és a munkaruhámat kényelmes saját ruhára – pulóverre és farmerre – cseréljem. Tudom, hogy meleg van, de pulóverben és farmerben érzem magam a legjobban. Elővettem a telefonomat, hogy megnézzem az üzeneteket és a nem fogadott hívásokat; öt nem fogadott hívást és egy üzenetet láttam, mindet Sie-től. Feloldottam a telefont, és elolvastam az üzenetet. A vizsgák miatt nem tudtunk rendesen együtt lógni. LegjobbBarátnő: Szia Slo, tervezzük, hogy elmegyünk a Vannicelli klubba pár baráttal. Van kedved jönni? Én: Nem igazán. Fáradt vagyok, és szeretnék aludni egyet. Talán legközelebb. LegjobbBarátnő: Oké, valószínűleg már elmegyek, mire hazaérsz. Én: Rendben, érezd jól magad, de ne vigyétek túlzásba! LegjobbBarátnő: Erre nem ígérhetek semmit. 😉 Lezártam a telefont, és a táskámba tettem, nehogy ottfelejtsem. Elköszöntem a munkatársaimtól és Mrs. Riccitől, mielőtt kiléptem az étteremből. Nem volt szokatlan számomra, hogy ilyenkor megyek haza, és nem féltem. Nem hoztam a kocsit, mert nem volt messze a lakásom, és szerettem az éjszakai sétákat. Nem volt olyan sötét, ahogy a lakásom felé gyalogoltam, imádkozva, hogy ne fussak össze semmilyen perverzzel. Már majdnem a házunk közelében jártam, amikor megint elfogott az az érzés. Mintha valaki figyelne, és ez már egy hónapja tartott. Azt mondogattam magamnak, hogy csak paranoiás vagyok, de nem tudtam elnyomni az érzést. Hátranéztem, de nem volt ott senki. Valaki követett, csak nem láttam az illetőt. Nem bántott, csak nézett, anélkül, hogy bármit tett volna. Mégis, mindig igyekeztem szaporázni a lépteimet. A biztonság az első, nem igaz? Csak mert nem tesz semmit, még nem jelenti azt, hogy nem veszélyes. Folytattam a sétát, gyorsabban, mint azelőtt, de még mindig nem tudtam lerázni az érzést. Sóhajtottam egyet, amikor megláttam a lakásomat az utca túloldalán. Mielőtt átkelhettem volna, jelenlétet éreztem magam mögött. Megfordultam, és egy falnak ütköztem. Nem... nem falnak, hanem egy férfinak. – Szia, Bella, azt hiszem, elég hosszan vártam már – mondta, lenézve rám. Esélyem sem volt válaszolni, mielőtt egy tű szúrását éreztem volna a bőrömön, és abban a pillanatban minden elsötétült. A szeme volt az utolsó dolog, amit láttam. NEGYEDIK FEJEZET A függönyön átszűrődő napsugárra ébredtem. Csak bámultam a fényt. Hason fekve rémlettek fel az előző éjszaka borzalmai. Szerencsére émelyegtem ugyan, de nem annyira, hogy hánynom kelljen. Körülnéztem, és minden csendesnek és nyugodtnak tűnt. Sikerült feltápászkodnom az ágyból. Nem vesztegetve az időt, az ajtó felé fordultam. Odarohantam, félve, hogy zárva van, de megkönnyebbülten felsóhajtottam, amikor láttam, hogy nyitva. Óvatosan kinyitottam az ajtót, ügyelve, hogy ne csapjak zajt, és a folyosóra lestem, mielőtt kiléptem volna a szobából, és óvatosan leereszkedtem a lépcsőn. A ház látványa lenyűgöző és rendkívül fényűző volt, ami elgondolkodtatott, vajon ki lehet a tulajdonosa. A tekintetem egyenesen a bejárati ajtóra tapadt, és gyors köszönetet mondtam a Fennvalónak. Elindultam a kijárat felé, de mielőtt elérhettem volna az ajtót, egy hang szólalt meg a hátam mögött. – Én a helyedben nem tenném. Lassan megfordultam, mint a fényszóró elé került őz, és egy sötétbarna szemű, göndör, sötét hajú férfival találtam szemben magam. Vonzó volt. – Deaconnek nem tetszene, hogy megpróbáltál elszökni – mondta, külön hangsúlyozva a Deacon nevet, aki, feltételezésem szerint, a rablóm lehetett. – Enzo vagyok, és bármennyire is szeretnélek jobban megismerni, el kell lépned az ajtótól. – Hol van ő? – látni akartam az úgynevezett emberrablómat, hogy megkérdezzem, miért vagyok itt. – Elment elintézni pár dolgot. Javaslom, menj vissza a szobádba. Nem akarnám, hogy szembe kelljen nézned Deacon haragjával – mondta, miközben különféle érzelmek suhantak át az arcán. Nem tudtam, félelem volt-e, aggodalom vagy sajnálat, de az a tény, hogy ő is tartott ettől a Deacontől, elgondolkodtatott, mennyire lehet rémisztő az a férfi. Eltávolodtam az ajtótól, és visszamentem a szobámba, Enzo pedig ott jött mögöttem. – Hozok majd neked valamit enni – mondta, amikor beléptem a szobába. Enzo egy tálcával tért vissza, amin kenyér, rántotta és egy pohár narancslé volt, amit gond nélkül el is fogyasztottam. Szükségem volt az energiára a későbbi szökéshez. Miután végeztem az evéssel, elvitte a tálcát, de egy kattanás hangja megütötte a fülemet. Felkeltem az ágyról, és az ajtóhoz mentem, megpróbáltam kinyitni, de zárva volt. Nagyszerű! Be vagyok zárva. Annyit a szökési tervemről, de még nem akartam feladni. Eszembe jutott Sie. Biztosan halálra aggódja magát. Mi lesz, ha nem sikerül megszöknöm? Mi lesz velem? Hosszú ideig járkáltam fel-alá a szobában, félelmemben és dühömben sírva, mígnem elnehezültek a szemeim, és a testem elfáradt, én pedig álomtalan álomba merültem. Hideg, bizsergető érzésre ébredtem az arcomon. Hunyva tartottam a szemem, próbáltam lerázni magamról az érzést, de az csak fokozódott. Kinyitottam a szemem, és egy sikoly tört fel belőlem. Hideg futott végig a hátamon, ahogy a sötét szemeibe néztem. Azonnal felismertem: ő volt az a férfi, akit egy hónappal ezelőtt a klubban láttam. Az arca csak centikre volt az enyémtől, és amikor mozdulni próbáltam, a kezével lefogott, lehetetlenné téve a menekülést. Sötét és gonosz módon mosolygott, amitől nagyon kényelmetlenül éreztem magam. Vajon ilyen mosollyal néz az áldozataira is, mielőtt végez velük? Pár másodperc telt el, mire végre felült, adva nekem egy kis teret. Túlságosan féltem a mozduláshoz. Hatalmas alakja olyan megfélemlítő volt, hogy alig bírtam a szemébe nézni. Neki viszont nem okozott gondot bámulni engem; tekintete végigpásztázta a testemet, minden mozdulatomat figyelve. – Sloane Vance, hm. Sloane, Sloaney, Slo – kántálta, hangjában szórakozottsággal. Meglepődtem, hogy tudja a nevemet, de nem szóltam semmit, miközben ő a mögöttem lévő falat nézte. – Tudod, miért vagy itt, Slo? – kérdezte nyugodt, de veszélyes hangon. – Nem, csak engedj el – mondtam halkan, mégis reménykedve. – Átkozottul szexi voltál azon az éjszakán, tudtad? – mondta nyersen, én pedig éreztem, ahogy kifut a vér az arcomból. Lehunyta a szemét, és mély levegőt vett. Amikor újra kinyitotta, a pupillái tágak voltak. Azonnal hátráltam, amíg a fejem az ágytámlának nem ütközött, ő pedig követte a mozgásomat. Az arca a jobb fülemhez simult, és próbáltam nem remegni, de nehéz volt. Meleg lehelete érte a bőrömet. – Mit... mit akarsz tőlem? Miért raboltál el? – suttogtam remegve, próbálva visszatartani a zokogást. – Mert akarlak téged, te kis kísértés – válaszolta hanyagul, mintha csak az időjárásról beszélne. – Miért pont én? Bárkit megkaphatsz, akit csak akarsz. Csak engedj el – könyörögtem. – Nem akarok mást. Te az enyém vagy – mondta nyugodtan, de hűvösen. Lehunytam a szemem, és a testem irányíthatatlanul reszketni kezdett. Egy erős kar átfogta a derekamat, közelebb húzva hozzá, a másik keze pedig a fejem mellett az ágytámlának feszült, mire felpattant a szemem. Próbáltam fészkelődni, hogy kiszabaduljak a szorításából. Az arca minden figyelmeztetés nélkül a nyakamhoz simult. Kölnijének illata megcsapta az orromat, ahogy az orrával súrolni kezdte a bőrömet. A kezemet a mellkasára tettem, amitől megfeszült, és szorosabbra vonta a derekamat. Éreztem a hasizmai rezdülését, forró bőrét a kezem alatt, ahogy teljes erőmből toltam őt, próbálva távolságot teremteni köztünk, de ő meg sem moccant. Az orrával mintákat rajzolt a csupasz bőrömre, amitől bizsergés futott végig a testemen, és dühös voltam magamra, amiért ilyen izgalmat éreztem. Egy telefoncsörgés mentett meg, és magamban hálát adtam bárkinek is, aki hívta. – Che cosa! – ugrott neki dühösen a vonal másik végén lévőnek. – Sto arrivando, non puoi nemmeno fare niente di giusto idiota. – Letette a telefont. – Most mennem kell, kis kísértés, de visszajövök. – Puszit nyomott az arcomra, és felállt, hogy kimenjen a szobából. Kiengedtem a visszatartott lélegzetemet, miközben feltartóztathatatlan könnyek gördültek le az arcomon. *+*+*+* Fordítás: Che cosa – (Micsoda) Sto arrivando, non puoi nemmeno fare niente di giusto idiota – (Jövök már, semmit sem tudsz jól csinálni, te idióta.) ÖTÖDIK FEJEZET DEACON SZEMSZÖGE – Kér... kérlek, könyörülj! Micsoda seggfej. Ha azt hitte, hogy a szánalmas esedezése majd rávesz, hogy megkíméljem a hitvány életét, akkor átkozottul tévedett. Már akkor elszúrta, amikor megpróbált pénzt lopni tőlem, és információkat szivárogtatni az ellenségeimnek. Én vagyok az olasz maffia kibaszott feje. Már a nevem hallatán is végigfut a hideg az emberek hátán. Összeszarnák magukat már csak attól is, ha kimondják. Dante Vannicelli. De jobban szeretem, ha Deaconnek hívnak. Az emberek félnek tőlem, és joggal. Csak egy idióta merne ujjat húzni velem. – Kérlek, köny... könyörülj! – könyörgött az előttem lévő férfi újra, mintha ez bármit is változtatna a szándékomon. – Akkor nem kellett volna elárulnod a főnököt! – kiáltott rá Callum, az egyik emberem, mielőtt gyomron rúgta volna. A férfi felnyögött fájdalmában, és vért köhögött fel. Micsoda szemétláda. Mivel közénk tartozott, tudnia kellett volna, hogy innen nincs menekvés. Az emberem ugyanolyan brutális és kegyetlen, mint én. Egy szörnyeteg. Leguggoltam elé. Még mindig a földön feküdt, a sajgó gyomrát fogva. Meg kell hagyni, az emberem jól elintézte, ő meg nyavalygott, mint egy kislány. Micsoda puhány. Megragadtam a hajánál fogva, és kényszerítettem, hogy rám nézzen. Gyakorlatilag egy roncs volt. Az arcát elborította a saját vére, a szemei belilultak. Gusztustalan. – Santino! – A teste megrándult, reszketett a hangomtól. Ha ennyire félt tőlem, kétszer is meg kellett volna gondolnia, mielőtt elárul. – Tisztában vagy a lopás és az árulás következményeivel, nem igaz? – kérdeztem nyugodtan, de félelmetes hangon, a szart is kijátszva belőle. – Válaszolj! – mordultam fel, mire összerezzent. – I-igen, sajnálom. Többet nem fordul elő. Esküszöm! – válaszolta remegve. Sóhajtottam. Hányszor hallottam már tőle ezeket a mondatokat egyetlen éjszaka alatt? Ez a fickó tényleg tudta, hogyan menjen az idegeimre. Erősebben markoltam a hajába, az arcát az enyém felé vonva. – Én nem ismerek kegyelmet, és ezt te is tudtad, amikor esküt tettél, hogy csatlakozol ehhez a családhoz. – Kérdően néztem rá, mire ő gyengén megrázta a fejét. Elvigyorodtam, és Enzo, a helyettesem felé fordítottam a fejem, aki azonnal tudta, mit akarok. Bólintott, elővett valamit a nadrágzsebéből, és a tenyerembe helyezte. Egy fegyvert. Santino azonnal próbált szabadulni a szorításomból, de csúfosan kudarcot vallott. A fegyvert a homlokához szorítottam. Éreztem, ahogy az arca elfehéredik, a szemei elkerekednek, és keservesen sírni kezd. – Adtam neked elég esélyt, hogy tiszta vizet önts a pohárba, de te elbasztad. Volt bőr a képeden ujjat húzni velem. Azt hitted, elmenekülhetsz előlem, szórakozhatsz velem, miközben pontosan tudtad, milyen fenevad vagyok! – köptem rá dühösen. – Kérlek, k-kérlek Deacon! Könyörgöm ne! – Felálltam, a fegyvert még mindig rá szegezve. Elegem volt ebből a játékból. Véget akartam vetni az életének. A bennem lévő szörnyeteg szabadulni vágyott. Átadtam magam a vágynak, hogy kiontsam a vérét, hogy szétlőjem az agyát és a vérében táncoljak. Kikapcsoltam a biztosítót, és háromszor lőttem rá: a mellkasára, a gyomrára és a homlokára. Visszaadtam a fegyvert Enzónak. – Sbarazzati del corpo! – utasítottam az embereimet. – Kicsit feszültnek tűnsz. Miért nem megyünk el az egyik klubodba gőzt ereszteni? – mondta Enzo. Ő volt az egyetlen, aki így beszélhetett velem, és tudta, hol a határ. Kiskorunk óta a legjobb barátok vagyunk, és az életemet is rábíznám. Kiszétáltunk a raktárból az autóhoz. Enzo ült a kormányhoz, én pedig mellé, és az egyik szállodám felé vettük az irányt. Nem igazán volt kedvem menni, de most tényleg rám fért egy kis figyelemelterelés. Enzo elment italért, én pedig az L'Elite részleg felé vettem az irányt, és leültem az egyik székre, amikor az egyik ribanc, akit megdugtam – Ria, Lia, nem is érdekelt –, belém karolt, próbálva rávenni, hogy feküdjek le vele. Enzo visszatért, és egy pohár italt nyomott a kezembe. – Whiskey neked, Deacon, tudom, mennyire ráfér. – Ho così tanta voglia di piantare un proiettile in testa a questa troia. Enzo felnevetett. – Calmati Deacon, ci sono molti testimoni. – Felálltam a székemből, és lenéztem a táncoló, szórakozó emberekre. Belekortyoltam az italomba. A tekintetem minden arcot végigpásztázott a táncparketten, amíg meg nem állt egy bizonyos szőke hajon és egy szűk fekete ruhán; a lány ingerlően táncolt, magára vonva a klub összes férfijának tekintetét. Olyan elszántan akartam látni az arcát, és a kívánságom teljesült, amikor felém fordult, rázva azt a szexi testét. Elállt a lélegzetem a szépségétől; el kell ismernem, átkozottul istenien nézett ki. Megpördült, mintha keresne valamit, amíg a tekintete nem találkozott az enyémmel. Révületben bámultuk egymást, amit egy lány – vélhetően a barátnője – szakított meg, megkocogtatva a vállát. Mindketten visszamentek a bárhoz. Nem tudtam levenni róla a szemem. Olyan vonzalmat éreztem, amit nem tudtam megmagyarázni. Megfordult, hogy rám nézzen, mondott valamit a barátnőjének, majd mindketten a kijárat felé indultak. Még mindig nem bírtam levenni róla a szemem, és azt kívántam, bárcsak még egyszer utoljára rám nézne. És megtette. Félmosoly ült ki az arcomra, és köszöntésre emeltem a poharam. Az enyém. Az én kis kísértésem. *+*+*+*+*+*+**+**+**+**+** Fordítás: Sbarazzati del corpo – (Szabaduljatok meg a testtől) Ho così tanta voglia di piantare un proiettile in testa a questa troia – (Annyira szeretnék golyót ereszteni ennek a ribancnak a fejébe) Calmati Deacon, ci sono molti testimoni qui – (Nyugodj meg Deacon, sok itt a tanú).

🔥Négy évet adtam neki, ő pedig visszahozta a szeretőjét és a törvénytelen gyermekét. Azt hitte, mindent elvesztettem… amíg meg nem jelent a legveszélyesebb Alfa. ======== Elara szemszöge – Olyan boldog vagyok, hogy ma este itt vagy, Lilith. Szeretlek – mondta Conrad. A férjem, a Pyrewood Enklávé Alfája, karjában tartotta a gyönyörű szőkét, és lágy csókot nyomott a homlokára. Ezt látva földbe gyökerezett a lábam. A bankett-teremben minden vendég lopva engem fürkészett, suttogtak és gúnyolódtak. – Az ott Lilith Thorne? – zihált a szobalányom, Marlowe. – Mit keres ő itt?! Nyilvánvalóan a férjem hozta ide. Ma este volt a Telihold fesztivál. Alfaként és Lunaként kellett volna megjelennünk. De Conrad ehelyett őt hozta magával, fittyet hányva arra, mennyire megalázó ez számomra. Lilith Thorne volt Conrad középiskolai szerelme, a Steelrend Szindikátus Alfájának lánya. Ő és Conrad tökéletes párt alkottak, amíg Lilith szakított vele. A pletykák szerint megcsalta egy másik férfival. Conrad egy évvel később egy partin ismerkedett meg velem. Rájöttünk, hogy társak vagyunk, és azonnal egymásba szerettünk. A családomból senki sem repesett az örömtől a kapcsolatunk miatt. De én mégis megszöktem otthonról, és beházasodtam a Pyrewood Enklávéba. Társak voltunk, a Holdistennő áldásával. Mégis mi baj történhetne? De tévedtem. Hatalmasat tévedtem. A házasságunk első buktatója a vetélésem volt. Egy üzleti megbeszélés során veszítettem el a gyermekemet. Conrad engem hibáztatott érte. Úgy vélte, túlságosan is vigyázatlan voltam. Hogy orvosoljuk a traumát, örökbe fogadtunk egy édes kisfiút, Ronint. Ám egy gyermek sem hozhatta rendbe a házasságunkat. Conrad kezdett elhidegülni tőlem. És most Lilith visszatért, a férjem első szerelme. Vajon azért jött, hogy elvegye őt tőlem? A pánikot elfojtva odaléptem hozzájuk. – Lilith, el kellene menned – próbáltam ezt a lehető legnagyobb méltósággal mondani. – És maradj távol a férjemtől. Lilith kikerekítette hatalmas, ártatlan szemeit, és Conradra nézett. – Szerelmem, elmondjuk neki? – kérdezte lágyan. Rossz előérzetem támadt. – Mit mondtok el? Conrad közömbös pillantást vetett rám: – Lilith mostantól itt marad. Nem akartam hinni a fülemnek. – Itt marad? Mégis miként? Elment az eszed?! Lilith szemébe gyorsan könnyek gyűltek: – Tudom, hogy gyűlölsz, Elara. Minden az én hibám. De Conrad semmi rosszat nem tett, úgyhogy kérlek, ne kiabálj vele. – Lenne szíves? A férjemhez beszélek! – csattantam fel. – Viselkedj vele rendesen! – mordult rám Conrad. – Nem fogom veszélyeztetni a pozíciódat. Ígérem. – Lilith ártatlanul pislogott. – Továbbra is te lehetsz a Luna. Csak annyit akarok, hogy Conraddal maradhassak... és a gyermekemmel. Megcsúszott a talaj a lábam alatt. A lábaim elgyengültek, és alig bírtam egyenesen megállni. – Gyermek? Milyen gyermek? – kérdeztem összeszorított fogakkal. Közös gyermekük van? Hogyhogy nem tudtam erről?! Összenéztek. Aztán végül Conrad megszólalt: – Talán ideje elmondanom neked az igazat... Ronin Lilith és az én gyerekem. Nem kaptam levegőt. – De te azt mondtad... hogy Ronint egy árvaházból fogadtad örökbe! Hogy nincsenek szülei! – Ha nem ezt mondom, elfogadtad volna Ronint, és sajátodként nevelted volna? – mondta Conrad homlokát ráncolva. – Lilith nem tudta felnevelni Ronint, amikor a gyerek megszületett. Így hát idehoztam őt. Ez csak egy kis ártalmatlan, kegyes hazugság. Ártalmatlan, kegyes hazugság? A lelkemet is beletettem, és felneveltem annak a nőnek a gyermekét, aki a férjemmel baszott. Ő pedig most lecsapott, és megpróbálja elvenni a gyermekemet és a férjemet. Mi vagyok én? Ingyenes dada számukra? – Nem, Conrad... nem akarom, hogy itt legyen – szűrtem a fogam között, keményen küzdve, hogy ne hulljanak a könnyeim. – Ez elfogadhatatlan. Kérlek, küldd el őt... mint a feleséged és a Lunád kérem! – Ő marad. Nincs miről beszélni! – mordult fel Conrad. – Ha ő marad... attól tartok, engem kergetsz el – mondtam remegve. A torkomban dobogott a szívem. Mert még én sem lehettem biztos benne, kit fog választani. Conrad frusztráltnak tűnt. Ám mielőtt megszólalhatott volna, Lilith sírva fakadt. – Ne helyezd nyomás alá! Ez mind az én hibám... Soha nem akartam a harmadik nő lenni a házasságotokban... N-nekem mennem kell! – zokogta, majd elfordult, és kirohant a bankett-teremből. Conrad felém kapta a fejét, és dühösen rám meredt: – Na, most boldog vagy? Ezzel ő is kiviharzott, hogy utánaeredjen. Másodpercek alatt eltűntek. Megingott a lábam, fájdalom és megaláztatás öntött el. Conrad az imént hozta meg a döntését – köztem és Lilith között az utóbbit választotta. Az összes vendég gúnyolódva figyelt. Senki sem lépett oda, hogy megvigasztaljon. Conrad tagjai mind úgy gondolták, hogy csak egy vidéki lány vagyok egy apró északi frakcióból. És hogy nem érdemlem meg a nagyszerű Alfájukat. Valószínűleg repestek az örömtől, hogy Lilith itt van a helyemben, lévén ő egy Alfa lánya. – Luna Elara, jól vagy? – kérdezte aggódva a szobalányom, Marlowe. – L-le kell feküdnöm... Tántorogva menekültem el a bankett-teremből, távol a kárörvendő tekintetektől. De képtelen voltam aludni. Hogyan is aludhattam volna a tudattól, hogy a férjem egy másik nővel van? Miután néhány órán át egyedül sírtam a szobámban, megacéloztam magam, és elindultam, hogy megkeressem Conradot a szobájában. Beszélnünk kellene. Meg tudnánk oldani ezt. Ám a katonák Conrad szobája előtt megállítottak. Közölték velem, hogy az Alfa jelenleg elfoglalt. – Mivel elfoglalt? Nincs ideje a feleségére? – kérdeztem hitetlenkedve. – Ez az Alfa parancsa – felelte hűvösen a katona. Dühös voltam. Épp folytatni akartam a vitát, amikor éles fájdalom hasított végig a testemen. Előrehajoltam, felnyögve a kíntól. Ezt a fájdalmat az árulás okozta. A vérfarkasok világában, ha a társad megcsal, elviselhetetlen fájdalmat érzel, és látomásod lesz arról, ahogy szexelnek. Ezek a képek pörögtek a fejemben ebben a szent pillanatban. Pontosan ezen az ajtón túl, meztelenül feküdtek a hitvesi ágyunkon. Lilith lábai Conrad derekára fonódtak, a férfi pedig úgy kúrta őt, mint egy vadállat. – Ó... te jó ég, erősebben, erősebben! – visította a nő. A férfi megragadta a ringkódó mellét, és felmordult: – Bámulatos vagy... basszus... szeretlek. Undorító, émelyítő érzés tört rám. Végigszenvedtem magam néhány lépésen, majd hánytam. 2. fejezet: Utállak Elara szemszöge Azon a napon visszavittek a szobámba. A fájdalom és a fejemben lévő képek kis híján megöltek. A következő három napban képtelen voltam kikelni az ágyból. És Conrad egyszer sem vette a fáradságot, hogy ránézzen. Azt hallottam, hogy el volt foglalva azzal, hogy Lilith-t partikra vitte, és bemutatta az összes tagjának. Aztán váratlan hívást kaptam a legjobb főiskolai barátnőmtől, Hadley-től. – Szia, Elara! Csak hallani akartam rólad, és megkérdezni, hogy jövő héten még mindig jössz-e üzleti ügyben a Thunderglave Reach-be. Mindenképpen találnunk kellene egy időpontot a találkozóra! Vettem egy apró, mély lélegzetet. A fenébe. Ezt majdnem elfelejtettem. Az elmúlt néhány évben egy hatalmas ingatlanprojekten dolgoztam, az Aurelia Metropoliszon, egy Thunderglave Reach-i céggel, vagyis a világ legnagyobb és leghatalmasabb frakciójával. Eredetileg úgy terveztem, hogy jövő héten odautazom, és aláírom a szerződést Jarek vezérigazgatóval. Szerettem volna bepótolni az elmaradt beszélgetéseket Hadley-vel, és... esetleg meglátogatni Hadley bátyját. A bátyja, Kaelen Vance, nem volt más, mint a Thunderglave Reach Alfája; a mágnás, aki uralta az üzleti világot. Ha tudott volna tanácsot adni a projektemhez, az határozottan a segítségemre lett volna. De Kaelen Vance hírhedt playboy volt. Azt hallottam, hogy sosem vesztegette az idejét nőkre, hacsak nem akart szexelni velük. Így hát tudtam, hogy az Alfa Kaelennel való találkozás talán csak hiú ábránd. De mostanra teljesen megfeledkeztem az egészről. A Lilith-tel történtek miatt. – Nem tudom, Hadley... Talán tervváltozás lesz. Már nem tudok elmenni – mondtam halkan. – Micsoda? Miért? Semmi értelme nem volt titkolózni a legjobb barátnőm előtt. Eltakartam az arcomat, és elcsukló hangon feleltem: – ...Conrad elhagy egy másik nőért... az örökbefogadott gyermekünk vér szerinti anyjáért. Ha ezt megteszi, nincs értelme tovább dolgoznom ezen a projekten... Az Aurelia Metropolis projektet a Pyrewood Enklávé pénzügyi válságának megoldására fejlesztettem ki. De ebből már semmi sem számít, ha többé nem én vagyok a Luna. – MICSODA?! Az a szemétláda! – kiáltott fel hitetlenkedve Hadley. – Beszéltél már válóperes ügyvéddel? Gondoskodj róla, hogy megkapd a vagyonának a nyolcvan százalékát! – É-én nem tudom, Hadley. Még nem beszéltünk a vagyonmegosztásról. – Tarts ki, csajszi. Megnézem, mit tehetek, hogy segítsek – mondta határozottan, mielőtt letette volna. Jól esett, hogy egy jó barát megvigasztalt. És elgondolkodtatott: talán nem kellene harc nélkül távoznom. Legalább tennem kellene valamit a házasságunkért. Lilith nem volt a megfelelő nő Conrad számára. Négy évvel ezelőtt, mielőtt összeházasodtunk volna, egyszer már elhagyta őt egy másik férfiért. Nem tudtam, miért tért most vissza Conradhoz, és hogy újra el fogja-e árulni őt. Csak be kellett bizonyítanom neki, hogy nem bízhat meg benne. De ki volt itt, hogy segítsen nekem? A tagok nem. Ők nem különösebben kedveltek engem. A vének határozottan nem. Ők mind úgy gondolták, hogy csak egy közönséges északi liba vagyok. Aztán végül Ronin jutott eszembe. Az én kisfiam. Bár Lilith volt a vér szerinti anyja, én voltam mellette az elmúlt három évben. A fiam az én oldalamon fog állni. A birtok előtt állva láttam, ahogy Ronin iskolabusza közeledik. Az elmúlt három évben minden reggel és délután ezen a helyen álltam, várva, hogy Ronin hazaérjen az iskolából. Amint kinyílt az ajtó, elkezdtem integetni, és szólongattam a fiamat: – Ronin! Drágám! Erre! Laugrott az iskolabuszról. De amint meglátott, az ellenkező irányba kezdett futni. – Menj el innen! – kiáltotta. Döbbenten odaohantam, hogy megragadjam a vállát: – Micsoda? Ronin, miért... – Azt akarod, hogy az anyukám elmenjen! Gyűlöllek! – kiáltotta. – Apu, Anyu és én vagyunk egy igazi család! Nem te! Könnyek gyűltek a szemembe. Ronin tudta, hogy Lilith visszatért. És őt választotta helyettem. – Ronin, é-én vagyok az anyukád, emlékszel? – nyeltem a könnyeimet. – Én vittelek kórházba, amikor beteg voltál. Én mentem el az összes szülői értekezletedre. Én takartalak be minden este... Szeretlek téged... Kapálózott a karjaimban, és úgy visított, mintha nem akarná, hogy hozzáérjek. A járókelők megálltak és minket bámultak. Egy férfi még közelebb is lépett, és így szólt: – Hölgyem, kérem, engedje el a gyermeket. – Nincs semmi baj. Ő az én gyerekem – magyaráztam gyorsan. – NEM! – visította Ronin. – Te megütöttél! Beledugtad a fejem a vécébe! Megijesztettél! Nem akarlak téged. Lilith Anyut akarom! Földbe gyökerezett a lábam. Ezekből semmit sem csináltam! Miért hazudna Ronin ilyesmiket?! Hirtelen megjelent Lilith a főkapu közelében, a háta mögött Conraddal. Sírva rohant oda, és szorosan a karjaiba zárta Ronint. – Szegény kisbabám! Min kellett keresztülmenned! – jajveszékelt. – Megütötted Ronint?! – mordult rám Conrad. – Azért csinálod ezt, mert nem lehet saját gyereked, és féltékeny vagy Lilith-re? Döbbenten meredtem rá. Hogyan gondolhat ilyet? Lilith zokogott: – Ne hibáztasd őt, Conrad. Megértem. Az emberek csak a saját gyereküket szeretik. Ronin és én kívülállók vagyunk itt. Talán el kellene mennünk... – Igen, el! – böktem ki. – ELÉG! – vicsorgott Conrad, és dühösen rám nézett. – Lilith az a nő, akit szeretek, Ronin pedig az egyetlen fiam! Nem hagyhatom el őket. És szükségük van rám. Remegni kezdtem a fájdalomtól. – Akkor mi lesz velem, Conrad? A társad vagyok! – Senki sem mondja, hogy nem vagy az! – szólt türelmetlenül Conrad. – Továbbra is te leszel a Pyrewood Enklávé Lunája. Lilith egyszerűen csak a szerelem miatt van itt. Nem érdekli a pozíciód. – Észre sem fogod venni, hogy a házban vagyok. Én csak Conraddal akarok maradni – mondta halkan Lilith. Szédülni kezdtem. Ha ő a nő, akit szeret, akkor mi tesz ez engem? Egy ingyenes alkalmazottá, aki segít neki vezetni a frakcióját? Hogyan bírnám elviselni a fájdalmat, miközben a férjem minden éjjel egy másik nőt kúr a szomszéd szobában? Nem, ezt nem bírnám elviselni. És nem hittem, hogy Conrad irántam érzett szerelme teljesen elmúlt volna. Így hát remegő kézzel elkezdtem kigombolni a blúzomat, felfedve finom kulcscsontomat, majd a mellkasomat. Az illatom gyorsan betöltötte a levegőt. Hallottam, ahogy Conrad légzése hirtelen felgyorsul és elnehezül. – ...Mit csinálsz? – szűrte a fogai között, homlokán verejték gyöngyözött. Egy lépéssel közelebb léptem, szememet az övébe fúrtam, és azt suttogtam: – Nem hiányzom? Az érzés, amikor a társaddal vagy... az jobb mindennél a világon. Ezt te is tudod. A társkötelék működött. Megszállottan nézett mélyen a szemembe, és azt suttogta: – ...A társam. 3. fejezet: Autóbaleset Elara szemszöge A szívem hangosan vert a mellkasomban. Tettem még egy lépést, és kinyújtottam felé a kezem. Éles sikoly hasított a levegőbe. Lilith a földre rogyott. A mellkasához kapott, zihálva és sírva: – Nem... a mellkasom... Conrad visszazökkent a valóságba. Pánikolva rohant oda hozzá: – Istenem! Mi történik? – A mellkasom... fáj... – Könnyek patakoztak Lilith arcán. – Csak engedj el, Conrad. Nyilvánvalóan vannak érzések közted és a társad között. A társkötelék... hogyan is győzhetném le? – Köztünk ott a szerelem! Az mindent legyőz! – mondta határozottan Conrad. – Gyere! Elviszlek a kórházba. Fél karjával felkapta őt, másik kezével pedig Ronint fogta meg. Mielőtt elment volna, gyilkos pillantást vetett rám. – Ne kényszeríts rá, hogy elváljak tőled, Elara! – vicsorgott. – Ha megteszem, nem lesz pénzed, és nem lesz hová menned. Úgyhogy mostantól viselkedj rendesen Lilith-tel és Roninnal. Csak ez garantálja neked a helyet a fedelemen alatt! Elviharzott, engem pedig összetört szívvel hagyott ott. Talán azt kellene tennem, amit Hadley javasolt – szerezni egy jó válóperes ügyvédet, és biztosítani az alapszintű megélhetésemet a jövőre nézve. De Conrad hatalmas Alfa volt, nekem pedig még arra sem volt pénzem, hogy egy rendes ügyvédet fogadjak. Ezt nem nyerhettem meg a bíróságon. Szórakozottan vánszorogtam vissza a szobámba, nem tudva, mit tegyek ezután. Másnap reggel hívást kaptam a munkahelyemről. Az Aurelia Metropolis projekt egyik munkatársa elmondta, hogy Jarek vezérigazgató meg akarja beszélni a szerződésünket. Talán hallott a válásomról, és kétségei támadtak az együttműködésünket illetően. Így hát kikászálódtam az ágyból, és bementem az irodába. Ám meglepetésemre Lilith volt az egyetlen személy az irodában, amikor beléptem. – Mit keresel itt? – kérdeztem megdöbbenve. – És hol vannak a többiek? Gúnyos mosolyt villantott rám. – Mondtam nekik, hogy vegyenek ki egy szabadnapot. Ó, és már beszéltem Jarek vezérigazgatóval, és meghívtam ide, hogy írja alá a szerződést. Szívesen. Nem akartam elhinni. – Nincs jogod ehhez. Ez az én irodám! – csattantam fel. Kuncogott, örömmel nézve a dühömet: – Már nem. Megmondtam Conradnak, hogy akarom az Aurelia Metropolis projektet. És ő azt mondta, az enyém lehet. Sokkomban tágra nyíltak a szemeim. Éjjel-nappal dolgoztam ezen a projekten, költségvetéseket készítettem, kidolgoztam a javaslatot, és befektetőket kerestem. Ám most, az a projekt, amelybe a szívemet és a lelkemet is beleadtam, a férjem ajándéka lett a szeretőjének. – Miért vágod ezt a döbbent arcot? Tudod, hogy Conrad bármit megadna nekem – mosolyogva csavargatott egy hajtincset az ujjai körül Lilith. – Ez a projekt nem valami nagy durranás. De jó ugródeszka lesz számomra ahhoz, hogy én legyek Conrad Lunája. Merdtem rá, a légzésem felgyorsult. – Conrad Lunája akarsz lenni? – kiáltottam fel. – D-de azt mondtad, hogy egyszerűen csak a szerelem miatt vagy itt. És hogy nem érdekel az a pozíció! – Te jó ég, te ezt elhitted? Ezt csak Conrad miatt mondtam! – mosolygott kifacsart mosollyal. – Hogyne akarnék Luna lenni. Mi másért is vesztegetném az időmet Conradra? Vettem egy lépést hátra, a testem remegett. – Te nem is szereted őt! Csak egyik Alfáról pattansz a másikra! Ezt el fogom mondani neki... – Tedd csak meg. Meglátjuk, hisz-e neked. – Lilith kuncogott, lépésről lépésre közeledve felém. – Conrad vakon bízik bennem. Bármit megtenne értem... Hadd áruljak el egy kis titkot. Emlékszel a vetélésedre? Hideg rázott ki. – ...Micsoda? Lilith előrehajolt, és önelégült mosollyal nézett rám. – Amikor megszültem, nem tarthattam meg Ronint. Így hát Conrad azt javasolta, hogy hozzuk ide, neked pedig azt mondta, hogy Ronint örökbe fogadta. De történetesen te is terhes voltál abban az időben. Így aztán nagyon aggódni kezdtem: ha egy nőnek már van saját gyereke, hogyan lehetne kedves egy örökbefogadott gyerekkel? És tudod, mit mondott erre Conrad? Rémülten meredtem rá, az elmém leblokkolott. – Conrad azt mondta: „Csak szabaduljunk meg a babájától, és a probléma meg van oldva.” Lilith jóízűen felkacagott. – Farkasiszalagot tett az italodba, és a gyermeked már el is ment. Ezután hozta ide Ronint egyetlen gyermekedként... Látod, ilyen messzire képes elmenni értem Conrad! Az egész világ összeomlott körülöttem. Sokk, düh, hitetlenkedés... szinte darabokra tépte a lelkemet! – Nem.... NEM!! – ráztam a fejem, miközben könnyek patakoztak az arcomon. – Ez nem igaz... Conrad sosem tenne ilyet... Meg fogom kérdezni tőle! – Ahogy gondolod, Elara – kuncogott Lilith. Félrelöktem őt, majd hirtelen megfordulva kirohantam az irodából. Látnom kellett Conradot. El akartam mondani neki, hogy Lilith egyáltalán nem szereti őt. Hogy csak kihasználja. És hallani akartam, ahogy megmagyarázza a dolgokat. Tudtam, hogy nem ő gyilkolta meg a kisbabánkat. Kiszaladtam az épületből, egyenesen az utcára. A szemem sarkából láttam, hogy egy teherautó teljes sebességgel száguld felém. De már túl késő volt kitérni előle. CSATT!!! A teherautó elütött, a levegőbe repített, majd a földnek csapódtam. Fájdalom hasított végig a testemen. A látásom elhomályosult. Vér gyűlt össze alattam. Homályosan láttam, ahogy a teherautó sofőrje leugrik, és odasétál. – Se... Segítség... – nyögtem erőtlenül, könnyezve. – Kér... lek... Ám a sofőr csak közömbös pillantást vetett rám, és Lilith felé fordult: – Miss Lilith, mi legyen a következő lépés? – Húzzátok be az erdőbe, és ássátok el. – Lilith édes mosollyal nézett le rám. – Amikor ő már nem lesz, Conradnak nem lesz más választása, mint hogy engem tegyen meg Lunává. Együttműködtek. Ez gyilkosság volt. De az erőm elhagyott. Remegve behunytam a szemem, és elnyelt a sötétség. 4. fejezet: Alpha Kaelen Elara szemszöge Azt hittem, már halott vagyok. De amikor kinyitottam a szemem, egy kórházi ágyban találtam magam. Egy nővér épp a vérnyomásomat ellenőrizte az ágyam mellett. – Te jó ég, maga felébredt! – mondta vidáman. – Végre! Már egy hete tart! ...Egy hete? – H-hol... vagyok? Mondott egy címet, ami több száz mérföldre volt a birtoktól. Lilith bizonyára hosszú utat tett meg, mielőtt megszabadult tőlem. – Pár túrázó talált magára az erdőben, és behozták a kórházba. Már halott lenne, ha pár órát késnek. – A nővér arca komolyra fordult. – Hogy hívják? És mi történt magával? Felnyögtem, ahogy megpróbáltam felülni. – Keresett... keresett engem valaki? – Nem. Senki sem jött. Könnyek patakoztak a szememből. Egy hete eltűntem. A saját férjem mégsem vette a fáradságot, hogy megkeressen. – M-mennem kell – ziháltam, és küzdöttem, hogy kikeljek az ágyból. – Meg kell találnom Conradot... A nővér utánam kiáltott: – Hé, maga még nem épült fel teljesen! Jöjjön vissza! Azt mondta, eltörtek a bordáim. Eltört a bal lábam. Ráadásul agyrázkódást szenvedtem, amiből komoly betegség is kialakulhat, ha nem veszik komolyan. De én továbbra is ragaszkodtam hozzá, hogy kijelentkezzem a kórházból. Jelenleg nem volt sem pénzem, sem telefonom. Így az, hogy hogyan jutok vissza a birtokra, hatalmas problémát jelentett. Az egyetlen lehetőségem az autóstopp volt. Egy egész délelőttöt az autópályán utaztam és gyalogoltam, tántorogva. A bordáim és a bal lábam pokolian fájtak. A farkasom a lehető leggyorsabban gyógyított. De még ez sem volt elég. Mielőtt újra összeestem volna az út szélén, egy kedves család megállt az autójával, és felvett. Beszélgetni kezdtünk az autóban. A család elmondta, hogy valami nagy dolog van készülőben a birtokon. – ...Alfa Conrad hamarosan újra megnősül! – mondta izgatottan a feleség. – Az új Luna a Steelrend Szindikátus lánya! És az örökbefogadott gyerek, Ronin, egyáltalán nem is örökbefogadott! Ő Alfa Conrad és Lilith fia! A fiúnak igazi Alfa vére van! – Végre lehet egy előkelő származású Lunánk. Valaki, aki igazán megérdemli az Alfánkat – jegyezte meg az apa. Zsibbadtan bámultam ki az ablakon. A gyötrelemtől alig kaptam levegőt. – ...És hol van a régi Luna? – kérdeztem halkan. A feleség vállat vont. – Kit érdekel? Még Alfa Conradot sem érdekli. Egyszer sem említette őt nyilvánosan, mióta Lilith visszatért. Újra sírni akartam, de nem akartam idegenek előtt megtenni. Ezért elfordultam, és eltakartam a szemeimet. Három órával később az autó megállt a birtok előtti Központi Téren. Rengeteg ember gyűlt itt össze. Megköszöntem a fuart a családnak, és kiszálltam az autóból. Ahogy bementem a tömegbe, hallottam, ahogy az emberek arról beszélnek, hogy Jarek vezérigazgató ma a Thunderglave Reach-ből érkezik, hogy üzleti szerződést írjon alá velünk. És ez a sok ember mind azért jött, hogy üdvözölje őt. – Miss Lilith a felelőse az Aurelia Metropolis projektnek! – mondta valaki a tömegben. – Szép munka, Lilith! Végre egy Luna, aki tudja, mit csinál! Dühömben ökölbe szorítottam a kezem. Az Aurelia Metropolis az én projektem volt. Lilith ellopta a munkám gyümölcsét. Mégsem tudta ezt itt senki. A tér közepén Conrad, Lilith és Ronin boldogan pózoltak a kameráknak. – Mindannyian izgatottan várjuk Jarek vezérigazgató érkezését, és az Aurelia Metropoliszt. Ez egy fontos pillanat az egész Pyrewood Enklávé számára – mondta Conrad sármos mosollyal. – De miért nincs itt ma Luna Elara? – kérdezte egy riporter. Mély ránc jelent meg Conrad szemöldökei között. Mielőtt Conrad válaszolhatott volna, Lilith elébe vágott, és így szólt: – Elara nem akar jönni. Talán beteg. Vagy talán... egyszerűen csak nem akar velem egy szobában lenni. Az emberek halkan felszisszentek. Valaki felkiáltott: – Nyilvánvalóan féltékeny rád! Te hoztad össze ezt a projektet. Te adtál életet az Alfánk egyetlen örökösének. Csak te számítasz itt! Elara pedig elmehet a picsába! – Srácok... kérlek titeket. Legyetek egy kis empátiával – mondta lágyan Lilith. – Soha nem akartam harcolni vele. Amíg nekem megvan Conrad, az pont elég. Egymás kezét fogva mosolyogva néztek egymásra. Képtelen voltam uralni a mellkasomban növekvő fájdalmat, ahogy így láttam őket. ...Vajon Conrad egyáltalán vette a fáradságot, hogy megkeressen, amíg eltűntem? Talán tényleg nem érdekelte. Talán csak magamat aláznám meg azzal, ha visszamennék kérdőre vonni őt. Ekkor hirtelen dudálás hallatszott a közelből. A tömeg megmozdult. Conrad hangosan bejelentette: – Jarek vezérigazgató megérkezett. Menjünk mind, és üdvözöljük őt! Az út végén egy kocsisor tűnt fel, egyenesen felénk száguldva. Az élen egy fekete Maybach haladt. Ami aztán lefékezett a tömeg előtt. Az autó ajtaja kinyílt. Jarek kiszállt az anyósülésről. Conrad előrerohant, és kinyújtotta a kezét, hogy üdvözölje a hatalmas vezérigazgatót. De Jarek figyelmen kívül hagyta a nyújtott kezet. Sietve és alázatosan a hátsó üléshez és a hátsó ajtóhoz lépett. Egy másik férfi szállt ki az autóból. Magas volt, vagy százkilencven centi, széles, atletikus testfelépítése erőt és kontrollt sugárzott. Kockás állkapcsa, éles arccsontja és erős álla mind tekintélyt parancsoló jelenlétet kölcsönzött neki. Átható, zöld szemei pedig intenzívek voltak; éles, szinte ragadozó tekintettel mérte végig a környezetét. Síri csend ereszkedett le. A tömegben mindenki döbbenten megdermedt, engem is beleértve. – Kaelen Vance. A jóképű férfi nyújtotta a kezét a megdöbbent Conradnak, miközben mély, szexi hangon megszólalt. – Örülök a találkozásnak. Meglepett zihálás hulláma söpört végig a tömegen. Alfa Kaelen... Mit keresett itt?! Ő volt a Thunderglave Reach Alfája, egy hatalmas üzleti mágnás. Vállalatok százezrei tartoztak az uralma alá. Az Aurelia Metropolis projekt számunkra hatalmas volt, de neki egy semmiség. Miért bukkant volna fel itt ma? – Alfa Kaelen hallott a projektünkről, és igazán felkeltette az érdeklődését – magyarázta Jarek Conradnak. – Tehát, ha ön is beleegyezik, a Vance Global lesz az új partnerük. Conrad élesen beszívta a levegőt, és ugyanígy tett a háta mögött álló összes vén is. – Természetesen! – zihálta Conrad örömében. – Kérem, fáradjanak beljebb. Beszéljük meg ezt részletesen. – Várjanak – vágott közbe Kaelen fagyos hangon. – Miért nincs itt Elara? Ő a felelőse a projektnek. Megindult a suttogás és a kommentálás körülöttem. – Luna Elara? Azt hittem, Lilith a felelős! – zihálta egy férfi. – Akkor Lilith hazudott erről? – kérdezte egy nő. Lilith arca kissé elsápadt. Aztán mosolyt erőltetett magára. – Luna Elara túl kimerítőnek találta az ezen a projekten való munkát. Így hát visszalépett, és mindent átadott nekem. Bízzon bennem, Alfa Conrad. Én jobb munkát tudok végezni – magyarázta. Dühömben ökölbe szorítottam a kezem. Még egy hazugság. Nem adtam át neki. Ellopta, miután elütött egy teherautóval. Ám Alfa Kaelen teljesen figyelmen kívül hagyta őt, mintha a nő nem is létezne a szemében. – Nem üzletelek amatőrökkel. Pláne nem a maga szeretőjével – mondta fagyosan Conradnak. – Hozza vissza Luna Elarát még ma este! Vagy az együttműködésnek lőttek. Ezzel elsétált Conrad és Lilith mellett, és elindult a birtok felé. Jarek és a Thunderglave Reach-ből érkezett markos katonák követték az Alfájukat. 5. fejezet: Szerződés Luna Elara szemszöge Néztem, ahogy távolodnak. A szívemben még mindig ott hullámzott a döbbenet. Miért kérte Kaelen a jelenlétemet ilyen határozottan? Az egyetlen alkalom, amikor találkoztam vele, a diplomaosztómon volt, és ő olyan égő, furcsa tekintettel nézett rám, mintha egy darab sajttorta lennék, rajta egy cseresznyével – vagy a prédája. Biztos voltam benne, hogy nem pszichopata, de azért tartottam tőle a távolságot. Leginkább azért, mert tudtam, hogy amellett, hogy a világ legerősebb Alfája, megrögzött szoknyavadász is, aki arról ismert, hogy soha nem fekszik le kétszer ugyanazzal a lánnyal. Nem engedhettem meg magamnak, hogy egy ilyen férfival keveredjek viszonyba. Ezek után soha többé nem találkoztunk. Azt hittem, már teljesen elfelejtett. De a mai napból ítélve... még mindig emlékszik rám. Körbenéztem, és azt láttam, hogy mindenki bement a birtokra a ma esti partira. Beszélnem kellett Conraddal. De ebben a piszkos rongyban be sem engednének az ajtón. Így hát visszarohantam a szobámba, hogy átöltözzem. A szobalányom, Marlowe segített kiválasztani egy ezüst, hátul kivágott ruhát, amely úgy simult a domborulataimra, mint a holdfény. Egy káprázatos gyémánt nyaklánc pihent a mellkasomon, ragyogó fényt árasztva magából. Marlowe gyöngyös hajtűkkel és friss liliomokkal formázta meg a hajamat. A természetes virágillat ott lebegett a levegőben, ahogy lépkedtem, és az illatom jobb volt, mint bármelyik parfüm. – Te jó ég, de gyönyörű vagy! – Marlowe megigazította a liliomokat, és felsóhajtott: – Ma este te leszel a figyelem középpontjában! Belenéztem a tükörbe a saját tükörképemre, és magam is kissé meglepődtem. Főiskolás koromban rengeteg hódolóm volt. És szerettem kicsípni magam és jól kinézni az emberek előtt. De miután hozzámentem Conradhoz, mindezt feladtam. Mert több időt akartam fordítani arra, hogy jó Luna legyek, minthogy jól nézzek ki. De ez nem vált be a házasságunkban. Nagyjából este nyolc órakor elhagytam a szobámat, és elindultam a bankett-terembe. Elegánsan felöltözött vendégek érkeztek. Mindannyian hallották, hogy Alfa Kaelen itt van, és mindannyian alig várták, hogy találkozzanak vele. Conradot, Lilith-t és az összes Pyrewood Enklávé-i vént a lépcső tetején találtam, amint aggódva beszélgettek. – ...Szóval még mindig nem találjuk Luna Elarát? – kérdezte az egyik vén. Conrad homlokát ráncolta. Lilith megtörölte a szeme sarkát, és felzokogott: – Talán miattam bujkál. Annyira sajnálom, Conrad. Az én hibám, hogy te és a Lunád külön vagytok... – Ne butáskodj – mondta mély hangon Conrad. – Még több katonát küldök, hogy keressék meg. Nem fog sokáig rejtőzködni. Lilith átkarolta a férfi karját egy édes, ártatlan mosollyal: – Remélem, visszatér az eljegyzési partinkra. Mit gondolsz, örülni fog nekünk? Nem bírtam tovább. Így hát előreléptem, és megszólítottam: – ...Conrad! Egyszerre rántották a fejüket az irányomba. Lilith gyorsan hallatott egy apró sikolyt. Conrad szemei tágra nyíltak. Ott állt, figyelmen kívül hagyva a szeretőjét, és csak engem bámult. Láttam a döbbenetet, a csodálatot és a vágyat a szemében. – ...Elara... Hol voltál?! – motyogta. – Lenyűgözően nézel ki ma este. – Feleségül veszed őt? – kérdeztem remegő hangon. A szeme elsötétült. – Ne hibáztasd Conradot. Azt hitte, elmenekültél – mondta gyorsan Lilith, az arca még mindig sápadt volt. – Mindenesetre jó, hogy újra itt vagy. Mindannyian aggódtunk. A tekintetemet a nőre szegeztem. – Aggódtatok? Nos... van is miért! – kiáltottam remegő hangon. – Elütöttél egy teherautóval! Egy gyilkos vagy! Mindenki egyszerre hördült fel. – Teherautóval? Miről beszélsz?! – kérdezte megdöbbenve Conrad. Lilith-re mutattam: – Elütött egy teherautóval, és kidobta a testemet az erdőbe. Ha a túrázók nem találnak rám, már halott lennék! Az összes vén döbbenten kapott a szívéhez, és rémülten néztek Lilith-re. Árnyék suhant át Lilith arcán, mielőtt újra könnyekben tört volna ki: – Ez nevetséges! Conrad, te tudod, hogy én még egy kismadárnak sem tudnék ártani. Elara... teljesen megőrült. – Megnézhetjük az irodám előtti biztonsági kamerát. Vagy megkereshetjük a teherautó sofőrjét. Akkor majd megtudod, hogy nem hazudtam! Conrad bólintott egy katonának, aki elsietett, hogy megkeresse a biztonsági kamera felvételeit. Tizenöt perccel később sietve tért vissza, arcán vonakodó kifejezéssel. – ...Megnéztem a felvételeket – motyogta. – De nincs rajtuk se teherautó, se autóbaleset... Az elmém teljesen leblokkolott. Hogy lehet ez? – T-talán a felvételt megvágták... – suttogtam. – Elég! – mordult fel sötéten Conrad. – Miért kell Lilith-t támadnod?! Ő nem csinált semmit! Lilith megingott a lábán, és felzokogott. – ...Ne hibáztasd őt... Én tettem tönkre a házasságotokat. Megvan az oka, hogy gyűlöljön engem... – mondta záporozó könnyekkel. – Annyira megalázó. Talán csak a halál bizonyíthatja az ártatlanságomat! Hirtelen egy oszlop felé vetette magát. CSATT! Nekiütközött, és vérző fejjel a földre rogyott. – LILITH!! – kiáltotta Conrad. Ahogy a karjaiban tartotta őt, felém fordult, és dühösen rám meredt: – Lilith meg akarja ölni magát! Na, most boldog vagy? Mikor lettél ennyire szívtelen és jéghideg? – ...Én vagyok jéghideg? – kérdeztem remegve, könnyeimmel küszködve. – Ez a nő megpróbált elütni... És megölte a meg sem született gyermekemet! Ő maga vallotta be az autóbaleset előtt... Conrad felmordult: – Őrült vagy! Ha valami, hát én örülök, hogy a gyerekünk nem született meg! Legalább nem egy őrült nő az anyja! Fagyos csalódottság lett úrrá rajtam. Beismerte. A társam, a férjem örült annak, hogy a gyermekünk meghalt. Fásultan megfordultam, hogy elmenjek, kétségbeesett könnyek homályosították el a látásomat. A lábaim túlságosan is erőtlenek voltak a járáshoz. De csak annyit akartam, hogy a lehető legmesszebb legyek tőlük. – Hová mész? – kiáltotta a hátam mögött Conrad. – Elara, gyere vissza! – ...Hagyd őt, Conrad... – mondta lágyan Lilith. Alig értem el a kapuig, mielőtt elestem volna. Egy hatalmas kéz épp időben kapta el a karomat. Felkaptam a fejem, és Alfa Kaelent láttam meg. A hatalmas csillár arany árnyalatúra festette jóképű profilját. Katonái vették körül, elzárva a többi vendéget. Csak én mehettem a közelébe. Smaragd szemei elsötétültek, amikor a tekintetünk találkozott. Pillantása domináns és egyenes volt, mintha a prédája lennék, akit élve akar felfalni. – Luna Elara – mondta ki a nevemet mély, csábító hangon. – Jó újra látni téged. Gyorsan visszanyertem az egyensúlyomat: – Üdvözlöm, Alfa Kaelen. Még mindig fogta a kezemet. Hirtelen elektromosság cikázott végig a testemen, amitől kis híján felnyögtem. Még a lábaim között is bizsergést éreztem. Gyorsan elhúztam a kezem, a szívem dübörgött. ...Mi a fene volt ez? – Válthatnánk pár szót négyszemközt, mielőtt a parti elkezdődik? – kérdezte udvariasan Alfa Kaelen, tudomást sem véve a testemben végbement változásról. – Ó... Rendben. – Várj! – kiáltotta a hátam mögött Conrad. Nem akarta, hogy elmenjek. De én figyelmen kívül hagytam őt, és gyorsan távoztam. Kaelen visszavezetett a lakosztályába, és megparancsolta a katonáknak, hogy csukják be az ajtót. – Kérlek, foglalj helyet. Leült a kanapéra, és a vele szemben lévő fotelra mutatott. Leültem. Csábító illata betöltötte az orromat, és beleszédültem. Titokban összeszorítottam a lábaimat. – Miről szeretne beszélni, Alfa Kaelen? – kérdeztem, próbálva megőrizni a hidegvéremet. – Ha ez a projektről szól, talán közvetlenül Conraddal kellene megbeszélnie... – Nem erről van szó. Elővett egy dokumentumot, és átcsúsztatta nekem az asztalon, tekintetét továbbra is az enyémbe fúrva. Megint az az intenzív, birtokló pillantás. – Ez egy szerződés – mondta. – Azt akarom, hogy legyél a Lunám egy évig, miután elválsz Conradtól.

🔥Négy évet adtam neki, ő pedig visszahozta a szeretőjét és a törvénytelen gyermekét. Azt hitte, mindent elvesztettem… amíg meg nem jelent a legveszélyesebb Alfa. ======== Elara szemszöge – Olyan boldog vagyok, hogy ma este itt vagy, Lilith. Szeretlek – mondta Conrad. A férjem, a Pyrewood Enklávé Alfája, karjában tartotta a gyönyörű szőkét, és lágy csókot nyomott a homlokára. Ezt látva földbe gyökerezett a lábam. A bankett-teremben minden vendég lopva engem fürkészett, suttogtak és gúnyolódtak. – Az ott Lilith Thorne? – zihált a szobalányom, Marlowe. – Mit keres ő itt?! Nyilvánvalóan a férjem hozta ide. Ma este volt a Telihold fesztivál. Alfaként és Lunaként kellett volna megjelennünk. De Conrad ehelyett őt hozta magával, fittyet hányva arra, mennyire megalázó ez számomra. Lilith Thorne volt Conrad középiskolai szerelme, a Steelrend Szindikátus Alfájának lánya. Ő és Conrad tökéletes párt alkottak, amíg Lilith szakított vele. A pletykák szerint megcsalta egy másik férfival. Conrad egy évvel később egy partin ismerkedett meg velem. Rájöttünk, hogy társak vagyunk, és azonnal egymásba szerettünk. A családomból senki sem repesett az örömtől a kapcsolatunk miatt. De én mégis megszöktem otthonról, és beházasodtam a Pyrewood Enklávéba. Társak voltunk, a Holdistennő áldásával. Mégis mi baj történhetne? De tévedtem. Hatalmasat tévedtem. A házasságunk első buktatója a vetélésem volt. Egy üzleti megbeszélés során veszítettem el a gyermekemet. Conrad engem hibáztatott érte. Úgy vélte, túlságosan is vigyázatlan voltam. Hogy orvosoljuk a traumát, örökbe fogadtunk egy édes kisfiút, Ronint. Ám egy gyermek sem hozhatta rendbe a házasságunkat. Conrad kezdett elhidegülni tőlem. És most Lilith visszatért, a férjem első szerelme. Vajon azért jött, hogy elvegye őt tőlem? A pánikot elfojtva odaléptem hozzájuk. – Lilith, el kellene menned – próbáltam ezt a lehető legnagyobb méltósággal mondani. – És maradj távol a férjemtől. Lilith kikerekítette hatalmas, ártatlan szemeit, és Conradra nézett. – Szerelmem, elmondjuk neki? – kérdezte lágyan. Rossz előérzetem támadt. – Mit mondtok el? Conrad közömbös pillantást vetett rám: – Lilith mostantól itt marad. Nem akartam hinni a fülemnek. – Itt marad? Mégis miként? Elment az eszed?! Lilith szemébe gyorsan könnyek gyűltek: – Tudom, hogy gyűlölsz, Elara. Minden az én hibám. De Conrad semmi rosszat nem tett, úgyhogy kérlek, ne kiabálj vele. – Lenne szíves? A férjemhez beszélek! – csattantam fel. – Viselkedj vele rendesen! – mordult rám Conrad. – Nem fogom veszélyeztetni a pozíciódat. Ígérem. – Lilith ártatlanul pislogott. – Továbbra is te lehetsz a Luna. Csak annyit akarok, hogy Conraddal maradhassak... és a gyermekemmel. Megcsúszott a talaj a lábam alatt. A lábaim elgyengültek, és alig bírtam egyenesen megállni. – Gyermek? Milyen gyermek? – kérdeztem összeszorított fogakkal. Közös gyermekük van? Hogyhogy nem tudtam erről?! Összenéztek. Aztán végül Conrad megszólalt: – Talán ideje elmondanom neked az igazat... Ronin Lilith és az én gyerekem. Nem kaptam levegőt. – De te azt mondtad... hogy Ronint egy árvaházból fogadtad örökbe! Hogy nincsenek szülei! – Ha nem ezt mondom, elfogadtad volna Ronint, és sajátodként nevelted volna? – mondta Conrad homlokát ráncolva. – Lilith nem tudta felnevelni Ronint, amikor a gyerek megszületett. Így hát idehoztam őt. Ez csak egy kis ártalmatlan, kegyes hazugság. Ártalmatlan, kegyes hazugság? A lelkemet is beletettem, és felneveltem annak a nőnek a gyermekét, aki a férjemmel baszott. Ő pedig most lecsapott, és megpróbálja elvenni a gyermekemet és a férjemet. Mi vagyok én? Ingyenes dada számukra? – Nem, Conrad... nem akarom, hogy itt legyen – szűrtem a fogam között, keményen küzdve, hogy ne hulljanak a könnyeim. – Ez elfogadhatatlan. Kérlek, küldd el őt... mint a feleséged és a Lunád kérem! – Ő marad. Nincs miről beszélni! – mordult fel Conrad. – Ha ő marad... attól tartok, engem kergetsz el – mondtam remegve. A torkomban dobogott a szívem. Mert még én sem lehettem biztos benne, kit fog választani. Conrad frusztráltnak tűnt. Ám mielőtt megszólalhatott volna, Lilith sírva fakadt. – Ne helyezd nyomás alá! Ez mind az én hibám... Soha nem akartam a harmadik nő lenni a házasságotokban... N-nekem mennem kell! – zokogta, majd elfordult, és kirohant a bankett-teremből. Conrad felém kapta a fejét, és dühösen rám meredt: – Na, most boldog vagy? Ezzel ő is kiviharzott, hogy utánaeredjen. Másodpercek alatt eltűntek. Megingott a lábam, fájdalom és megaláztatás öntött el. Conrad az imént hozta meg a döntését – köztem és Lilith között az utóbbit választotta. Az összes vendég gúnyolódva figyelt. Senki sem lépett oda, hogy megvigasztaljon. Conrad tagjai mind úgy gondolták, hogy csak egy vidéki lány vagyok egy apró északi frakcióból. És hogy nem érdemlem meg a nagyszerű Alfájukat. Valószínűleg repestek az örömtől, hogy Lilith itt van a helyemben, lévén ő egy Alfa lánya. – Luna Elara, jól vagy? – kérdezte aggódva a szobalányom, Marlowe. – L-le kell feküdnöm... Tántorogva menekültem el a bankett-teremből, távol a kárörvendő tekintetektől. De képtelen voltam aludni. Hogyan is aludhattam volna a tudattól, hogy a férjem egy másik nővel van? Miután néhány órán át egyedül sírtam a szobámban, megacéloztam magam, és elindultam, hogy megkeressem Conradot a szobájában. Beszélnünk kellene. Meg tudnánk oldani ezt. Ám a katonák Conrad szobája előtt megállítottak. Közölték velem, hogy az Alfa jelenleg elfoglalt. – Mivel elfoglalt? Nincs ideje a feleségére? – kérdeztem hitetlenkedve. – Ez az Alfa parancsa – felelte hűvösen a katona. Dühös voltam. Épp folytatni akartam a vitát, amikor éles fájdalom hasított végig a testemen. Előrehajoltam, felnyögve a kíntól. Ezt a fájdalmat az árulás okozta. A vérfarkasok világában, ha a társad megcsal, elviselhetetlen fájdalmat érzel, és látomásod lesz arról, ahogy szexelnek. Ezek a képek pörögtek a fejemben ebben a szent pillanatban. Pontosan ezen az ajtón túl, meztelenül feküdtek a hitvesi ágyunkon. Lilith lábai Conrad derekára fonódtak, a férfi pedig úgy kúrta őt, mint egy vadállat. – Ó... te jó ég, erősebben, erősebben! – visította a nő. A férfi megragadta a ringkódó mellét, és felmordult: – Bámulatos vagy... basszus... szeretlek. Undorító, émelyítő érzés tört rám. Végigszenvedtem magam néhány lépésen, majd hánytam. 2. fejezet: Utállak Elara szemszöge Azon a napon visszavittek a szobámba. A fájdalom és a fejemben lévő képek kis híján megöltek. A következő három napban képtelen voltam kikelni az ágyból. És Conrad egyszer sem vette a fáradságot, hogy ránézzen. Azt hallottam, hogy el volt foglalva azzal, hogy Lilith-t partikra vitte, és bemutatta az összes tagjának. Aztán váratlan hívást kaptam a legjobb főiskolai barátnőmtől, Hadley-től. – Szia, Elara! Csak hallani akartam rólad, és megkérdezni, hogy jövő héten még mindig jössz-e üzleti ügyben a Thunderglave Reach-be. Mindenképpen találnunk kellene egy időpontot a találkozóra! Vettem egy apró, mély lélegzetet. A fenébe. Ezt majdnem elfelejtettem. Az elmúlt néhány évben egy hatalmas ingatlanprojekten dolgoztam, az Aurelia Metropoliszon, egy Thunderglave Reach-i céggel, vagyis a világ legnagyobb és leghatalmasabb frakciójával. Eredetileg úgy terveztem, hogy jövő héten odautazom, és aláírom a szerződést Jarek vezérigazgatóval. Szerettem volna bepótolni az elmaradt beszélgetéseket Hadley-vel, és... esetleg meglátogatni Hadley bátyját. A bátyja, Kaelen Vance, nem volt más, mint a Thunderglave Reach Alfája; a mágnás, aki uralta az üzleti világot. Ha tudott volna tanácsot adni a projektemhez, az határozottan a segítségemre lett volna. De Kaelen Vance hírhedt playboy volt. Azt hallottam, hogy sosem vesztegette az idejét nőkre, hacsak nem akart szexelni velük. Így hát tudtam, hogy az Alfa Kaelennel való találkozás talán csak hiú ábránd. De mostanra teljesen megfeledkeztem az egészről. A Lilith-tel történtek miatt. – Nem tudom, Hadley... Talán tervváltozás lesz. Már nem tudok elmenni – mondtam halkan. – Micsoda? Miért? Semmi értelme nem volt titkolózni a legjobb barátnőm előtt. Eltakartam az arcomat, és elcsukló hangon feleltem: – ...Conrad elhagy egy másik nőért... az örökbefogadott gyermekünk vér szerinti anyjáért. Ha ezt megteszi, nincs értelme tovább dolgoznom ezen a projekten... Az Aurelia Metropolis projektet a Pyrewood Enklávé pénzügyi válságának megoldására fejlesztettem ki. De ebből már semmi sem számít, ha többé nem én vagyok a Luna. – MICSODA?! Az a szemétláda! – kiáltott fel hitetlenkedve Hadley. – Beszéltél már válóperes ügyvéddel? Gondoskodj róla, hogy megkapd a vagyonának a nyolcvan százalékát! – É-én nem tudom, Hadley. Még nem beszéltünk a vagyonmegosztásról. – Tarts ki, csajszi. Megnézem, mit tehetek, hogy segítsek – mondta határozottan, mielőtt letette volna. Jól esett, hogy egy jó barát megvigasztalt. És elgondolkodtatott: talán nem kellene harc nélkül távoznom. Legalább tennem kellene valamit a házasságunkért. Lilith nem volt a megfelelő nő Conrad számára. Négy évvel ezelőtt, mielőtt összeházasodtunk volna, egyszer már elhagyta őt egy másik férfiért. Nem tudtam, miért tért most vissza Conradhoz, és hogy újra el fogja-e árulni őt. Csak be kellett bizonyítanom neki, hogy nem bízhat meg benne. De ki volt itt, hogy segítsen nekem? A tagok nem. Ők nem különösebben kedveltek engem. A vének határozottan nem. Ők mind úgy gondolták, hogy csak egy közönséges északi liba vagyok. Aztán végül Ronin jutott eszembe. Az én kisfiam. Bár Lilith volt a vér szerinti anyja, én voltam mellette az elmúlt három évben. A fiam az én oldalamon fog állni. A birtok előtt állva láttam, ahogy Ronin iskolabusza közeledik. Az elmúlt három évben minden reggel és délután ezen a helyen álltam, várva, hogy Ronin hazaérjen az iskolából. Amint kinyílt az ajtó, elkezdtem integetni, és szólongattam a fiamat: – Ronin! Drágám! Erre! Laugrott az iskolabuszról. De amint meglátott, az ellenkező irányba kezdett futni. – Menj el innen! – kiáltotta. Döbbenten odaohantam, hogy megragadjam a vállát: – Micsoda? Ronin, miért... – Azt akarod, hogy az anyukám elmenjen! Gyűlöllek! – kiáltotta. – Apu, Anyu és én vagyunk egy igazi család! Nem te! Könnyek gyűltek a szemembe. Ronin tudta, hogy Lilith visszatért. És őt választotta helyettem. – Ronin, é-én vagyok az anyukád, emlékszel? – nyeltem a könnyeimet. – Én vittelek kórházba, amikor beteg voltál. Én mentem el az összes szülői értekezletedre. Én takartalak be minden este... Szeretlek téged... Kapálózott a karjaimban, és úgy visított, mintha nem akarná, hogy hozzáérjek. A járókelők megálltak és minket bámultak. Egy férfi még közelebb is lépett, és így szólt: – Hölgyem, kérem, engedje el a gyermeket. – Nincs semmi baj. Ő az én gyerekem – magyaráztam gyorsan. – NEM! – visította Ronin. – Te megütöttél! Beledugtad a fejem a vécébe! Megijesztettél! Nem akarlak téged. Lilith Anyut akarom! Földbe gyökerezett a lábam. Ezekből semmit sem csináltam! Miért hazudna Ronin ilyesmiket?! Hirtelen megjelent Lilith a főkapu közelében, a háta mögött Conraddal. Sírva rohant oda, és szorosan a karjaiba zárta Ronint. – Szegény kisbabám! Min kellett keresztülmenned! – jajveszékelt. – Megütötted Ronint?! – mordult rám Conrad. – Azért csinálod ezt, mert nem lehet saját gyereked, és féltékeny vagy Lilith-re? Döbbenten meredtem rá. Hogyan gondolhat ilyet? Lilith zokogott: – Ne hibáztasd őt, Conrad. Megértem. Az emberek csak a saját gyereküket szeretik. Ronin és én kívülállók vagyunk itt. Talán el kellene mennünk... – Igen, el! – böktem ki. – ELÉG! – vicsorgott Conrad, és dühösen rám nézett. – Lilith az a nő, akit szeretek, Ronin pedig az egyetlen fiam! Nem hagyhatom el őket. És szükségük van rám. Remegni kezdtem a fájdalomtól. – Akkor mi lesz velem, Conrad? A társad vagyok! – Senki sem mondja, hogy nem vagy az! – szólt türelmetlenül Conrad. – Továbbra is te leszel a Pyrewood Enklávé Lunája. Lilith egyszerűen csak a szerelem miatt van itt. Nem érdekli a pozíciód. – Észre sem fogod venni, hogy a házban vagyok. Én csak Conraddal akarok maradni – mondta halkan Lilith. Szédülni kezdtem. Ha ő a nő, akit szeret, akkor mi tesz ez engem? Egy ingyenes alkalmazottá, aki segít neki vezetni a frakcióját? Hogyan bírnám elviselni a fájdalmat, miközben a férjem minden éjjel egy másik nőt kúr a szomszéd szobában? Nem, ezt nem bírnám elviselni. És nem hittem, hogy Conrad irántam érzett szerelme teljesen elmúlt volna. Így hát remegő kézzel elkezdtem kigombolni a blúzomat, felfedve finom kulcscsontomat, majd a mellkasomat. Az illatom gyorsan betöltötte a levegőt. Hallottam, ahogy Conrad légzése hirtelen felgyorsul és elnehezül. – ...Mit csinálsz? – szűrte a fogai között, homlokán verejték gyöngyözött. Egy lépéssel közelebb léptem, szememet az övébe fúrtam, és azt suttogtam: – Nem hiányzom? Az érzés, amikor a társaddal vagy... az jobb mindennél a világon. Ezt te is tudod. A társkötelék működött. Megszállottan nézett mélyen a szemembe, és azt suttogta: – ...A társam. 3. fejezet: Autóbaleset Elara szemszöge A szívem hangosan vert a mellkasomban. Tettem még egy lépést, és kinyújtottam felé a kezem. Éles sikoly hasított a levegőbe. Lilith a földre rogyott. A mellkasához kapott, zihálva és sírva: – Nem... a mellkasom... Conrad visszazökkent a valóságba. Pánikolva rohant oda hozzá: – Istenem! Mi történik? – A mellkasom... fáj... – Könnyek patakoztak Lilith arcán. – Csak engedj el, Conrad. Nyilvánvalóan vannak érzések közted és a társad között. A társkötelék... hogyan is győzhetném le? – Köztünk ott a szerelem! Az mindent legyőz! – mondta határozottan Conrad. – Gyere! Elviszlek a kórházba. Fél karjával felkapta őt, másik kezével pedig Ronint fogta meg. Mielőtt elment volna, gyilkos pillantást vetett rám. – Ne kényszeríts rá, hogy elváljak tőled, Elara! – vicsorgott. – Ha megteszem, nem lesz pénzed, és nem lesz hová menned. Úgyhogy mostantól viselkedj rendesen Lilith-tel és Roninnal. Csak ez garantálja neked a helyet a fedelemen alatt! Elviharzott, engem pedig összetört szívvel hagyott ott. Talán azt kellene tennem, amit Hadley javasolt – szerezni egy jó válóperes ügyvédet, és biztosítani az alapszintű megélhetésemet a jövőre nézve. De Conrad hatalmas Alfa volt, nekem pedig még arra sem volt pénzem, hogy egy rendes ügyvédet fogadjak. Ezt nem nyerhettem meg a bíróságon. Szórakozottan vánszorogtam vissza a szobámba, nem tudva, mit tegyek ezután. Másnap reggel hívást kaptam a munkahelyemről. Az Aurelia Metropolis projekt egyik munkatársa elmondta, hogy Jarek vezérigazgató meg akarja beszélni a szerződésünket. Talán hallott a válásomról, és kétségei támadtak az együttműködésünket illetően. Így hát kikászálódtam az ágyból, és bementem az irodába. Ám meglepetésemre Lilith volt az egyetlen személy az irodában, amikor beléptem. – Mit keresel itt? – kérdeztem megdöbbenve. – És hol vannak a többiek? Gúnyos mosolyt villantott rám. – Mondtam nekik, hogy vegyenek ki egy szabadnapot. Ó, és már beszéltem Jarek vezérigazgatóval, és meghívtam ide, hogy írja alá a szerződést. Szívesen. Nem akartam elhinni. – Nincs jogod ehhez. Ez az én irodám! – csattantam fel. Kuncogott, örömmel nézve a dühömet: – Már nem. Megmondtam Conradnak, hogy akarom az Aurelia Metropolis projektet. És ő azt mondta, az enyém lehet. Sokkomban tágra nyíltak a szemeim. Éjjel-nappal dolgoztam ezen a projekten, költségvetéseket készítettem, kidolgoztam a javaslatot, és befektetőket kerestem. Ám most, az a projekt, amelybe a szívemet és a lelkemet is beleadtam, a férjem ajándéka lett a szeretőjének. – Miért vágod ezt a döbbent arcot? Tudod, hogy Conrad bármit megadna nekem – mosolyogva csavargatott egy hajtincset az ujjai körül Lilith. – Ez a projekt nem valami nagy durranás. De jó ugródeszka lesz számomra ahhoz, hogy én legyek Conrad Lunája. Merdtem rá, a légzésem felgyorsult. – Conrad Lunája akarsz lenni? – kiáltottam fel. – D-de azt mondtad, hogy egyszerűen csak a szerelem miatt vagy itt. És hogy nem érdekel az a pozíció! – Te jó ég, te ezt elhitted? Ezt csak Conrad miatt mondtam! – mosolygott kifacsart mosollyal. – Hogyne akarnék Luna lenni. Mi másért is vesztegetném az időmet Conradra? Vettem egy lépést hátra, a testem remegett. – Te nem is szereted őt! Csak egyik Alfáról pattansz a másikra! Ezt el fogom mondani neki... – Tedd csak meg. Meglátjuk, hisz-e neked. – Lilith kuncogott, lépésről lépésre közeledve felém. – Conrad vakon bízik bennem. Bármit megtenne értem... Hadd áruljak el egy kis titkot. Emlékszel a vetélésedre? Hideg rázott ki. – ...Micsoda? Lilith előrehajolt, és önelégült mosollyal nézett rám. – Amikor megszültem, nem tarthattam meg Ronint. Így hát Conrad azt javasolta, hogy hozzuk ide, neked pedig azt mondta, hogy Ronint örökbe fogadta. De történetesen te is terhes voltál abban az időben. Így aztán nagyon aggódni kezdtem: ha egy nőnek már van saját gyereke, hogyan lehetne kedves egy örökbefogadott gyerekkel? És tudod, mit mondott erre Conrad? Rémülten meredtem rá, az elmém leblokkolott. – Conrad azt mondta: „Csak szabaduljunk meg a babájától, és a probléma meg van oldva.” Lilith jóízűen felkacagott. – Farkasiszalagot tett az italodba, és a gyermeked már el is ment. Ezután hozta ide Ronint egyetlen gyermekedként... Látod, ilyen messzire képes elmenni értem Conrad! Az egész világ összeomlott körülöttem. Sokk, düh, hitetlenkedés... szinte darabokra tépte a lelkemet! – Nem.... NEM!! – ráztam a fejem, miközben könnyek patakoztak az arcomon. – Ez nem igaz... Conrad sosem tenne ilyet... Meg fogom kérdezni tőle! – Ahogy gondolod, Elara – kuncogott Lilith. Félrelöktem őt, majd hirtelen megfordulva kirohantam az irodából. Látnom kellett Conradot. El akartam mondani neki, hogy Lilith egyáltalán nem szereti őt. Hogy csak kihasználja. És hallani akartam, ahogy megmagyarázza a dolgokat. Tudtam, hogy nem ő gyilkolta meg a kisbabánkat. Kiszaladtam az épületből, egyenesen az utcára. A szemem sarkából láttam, hogy egy teherautó teljes sebességgel száguld felém. De már túl késő volt kitérni előle. CSATT!!! A teherautó elütött, a levegőbe repített, majd a földnek csapódtam. Fájdalom hasított végig a testemen. A látásom elhomályosult. Vér gyűlt össze alattam. Homályosan láttam, ahogy a teherautó sofőrje leugrik, és odasétál. – Se... Segítség... – nyögtem erőtlenül, könnyezve. – Kér... lek... Ám a sofőr csak közömbös pillantást vetett rám, és Lilith felé fordult: – Miss Lilith, mi legyen a következő lépés? – Húzzátok be az erdőbe, és ássátok el. – Lilith édes mosollyal nézett le rám. – Amikor ő már nem lesz, Conradnak nem lesz más választása, mint hogy engem tegyen meg Lunává. Együttműködtek. Ez gyilkosság volt. De az erőm elhagyott. Remegve behunytam a szemem, és elnyelt a sötétség. 4. fejezet: Alpha Kaelen Elara szemszöge Azt hittem, már halott vagyok. De amikor kinyitottam a szemem, egy kórházi ágyban találtam magam. Egy nővér épp a vérnyomásomat ellenőrizte az ágyam mellett. – Te jó ég, maga felébredt! – mondta vidáman. – Végre! Már egy hete tart! ...Egy hete? – H-hol... vagyok? Mondott egy címet, ami több száz mérföldre volt a birtoktól. Lilith bizonyára hosszú utat tett meg, mielőtt megszabadult tőlem. – Pár túrázó talált magára az erdőben, és behozták a kórházba. Már halott lenne, ha pár órát késnek. – A nővér arca komolyra fordult. – Hogy hívják? És mi történt magával? Felnyögtem, ahogy megpróbáltam felülni. – Keresett... keresett engem valaki? – Nem. Senki sem jött. Könnyek patakoztak a szememből. Egy hete eltűntem. A saját férjem mégsem vette a fáradságot, hogy megkeressen. – M-mennem kell – ziháltam, és küzdöttem, hogy kikeljek az ágyból. – Meg kell találnom Conradot... A nővér utánam kiáltott: – Hé, maga még nem épült fel teljesen! Jöjjön vissza! Azt mondta, eltörtek a bordáim. Eltört a bal lábam. Ráadásul agyrázkódást szenvedtem, amiből komoly betegség is kialakulhat, ha nem veszik komolyan. De én továbbra is ragaszkodtam hozzá, hogy kijelentkezzem a kórházból. Jelenleg nem volt sem pénzem, sem telefonom. Így az, hogy hogyan jutok vissza a birtokra, hatalmas problémát jelentett. Az egyetlen lehetőségem az autóstopp volt. Egy egész délelőttöt az autópályán utaztam és gyalogoltam, tántorogva. A bordáim és a bal lábam pokolian fájtak. A farkasom a lehető leggyorsabban gyógyított. De még ez sem volt elég. Mielőtt újra összeestem volna az út szélén, egy kedves család megállt az autójával, és felvett. Beszélgetni kezdtünk az autóban. A család elmondta, hogy valami nagy dolog van készülőben a birtokon. – ...Alfa Conrad hamarosan újra megnősül! – mondta izgatottan a feleség. – Az új Luna a Steelrend Szindikátus lánya! És az örökbefogadott gyerek, Ronin, egyáltalán nem is örökbefogadott! Ő Alfa Conrad és Lilith fia! A fiúnak igazi Alfa vére van! – Végre lehet egy előkelő származású Lunánk. Valaki, aki igazán megérdemli az Alfánkat – jegyezte meg az apa. Zsibbadtan bámultam ki az ablakon. A gyötrelemtől alig kaptam levegőt. – ...És hol van a régi Luna? – kérdeztem halkan. A feleség vállat vont. – Kit érdekel? Még Alfa Conradot sem érdekli. Egyszer sem említette őt nyilvánosan, mióta Lilith visszatért. Újra sírni akartam, de nem akartam idegenek előtt megtenni. Ezért elfordultam, és eltakartam a szemeimet. Három órával később az autó megállt a birtok előtti Központi Téren. Rengeteg ember gyűlt itt össze. Megköszöntem a fuart a családnak, és kiszálltam az autóból. Ahogy bementem a tömegbe, hallottam, ahogy az emberek arról beszélnek, hogy Jarek vezérigazgató ma a Thunderglave Reach-ből érkezik, hogy üzleti szerződést írjon alá velünk. És ez a sok ember mind azért jött, hogy üdvözölje őt. – Miss Lilith a felelőse az Aurelia Metropolis projektnek! – mondta valaki a tömegben. – Szép munka, Lilith! Végre egy Luna, aki tudja, mit csinál! Dühömben ökölbe szorítottam a kezem. Az Aurelia Metropolis az én projektem volt. Lilith ellopta a munkám gyümölcsét. Mégsem tudta ezt itt senki. A tér közepén Conrad, Lilith és Ronin boldogan pózoltak a kameráknak. – Mindannyian izgatottan várjuk Jarek vezérigazgató érkezését, és az Aurelia Metropoliszt. Ez egy fontos pillanat az egész Pyrewood Enklávé számára – mondta Conrad sármos mosollyal. – De miért nincs itt ma Luna Elara? – kérdezte egy riporter. Mély ránc jelent meg Conrad szemöldökei között. Mielőtt Conrad válaszolhatott volna, Lilith elébe vágott, és így szólt: – Elara nem akar jönni. Talán beteg. Vagy talán... egyszerűen csak nem akar velem egy szobában lenni. Az emberek halkan felszisszentek. Valaki felkiáltott: – Nyilvánvalóan féltékeny rád! Te hoztad össze ezt a projektet. Te adtál életet az Alfánk egyetlen örökösének. Csak te számítasz itt! Elara pedig elmehet a picsába! – Srácok... kérlek titeket. Legyetek egy kis empátiával – mondta lágyan Lilith. – Soha nem akartam harcolni vele. Amíg nekem megvan Conrad, az pont elég. Egymás kezét fogva mosolyogva néztek egymásra. Képtelen voltam uralni a mellkasomban növekvő fájdalmat, ahogy így láttam őket. ...Vajon Conrad egyáltalán vette a fáradságot, hogy megkeressen, amíg eltűntem? Talán tényleg nem érdekelte. Talán csak magamat aláznám meg azzal, ha visszamennék kérdőre vonni őt. Ekkor hirtelen dudálás hallatszott a közelből. A tömeg megmozdult. Conrad hangosan bejelentette: – Jarek vezérigazgató megérkezett. Menjünk mind, és üdvözöljük őt! Az út végén egy kocsisor tűnt fel, egyenesen felénk száguldva. Az élen egy fekete Maybach haladt. Ami aztán lefékezett a tömeg előtt. Az autó ajtaja kinyílt. Jarek kiszállt az anyósülésről. Conrad előrerohant, és kinyújtotta a kezét, hogy üdvözölje a hatalmas vezérigazgatót. De Jarek figyelmen kívül hagyta a nyújtott kezet. Sietve és alázatosan a hátsó üléshez és a hátsó ajtóhoz lépett. Egy másik férfi szállt ki az autóból. Magas volt, vagy százkilencven centi, széles, atletikus testfelépítése erőt és kontrollt sugárzott. Kockás állkapcsa, éles arccsontja és erős álla mind tekintélyt parancsoló jelenlétet kölcsönzött neki. Átható, zöld szemei pedig intenzívek voltak; éles, szinte ragadozó tekintettel mérte végig a környezetét. Síri csend ereszkedett le. A tömegben mindenki döbbenten megdermedt, engem is beleértve. – Kaelen Vance. A jóképű férfi nyújtotta a kezét a megdöbbent Conradnak, miközben mély, szexi hangon megszólalt. – Örülök a találkozásnak. Meglepett zihálás hulláma söpört végig a tömegen. Alfa Kaelen... Mit keresett itt?! Ő volt a Thunderglave Reach Alfája, egy hatalmas üzleti mágnás. Vállalatok százezrei tartoztak az uralma alá. Az Aurelia Metropolis projekt számunkra hatalmas volt, de neki egy semmiség. Miért bukkant volna fel itt ma? – Alfa Kaelen hallott a projektünkről, és igazán felkeltette az érdeklődését – magyarázta Jarek Conradnak. – Tehát, ha ön is beleegyezik, a Vance Global lesz az új partnerük. Conrad élesen beszívta a levegőt, és ugyanígy tett a háta mögött álló összes vén is. – Természetesen! – zihálta Conrad örömében. – Kérem, fáradjanak beljebb. Beszéljük meg ezt részletesen. – Várjanak – vágott közbe Kaelen fagyos hangon. – Miért nincs itt Elara? Ő a felelőse a projektnek. Megindult a suttogás és a kommentálás körülöttem. – Luna Elara? Azt hittem, Lilith a felelős! – zihálta egy férfi. – Akkor Lilith hazudott erről? – kérdezte egy nő. Lilith arca kissé elsápadt. Aztán mosolyt erőltetett magára. – Luna Elara túl kimerítőnek találta az ezen a projekten való munkát. Így hát visszalépett, és mindent átadott nekem. Bízzon bennem, Alfa Conrad. Én jobb munkát tudok végezni – magyarázta. Dühömben ökölbe szorítottam a kezem. Még egy hazugság. Nem adtam át neki. Ellopta, miután elütött egy teherautóval. Ám Alfa Kaelen teljesen figyelmen kívül hagyta őt, mintha a nő nem is létezne a szemében. – Nem üzletelek amatőrökkel. Pláne nem a maga szeretőjével – mondta fagyosan Conradnak. – Hozza vissza Luna Elarát még ma este! Vagy az együttműködésnek lőttek. Ezzel elsétált Conrad és Lilith mellett, és elindult a birtok felé. Jarek és a Thunderglave Reach-ből érkezett markos katonák követték az Alfájukat. 5. fejezet: Szerződés Luna Elara szemszöge Néztem, ahogy távolodnak. A szívemben még mindig ott hullámzott a döbbenet. Miért kérte Kaelen a jelenlétemet ilyen határozottan? Az egyetlen alkalom, amikor találkoztam vele, a diplomaosztómon volt, és ő olyan égő, furcsa tekintettel nézett rám, mintha egy darab sajttorta lennék, rajta egy cseresznyével – vagy a prédája. Biztos voltam benne, hogy nem pszichopata, de azért tartottam tőle a távolságot. Leginkább azért, mert tudtam, hogy amellett, hogy a világ legerősebb Alfája, megrögzött szoknyavadász is, aki arról ismert, hogy soha nem fekszik le kétszer ugyanazzal a lánnyal. Nem engedhettem meg magamnak, hogy egy ilyen férfival keveredjek viszonyba. Ezek után soha többé nem találkoztunk. Azt hittem, már teljesen elfelejtett. De a mai napból ítélve... még mindig emlékszik rám. Körbenéztem, és azt láttam, hogy mindenki bement a birtokra a ma esti partira. Beszélnem kellett Conraddal. De ebben a piszkos rongyban be sem engednének az ajtón. Így hát visszarohantam a szobámba, hogy átöltözzem. A szobalányom, Marlowe segített kiválasztani egy ezüst, hátul kivágott ruhát, amely úgy simult a domborulataimra, mint a holdfény. Egy káprázatos gyémánt nyaklánc pihent a mellkasomon, ragyogó fényt árasztva magából. Marlowe gyöngyös hajtűkkel és friss liliomokkal formázta meg a hajamat. A természetes virágillat ott lebegett a levegőben, ahogy lépkedtem, és az illatom jobb volt, mint bármelyik parfüm. – Te jó ég, de gyönyörű vagy! – Marlowe megigazította a liliomokat, és felsóhajtott: – Ma este te leszel a figyelem középpontjában! Belenéztem a tükörbe a saját tükörképemre, és magam is kissé meglepődtem. Főiskolás koromban rengeteg hódolóm volt. És szerettem kicsípni magam és jól kinézni az emberek előtt. De miután hozzámentem Conradhoz, mindezt feladtam. Mert több időt akartam fordítani arra, hogy jó Luna legyek, minthogy jól nézzek ki. De ez nem vált be a házasságunkban. Nagyjából este nyolc órakor elhagytam a szobámat, és elindultam a bankett-terembe. Elegánsan felöltözött vendégek érkeztek. Mindannyian hallották, hogy Alfa Kaelen itt van, és mindannyian alig várták, hogy találkozzanak vele. Conradot, Lilith-t és az összes Pyrewood Enklávé-i vént a lépcső tetején találtam, amint aggódva beszélgettek. – ...Szóval még mindig nem találjuk Luna Elarát? – kérdezte az egyik vén. Conrad homlokát ráncolta. Lilith megtörölte a szeme sarkát, és felzokogott: – Talán miattam bujkál. Annyira sajnálom, Conrad. Az én hibám, hogy te és a Lunád külön vagytok... – Ne butáskodj – mondta mély hangon Conrad. – Még több katonát küldök, hogy keressék meg. Nem fog sokáig rejtőzködni. Lilith átkarolta a férfi karját egy édes, ártatlan mosollyal: – Remélem, visszatér az eljegyzési partinkra. Mit gondolsz, örülni fog nekünk? Nem bírtam tovább. Így hát előreléptem, és megszólítottam: – ...Conrad! Egyszerre rántották a fejüket az irányomba. Lilith gyorsan hallatott egy apró sikolyt. Conrad szemei tágra nyíltak. Ott állt, figyelmen kívül hagyva a szeretőjét, és csak engem bámult. Láttam a döbbenetet, a csodálatot és a vágyat a szemében. – ...Elara... Hol voltál?! – motyogta. – Lenyűgözően nézel ki ma este. – Feleségül veszed őt? – kérdeztem remegő hangon. A szeme elsötétült. – Ne hibáztasd Conradot. Azt hitte, elmenekültél – mondta gyorsan Lilith, az arca még mindig sápadt volt. – Mindenesetre jó, hogy újra itt vagy. Mindannyian aggódtunk. A tekintetemet a nőre szegeztem. – Aggódtatok? Nos... van is miért! – kiáltottam remegő hangon. – Elütöttél egy teherautóval! Egy gyilkos vagy! Mindenki egyszerre hördült fel. – Teherautóval? Miről beszélsz?! – kérdezte megdöbbenve Conrad. Lilith-re mutattam: – Elütött egy teherautóval, és kidobta a testemet az erdőbe. Ha a túrázók nem találnak rám, már halott lennék! Az összes vén döbbenten kapott a szívéhez, és rémülten néztek Lilith-re. Árnyék suhant át Lilith arcán, mielőtt újra könnyekben tört volna ki: – Ez nevetséges! Conrad, te tudod, hogy én még egy kismadárnak sem tudnék ártani. Elara... teljesen megőrült. – Megnézhetjük az irodám előtti biztonsági kamerát. Vagy megkereshetjük a teherautó sofőrjét. Akkor majd megtudod, hogy nem hazudtam! Conrad bólintott egy katonának, aki elsietett, hogy megkeresse a biztonsági kamera felvételeit. Tizenöt perccel később sietve tért vissza, arcán vonakodó kifejezéssel. – ...Megnéztem a felvételeket – motyogta. – De nincs rajtuk se teherautó, se autóbaleset... Az elmém teljesen leblokkolott. Hogy lehet ez? – T-talán a felvételt megvágták... – suttogtam. – Elég! – mordult fel sötéten Conrad. – Miért kell Lilith-t támadnod?! Ő nem csinált semmit! Lilith megingott a lábán, és felzokogott. – ...Ne hibáztasd őt... Én tettem tönkre a házasságotokat. Megvan az oka, hogy gyűlöljön engem... – mondta záporozó könnyekkel. – Annyira megalázó. Talán csak a halál bizonyíthatja az ártatlanságomat! Hirtelen egy oszlop felé vetette magát. CSATT! Nekiütközött, és vérző fejjel a földre rogyott. – LILITH!! – kiáltotta Conrad. Ahogy a karjaiban tartotta őt, felém fordult, és dühösen rám meredt: – Lilith meg akarja ölni magát! Na, most boldog vagy? Mikor lettél ennyire szívtelen és jéghideg? – ...Én vagyok jéghideg? – kérdeztem remegve, könnyeimmel küszködve. – Ez a nő megpróbált elütni... És megölte a meg sem született gyermekemet! Ő maga vallotta be az autóbaleset előtt... Conrad felmordult: – Őrült vagy! Ha valami, hát én örülök, hogy a gyerekünk nem született meg! Legalább nem egy őrült nő az anyja! Fagyos csalódottság lett úrrá rajtam. Beismerte. A társam, a férjem örült annak, hogy a gyermekünk meghalt. Fásultan megfordultam, hogy elmenjek, kétségbeesett könnyek homályosították el a látásomat. A lábaim túlságosan is erőtlenek voltak a járáshoz. De csak annyit akartam, hogy a lehető legmesszebb legyek tőlük. – Hová mész? – kiáltotta a hátam mögött Conrad. – Elara, gyere vissza! – ...Hagyd őt, Conrad... – mondta lágyan Lilith. Alig értem el a kapuig, mielőtt elestem volna. Egy hatalmas kéz épp időben kapta el a karomat. Felkaptam a fejem, és Alfa Kaelent láttam meg. A hatalmas csillár arany árnyalatúra festette jóképű profilját. Katonái vették körül, elzárva a többi vendéget. Csak én mehettem a közelébe. Smaragd szemei elsötétültek, amikor a tekintetünk találkozott. Pillantása domináns és egyenes volt, mintha a prédája lennék, akit élve akar felfalni. – Luna Elara – mondta ki a nevemet mély, csábító hangon. – Jó újra látni téged. Gyorsan visszanyertem az egyensúlyomat: – Üdvözlöm, Alfa Kaelen. Még mindig fogta a kezemet. Hirtelen elektromosság cikázott végig a testemen, amitől kis híján felnyögtem. Még a lábaim között is bizsergést éreztem. Gyorsan elhúztam a kezem, a szívem dübörgött. ...Mi a fene volt ez? – Válthatnánk pár szót négyszemközt, mielőtt a parti elkezdődik? – kérdezte udvariasan Alfa Kaelen, tudomást sem véve a testemben végbement változásról. – Ó... Rendben. – Várj! – kiáltotta a hátam mögött Conrad. Nem akarta, hogy elmenjek. De én figyelmen kívül hagytam őt, és gyorsan távoztam. Kaelen visszavezetett a lakosztályába, és megparancsolta a katonáknak, hogy csukják be az ajtót. – Kérlek, foglalj helyet. Leült a kanapéra, és a vele szemben lévő fotelra mutatott. Leültem. Csábító illata betöltötte az orromat, és beleszédültem. Titokban összeszorítottam a lábaimat. – Miről szeretne beszélni, Alfa Kaelen? – kérdeztem, próbálva megőrizni a hidegvéremet. – Ha ez a projektről szól, talán közvetlenül Conraddal kellene megbeszélnie... – Nem erről van szó. Elővett egy dokumentumot, és átcsúsztatta nekem az asztalon, tekintetét továbbra is az enyémbe fúrva. Megint az az intenzív, birtokló pillantás. – Ez egy szerződés – mondta. – Azt akarom, hogy legyél a Lunám egy évig, miután elválsz Conradtól.